Tóth
Árpád (1886-1928) Aradon született, szobrász fia volt. Gyermekéveit Debrecenben
töltötte, itt is érettségizett. A budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, de
tanári oklevelet nem szerzett. Ujságíró lett Debrecenben. Verseit már 1908-tól
közölte a Nyugat, elsô verskötete mégis csak 1913-ban jelenhetett meg (Hajnali
szerenád). 1913-tól Budapesten élt. Tüdôbaja
miatt sokat szenvedô, visszahúzódó ember volt egész életében, és
örökös anyagi gondok gyötörték. Lélektôl
lélekig című negyedik kötete már csak halála után látott napvilágot. Kitűnô
műfordításokkal gazdagította fordításirodalmunkat.
Költészetének alaphangja - különösen fiatalabb korában - a bágyadt,
tehetetlen lemondás, az emberi árvaság
szomorúságában való elmerülés. Betegsége, az egyetemi álmokkal való leszámolás,
az apai művészkarrierhez fűzött ábrándok szétfoszlása, a debreceni
elszigeteltség váltotta ki lírájából a csüggedt szemlélôdést. Ennek a panaszos
hangulatnak felelnek meg a lassú ütemű, hosszú verssorok és sajátos
impreszszionista jelzôi (bús, setét, fáradt, furcsa, beteg, kopott, bágyadt,
hervadt, lomha stb.). Rendszerint ugyanazoknak a jelzôknek sűrű használata
nyomja rá a bélyegét az induló költô verseire.
Furcsa szavak ötvöse
Inkább
hangulati, mint formai szempontból jellemzô költeménye a Meddô órán. Ez a
kitűnô, röpke önarckép a költô végtelen magányát,
szegénységét és betegségét emeli ki, az élet
egy elsuhanó pillanatát örökíti meg. A szó szerinti tartalmon túl a kifulladó,
rövid verssorok az erôtlen fáradtságot, a monoton rímek (csupán két rím
ismétlôdik) az
egyhangú élet színtelenségét, az inaktivitást
kifejezô igék (vagyok, kicsordul, hagyom) a meddô óra tehetetlenségét
érzékeltetik. A vers általános mélyhangúságából szinte sikoltásszerűen hangzik
fel a három éles
"én"-rím, a teljes reménytelenséget
és elhagyottságot hangsúlyozva.
Az egyetlen cselekvést kifejezô gyakorító ige
- "faricskálok" - a "lomhán" mód- és állapothatározóval még
lassítva is utal arra, hogy verseit
míves bíbelôdéssel, az ötvös aprólékos
műgondjával formálja tökéletesre.
Ilyen
míves, a furcsa szavakat ékszerként ötvözô elégikus dala a Rimes, furcsa játék.
- Valóban a szokásos és a különös rímek hordozzák a
vers legfôbb üzenetét, teszik "torz
kedvvel kevert" zenévé a költeményt. A szegény költô az élet gazdagsága
helyett "csak ily borús zenéket" adhat ajándékul kedvesének.
A
négy és a három szótagos rímek már furcsáknak, szokatlanoknak
hatnak. Bravúros játékosságukat növeli, hogy
rendszerint több szóból
állnak össze (mozaikrímek) : bús ajándék -
furcsa játék; szivbe vert seb - vér szinezi e verset; mi kába - hiába; okarina
- soka ri ma. De elôfordulnak egyszótagos rímek is: kastély - estély; zajló -
pejló. Az élénk jambusi lejtést erôsíti az itt-ott fel-feltűnô alliteráció is,
s ez a csengô-bongó
nyelvi zene tompítja csak a vers
halálhangulatba torkolló lemondását.
A
durva külvilág bántásaira a beteg, túlérzékeny költô csak szenvedéssel tudott
válaszolni. Az elsô világháború külsô és belsô pusztításai
között írta meg Elégia egy rekettyebokorhoz
című költeményét. Ez a
nagy vers a teljes kiábrándulás
halálvíziójával, az emberi faj kipusztulása után megvalósuló "hószín
szárnyú Béke" reménytelenségével lázit a
háborús vérontás ellen.
Az
elégia logikai-érzelmi menetét a hajókép megtalálása és továbbfejlesztése
biztosítja. - Figyeljétek meg, milyen fokozatai vannak a kép kibontásának a
"csónakos virágú, karcsú,
szelíd" rekettyétôl a "vér s könny modern özönvizébe"
vetett, "sok szegény
emberhajó"-ig, a kezdeti idilltôl a "tán mind elpusztulunk"
tragikumáig! - A tiszta Noé és a boldog Ararát
(itt
kötött ki Noé bárkája) képébe rejtett lehetôségben a költô nem tud hinni.
Tanulmányozzátok az impresszionista jelzôgazdagságot, a
jellegzetes Tóth Árpád-i "jelzôpazarlást" !
Ebben
a versben találkozhattok elôször a költôre általában jellemzô, a panaszos hangulatot kifejezô
hosszú verssorokkal.
Itt
az ún. nibelungizált alexandrinusok szerepelnek. Ezek 13-14
szótagos jambusi sorok, s a 6. vagy a 7. szótag után sormetszet (cezúra) található. Milyen a vers
rímelhelyezése? Találtok-e
itt
is játékosnak ható mozaikrímeket?
A
háborús borzalmak, az emberi szenvedések s az orosz forradalom
híre Tóth Árpádban is megérlelték a változás,
a szociális forradalom hangulatát és vágyát. Ezt bizonyítja két 1919-ben írt
költeménye, a
Március és Az új isten. Tóth Árpád lírájából
átmenetileg eltűnik a peszszimizmus, a csüggedtség fájdalmas érzése. A Március
10-11 szótagos,
pirrikhiuszokkal gyorsított, izgatott
rímtelen sorai felszabadult ujjongást, reményt árasztanak. A megújulás örök
természettörvényei miatti
öröm mögött már politikai állásfoglalás van:
a "rügyek, szerelmek, forradalmak évadja" az élet szépségét ígéri s a
halál pusztulását. "Valami vad vágy" kényszerít mindent, hogy
"felkiáltsa örök dacát a titkos
végtelenbe" :
O élet, élet, élet, Március!
S konok trónusán reszket a halál.
Lélektôl lélekig
Lélektôl lélekig című búsongó elégiája is lényegében egyetlen kép
kibontása. A színképelemzés tudományos
igazságától (az égitestek
ugyanolyan elemekbôl állnak, mint a föld és a
földi lények) jut el a
csillagokkal való rokonság gondolatáig s a
csillagok magányáig : "a térbe szétszórt milljom árvaságig". A fény,
az "égi üzenet" billió mérföldek messzeségébôl jut el a lírai hôshöz
"jeges, fekete és kopár terek
sötétjén" keresztül, s valami "ôs
bút zokog a vérnek a fény" : a létezés
szomorúságát. A legfontosabb mondanivalót az
utolsó két strófa felkiáltásai, megrendülést érzékeltetô hiányos mondatai
fejezik ki : az
egyes emberek között is "roppant, jeges űr
lakik". - A verssorok lerövidültek, a panaszt, az elmélyültebb filozofikus
tartalmat félrímes,
négysoros versszakok közvetítik.
Az
életörömöt, a melegséget, a szépséget e korszak lírájában csak a
szerelmes versek képviselik. A hitvesi
költészet talán egyik legszebb
darabja a magyar irodalomban az Esti
sugárkoszorú (1923). A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell,
hogy feleségéhez
írta a költô házasságuk hatodik évében.
A vers egy alkonyati futó
pillanat impresszionista megragadásával
indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a
tárgyak éles körvonalai,
"hamvassá", súlytalanná, lebegôvé
válik a világ; majd a fény hirtelen
megfogyatkozásában holttestként elzuhanó
árnyak (mintha kísértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztôvé,
lidércessé a hangulatot. Nemcsak a mély magánhangzók egyértelmű uralma festi
alá az
elsô két sor sötétedését, hanem az
á-a-a-á-á-a hangok belsô ritmikus
váltakozása s rejtett rímei is a csodálkozó
ámulatot sugallják. A menekülô fény csak a kedves hajának "sötét
lombját" fonja körül sugárkoszorúval. S itt már megkezdôdik a varázslat, a
kezdeti látvány látomássá
alakul át. A sugárkoszorú már nem földi fény,
hanem a középkori szentek "finom, halk" glóriája, "halvány,
szelíd és komoly ragyogás". S a
lélek bűvölt állapotát további szinesztéziák
egészítik ki : a túlvilági fénykoszorút illattá s csenddé szűri át az
"esti lélekvándorlás", a színek
elszürkülése, a tárgyak, dolgok láthatatlanná
válása.
