Viktor Hugo
(Francia romantika)
A francia romantika
A francia romantika késôbb bontakozott ki,
mint a német vagy az angol, és sokkal inkább közéleti-politikai jellegű, mint
azok. A francia irodalom jobban kötôdött a felvilágosodás és a nagy forradalom
hagyományaihoz, a napóleoni császárság pedig hivatalos művészeti irányzattá
konzerválta a klasszicizmust. Egyetlen nemzet irodalmában sem kellett a
romantikának olyan heves harcot vívnia elismertetéséért, mint Franciaországban,
és sokan egyszerűen kétségbevonták nemzeti jellegét is arra hivatkozva, hogy az
igazi francia szellemet a 17. századi klasszicizmus képviseli.
A korai "romantikusok" Napóleon
ellenzékébôl kerültek ki. Mme de Stael (madám dö sztál; 1766-1817), francia
regényírónô, akit Napóleon száműzött Párizsból, 1800-ban kiadott kitűnô
tanulmányában (Az irodalomról) már szembehelyezkedett a klasszicizmus egyetemes
igényű, öröknek vélt ízlésével, s támadást intézett az antik minták utánzása
ellen - korszerűtlennek ítélve a görög-római mitológia felhasználását.
A francia romantika kezdetének dátumát - ha
évszámhoz kívánjuk kötni - 1820-ban szokás megjelölni. Ekkor jelent meg
Alphonse de Lamartine (alfonz dö lamartin; 1790-1869) elsô nagy lírai kötete, a
Költôi elmélkedések, a 20-as években lép az irodalom színpadára egy nagy költôi
nemzedék, s ezután indulnak meg a heves viták a klasszicizmus és a romantika
hívei között.
Lamartine kötetének fájdalmas elégiáit nagy
szerelmének betegsége, majd elvesztése ihlette. Az író - ahogy maga mondta -
"a költészetet lehozta a Parnasszusról", azaz általános emberi
érzelmek helyett egyéni fájdalmait, panaszait szólaltatta meg. Új szerepben
jelenik meg a természet nála is (ugyanúgy, mint Wordsworth-nél): a lélek
egykori boldogságát, örömét, kedves emlékeit hűségesen megôrzi az örökkévalóság
számára a szépséges táj. - A kötet egyik leghíresebb darabja A tó. A költô
halott kedvesének emlékét idézve keresi fel annak a tónak a partját, amely egy
évvel korábban még a "drága nôvel" együtt láthatta ôt. Felsír a
versben a boldog pillanatok megörökítésének vágya, az irigy, szökevény idô
megállításának reménytelen hiábavalósága; a boldogság isteni percei éppúgy
eltűnnek, mint a balsors napjai; ami mennyei szép volt, sohasem tér vissza.
Csak a tó, a zord rengeteg, a barlang, a száz néma kôszirt ôrizheti meg
mindörökre szerelmük boldogító emlékét legalább.
A francia nagy romantika a maga művészi
teljességében az 1830-as fordulat után bontakozott ki. A romantikusok, akik
kezdetben monarchikus és katolikus szellemben indultak el pályájukon, a 30-as
évektôl kezdve műveikkel részt vettek a társadalmi harcokban is: lelkesedtek a
liberális eszmékért, az emberi haladás, a szabadság prófétái lettek,
szembeszálltak a zsarnoksággal, s szót emeltek a szegények, az élet
megnyomorítottjai érdekében.
Hugo
Az 1830. február 25-i dátum mint az
"Hernani (ernani) csatája" vonult be az irodalomtörténetbe. Ezen a
napon mutatták be Párizsban a legnagyobb francia romantikusnak, Victor Hugonak
(viktor ügó; 1802-1885) Hernani című darabját, s a színházban kirobbant a
botrány: a klasszicizmus és az új irány hívei összeverekedtek a nézôtéren, s
végül a romantikusok kizavarták ellenfeleiket a színházból. A darab témája,
szerkezeti felépítése, nyelve, verselése gyökeresen eltér a klasszicista drámai
szabályoktól. Victor Hugo az ún. hármas egységbôl csupán a cselekmény egységét
ôrizte meg, elvetette a hely és az idô egységének korlátait. Hôse, Hernani,
igazi romantikus hôs: mélabús, de nemes lelkű, lovagias bandita, akirôl csak a
darab végén derül ki, hogy spanyol fônemes, s öngyilkosságával halálba űzi
szerelmesét is. - A botrány valójában egy verselési újítás ürügyén robbant ki a
színházban: az elsô enjambement-t (sorátlépést) hallva (ezt a klasszicista
verstan elítélte) a maradiak füttykoncertbe kezdtek, a romantikus fiatalok
pedig szembeszálltak velük.
