Villon
Francois Villon (franszoá vijjon -
?1431-?1463) a középkor alkonyának legnagyobb francia költôje. Bár a 15. század
Európa-szerte már a reneszánsz virágkora volt, Villon egész költészetét,
zaklatott élete ellenére is, mély vallásossága, halálfélelme, a pokoltól való
rettegése, ôszinte bűnbánata és az isteni könyörületben való reménykedése a
középkorhoz kapcsolja.
Életét alig ismerjük, a legtöbb adatot
bírósági jegyzôkönyvek és börtönakták ôrizték meg róla. - Valószínűleg 1431-ben
született Párizsban. Ekkor dúlt az ún. "százéves háború" Anglia és
Franciaország között, s nyomorba süllyesztette a francia földet. Az országban
fosztogató rablóbandák garázdálkodtak, pestis pusztított. s a rendet, a törvény
hatalmát nemigen lehetett fenntartani.
Az apja korai halála miatt árván maradt fiút
anyai nagybátyja, Guillaume de Villon (gijom dö vijjon), a Párizsban élô jómódú
pap fogadta magához. Gondoskodott nevelésérôl, beíratta az egyetemre is, s
pártfogoltja 1452-ben megszerezte a magiszter tudományos fokozatát. - A költô
nevelôapja iránti hálából vette fel és használta a Villon nevet.
A hosszú háború alatt a megtépázott és romba
dôlt Párizsban a diákélet is teljesen lezüllött. A Sorbonne (szorbonn), Párizs
híres egyeteme banditák menedéke és búvóhelye lett, kik az egész várost
rettegésben tartották. Villon is részt vett csínyeikben, gaztetteikben. Betörés
és lopás miatt újra meg újra bebörtönözték, s 1455-ben, mikor önvédelembôl
halálosan megsebesített egy részeg papot, hónapokig bujdosásra kényszerült.
Késôbb egy újabb rablás miatt kellett elhagynia Párizst, s 1456-tól 1461-ig
ide-oda kóborolt az országban. 1460-ban az orléans-i (orleán) püspök börtönözte
be, s csak XI. Lajos trónra lépése mentette meg az akasztófától. Az új király
1461-ben országos körútján mindenütt kegyelmet osztott az elítélteknek, s
Villon is szabadlábra került. Visszatért Párizsba, s ekkor alkotta meg élete
fôművét, A nagy testamentumot (1461).
Egy utcai verekedés juttatta ismét a törvény
kezére, s a visszaesô bűnöst most halálra ítélték. Ebbôl az alkalomból írta az
Akasztottak balladáját társai vigasztalására. Kegyelembôl a halálos ítéletet
megváltoztatták, s tíz évre száműzték a fôvárosból. 1463 januárjában hagyta el
Párizst, s ettôl kezdve semmi bizonyosat nem tudunk életérôl. "Hogy e
mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költô volt, a legbeszélôbb
cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet." (Szerb
Antal: i. m. 219. l.)
A nagy testamentum
A mű 173 nyolcsoros strófából, ún. oktávából
áll, 15 ballada meg néhány más jellegű költemény ékelôdik a versszakok közé
(egy "panasz", egy rondó, egy "tanítás", egy dal, egy
sírfelirat). - "Csupa cinikus és zokogó vallomás"(Babits Mihály) ez a
hosszú költemény. Villon úgy látja, hogy az ember esendô, szükségszerűen
minduntalan visszazuhan a bűnbe, képtelen védekezni ellene, ezért a
szánalomban, az isteni könyörületben keresi a feloldozást. A törvénytôl
üldözött csavargó-költô a halál fenyegetô közelségében tekinti végig életét,
készít számvetést. Az élet szépségei, örömei és súlyos viharai negatív módon
jelennek meg mint örökre elvesztett és visszasírt értékek vagy fájdalmas
ôszinteséggel megbánt bűnök. Hatalmas ellentétek feszülnek egymásnak Villon
művében: a kicsapongó, züllött élet olykor hetyke megvallásával áll szemben a
középkori vallásos áhítat, a bűnbánó vezeklés; az életöröm, az élet rajongó
szeretete minduntalan ellentétbe kerül a gyötrô haláltudattal, a haláltól való
rettegéssel. Villon hívô keresztény volt, s elhibázott élete ellenére is hitt a
megváltásban, az isteni megbocsátás kegyelmében.
Egyéni szenvedéseinek emlékével kezdi
költeményét: elpanaszolja életének keserű eseményeit, személyes sérelmeit;
átkot szór a rabtartó orléans-i püspökre, s kifejezi háláját a szabadító király
iránt; bánkódva, hol indulatosan, hol már-már lázadozva beszámol azokról az
okokról - fiatalos meggondolatlanságokról, szegénységrôl, a gazdagok
szívtelenségérôl -, amelyek végül is rossz útra terelték. Diomedes meséjével
(diomédész) (17-21.) is azt igazolja, hogy a szegényeket csak sanyarú
helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre. Diomedes kalóz volt, s megkötözve a
császár elé állították.
A császár szólt: "Kalóz felelj,
Miért vagy réme a hajósnak?"
Mire amaz: "Mért nevezel,
Mi jogon nevezel kalóznak?
Csak mert egy nagyobbacska csónak
Röpít prédára a vizen?
Kisérne, mint téged, hajóhad,
Hát császár volna a nevem."
(18. Szabó Lôrinc fordítása)
A költeményben jelentôs szerepet játszik -
mint általában a középkor művészetében - a halál, az élet gyors mulandóságának
tudata. A halál bizonyossága nemcsak arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok
mulandók és hívságosak, hanem a társadalmi egyenlôtlenségek megszűnését is
jelképezi: a halálban a különbözô rangú és hivatású halandók mind egyformák.
Villonra hatott a késô középkor népszerű
képzôművészeti és irodalmi műfaja, a haláltánc. Korábbi hagyományokra
támaszkodva a 14. század második felétôl kezdve templomok, temetôk falára
festett képek, miniatúrák, fametszetek s lírai alkotások figyelmeztették az
élôket az elmúlás közelségére és könyörtelenségére: a társadalmi rangok,
életkorok és nemek szerint különbözô embereket utolsó táncra szólítja és így
ragadja el a halál.
A nagy testamentumban többször is visszatér a
fájdalmas gondolat: minden mulandó a földön; eltűntek a régi szép asszonyok, a
daliás lovagok, s "mindenkit elvisz a halál".
Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,
Laikus, gazdag vagy szegény,
Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,
Śr, paraszt, szép, rút, bűn, s erény,
Bármily rangú földi szirén,
Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,
Hiába: e föld kerekén
Mindenkit elvisz a halál.
Ha Páris, ha Heléna: kell, hogy
Kínban haljon meg, aki hal:
Lelke és lélegzete elfogy,
Szivébe epe mérge mar,
S izzad! S Ég, mit izzad ki! Jaj!
S kínja nem talál enyhületre,
Mert nincs rokon, vén s fiatal,
Ki mindezt vállalná helyette.
A sápadt halál szele rázza,
Orra megnyúl, ere feszűl,
Nyaka duzzad, lehull az álla,
Csukló és izom merevűl.
Ű, nôi hús, te gyönyörű,
Te édes, sima, drága test,
Ez vár rád, hogy végre kihűlj?
Ez. - Vagy szállj égbe egyenest!
(39-41. Szabó Lôrinc fordítása)
Balladák
Villont elsôsorban már nem a lélek halál
utáni sorsa izgatja, hanem az élet elvesztése, a szépség hervadása tölti el
fájdalommal. Az elmúlásban a pusztulás folyamata ragadja meg, különösen a nôi
bájak összeomlása kelt benne borzadályt. Balladáiban elsiratja a tűnt idôk
asszonyait, a szép fegyverkovácsné hajdani bájait, prostituált szeretôjét, a
"kövér Margot"-t (margó), atyai jóbarátját, az iszákos Cotard (kotár)
mestert, de ír megható, mélyen vallásos verset is édesanyja számára, hogy
imádkozhassék Miasszonyunkhoz.
A provanszál eredetű ballada (pontosabban:
ballade - 'ballád') Villon idejében táncdalt, egy bizonyos műformát jelentett.
A 13. századtól virágzó provanszál, francia, olasz, spanyol ballada
elnevezésének pusztán verstani, formai jelentése volt. Terjedelmük alapján
szokás megkülönböztetni a rövidebb, négy versszakos egyszerű balladákat és a
hat strófából álló kettôs balladákat. Az elôbbiek jellemzôje, hogy a
voltaképpeni költeményt alkotó három (8-10 soros) versszak után következô
negyedik, rövidebb (4-6 soros) strófa, az ún. ajánlás mintegy összefoglalja a
vers mondanivalóját, s igen gyakran a hűbérúr megszólításával kezdôdik
("Herceg", "Hercegnô", "Uram" stb.). A versszakok
három rímet váltogatnak meghatározott sorrendben, s refrénnel végzôdnek. (A
kettôs balladának többnyire nincs ajánlása.) - A ballada szónak az
irodalomelméletben van egy másik jelentése: drámai feszültségű, szaggatott
menetű, rövid, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj, párbeszédes
és lírai elemekkel (lásd pl. Arany János balladáit).
A Jó tanítás balladája a rossz életűeknek
című költemény A nagy testamentum egyik betétje. A cím maga kiábrándultan
félrevezetô, megtévesztô, hiszen a vers éppen arról szól, hogy semmiféle jó
tanítással nem váltható meg a világ. Villon kissé cinikusan, ironikusan ismétli
a vissza-visszatérô refrénben, hogy akár tisztességes, akár tisztességtelen
valaki, pénze, keresete borra és leányra megy el. A bor és a szerelem mámora
tűnik az életet irányító legfôbb értéknek, minden emberi tevékenységet
meghatározó célnak. Papok és hamiskártyások, csalók, rablók és tolvajok,
énekesek, költôk és szerencsejátékosok, parasztok és iparosok sorsa villan fel
a strófák egymásra torlódó halmozásában, szinte ott kavarog a versben az egész
középkor végi világ. Minden ember közös, vidám és egyben tragikus sorsa -
társadalmi hierarchiától függetlenül - az élet örömeinek hajszolása, újabb és
újabb gyönyörök megszerzése. S mindez addig tart, míg "pórul nem jár"
az ember - figyelmeztet a ballada Ajánlása -, míg a halál véget nem vet az
emberi létnek. Kijózanítani csak a halál, illetve a halál közelsége képes az
esendô, a bűnökbe minduntalan visszazuhanó embert. Errôl szól a balladát követô
146. oktáva is:
Cimborák, a kéj, a tivornya
Testet gyújt és lelket aszal.
De rút lesz, de fekete, ronda
Az ember, mikor belehal!
Kerüljétek, gyilkos e baj;
Irtsátok hát az erejét,
Tudván - Krisztusom! - hogy hamar
Fejetekre kondúl a vég.
(Szabó Lôrinc fordítása)
A meghökkentô ironikus ôszinteség, a
valóságot megszépítô hazugságokkal szembeforduló tisztaság, mindenféle képmutatás
megtagadása Villon legvonzóbb erénye, költôi halhatatlanságának, 20. századi
reneszánszának egyik titka. Művészete önmagában tárja fel a középkor
kétarcúságát, bonyolult ellentmondásosságát.
A Testamentum végén álló Záróballada úgy szól
egyes szám 3. személyben a "szegény Villon"-ról, mint aki már halott,
befejezte életét, lezárta testamentuma lapjait. A halállal való játék,
"komázás" félelmet, borzongást kelt, de a verset indító gyászos
hangulat komorságát egy groteszk fordulat komikumba váltja át: élete utolsó
perceiben is "Ámor vad fulánkja kínozta, marta, szúrta, vájta".
Szeretôjének bosszúja okozta halálát: úgy kidobta, hogy Roussillonig (ruszijon)
minden bokor, tüske, bozót megcibálta. Az Ajánlás tovább oldja a gyászos
hangulatot, hiszen a vers hôse borral búcsúzott a földtôl: "jó burgundit
szívott magába". A bor és a szerelem motívuma jelenik meg itt is, mint oly
sok versében, s játékos-ironikus módon azt sejteti, mintha életének ez lett
volna legfôbb tartalma, célja.
Villonból sohasem halt ki a tiszta, nemes,
tartalmasabb élet utáni vágyakozás. Olykor megrázó erôvel tör fel belôle a
megigazulás, megtisztulás óhaja, az ôszinte bűnbánat imája. Śgy érzi, méltó az
Isten és az emberek irgalmára. Sírfeliratát így fogalmazta meg:
Megölte Ámor fegyvere,
Most itt nyugszik e hant alatt.
Francois Villon a neve,
És szegény kisdiák maradt.
Nem szerzett vagyont ezalatt,
Hisz odaadta mindenét,
Kenyeret, asztalt, kosarat,
Mondj egy imát, az Istenért...
(Vas István fordítása)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése