Schiller

 Schiller

Életpályája

Friedrich Schiller (1759-1805) tíz évvel volt fiatalabb Goethénél, s hosszú ideig sok minden elválasztotta "az istenek weimari kedvencétôl". Az ifjú költôben még a Sturm und Drang lángja lobogott, mikor Goethe már elindult a klasszicizmus irányába. Esztétikai nézeteik sem egyeztek meg. Csak 1794-ben ismerték fel egymásban a fegyvertársat, s a két nagy költô ettôl kezdve szorosan együttműködött - megteremtve és felvirágoztatva a "német klasszikát".

Schiller a württembergi hercegség egyik városában, Marbachban született. Bár szülei papnak szánták, mégis a herceg, Karl Eugen kívánságára a fiatal Schiller a ludwigsburgi katonai akadémiának elkeseredett növendéke lett: jogot és orvostudományt tanult. A tisztiiskola elvégzése után a stuttgarti rokkant-ezredhez nevezték ki katonaorvosnak, de igen nehezen bírta a hadsereg kaszárnyaszellemét. Ez ellen - egyelôre - úgy védekezett, hogy belemerült a régi és a modern filozófusok tanulmányozásába, megismerkedett a Sturm und Drang egy-két drámai alkotásával, s fölfedezte magának Shakespeare műveit. Gondolatait, szellemét nem korlátozhatta a katonai fegyelem, s a stuttgarti "börtönben" bontakozott ki követelôdzô, lázadó idealizmusa, végletekig fokozott zsarnokgyűlölete és lelkesült szabadságvágya.

Az elvont szabadságeszme és a kiábrándító valóság ellentétébôl fakadó csalódás olyan konfliktushelyzeteket teremtett életében, amelyeknek legmegfelelôbb megnyilatkozási formája a dráma. Bár Schiller kitűnô költô, szárnyaló ódáiban a legnemesebb eszményekért lelkesedik, elsôsorban mégis színpadi szerzô volt.

Még katonaorvosként írta meg elsô darabját A haramiák (1781) címmel. Minden sora elárulja a született drámaírót, Shakespeare legönállóbb német követôjét. A zsarnokság elleni keserű lázadás és az erkölcsi értékek iránti tisztelet szólal meg a darabban. Hôse arisztokrata, gróf, Karl Moor, aki - mivel apja hitelt adott egy koholt levélnek s kitagadta - haramiának áll. Kívülhelyezi magát a társadalmon, a törvényen. Gonosztevô lesz, rabló, gyilkos, hogy megbüntesse a társadalmat, hogy bosszút állhasson az emberi méltóságon és az erkölcsi világrenden esett sérelemért. A maga kezébe veszi az igazságszolgáltatást, de végül önmagát pusztítja el. Tragikus irónia rejlik abban, hogy Karl Moor a darab végén aláveti magát annak az igazságszolgáltatásnak, amely - véleménye szerint - meghamisítja, meggyalázza az erkölcsi törvényt. Bevallja tehetetlenségét a fennálló társadalom erôivel szemben, s az igazságszolgáltatást a gondviselésre bízza.

Schiller elsô színművét a mannheimi színház nagy sikerrel adta elô 1782-ben. A herceg azonban a darab engedély nélküli megtekintéséért laktanyafogságra ítélte katonaorvosát, s megtiltotta neki az efféle "komédiák" írását. Ez eldöntötte Schiller sorsát. Megszökött a stuttgarti "börtönbôl". Késôbb Mannheimba ment azzal a reménnyel, hogy drámaíróként keresheti meg kenyerét. Az anyagi gondokkal, betegségekkel terhes mannheimi egy év után egy barátja meghívta Lipcsébe. Itt, majd Drezdában s Drezda mellett két évig gondok és adósságok nélkül élhetett, s ez visszaadta önbizalmát.

Mikor 1787-ben Weimarba látogatott, már készen volt két nagyszerű tragédiája: az Ármány és szerelem (1784) és a Don Carlos (karlosz; 1787).

Az Ármány és szerelem című "polgári szomorújátékát" ideiglenes menedékhelyén, Henriette von Wolzogen (fon volcógen) asszony lovagi birtokán, Bauerbachban írta, bár témája már megérlelôdött kaszárnyafogsága idején. A herceg ellen érzett szenvedélyes haragjának és gyűlöletének nyomai végig felfedezhetôek a darabban. Témája jellegzetesen 18. századi: a nagyhatalmú elsô miniszter fiának, Ferdinándnak és a kispolgárlány Miller Lujzának tragikus szerelme. Ferdinánd nem az arisztokrata csábító szerepkörében közeledik a gyönyörű és erényes Lujzához: gátakat és konvenciókat széttörô igaz szerelmet érez iránta. Szembeszáll apja aljasságával, pökhendi elôítéleteivel, aki jegyesét egyszerűen erkölcstelen nôszemélynek, lotyónak tartja. Megpróbál szembeszegülni az udvari intrikák szövevényével: nem hajlandó feleségül venni a fejedelem angol kegyencnôjét, Lady Milfordot (lédi milford), bár erre a fejedelmi udvar érdekei kényszerítenék. Rajongó és áhítatos szerelme azonban nem tud megbirkózni a féltékenység gyilkoló mérgével, fennakad apja titkárának, Wurmnak ármány szôtte csapdájában.

Lujza kénytelen megtorpanni a hatalmas akadályok láttán, már-már lemond Ferdinándról, s inkább a halált választaná. Az öngyilkosságtól azonban a vallás parancsa és apja iránt érzett gyermeki szeretete visszariasztja. Wurm, aki magának szeretné megszerezni a lányt, egy hazug szerelmes levél megírására kényszeríti Lujzát. Ez az ára ugyanis bebörtönzött apja szabadulásának. A von Kalb udvarnagynak címzett levél az intrikusok terve szerint Ferdinánd kezébe jut, s a szerelmes ifjú szörnyű kétségek közt vergôdik: hol képtelenségnek tartja kedvese hűtlenségét, hol pedig pokoli gyötrelmek közt hitelt ad a koholt levélnek, s szajhának nevezi szerelmesét. Lelki vívódását nem képes megoldani, inkább megmérgezi Lujzát, s maga is iszik a mérgezett italból. Lujza csak haldokolva vallja be az igazat a kikényszerített levélrôl, s a két fiatal együtt megy a halálba. - Bátran szembeszálltak egy becstelen világ elavult szokásrendjével, de annak gonosz hatalmát legyôzni nem volt erejük.

A mű valóságábrázolását, ennek meggyôzô voltát Schiller személyes élményei hitelesítik. Hasonló tiltott szerelmet érzett ô is Bauerbachban Wolzogenné tizenhat éves szôke leánya iránt, akirôl Lujza alakját mintázta. A fejedelmi udvar romlott hivatalnokait is a valóságból léptette színpadra: mint a hercegi katonai akadémia növendéke közelrôl ismerhette ôket. A darabbeli fejedelem pedig maga Karl Eugen württembergi herceg, aki zsoldos katonának adja el hercegsége parasztjait. Az ô ágyasa Lady Milford is.

Ferdinánd és Lujza hôsi szerelme megközelíti Rómeó és Júlia történetének gazdag líráját. Színpadszerűsége csaknem tökéletes, nem csoda, ha mindmáig ez Schiller legnépszerűbb drámai alkotása.

A Don Carlos cselekményének mozgató ereje a társadalmi igazság és az emberi szabadság eszméje. A spanyol uralom ellen a 16. században kibontakozó németalföldi szabadságharcba ágyazódik a darab története.

Schiller öt évig dolgozott ezen a tragédiáján, s nemes pátoszát fokozta az is, hogy nem prózában, hanem Shakespeare jambusaiban írta meg.

A darab úgy indul, mintha fô témája a trónörökös, Don Carlos és a mostohaanyja közti titkos szerelmi kapcsolat lenne. Ebbôl természetesen következik az apa és a fiú féltékenysége, kölcsönös ellenszenve. II. Fülöp spanyol király ugyanis feleségül vette fia menyasszonyát, Erzsébetet, Carlos pedig még mindig olthatatlan szerelmet érez volt jegyese iránt. Ezt a helyzetet használja fel céljai érdekében Posa márki (póza), a szabadság és az emberi jogok szószólója, s így a dráma szerelmi és politikai szála egységes indítékhálózattá kapcsolódik össze. A márki ugyanis európai körútjáról egy új állam "merész álomképével" tér vissza Madridba, miután megismerkedett a dráma cselekményének idôpontjában, 1568-ban a protestáns Németalföld politikai célkitűzéseivel. - Elsô dolga, hogy megnyerje törekvéseinek Don Carlost és a királynôt, szerelmüket pedig politikai szándékainak rendelje alá.

Megkísérelte a hatalom birtokosát, II. Fülöp királyt is - bizalmába férkôzve - megnyerni eszméinek, a király azonban csak a nyílt szívű, egyenes embert, a barátot látja meg benne, fennkölt elvei iránt érzéketlen marad. A kölcsönös csalódás után Posa márki már csak Carlosban bízik. A királynôt is beavatva titkos terveibe megszervezi a trónörökös szökését Madridból s útját Flandriába, hogy a felkelés élére állva harcolhasson a zsarnokság ellen.

A király megöleti a márkit, Carlos pedig barátja holtteste mellett döbben rá feladatára. Felülemelkedve szerelmi szenvedélyén kész vállalni Posa márki örökségét, nagy céljainak megvalósítását. Megható jelenetben búcsúzik el a királynôtôl, s elindul, hogy szorongatott népét megmentse a zsarnok kezétôl. S épp ebben a pillanatban éri el végzete: a lesben álló király elfogja, s kiszolgáltatja a fôinkvizítornak.

Śj weimari kapcsolatainak köszönhetôen szilárdabb alapokra helyezôdött Schiller élete. Goethe pártfogása révén 1789-ben kinevezték a jénai egyetem történelem-professzorává. 1790-ben megnôsült, feleségül vette Charlotte von Lengefeldet (sarlotte fon).

A két költô, Schiller és Goethe együttműködésének és szoros barátságának kezdete 1794-re tehetô: ekkor Schiller megnyerte munkatársául új folyóirata, a Hórák számára Goethét (a Hórák az évszakok és az erkölcsi rend istennôi); 1799-ben végleg áttelepedett feleségével együtt Weimarba.

A 80-as évek végén Schiller is a klasszikus-humánus műveltség-eszmény igézetébe kerül. Reá is nagy hatással volt Winckelmann munkássága s az Itáliából hazatérô Goethe megújhodott klasszicizmusa. Mindketten szellemi megújulást követeltek, a művészet terén kívánták megteremteni a klasszikus harmóniát.

Schiller a művészet nemes hivatásáról vallott hitét, az ember esztétikai nevelésérôl kialakított felfogását A művészek (1789) című nagy költeményében foglalta össze. Az emberiség tökéletesedését, a kultúra fejlôdését a művészetre vezeti vissza. A művészet - szerinte - az emberi tevékenység legmagasabb rendű megnyilvánulása, hiszen a művészi szép magában foglalja az igazat és az erkölcsi jót. - Űdai pátosszal ünnepli a vers kezdetén századának büszkeségét, a felvilágosodott, erôs és szabad Embert:

"Mily szép vagy pálmaágaddal, sudáran,

Ember, a század alkonyában,

Te nemes, büszke dalia!

Értelmed nyílt, szellemed dúsan érett,

Termô csendben komoly-szelíd a lényed,

Idô legszebb fia!

Erôssé törvény, szabaddá az ész tett,

Naggyá a jóság, gazdaggá a lélek

Sokáig rejtve ôrzött kincsei;

Természet úra vagy, s igád az áldja,

Erôd ezer tusában szítja lángra,

S vadságából veled lépett pompázva ki."

Az Ember ezt a tökéletességet csak a művészi szépség révén érhette el:

"Csak a szépség lángkapuján át

Tárult eléd az ismeret;

Elbírni metszôbb fény világát,

Az elmét a báj edzte meg,

S mellyel a múzsák hangja lágyan

Átjárta kebled: az a hang

Tett oly erôssé, hogy a lelked

A Világszellemig suhant."

(RŰNAY GYÖRGY FORDîTÁSA)

Schiller költészete a jénai-weimari években jutott el csúcsaira. Ekkor írta filozófiai és esztétikai nézeteit tükrözô nagyszabású költeményeit. 1785-ben született Az örömhöz című verse, a szeretet, a testvériség és a barátság nagyszabású himnusza, melyet Beethoven Kilencedik szimfóniája ismertetett meg a világgal. Az a lelkesült hit ujjong az ódában, hogy a föld lakói végre "szent örömben" egyesülnek: "egy-testvér lesz minden ember", s megbékül minden, aki él. A költemény felhívja az emberek millióit, hogy "kart karba öltve" ünnepeljék az örömöt, az ég ajándékát, az élet mozgató rugóját, s adjanak hálát érte annak, aki túl a csillagsátoron mindnyájunknak édesatyja. A mindenféle kételyt kizáró ünnepélyes pátosz az elképzelt világharmónia földi boldogságát zengi: gyász és szegénység eltűnik, fátyol hull majd bűnre, bajra, s a megbocsátás szelleme pecsételi meg az emberek szent esküvel megerôsített szövetségét.

A felvilágosodás lelkesítô eszméibôl fakadó reményt nem igazolták a történelmi események. Goethe is, Schiller is riadtan és értetlenül szemlélték a francia forradalom jakobinus fordulatát, de nem tagadták meg századuk nagy eszméit.

A Goethével való szoros kapcsolat termékeny korszak kezdetét jelezte Schiller pályáján. 1799-ben készen volt már háromrészes Wallenstein című drámája, mely a harmincéves háború (1618-1648) legkiválóbb német hadvezérének, a cseh származású Albrecht von Wallensteinnek (1583-1634) a tragédiáját dolgozta fel - a fôhôs életének utolsó négy napjába sűrítve a drámai eseményeket.

Stuart Mária (1800) című tragédiájának magva a két királynô, Mária és Erzsébet párharca. Az író minden rokonszenve Máriáé, aki megigazulva, Istennel és emberrel megbékélve vérpadon végzi életét.

Utolsó befejezett s egyik legnépszerűbb drámája a Tell Vilmos (1804). A 14. század eleji svájci népi felkelés eseményei jelennek meg a színen a népmondákból ismert Tell Vilmos alakja körül. A szabadságnak és a hazaszeretetnek állított művében Schiller példaképet. A dráma igazi hôse itt már nem a magányosan küzdô egyén, hanem a hazája szabadságát kivívni képes svájci nép.

Szépirodalmi munkássága mellett jelentôsek Schiller történelmi és esztétikai tanulmányai is. Ez utóbbiak közül kiemelkedik A naiv és a szentimentális költészetrôl 1795-ben írt értekezése, mely a weimari klasszika alapokmányának tekinthetô. Az alkotó költô két fô típusát fogalmazza meg benne. Az antik költészetet nevezi "naiv"-nak, a modernet, kora művészetét pedig "szentimentális"-nak. A naiv költô képességében az ihlet elsô feltörése nyilvánul meg, alkotása az áldott természet láttán érzett boldogságból, a természettel való azonosulás örömébôl fakad. A modern ember világában megszűnt ez a harmónia: a természettel való egység boldog állapota. Ez a hiány arra készteti a "szentimentális" költôket, hogy vágyakozva nézzenek vissza a régmúltra. Az elveszített harmóniát csak úgy teremthetik meg, ha maguk visznek eszményt és eszmét alkotásaikba.

A két költôtípus közül Schiller az elsôben Goethe, a másodikban önmaga költôi eljárását is jellemezte. Goethe "naiv" költô, aki könnyedén alkot, a természet szól belôle, ô maga "szentimentális", aki nehéz munka révén jut el a művészi tökéletességhez.

Schiller fiatalon, 1805-ben halt meg tüdôbajban. Goethével barátai nem merték közölni a szomorú hírt.