google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 9., vasárnap

Társadalom és világkép


Társadalom és világkép


  A századforduló után hamarosan érezhetô volt, hogy
egy békésnek tartott korszak véget ért. Az addig lappangó ellentmondások egyre jobban kiélezôdtek, egyre súlyosabb konfliktusokhoz vezettek.

  Már a múlt század elejétôl fokozatosan eltűnt az életnek az a magától értedôdô és természetesnek látszó rendje, amelyben az ember otthon érezhette magát. A mind
teljesebbé váló elidegenedés lehetetlenné tette az egyén
és a világ egészséges kapcsolatát, a társadalom nem sok
lehetôséget adott tagjainak az értelmes cselekvésre, az
egyéniség elszakadt a nagy életfeladatoktól, elszigetelôdött, önmegvalósítási lehetôségei egyre szűkebb térre szorultak.

  Ezt a jelenséget már a múlt század gondolkodói - elsôsorban Hegel, Kierkegaard és Marx - észlelték és elemezték. Kierkegaard izolációnak, Marx pedig elidegenedésnek, eldologiasodásnak nevezte a folyamatot.

  Megrendült az embernek saját magáról alkotott képe
is. Nem egészen azok vagyunk, mint aminek tudjuk magunkat - döbbentette rá az embert Sigmund Freud
(szigmund frajd; 1856-1939) a tudattalan felfedezésével. Az emberben olyan erôk működnek, amelyek közelebb állnak a természethez, mint tudatos énünk, és amelyeket eddig immorálisnak ítélt meg az emberi tudat és
a közvélemény.

  Carl Gustav Jung (karl gusztaf jung;1875-1961) svájci pszichiáter már az emberiség kollektív tudattalanjáról beszélt, mely különösen szimbólumokban, mítoszokban s művészi alkotásokban nyilatkozik meg, mint
ôskép, archetípus.

  A pozitív tudományok mindenhatóságába vetett hit
már a múlt században megrendült. A természettudományok újabb felfedezései tovább fokozták a bizonytalanságot. Elsôsorban az addig oly biztos tudománynak tartott fizika jutott a mindennapi képzelet számára megfoghatatlan, meglepô új felismerésekhez.

  Einstein (ejnstejn) 1905-ben közzétette értekezését a speciális relativitás elméletérôl, mely alapjaiban ingatta meg a klaszszikus fizika tételeit az abszolút térrôl és idôrôl. Einstein kimutatta, hogy az igen nagy sebességek tartományában a távolság és az idô mérése nem független a mérô helyzetétôl és
mozgásától, tehát nem beszélhetünk idôrôl a tér bevonása nélkül, az idôt pedig a tér negyedik dimenziójának kell tekintenünk.

  A relativitás általános elmélete a fizika minden vonatkozási
rendszerben érvényes törvényszerűségeit fogalmazta meg. Az anyag (tömeg, illetve energia) meghatározza az ôt körülvevô tér szerkezetét, a tér a jelentékeny tömegek szomszédságában
görbült, az euklideszi törvények ezekben a régiókban nem érvényesek.

  Planck (plánk) kimutatta, hogy az elektromágneses sugárzás energiája nem folyamatosan változik, hanem adagokban,
kvantumokban. Az atomfizika elmélete, a kvantumelmélet felfedte, hogy a klasszikus fizika törvényei az atomszerű dolgok világában sem érvényesülnek. A mikrorészecskék mozgása nem határozható meg oksági összefüggésekkel, csak statisztikus módszerrel írható le. A vizsgálatot a vizsgáló is befolyásolja, a vizsgált tárgyak és a mérôműszerek között ellenôrizhetetlen kölcsönhatás áll fenn, állapította meg Heisenberg.

  Korunk világképének elôzményeivel már elôzô évi tanulmányainkban találkoztunk. Láttuk, hogy Nietzsche
(nícse) milyen nagy hatással tudatosította a polgári világ mély válságát, azt a tényt, hogy a hagyományos raci
onális és morális értékrend mennyire elvesztette tartalmát. "Isten meghalt", a magára hagyott embernek merészen szembe kell néznie a kaotikus világgal. Nietzsche gondolatai jelentôsen befolyásolták korunk filozófiáját,
és nagy hatással voltak századunk számos írójára és
költôjére is.


  Korunk kultúrájának legszembetűnôbb sajátossága,
hogy szinte két részre szakadt: a racionálisan gondolkodó természettudományok világára és az ún. humán kultúrára, melynek művelôi közül sokan használhatatlannak tartják a maguk területén a pozitivista tudományosság módszereit, hiszen a pozitivizmus az embert érintô
ún. "végsô kérdésekre" nem is próbál választ keresni.

  A 20. század filozófiáját általában a szkepszis, az ész
mindenhatóságában való kételkedés jellemzi. Ez a
szkepszis az alapja a filozófiai irányzatok két nagy, látszólag ellentétes áramlatának is, a neopozitivizmusnak
és az élet-, illetve egzisztenciálfilozófiának.

  A neopozitivizmus mindazokat a kérdéseket száműzi a tudományos vizsgálódás területérôl, amelyek logikailag vagy tapasztalati úton nem bizonyíthatók. Ludwig Wittgenstein (vitgenstejn; 1889-1951) arra a meggyôzôdésre jutott, hogy az
emberi lét végsô kérdéseinek elméleti feltárása a nyelv korlátaiba ütközik, ezekrôl az emberi lét lényegét érintô problémákról nem tehetünk értelmes kijelentéseket. "Amirôl nem lehet beszélni, arról hallgatni kell." Az egyéni életút, a művészet
azonban megformáltságában kifejezésévé válhat egyébként elmondhatatlan jelentéseknek.

  Az életfilozófiák az élet fogalmát teszik központi kategóriává. Az élet teljességét formailag megragadni nem lehet, csak
közvetlenül átélni, az élet tehát élményeink összessége.

  Az életfilozófiák különbözô változatai Schopenhauer,
Nietzsche és Bergson eszmerendszerei. Az irányzat egyik legjelentôsebb képviselôje Wilhelm Dilthey (diltej;1833-1911), a szellemtörténeti irányzat megalapozója.

  Dilthey ana a meggyôzôdésre jutott, hogy az élet megnyilvánulásai a szellemi tényekben öltenek objektív formát, tehát
ha az életet meg akarjuk érteni, a szellemi tényeket kell megértenünk. Az ember és a társadalom alkotásaiból következtethetünk vissza magára az embene és a társadalomra, az alkotás ugyanis többet árul el az alkotóról, mint amennyit az maga
tud és akar közölni magáról.

  A szellemtörténet szoros összefüggéseket tételez fel az élet
tényei és a kultúra jelenségei között. Egy-egy történeti periódusban a korszellem és a világnézet nyilvánul meg a kor irodalmában, zenéjében, öltözködésében stb. A kutatónak bele kell magát élnie a vizsgált kor eszme- és érzésvilágába, és az
intuíció segítségével kell megtalálnia az emberi és történelmi
jelenségek lényegét, megragadnia az uralkodó típust.

  A szellemtörténet az egyes történelmi korszakok kulturális
összképének megrajzolására törekszik, olyan kultúrtörténeti
szintézisre, amelyben a filozófia, a tudomány, a művészet és a
politika egységben jelenik meg, és az egyes alkotók életműve
ennek az összképnek a szerves alkotórészét képezi.

  A század elsô felében a filozófia legjelentôsebb teljesítménye a jelenségek tárgyilagos leírására törekvô fenomenológia
és az emberi helyzetet felmérô modern lételmélet megteremtése volt.

  A fenomenológiai iskola megalapítója, Edmund Husserl
(husszerl; 1859-1938) a pozitivizmus és az irracionalizmus
meghaladására, a kettéhasadt kultúra egyesítésére tett kísérletet egy racionális ismeretelmélet kidolgozásával. Alapgondolata az, hogy a külvilág változó és szétesô jelenségeit az emberi tudat fogja össze és látja el értelemmel. Ezt fejezi ki a
fenomenológia szó is, a görög phainomenon (jelenség) és logosz (értelem) összekapcsolása. Husserl a világot, a dolgokat
úgy akarja leírni, ahogy azok a minden elôfeltevéstôl és elôítélettôl mentes szabad szemléletnek megmutatkoznak. Ezért a
vizsgálandó valóság létezését zárójelbe teszi, és csak azt fogadja el, ami számára közvetlenül, evidensen adott, vagyis a
tudat jelenségeit, fenoménjeit. Ezeket az intuíción alapuló lényeglátás módszerével megvilágítja, elemzi.

  A fenomenológiai szemlélet jelen van korunk irodalmában
is. Amikor az író lemond a lélektani motiválásról, és egyszerűen csak leírja, tárgyilagosan megjeleníti, amint hôsei beszélnek, viselkednek, cselekednek, akkor lényegében fenomenológiai leírást ad.

  Az egzisztencializmus szuggesztív erôvel tárta fel az elidegenedés személyiségpusztító hatását, és az élet fogalma helyére az egzisztenciát állította. Az irányzat elôfutára a múlt században a dán Sören Kierkegaard (kirkegór) volt. Az egzisztencializmus központi gondolata: a lét értelmetlen, abszurd, az
ember szükségszerűen magányos, bele van vetve egy olyan világba, amely létét, egzisztenciáját veszélyezteti, ezért alapvetô
érzései a félelem és szorongás.

  Az egzisztencialista filozófia egyik legjelentôsebb képviselôje, Martin Heidegger (hejdégger;1889-1976) a fenomenológiai koncepcióhoz kapcsolódott, azonban túl akart lépni a
puszta leíráson, a jelenségeket, az emberi létet értelmezni is
kívánta, és célt is akart kitűzni az ember számára.

  Fô művében, a Lét és idô-ben (1927) arra vállalkozott, hogy
egy "szigorúan tudományos" lételméletet teremtsen, egy radikálisan új filozófiát, amely megszünteti a szubjektumra, az
emberre és a világra való kettéosztottságot.

  Kidolgozta a valódi, az autentikus lét és a nem-valódi, a mindennapi Iétezés problémáját.

  Az ember egész életét meghatározza az emberi lét végessége. A valódi idô, a múltba és jelenbe egyre mélyebben behatoló jövô a végességet, a halált hozza elénk, rádöbbenti az embert lényegi adottságára, arra, hogy véges lény. Ezzel az adottsággal szembenézni s belôle magatartást alkotni: ez a valódi,
az autentikus lét követelménye. Ha az ember tudatosan felméri helyzetét a világban, ha egzisztenciája megvalósítását tekinti alapvetô feladatának, ha illúziók nélkül szembenéz saját lehetôségeivel, jövôjével, saját halálával, akkor e felismerés jegyében autentikusan rendezheti be életét, akkor közvetlen
kapcsolatba kerül a léttel, akkor kitárulkozik elôtte a lét igazi
arculata. Az ember feladata tehát az önértelmezés, mely egyúttal létértelmezés is.

  A többség kitér e feladat elôl, s a nem valódi, a nem autentikus létezésbe menekül, beleolvad a készen kapott felszíni világba, és elveszti önmagát az átlagos mindennapiságban.
A közvélemény uralma alatt áll, képtelen másképp élni, mint
a többi ember: tevékenysége csak a "minden magasabbrendűségtôl megfosztott" cselekvésformákra, a puszta komfort megteremtését szem elôtt tartó egydimenziós célra redukálódik.
Ez a létmód lehetetlenné teszi, hogy az ember megismerje és
megvalósítsa saját lényegét.

  Heidegger szerint a műalkotás, annak igazi megélése az autentikus lét kialakításának egyik legjobb lehetôségét nyújtja.
  Az egzisztencializmus - minthogy az ember léthelyzetével
foglalkozik - különösen nagy hatással volt korunk irodalmára
és művészetére.

  1. "Olyan korban élünk, ahova úgy kvártélyoztak be minket,
mint tanácstalan utazókat egy csiricsáré, zajos hotelbe" - így
festi az ember helyzetét a lengyel szűletésű angol író, Joseph
Conrad (dzózef konred) Gyôzelem c. regényében (19l5).

  Értelmezzük ezeket a sorokat!

  2. Franz Kafkának A szomszéd falu c. parabolájában (1917)
egy öregember mondja: ". . alig értem, fiatal koromban hogyan szánhattam rá magam arra, hogy a szomszéd faluba lovagoljak, és ne féljek attól, hogy. . . még a megszokottan, szerencsésen eltelô élet hossza sem lesz elegendô egy ilyen lovaglásra."

  García Lorca Lovas-ember dala c. verse (1924) így szól:

Córdoba.
Ćlmom távola.

Telehold, fekete kanca,
ismerôs az út oda,
van oliva tarisznyámban,
s nem érlek el, Córdoba.

Síkon szél, fekete kanca.
Vörös a hold homloka.
Látom, hogy a halál bámul
tornyaidról, Córdoba.

Jaj,lovam, te kedves kanca,
Jaj, te út, te út pora!
Jaj, a halált, azt elérem,
téged soha, Córdoba!

Córdoba.
Ćlmom távola.

(Nagy László ford.)

  Idézzük fel Adynak Az eltévedt lovas c. versét is!
  Korunk emberének milyen állapotát írják le ezek az egyébként teljesen kűlönbözô szövegek?

    4. Mit mond az emberi kapcsolatokról Giacometti (dzsakometti) Nagyvárosi tér c. szobra?
   
  Ilyen fogalmak az irodalomban is gyakoriak. Éluard Le
Mal ('a baj, a rossz, a romlás') c. verse (1932) a rombolás egymásra halmozott képeibôl áll. Elsô sora:

  "Ott volt az ajtó mint egy fűrész."

  Mit fejez ki metaforikusan a fűrész motívum?

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése