Villon

                             Villon

Francois Villon (franszoá vijjon - ?1431-?1463) a középkor alkonyának legnagyobb francia költôje. Bár a 15. század Európa-szerte már a reneszánsz virágkora volt, Villon egész költészetét, zaklatott élete ellenére is, mély vallásossága, halálfélelme, a pokoltól való rettegése, ôszinte bűnbánata és az isteni könyörületben való reménykedése a középkorhoz kapcsolja.

Életét alig ismerjük, a legtöbb adatot bírósági jegyzôkönyvek és börtönakták ôrizték meg róla. - Valószínűleg 1431-ben született Párizsban. Ekkor dúlt az ún. "százéves háború" Anglia és Franciaország között, s nyomorba süllyesztette a francia földet. Az országban fosztogató rablóbandák garázdálkodtak, pestis pusztított. s a rendet, a törvény hatalmát nemigen lehetett fenntartani.

Az apja korai halála miatt árván maradt fiút anyai nagybátyja, Guillaume de Villon (gijom dö vijjon), a Párizsban élô jómódú pap fogadta magához. Gondoskodott nevelésérôl, beíratta az egyetemre is, s pártfogoltja 1452-ben megszerezte a magiszter tudományos fokozatát. - A költô nevelôapja iránti hálából vette fel és használta a Villon nevet.

A hosszú háború alatt a megtépázott és romba dôlt Párizsban a diákélet is teljesen lezüllött. A Sorbonne (szorbonn), Párizs híres egyeteme banditák menedéke és búvóhelye lett, kik az egész várost rettegésben tartották. Villon is részt vett csínyeikben, gaztetteikben. Betörés és lopás miatt újra meg újra bebörtönözték, s 1455-ben, mikor önvédelembôl halálosan megsebesített egy részeg papot, hónapokig bujdosásra kényszerült. Késôbb egy újabb rablás miatt kellett elhagynia Párizst, s 1456-tól 1461-ig ide-oda kóborolt az országban. 1460-ban az orléans-i (orleán) püspök börtönözte be, s csak XI. Lajos trónra lépése mentette meg az akasztófától. Az új király 1461-ben országos körútján mindenütt kegyelmet osztott az elítélteknek, s Villon is szabadlábra került. Visszatért Párizsba, s ekkor alkotta meg élete fôművét, A nagy testamentumot (1461).

Egy utcai verekedés juttatta ismét a törvény kezére, s a visszaesô bűnöst most halálra ítélték. Ebbôl az alkalomból írta az Akasztottak balladáját társai vigasztalására. Kegyelembôl a halálos ítéletet megváltoztatták, s tíz évre száműzték a fôvárosból. 1463 januárjában hagyta el Párizst, s ettôl kezdve semmi bizonyosat nem tudunk életérôl. "Hogy e mellett az élet mellett ily félelmetesen nagy költô volt, a legbeszélôbb cáfolata annak az elvnek, hogy nagy alkotó csak nagy jellem lehet." (Szerb Antal: i. m. 219. l.)

A nagy testamentum

A mű 173 nyolcsoros strófából, ún. oktávából áll, 15 ballada meg néhány más jellegű költemény ékelôdik a versszakok közé (egy "panasz", egy rondó, egy "tanítás", egy dal, egy sírfelirat). - "Csupa cinikus és zokogó vallomás"(Babits Mihály) ez a hosszú költemény. Villon úgy látja, hogy az ember esendô, szükségszerűen minduntalan visszazuhan a bűnbe, képtelen védekezni ellene, ezért a szánalomban, az isteni könyörületben keresi a feloldozást. A törvénytôl üldözött csavargó-költô a halál fenyegetô közelségében tekinti végig életét, készít számvetést. Az élet szépségei, örömei és súlyos viharai negatív módon jelennek meg mint örökre elvesztett és visszasírt értékek vagy fájdalmas ôszinteséggel megbánt bűnök. Hatalmas ellentétek feszülnek egymásnak Villon művében: a kicsapongó, züllött élet olykor hetyke megvallásával áll szemben a középkori vallásos áhítat, a bűnbánó vezeklés; az életöröm, az élet rajongó szeretete minduntalan ellentétbe kerül a gyötrô haláltudattal, a haláltól való rettegéssel. Villon hívô keresztény volt, s elhibázott élete ellenére is hitt a megváltásban, az isteni megbocsátás kegyelmében.

Egyéni szenvedéseinek emlékével kezdi költeményét: elpanaszolja életének keserű eseményeit, személyes sérelmeit; átkot szór a rabtartó orléans-i püspökre, s kifejezi háláját a szabadító király iránt; bánkódva, hol indulatosan, hol már-már lázadozva beszámol azokról az okokról - fiatalos meggondolatlanságokról, szegénységrôl, a gazdagok szívtelenségérôl -, amelyek végül is rossz útra terelték. Diomedes meséjével (diomédész) (17-21.) is azt igazolja, hogy a szegényeket csak sanyarú helyzetük, a szükség kényszeríti bűnre. Diomedes kalóz volt, s megkötözve a császár elé állították.

A császár szólt: "Kalóz felelj,

Miért vagy réme a hajósnak?"

Mire amaz: "Mért nevezel,

Mi jogon nevezel kalóznak?

Csak mert egy nagyobbacska csónak

Röpít prédára a vizen?

Kisérne, mint téged, hajóhad,

Hát császár volna a nevem."

(18. Szabó Lôrinc fordítása)

A költeményben jelentôs szerepet játszik - mint általában a középkor művészetében - a halál, az élet gyors mulandóságának tudata. A halál bizonyossága nemcsak arra figyelmeztet, hogy a földi dolgok mulandók és hívságosak, hanem a társadalmi egyenlôtlenségek megszűnését is jelképezi: a halálban a különbözô rangú és hivatású halandók mind egyformák.

Villonra hatott a késô középkor népszerű képzôművészeti és irodalmi műfaja, a haláltánc. Korábbi hagyományokra támaszkodva a 14. század második felétôl kezdve templomok, temetôk falára festett képek, miniatúrák, fametszetek s lírai alkotások figyelmeztették az élôket az elmúlás közelségére és könyörtelenségére: a társadalmi rangok, életkorok és nemek szerint különbözô embereket utolsó táncra szólítja és így ragadja el a halál.

A nagy testamentumban többször is visszatér a fájdalmas gondolat: minden mulandó a földön; eltűntek a régi szép asszonyok, a daliás lovagok, s "mindenkit elvisz a halál".

Mert hát, légy bölcs, légy balga, pap,

Laikus, gazdag vagy szegény,

Fösvény, tékozló, kicsi, nagy,

Śr, paraszt, szép, rút, bűn, s erény,

Bármily rangú földi szirén,

Csupa nyakék, dísz, kincs, sugár,

Hiába: e föld kerekén

Mindenkit elvisz a halál.

Ha Páris, ha Heléna: kell, hogy

Kínban haljon meg, aki hal:

Lelke és lélegzete elfogy,

Szivébe epe mérge mar,

S izzad! S Ég, mit izzad ki! Jaj!

S kínja nem talál enyhületre,

Mert nincs rokon, vén s fiatal,

Ki mindezt vállalná helyette.

A sápadt halál szele rázza,

Orra megnyúl, ere feszűl,

Nyaka duzzad, lehull az álla,

Csukló és izom merevűl.

Ű, nôi hús, te gyönyörű,

Te édes, sima, drága test,

Ez vár rád, hogy végre kihűlj?

Ez. - Vagy szállj égbe egyenest!

(39-41. Szabó Lôrinc fordítása)

Balladák

Villont elsôsorban már nem a lélek halál utáni sorsa izgatja, hanem az élet elvesztése, a szépség hervadása tölti el fájdalommal. Az elmúlásban a pusztulás folyamata ragadja meg, különösen a nôi bájak összeomlása kelt benne borzadályt. Balladáiban elsiratja a tűnt idôk asszonyait, a szép fegyverkovácsné hajdani bájait, prostituált szeretôjét, a "kövér Margot"-t (margó), atyai jóbarátját, az iszákos Cotard (kotár) mestert, de ír megható, mélyen vallásos verset is édesanyja számára, hogy imádkozhassék Miasszonyunkhoz.

A provanszál eredetű ballada (pontosabban: ballade - 'ballád') Villon idejében táncdalt, egy bizonyos műformát jelentett. A 13. századtól virágzó provanszál, francia, olasz, spanyol ballada elnevezésének pusztán verstani, formai jelentése volt. Terjedelmük alapján szokás megkülönböztetni a rövidebb, négy versszakos egyszerű balladákat és a hat strófából álló kettôs balladákat. Az elôbbiek jellemzôje, hogy a voltaképpeni költeményt alkotó három (8-10 soros) versszak után következô negyedik, rövidebb (4-6 soros) strófa, az ún. ajánlás mintegy összefoglalja a vers mondanivalóját, s igen gyakran a hűbérúr megszólításával kezdôdik ("Herceg", "Hercegnô", "Uram" stb.). A versszakok három rímet váltogatnak meghatározott sorrendben, s refrénnel végzôdnek. (A kettôs balladának többnyire nincs ajánlása.) - A ballada szónak az irodalomelméletben van egy másik jelentése: drámai feszültségű, szaggatott menetű, rövid, rendszerint tragikus tárgyú verses kisepikai műfaj, párbeszédes és lírai elemekkel (lásd pl. Arany János balladáit).

A Jó tanítás balladája a rossz életűeknek című költemény A nagy testamentum egyik betétje. A cím maga kiábrándultan félrevezetô, megtévesztô, hiszen a vers éppen arról szól, hogy semmiféle jó tanítással nem váltható meg a világ. Villon kissé cinikusan, ironikusan ismétli a vissza-visszatérô refrénben, hogy akár tisztességes, akár tisztességtelen valaki, pénze, keresete borra és leányra megy el. A bor és a szerelem mámora tűnik az életet irányító legfôbb értéknek, minden emberi tevékenységet meghatározó célnak. Papok és hamiskártyások, csalók, rablók és tolvajok, énekesek, költôk és szerencsejátékosok, parasztok és iparosok sorsa villan fel a strófák egymásra torlódó halmozásában, szinte ott kavarog a versben az egész középkor végi világ. Minden ember közös, vidám és egyben tragikus sorsa - társadalmi hierarchiától függetlenül - az élet örömeinek hajszolása, újabb és újabb gyönyörök megszerzése. S mindez addig tart, míg "pórul nem jár" az ember - figyelmeztet a ballada Ajánlása -, míg a halál véget nem vet az emberi létnek. Kijózanítani csak a halál, illetve a halál közelsége képes az esendô, a bűnökbe minduntalan visszazuhanó embert. Errôl szól a balladát követô 146. oktáva is:

Cimborák, a kéj, a tivornya

Testet gyújt és lelket aszal.

De rút lesz, de fekete, ronda

Az ember, mikor belehal!

Kerüljétek, gyilkos e baj;

Irtsátok hát az erejét,

Tudván - Krisztusom! - hogy hamar

Fejetekre kondúl a vég.

(Szabó Lôrinc fordítása)

A meghökkentô ironikus ôszinteség, a valóságot megszépítô hazugságokkal szembeforduló tisztaság, mindenféle képmutatás megtagadása Villon legvonzóbb erénye, költôi halhatatlanságának, 20. századi reneszánszának egyik titka. Művészete önmagában tárja fel a középkor kétarcúságát, bonyolult ellentmondásosságát.

A Testamentum végén álló Záróballada úgy szól egyes szám 3. személyben a "szegény Villon"-ról, mint aki már halott, befejezte életét, lezárta testamentuma lapjait. A halállal való játék, "komázás" félelmet, borzongást kelt, de a verset indító gyászos hangulat komorságát egy groteszk fordulat komikumba váltja át: élete utolsó perceiben is "Ámor vad fulánkja kínozta, marta, szúrta, vájta". Szeretôjének bosszúja okozta halálát: úgy kidobta, hogy Roussillonig (ruszijon) minden bokor, tüske, bozót megcibálta. Az Ajánlás tovább oldja a gyászos hangulatot, hiszen a vers hôse borral búcsúzott a földtôl: "jó burgundit szívott magába". A bor és a szerelem motívuma jelenik meg itt is, mint oly sok versében, s játékos-ironikus módon azt sejteti, mintha életének ez lett volna legfôbb tartalma, célja.

Villonból sohasem halt ki a tiszta, nemes, tartalmasabb élet utáni vágyakozás. Olykor megrázó erôvel tör fel belôle a megigazulás, megtisztulás óhaja, az ôszinte bűnbánat imája. Śgy érzi, méltó az Isten és az emberek irgalmára. Sírfeliratát így fogalmazta meg:

Megölte Ámor fegyvere,

Most itt nyugszik e hant alatt.

Francois Villon a neve,

És szegény kisdiák maradt.

Nem szerzett vagyont ezalatt,

Hisz odaadta mindenét,

Kenyeret, asztalt, kosarat,

Mondj egy imát, az Istenért...

(Vas István fordítása)