Az
elsô versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább
mélyül: az illat "titkok" illatává, a csend a "béke égi"
csendjévé válik, s mindkettô mennyei fényben
ragyog. Aztán kép, szín,
minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó
vallomás: "És jó volt élni, mint
ahogy soha." Az elragadtatott boldogság
önkéntelen, akaratlan megnyilatkozása ez, s aki ezt a rajongó boldogságot adta,
már nem is
földi lény, hanem a bibliai égô
csipkebokorban megjelenô isten, túlvilági lélek (Mózesnek jelent meg isten égô
csipkebokorban). A szerelem
valami léten túli létbe, testetlen égi
érzésbe váltott át.
Az
igézet mámoros pillanata az idôtlenbe lendült ("percek mentek, ezredévek
jöttek"). A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban
az elsô versszak elbeszélô hangján
folytatódik a költemény ("Egyszerre csak megfogtad a kezem"), s a
kézérintésre a földöntúli rajongás kiegészül a legszebb "földi
érzéssel", két ember szerelmi boldogságával.
A verset egyébként a leghétköznapibb, de
ebben a szövegösszefüggésben mégis a legemelkedettebb, legünnepélyesebb
vallomás zárja : "menynyire szeretlek !" - Tóth Árpád egy egyszeri,
pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is
felidézhetôvé.
A Jó
éjszakát! - mint címébôl is kitűnik - búcsúvers, afféle halál
elôtti számadás; posztumusz kötetében is az
utolsó helyen áll (de 1924-ben írta).
Az
elsô versszakban az inga lassú, tétova, megállásra váró mozgása a
költô fáradtságát, a napi robot utáni pihenni
vágyását fejezi ki. Az
álomba merülés elôtti elernyedés rezignált
hangulata uralkodik a strófán, a megnyugvás utáni óhajt fogalmazza meg a mély
vízbe dobott kô
hasonlata is. Ez egyben a végleges
megkönnyebbülés, az örök elmerülés
halálhangulatát is sejteti. A keresztrímes,
11-es és 10-es sorokból felépülô 8 soros strófa "szabálytalan"
jambusaival, gyakori spondeusaival
is a vontatottságot, az álmosságot festi alá.
A
másodszor elhangzó "Pihenjünk" felszólítás már nem a napi robot
fáradtságára, hanem a költôi alkotó munkára,
az írásra vonatkozik.
A hiányos, befejezetlen mondatok -
"Takarómon pár papírlap. Elakadt sorok. Társtalan rímek." - nemcsak
az álmosító fáradtságot érzékeltetik, hanem a költôi hivatásba vetett hit
megingását is. Sejtelmesen egybejátszanak itt is az önállósuló rímek -
megszólaltatva az írás
értelmetlen hiábavalóságát: "papírlap -
írjak?"; "rímek - minek?".
Ebben a strófában hangzik el az elsô
osztályos könyvben már idézett
kérdés formájú pesszimista megállapítás:
"Minek a lélek balga fényűzése?" S a múltra vonatkozóan is felmerül a
költôben addigi írói pályája céltalanságának gondolata: "Mi haszna, hogy
papírt már jó egypárat
beírtam?" (3. vszk.). Ezt az érzést
erôsíti a részletes hasonlat, ezt sugallják a rövid, tört mondatok, a bizonytalan
kérdések. Végül a szakasz
végén tör fel a keserű panasz :
Szelíd dalom lenézi a garázdán
Káromkodó és nyers dalú jelen.
A kor költészetellenes durvasága váltja ki
magányérzetét, az elhallgatás szándékát.
Az
utolsó strófa szaggatott, széttöredezett, az álomba (és a halálba)
merülést kifejezô mondatfoszlányaiban
visszatér a kezdô kép, s megjelenik az örök költô-vigasz: az utókor majdani
elismerése. Csokonai
módján búcsúzik az élettôl, a költészettôl.
De Csokonai még komolyan
hitt egy "boldogabb korban", a késô
században, a modern költô versében mindez már kiábrándult, fájdalmas
öniróniával hangzik el.
Fiatalon halt meg, tüdôvészben, s szomorú életébôl fakasztotta mégis a
másokat vigasztaló művészi szépséget.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése