Verlaine

                          Paul Verlaine

(Francia szimbolista irányzat)

( 1844-1896) is a nagyváros költôje volt, mint Baudelaire. A nôk  és az alkohol rabjaként ô is bohém és szertelen életet élt, kocsmákban, kórházakban vagy barátnôinél tengôdött. Jó barátja lett az ifjú Rimbaud-nak, de Brüsszelben egy tisztázatlan hátterű összeveszés során kétszer rálôtt. Ezért kétévi börtönre  ítélték. Látványos vallásos megtérése után szánalmas nyomorban halt meg Párizsban.

    Az ô nevéhez fűzôdik a szimbolista mozgalom tulajdonképpeni megindítása.1885-ben Elátkozott költôk címen mutatta be az új nemzedék

    legjelentôsebb képviselôit, s köztük két nagy költôegyéniséget fedezett

   fel: Stephane Mallarmét és Arthur Rimbaud-t.

    Költészettan című verse a szimbolizmusnak valóságos programnyilatkozata lett. Ebben fejtette ki a szóművészet és a zene összekapcsolásának eszményét. Verlaine száműzi a költészetbôl a gondolatiságot, a filozófiai vagy politikai tartalmat, s undorral utasítja el a gyilkos

    csattanót, az ötletet, az élcet és a retorikát (szónokiasságot). Az áhított

    zene azonban ne legyen hangos, hanem szelíd és olvatag. A letompítottság, a fátyolozottság is része a varázsnak; az Árnyalat kell a Szín helyett, mert csak így békülhet össze a fuvola és a kürt az álmokkal. A rím

    kolompkongását is halkítani kell a lágyabb asszonánccal. A nyelvet

    fel kell szabadítani az értelem szigorú uralma alól, a költônek nem szükséges logikai szabatosságra törekednie, hagyja, hogy a szavak maguk

vonzzák-válogassák egymást, mert "legszebb a részeg dal, amelyben a

    Kétes és Biztos egyesül" ("édes a tétova ének s a kétes olvadó anyag").

    A varázsos szómuzsika s a finom árnyalatok-hangulatok kifejezése a

    legfôbb cél, mert csak az ilyen költészet képes felszínre hozni azt a többletet, ami az idealista gondolkodású szimbolisták szerint az emberi

tudat mélyén lappang. Verlaine szerint az igy felfogott új költészet a valóság teljesebb megismerésének az eszköze, minden egyéb "csak irodalom", vagyis üres szó, mellébeszélés, a lényeg kerülése.

  Leghíresebb és legismertebb verse az Oszi chanson. Ebben tökéletesen megvalósul a Költészettan programja.

  Tóth Árpád átköltése tulajdonképpen nem is forditás: inkább a dal

fájó-borongós hangulatának visszaadására törekszik -jogosan -, nem

a szöveg grammatikai tartalmának tolmácsolására. (A francia eredeti

elsô strófájának szó szerinti fordítása a következô : "Az ôsz hegedűinek

hosszú zokogásai monoton vágyódással sebzik meg szívemet.")

  A vers nem konkrét élményt "mond el" (ez csak "irodalom" lenne),

hanem egy nagyon összetett, bonyolult hangulatot: az ôszhöz, az elmúlás szokványos jelképéhez fűzôdô impressziót örökít meg. Megszólal a

dalban a haláltól való félelem, de az elmúlás óhajtása is, a beletörôdés

a "sok tűnt kéj" után a végleges eltűnésbe. A haldokló természettel

együtt haldoklik már az emberi lélek, de a pusztulás rettenetét szelíd

melankóliába oldja, enyhíti a költemény zenéje, a szavak és fôleg a

hangok elbűvölô muzsikája. - A magyar változat különösen a hangok akusztikai lehetôségét aknázza ki a verszene felkeltésében. Az elsô

strófa egyhangú rímei s a mély magánhangzók sokasága, a ritmus lüktetése minden tartalomtól, szójelentéstôl függetlenül is zenei élményt képes nyújtani; s búsongó érzést ébreszt a hallgatóban. A nyelvi

anyagnak itt nem az a szerepe, hogy információkat közöljön, puszta

hangzása jelenti a vers "tartalmát". - A szavak jelentéshatárai nagyon

is elmosódnak, s ez segíti elô, hogy konkrét és elvont szavak kerülnek egymás mellé (pl. "éjfél kong", "rossz szél", "ôsz húrja").

  Verlaine szimbolista is, mert egy érzést, lelki tartalmat a külvilág

érzékletes képeinek segítségével sejtet meg, impresszionista is, mert egy

futó, pillanatnyi hangulatot rögzít, old fel a vers dallamában.