Az Hernani után Hugo lett a romantikusok
kétségbevonhatatlan vezére. - Victor Hugo apja Napóleon tábornoka volt, de
szellemi fejlôdését édesanyja királypárti és katolikus meggyôzôdése irányította.
Az ifjú költô maga is katolikus és királypárti a 20-as években, késôbb azonban
mind liberálisabb elveket vallott, az 1848-as forradalom idején pedig már a
köztársaság szószólója. Már az Hernani elôszavában összekapcsolta a társadalmi
és művészeti szabadság követelményét. III. Napóleon császárrá koronázása után
elhagyta Franciaországot, s emigrációjából a császár bukásáig (1870) nem is
tért vissza hazájába. îgy lett neve a levert forradalmak, a republikanizmus s a
szabadság jelképévé, személye pedig a romantikus próféta-költô
megtestesítôjévé.
Hugo hatalmas irodalmi munkásságának
legértékesebb része lírai költészete, a magyar olvasóközönség mégis elsôsorban
fordulatos romantikus regényeit kedveli.
Ezek közül elsô nagy alkotása A párizsi Notre-Dame
(notr dam; 1831). A történelmi regény izgalmas cselekménye a középkor végi
Franciaországban, a 15. századi Párizsban játszódik. Valósággal életre kel
benne a múlt; a történet földrajzi és eszmei középpontjában a hatalmas
katedrális áll, s ekörül kavarog a fôváros népének tarka egyvelege: polgárok,
diákok, katonák, csavargók, koldusok, vásári csepűrágók sokasága.
Hugo hôsei néhány eltúlzott vonással
megrajzolt alakok, egy-egy tulajdonság megtestesítôi: bennük az emberi jóság,
tisztaság és a sötét, ördögi gonoszság ellentéteit, (jellem)kontrasztjait
állítja szembe az író. - Esmeralda, a gyönyörű táncos "cigánylány"
(csecsemôkorában rabolták el a cigányok, s köztük nôtt fel) a szépség, a jóság,
az emberség és a művészet képviselôje. Töretlen hűséggel ragaszkodik
szerelméhez, Phoebus (fôbusz) kapitányhoz, haláláig kitart mellette. Vele
szemben Claude Frollo (klód frolló), a székesegyház esperese tudós alkimista
ugyan, s látszatra aszkéta életet élô pap, mégis ördögi szenvedélyek
megszállottja. Érzéki vágyakozással próbálja megszerezni a maga számára
Esmeraldát, orvul leszúrja Phoebust, a leányt pedig bitófára juttatja, hogy ha
már az övé nem lett, ne lehessen senkié. - A Notre-Dame harangozója, Quasimodo
(kvazimódó) a legjellegzetesebb alakja a regénynek: egymásnak ellentmondó külsô
és belsô tulajdonságok egyesülnek benne. Hatalmas erejű, ijesztôen csúnya,
púpos és sánta nyomorék, emberség dolgában mégis toronymagasan áll fölnevelôje,
Claude Frollo fölött. ő is reménytelen szerelmet érez Esmeralda iránt. Hálából,
mert a cigánylány a pellengéren vizet adott neki, megmenti elsô alkalommal az
akasztófától, s a katedrálisban rejtegeti. Mikor a pap hazug ármánnyal
kicsempészi a leányt a templom menedékébôl, nevelôjét irgalom nélkül letaszítja
a székesegyház tetejérôl a szörnyű mélységbe. Elkíséri halott szerelmesét a
kivégzettek tömegsírjába (a sólyomhegyi vesztôhely pincéjébe), s csak másfél év
múlva találnak rá csontvázára, amint átölelve tartotta Esmeraldát.
A regény a romantika poétikájának megfelelôen
váratlan és meghökkentô fordulatokkal, félreértésekkel görgeti az eseményeket.
Quasimodót ártatlanul ítélik megkorbácsolásra és pellengérre; Phoebust Claude
Frollo szúrta le, de Esmeraldát tartják merénylôjének, és halálra ítélik
(Phoebus végül felépül sebébôl); a csavargók megmenteni szeretnék a
cigánylányt, Quasimodo viszont azt hiszi, hogy ellenségei ostromolják a
templomot. S végül saját anyja adja Esmeraldát a pribékek kezére, aki az utolsó
pillanatban ismeri fel a gyűlölt cigánylányban saját gyermekét, akit kicsi
korában raboltak el tôle.
A középkor végi világnak, a villoni idôknek
sajátos és valószerű levegôje hatja át Hugo érdekfeszítô regényét, melyben az
emberi boldogság utáni vágy ütközik össze a komor végzetszerűséggel.
Késôbbi regényei közül kiemelkedik A
nyomorultak (1862), mely máig is legnépszerűbb olvasmánya a szép eszmékért
lelkesedô közönségnek. A szegények, a nyomorultak, a megalázottak nagyszerű
eposza ez, tiltakozás mindenféle igazságtalanság, jogtalanság ellen. A történet
nagy része a franciaországi restauráció korában bonyolódik, s az egyes emberek
életével párhuzamosan feltárul a korabeli történelem: a waterlooi csatától az
1832-es forradalomig.
Fôhôse Jean Valjean (zsan valzsan), egy
becsületes favágó, aki özvegy nôvérét és ennek hét kisgyermekét igyekezett
tisztességes munkával eltartani. Még 1795-ben történt, hogy Jean Valjean az
éhség kényszere miatt kenyeret lopott a gyerekek számára. Gályarabságra ítélték
ezért, de többször szökni próbált, s csak 1815-ben szabadult 19 évi raboskodás
után. A fegyencélet durvává, gonosszá tette, de egy szentéletű püspök váratlan
jósága következtében látványos jellemfordulat ment végbe benne. Ellopta ugyanis
a neki éjszakai szállást adó pap ezüst evôeszközeit, de mikor a csendôrök
visszavitték hozzá a lopott tárgyakkal, szállásadója még két ezüst
gyertyatartót is odaajándékozott neki. Ez az irgalmas cselekedet
elgondolkodtatta: megundorodott korábbi életétôl, s ettôl kezdve a jóság és az
emberszeretet irányította minden lépését. Nevet változtatott, egy találmánya
révén gazdag ember lett, s kinevezték egy kisváros polgármesterének. Vagyonából
iskolákat építtetett, segélypénztárt alapított öreg és munkaképtelen
munkásoknak, ingyen gyógyszertárat nyitott, s az egész vidék jótevôjévé vált.
Javert (zsaver) rendôrfelügyelô azonban felfigyelt rá, s a törvény elôl
Párizsban kellett rejtôzködnie kis védencével, Cosette-tel (kozett), egy
szerencsétlen prostituált árvájával. Cosette késôbb egy derék ifjú, Marius
(máriüs) boldog felesége lett, Jean Valjean pedig elhagyottan és boldogtalanul
tengette életét. Csak halála óráját szépítette meg a két fiatal látogatása és
szerelmes boldogsága.
Marius alakjába önmaga sorsát, világnézeti
fejlôdését is beleszôtte Victor Hugo. A rokonszenves fiatalembert elôkelô és
gazdag nagyapja királyhűségre nevelte, szembefordította a waterlooi csatában
megsebesült édesapjával, Napóleon ezredesével. Csak az ô halála után ismerhette
meg Marius apja érdemeit, s ettôl kezdve republikánus és forradalmár lett. Az
1832-es felkelés idején bátran harcolt a barikádokon - többek között a hôsi
halált halt kis utcagyerekkel, Gavroche-sal (gavros) együtt -, s életét is csak
Jean Valjeannak köszönhette, aki a Párizs alatti csatornalabirintuson keresztül
mentette ki a harcokból.
A forradalmi pátosz, a megigazult emberi
jóság, az elesettek iránti megható részvét teszi felejthetetlen olvasmánnyá A
nyomorultakat. A regényben megszólal annak a hazug és erkölcstelen társadalmi
rendnek keserű kritikája is, melyben egy volt fegyenc és egy utcalány képviseli
az erényt. - A jóság és az emberi tisztaság ellenpontjaként - a romantikus
látásmód alapján - megjelenik a regényben az emberi aljasság, gonoszság
ábrázolása is a csatatér sebesültjeit fosztogató, rabló, a szegényeket
szipolyozó Thénardier (ténargyié) alakjában.
A francia romantika nagy irójának számos
művének rádióra
feldolgozott változatai megtalálható a Magyar Rádió
Hangarchivumában. Hallgassuk
meg ezeket a müveket , elemezzűk
öket és nagy élményben lesz részünk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése