Az emberi
létezés folyamatában az előre mutató - fejlődési - irány ideákban, követendő
példákban, ember ideálokban jutott kifejezésre, a társadalom keletkezésétől
fogva. Mivel a nevelés a társadalmi lét szükségszerű velejárója, - hiszen a
legkezdetlegesebb társadalmakban is szükség volt a tapasztalatok átszármaztatására,
a létfenntartást biztosító ismeretek elsajátítására - ezért minden kor emberének szüksége volt az
ideális ember követendő példájának képére. Viszont a történelemben senki sem
kezd mindent teljesen elölről. Minden nemzedék születésekor már készen találja
létezésének bizonyos kiindulási feltételeit, a természeti, társadalmi és
kulturális környezet adott fejlettségű állapotát. Természetesen ez a folyamat
visszafelé is elgondolható; vagyis a kor
emberideáljából következtetni lehet az adott kor kulturális fejlettségi fokára,
természeti környezetének adottságaira. Ilyen módon megközelítve a kérdést
fontos motívum a vizsgált kor emberének hozzáállása a felnövekvő nemzedékhez, a
gyermekekhez. Hiszen a "tökéletes ember" megközelítéséhez az élet
első színtere a gyermekkor. Mit gondolunk a gyermekekről, hová helyezzük őket
társadalmunkban, hogyan viszonyulunk hozzájuk, és miért éppen úgy gondolkodunk
róluk ahogy? Tulajdonképpen erről
szeretne ez a dolgozat rövid áttekintést adni a különböző korok tükrében; ezért nem kifejezetten neveléstörténeti
dolgozat ez, de nem is kultúrtörténeti, inkább a kettő ötvözete.
Az
emberiség őstörténetében folyó nevelésről, és az ősközösségi társadalmakról
nincsenek írásos feljegyzéseink. Ezért olyan népcsoportokat vizsgálva
következtethetünk csak ezekre, melyek még a XX. század elején is érintetlenül
megőrizték a legprimitívebb ősközösségi életformát. A gyermeknevelés korai
szakaszában az ösztönöké volt az uralkodó szerep, hasonlóan az állatokhoz
játékaikkal készültek a felnőttkorra az egyedek. Az ember a munkavégzés által
kiemelkedett az állatvilágból, így életfeladatai között megjelent az utódok
nevelésének szükségessége. Ebben az időszakban a nevelés a gyermek felnőttekkel
való együttléte során utánzással ment végbe. Elsősorban jó vadászt, jó harcost
kívántak nevelni; fontos volt, hogy megállják
a helyüket a közös munkában, a természettel vívott küzdelemben, és meg tudják
védeni a közösséget. Kezdetben a törzs tagjai, munkamegosztás nélkül
egyenértékűen nevelték a csoport fiatal tagjait. Később ez a társadalmi
fejlődéssel szervezettebbé vált, és a nevelés levált a törzs mindennapi
életéről. Ebben az időszakban alakulhatott ki a primitív népek életében az a
szertartás, mellyel a gyermekkort elhagyó fiatalok tanújelét adhatták
érettségüknek. A gyermekkorból a felnőttkorba való átmenet választóvonala az
iniciáció (avatás, beavatás). A törzsi szervezet keretei között a beavatásra
való előkészítés általában elkülönítetten folyt. Az ősközösségi társadalom
felbomlása során, az emberiség gazdasági, társadalmi, fejlődésének és az ebből
következő osztálytagozódásnak és kultúrfoknak megfelelően, differenciálódott a
nevelés. (Például a törzsfőnők kísérete kiemeltebb nevelésben részesülhetett.)
Az ókori
civilizációk neveléséről, már filozófiai, vallási, irodalmi művekben
fellelhetők írásos emlékek. Az osztálytársadalmak megjelenésével a nevelés is
osztályjellegű lett. Az uralmon levő osztály mindenkor felhasználta a nevelést,
hogy a céljainak leginkább megfelelő embertípust 'kitermelje'. Ennek az
embertípusnak jellemző tulajdonságai mindig az adott társadalom előtt álló,
megvalósítandó céloktól függtek, ezeket pedig minden esetben az uralmon levő
osztály határozta meg. A papság is ezen célok elérését segítette a vallás
eszközeivel. A kézművesség, mezőgazdaság, kereskedelem fejlődése, az ismeretek
felhalmozódása ösztönözte a különböző tudományok fejlődését. Az írásbeliség
megjelenésével pedig új lehetőségeket nyert a tudásanyag átörökítése.
Az
egyiptomi társadalom, így a nevelés is szigorú kasztrendszer alapján épül fel.
A műveltség előjoga csak a szabadokat illette meg; gyermekeit minden kaszt a
maga mesterségére, társadalmi funkciójára nevelte. A kor gyermeke szigorú
fegyelemben, mértékletes, takarékos életmódban nőtt fel. "Ne töltsd napjaidat
henyélve, mert különben kikapsz! A gyermek füle a hátán van, és mindjárt hall,
mihelyst ütés éri!" A műveltség megszerzése e korban a felemelkedés
lehetőségét kínálta az alsóbb néprétegek számára. A tanulás lehetőségének
függvénye a tanuló anyagi helyzete volt. Ha meg tudta fizetni a tandíjat, a
tanulás révén magasabb kasztba léphetett. A szakképzésre nagy hangsúlyt
fektettek. Az államapparátus működésében az írnokoké volt a legfontosabb
szerep. Az egyiptomiak a gyermekkort a tökéletlenség időszakának tekintették,
úgy gondolták a gyermekeknek minél hamarabb felnőtté kell válniuk. Ennek
magyarázatát talán az egyiptomiakra annyira jellemző életfelfogásban kell
keresni, mely nem ismeri a változást, fejlődést; a világot változatlannak,
megváltoztathatatlannak hitték.
Egy másik
nagy civilizáció, melynek vallásrendszere magában foglalja a nevelés tartalmát
is: a kínai. A nevelés lényegét Conficiusz gyűjtötte össze és foglalta
rendszerbe; elgondolása szerint csak a
tanulás vezethet tudáshoz: "Megtettem, hogy egész nap nem ettem, egész
éjjel nem aludtam, és csak gondolkodtam. Semmi hasznom nem volt belőle. Tanulni
a legokosabb." Az ifjakat az uralkodó, a szülők, a tanítók iránti
feltétlen tiszteletre, engedelmességre, az államilag ellenőrzött szigorú társadalmi
szokások és viselkedési formák pontos betartására kellett nevelni. A nevelés
kisgyermekkortól a császárság iránti feltétlen hűségnek és engedelmességnek
jegyében zajlott.
A mai ember
által ismert, és aránylagos teljességgel rekonstruálható ókori nevelési
rendszer a görögöknél, majd a rómaiaknál alakult ki. Kultúrájuk sok szállal
kapcsolódott az egyiptomi, babiloni, perzsa és zsidó civilizációhoz. Minden
értéket asszimiláltak, és így rövid idő alatt megteremtették az európai
tudományok és művészetek alapjait. Ennek a kornak két jelentős életmódbeli,
nevelési és kulturális irányzatát muszáj megemlíteni; az egyik a spártai, a másik pedig az athéni
életszemlélet.
A spártai
állam alapvetően a hódításokra, elnyomásra építette fennmaradását, és ezt az igény
csak kemény katonai nevelésben részesülő polgárok voltak képesek megvalósítani.
A nevelés minden szabad spártai állampolgárt egyformán illetett meg. Lükurgosz
elrendelte, hogy az uralkodóoszály tagjai csak azonos nagyságú földet
birtokolhatnak, étkezésük mindig közösen történjék kerülve a fényűzést,
gyermekeiket pedig egységes polisz-nevelésben kell részesíteni. A gyermekeket
születésük után egy bizottság elé vitték, mely szigorú vizsgálatokkal döntött a
gyermek életéről. "Ezért fürdették meg az asszonyok az újszülöttet borban.
Ha ugyanis epilepsziás vagy gyenge, beteges szervezetű volt a gyermek görcsöt
kapott az erős bortól és elpusztult..." A gyenge, beteges, vagy egyéb
fogyatékossággal rendelkező gyermekeket kitették a Taigetosz hegy melletti
barlangba, hogy elpusztuljanak. "A dajkák nagy gondot fordítottak a
gyermekekre, pólyát nem használtak, hogy minden tagjuk és testrészük szabadon
fejlődjék. Hozzászoktatták őket, hogy minden ételt jóízűen fogyasszanak el és
ne legyenek válogatósak; ne féljenek a sötétben, ha
egyedül maradnak; ne viselkedjenek
illetlenül, és soha ne sírjanak." "...senki nem nevelhette fiát saját
tetszése szerint, hanem a fiúgyermekeket hétéves korukban csoportokba
osztották, ahol közös nevelésben részesültek." "Neveltetésük legfőbb
célja az volt, hogy feljebbvalóiknak engedelmeskedjenek, jól elviseljék a testi
fájdalmakat és a harcban győzzenek." "...Az ifjakat arra tanították,
hogy beszédükben a metsző gúnyt kellemes kifejezésekkel vegyítsék, és
mondanivalójukat lehetőleg minél kevesebb szóba sűrítsék." A spártai
gyermek képe az életképes, erős, masszív gyermek, mely megállja helyét a
későbbi harcokban.
Az athéni
élet, így a nevelés is jóval humánusabb volt; lényege a harmonikus
testi-lelki szépség megvalósítása. Hétéves kortól a fiúk iskolába jártak, ahol
gimnasztikai (testi) és múzsai (értelmi, esztétikai) oktatásban részesültek. A
nevelés és oktatás együttes célja volt, hogy a gyermek felnőttként jó
polisz-polgárrá váljék. Vagyis jó közéleti ember; tud közügyeket intézni; felszólal a népgyűlésen; részt vesz a bíróság munkájában; van elképzelése a polisz vezetéséről,
fejlesztéséről, jövőjéről. Az athéni nevelés célja tehát, nemcsak a közvetlenül
hasznosítható praktikus ismeretek átadása volt, hanem az esztétikum, melyen
keresztül el lehet jutni az etikumig. A kor egyik nagy gondolkodója, Platón
szerint, alapvetően a helyes neveléssel válik tökéletessé a társadalom rendje.
Ez a társadalom viszont leginkább a gazdagabb, szabad néprétegeknek kedvezett
mivel a tanulás vagyonfüggő volt. Ebben az időben a lakosság 4/5-e szabad polgár, és 1/5-e pedig
rabszolga. A régi földbirtokos arisztokrácia mellett kialakult a gazdag
kereskedő polgárság, mely mindinkább átvette a vezető szerepet. Az athéni gyermek,
a jövő letéteményeseként szinte bármire képes volt, ha pénze és adottságai
lehetővé tették.
Később a
római nevelés egyesítette a kétféle görög modellt. Az 'új' kultúra, és annak
embere nagy hangsúlyt fektetett a gyakorlatiasságra. Fontossá vált a harcban
való jártasság, de elengedhetetlen volt az ész, és a tudás által nyújtott
hatalom. "A római nevelés nem a szép, hanem a hasznos művészetekre
irányult... nem a test és a lélek összehangzó kialakítása, hanem a számító
értelem tárgyai, az állam és a polgár szükségei, az örök Róma hatalma, s
dicsősége megörökítése, a gyakorlati és hazafiúi tevékenység volt a cél."
A nevelés arra törekedett, hogy a cselekvő embert alakítsa ki, aki
"igazsággal ügyesen és lelkesen teljesítette tisztét a köz- és
magánéletben, háborúban, békében egyaránt." A családi nevelésben az apa
döntött a gyermek sorsáról, a cél pedig a római erények kialakítása a birodalom
érdekében. Fontos előrelépés volt az intézményes nevelés terén, hogy a
provinciákban élő szabadoknak többé-kevésbé egységes képzésben volt részük,
vagyoni helyzetüktől teljesen függetlenül. Szükség is volt erre, hiszen a
hatalmas állam működtetéséhez fontos volt a köztisztviselők kitanítása. A
képzés végére jártasságot szereztek a hét szabad tudományban, a birodalom
érdekeit védő szilárd erkölcsi felfogásra tettek szert, és legalább két nyelven
beszéltek (latin, görög).
Láthatjuk,
hogy az emberiség története során az egyes elképzelések mindig az előző kor
szelleméből építkeztek. Ezért lényeges pár szót ejteni azoknak a
népcsoportoknak fő nevelési elveiről is, melyek kultúránkba szervesen beépültek; nevezetesen a zsidó és az arab felfogásról.
Különböző népcsoportok, mégis együtt említem őket, mivel nagyon hasonló elveket
vallottak. Mindkét kultúrát, így nevelését is áthatja a mély és elkötelezett
vallásosság, és az ezekből származó tradíciók és szokások. Az életet, annak
lényegét és rítusait Istenükhöz és azok prófétáihoz kötik. Öltözködésükben,
házépítésükben, napi étkezéseik során és egész életükben azt teszik ami 'meg
van írva'. Természetesen ettől a gyermeknevelés sem térhet el: "Fiacskám!
Végezd el az istentiszteletet és parancsold ami helyénvaló, és tiltsd meg, ami
elvetendő! És viseld türelmesen, ami ér. Így határozott (Ő) szilárdan a
dolgokról." Jellemző ezekre a kultúrákra, hogy a leánygyermeket szinte nem
is vették emberszámba; ha valamely háznál csak
lányok születtek, ezt teljes istencsapásként élték meg. Ebből egyenesen
következik, hogy csak a fiúgyermekek 'voltak méltóak' az isteni tudás
megszerzésére. Állandó tankönyvük a Talmud és a Korán; ami ebben nem szerepelt, az az ő életükben
sem kapott helyet. Mégis talán ennek a szigorú elkötelezettségnek köszönhetik,
hogy a történelem viharaiban is képesek voltak megmaradni napjainkig, szinte
eredeti állapotukban.
A görög
városállamok kialakulásától az ókor alkonyáig hatalmas léptekkel haladt előre
az emberiség története, és Jézus Krisztus színrelépésével új fordulatot vett az
európai ember gondolkodása is. Az antikvitás embere a teljességre törekedve
élni akar, és retteg a haláltól. A keresztény életszemlélet ezzel szemben a
túlvilág felé fordítja figyelmét. Nem képességeinek fejlesztésére törekszik,
hanem arra, hogy halhatatlan lelkét megtisztítsa a világi élet bűneitől. A szív
egyszerűsége, a lélek tisztasága a legfontosabb; az erkölcs forrása pedig nem
a tudás, hanem a hit és a szeretet. A kor jellemnevelésében az ágostoni elv
uralkodott az egész középkoron át, az eredeti bűn tanából vonva le gyakorlati
pedagógiai következtetéseket. Ez az elv Szent Ágoston lippói püspök nagy
tekintélye alapján vált a legszélesebb körökben is elfogadottá. A tanítás
szerint az emberiség - létének kezdetén, boldog állapotban, saját
nagyszerűségét látva - fellázadt teremtője ellen. Ezt a bűnt és az ezt megtorló
büntetést azóta minden ember örökli. A kisgyermek eredeti bűnnel terhelten
születik: természetesen eleve romlott, akarata eleve rosszrahajló. A nevelés
tehát nem más, mint küzdelem a gyermek rosszrahajló természetével. Fejlődése,
nevelődése csak úgy következhet be, ha ellenkezés nélkül megteszi, amit a
felnőttek parancsolnak, nem nyilvánít önálló véleményt semmiben sem, ha
gondolkodás nélkül kerüli mindazt amit a parancsok, szabályok tiltanak. E cél
elérésének egyik leggyakrabban alkalmazott eszköze, éppen a 'rosszra való
hajlandóság' leghatásosabb ellenszere, a szigorú büntetés, a testi fenyítés.
Tagadhatatlan, hogy az ágostoni nevelési felfogásban a császárkori Róma
iskoláinak gyermeknevelési elvei nyertek új ideológiai indoklást. Viszont az
oktatás gyakorlati megvalósítására vonatkozó elképzelései miatt, sokan őt tekinthetik
a skolasztika előfutárának.
Az egyház
ebben az időben szorosan összefonódott a feudális társadalommal: a vallás
tanaival 'hitelesítette' az új társadalmi rendet, ugyanakkor 'szakembereivel'
közreműködött a feudális állami szervezetek létrehozásában. Ezért a középkor
egyik legfontosabb pedagógiai feladata a klerikus-képzés volt. Ebben az időben
szinte minden oktatással, neveléssel foglalkozó tevékenységet klerikusok
végeztek. Az uralkodó elsőrendű érdeke volt, hogy az egyház tanait, erkölcsi felfogását,
minél szélesebb körben terjessze és meggyökereztesse, ezáltal a feudális rend
zavartalanságát íly módon is biztosítsa.
A
feudalizmus virágzásának új korszaka és új nevelési eszménye a világi nemesúr
előtt: a lovagi ideál. Ebben ismét értékké vált a testi erő, a harckészség, a
fizikai erőnlét. A lovagi nevelés gyökereiben más, mint a klerikus-képzés. Fő
célja, hogy érdemekben, erényekben gazdag, bátor, hős, istenfélő, urához hű és
a nemes hölgyeket tisztelő-védő férfiakká váljanak. A lovagi nevelés iskolái a
főúri udvarok voltak, ahol "világi történetek, földi életről szóló dalok,
versek, tánc és zene, lovagi torna és vadászat töltötte ki a harcok és
fegyvergyakorlatok rövid közeit."
A középkor
nem sokra becsülte a gyermekkort. A gyermekeket tökéletlen felnőtteknek
tartották, melyeknek minél hamarabb ki kell kerülni ebből az állapotból. Ezért
a nevelésben szigorú módszereket alkalmaztak; leginkább büntettek és
vertek.
A XIII.
századtól kialakuló, és egyre inkább feltörekvő polgárság szembenállása az
uralkodó rendekkel és az egyházzal, elsősorban ideológiai és tudományos téren
jutott kifejezésre. Új világnézetet alakított ki: a reneszánszt, mely egy
teljesen más újfajta életszemlélettel gazdagította az európai kultúrtörténetet.
Az antikvitás újrafelfedezése vált a reneszánsz kultúrájának meghatározó
tényezőjévé, így érthető, hogy a kor pedagógiai felfogásában is a görög
embereszmény jut kifejezésre. A nevelés feladatát az ember egyéniségében rejlő
sokoldalú lehetőségek kifejlesztésében látta, s ez szükségessé tette a nevelés
egész folyamatának átalakítását.
Ezt a
törekvést erősítette a humanizmus; az a szellemi áramlat,
melyen egy teljesen emberközpontú kultúrát, emberértékű pedagógiát értünk. A
nevelés célja a klasszikus humán műveltség megszerzése, melynek gyakorlati
hasznán túl hittek nevelő, személyiséggazdagító hatásában is. "Az Udvari
Embertől azt kívánom, hogy a tudományokban a középszerűnél képzettebb legyen,
legalábbis azokban, melyeket humanisztikusoknak nevezünk; és ne csak a latin nyelvet ismerje, de a
görögöt is..." "Otthonos legyen a költők írásaiban, nem kevésbé a
szónokok és történetírók műveiben, gyakorlott legyen a versek és próza
írásában." A középkori világképet a reneszánsz átértelmezte, az ember
eddigi alárendelt szerepéből a középpontba került. A műveltségben szerepet kap
a realitás, és a természettudományok felé is újult érdeklődéssel fordulnak. A
XV. század végére ez a reneszánsz szemlélet átalakítja a városi plébániai
iskolák tananyagának tartalmát is. Új oktatási módszerek kerülnek előtérbe,
mint például a szemléltetés, a beszélgetés, az ismétlés, a kirándulás, vagy az
utazás. Ebben az időben egy teljesen új gyermekszemlélet születik, melyet a
szeretet, a bizalom és a közvetlenség jellemez. Ez a gyermekfelfogás azonban még
korántsem azonos a XX. századi gyermekképpel, és kifejezésre is csak a jómódú
gyermekek életében jutnak. A reneszánsz, bár felfedezte a gyermekkort, nem
tekintette az élet sajátos értékekkel rendelkező periódusának.
A XVI.
század pedagógiájára ható másik eszmeáramlat a reformáció, mely támadás az
egyház, és az egyházközpontú műveltség egyeduralma ellen. Egyénileg átélt
vallásosságot és ilyen alapozású pedagógiát hirdetett. Később a reformáció
segítette elő a humanizmus kiszélesedését, az emberközpontú világnézet és
kultúra polgárivá válását. Hatására a nevelés célja az őszintén átélt
bensőséges vallásosság kialakítása lett, s ennek vált eszközévé a humanisztikus
műveltség elsajátítása.
A
reformáció terjedése azonban komoly kihívást jelentett a katolikus egyház
számára. A válasz nem késett sokáig: a megújhodott katolicizmus, az
ellenreformáció a közoktatás és a pedagógia terén máig is érvényes értékeket
teremtett. A katolicizmus legfőbb segítőjévé az 1540-ben alapított Jézus
társasága, vagy rövidebben a jezsuita rend lett. Megalapítója Loyolai Ignác
spanyol nemes. Elképzelésük szerint az emberi élet értelme Isten dicsérete,
célja Isten szolgálata, minden más eszköz a szent cél eléréséhez. "A
skolasztikusok törekedjenek mindenekelőtt lelkük tisztaságát megőrizni és
tanulmányaikat tiszta szándékkal végezni, hogy egyre tökéletesebbek legyenek. A
tanulásban csak Isten dicsőségét és a lelkek javát keressék. Imáikban pedig
gyakran kérjék a kegyelmet, hogy Isten dicsőségére és a lelkek javára jól
haladjanak a tudományokban." A világi értékekbe belekóstolt embereket
újból meg kellett győzni a vallás bizonyosságáról. Iskoláikat is e cél
szolgálatába állították; egységes nemzetközi
iskolarendszert akartak kiépíteni. Olyan központi tantervet, tananyagot,
oktatási módszereket dolgoztak ki, melyeket bárhol a világon, bármely jezsuita
iskolában alkalmazhattak. Ezzel egységes és jólszervezett iskolatípust hoztak
létre, a kollégiumi típusú iskolát, mely a XIX. század közepéig jelentős
szerepet játszott a különböző társadalmi rétegek művelődésében.
Az
embernevelés története során eljutottunk odáig, ahonnan új fordulatot vesz a
neveléstörténet, és lassan-lassan új értelmet nyer gyermekszemléletünk is, ez a
pedagógia tudománnyá fejlődésének kora, mely a XVII. századtól napjainkig tart.
Innentől kezdve egymásra építkezve, néha pedig különválva alakulnak a
pedagógiai irányzatok, nevelési felfogások. Igyekszem - a teljesség igénye
nélkül - felsorolni néhány jeles gondolkodót és meghatározó irányzatot.
A polgári
társadalom kialakulásának kezdetén korszerű és előremutató pedagógiai
koncepciót dolgozott ki Jan Amos Komensky-Comenius. Neveléssel-oktatással
kapcsolatos gondolatai évszázadokon át hatottak a pedagógia elméletére és
gyakorlatára. Pedagógia rendszere az első harmonikus szintézis a művelődés
történetében, óriási hatással volt a pedagógia fejlődésére. Comenius az első
gondolkodó, aki mélységesen hisz az ember alakíthatóságában, a nevelhetőségben,
s ezért a gyermek számára szükségesnek tartja a nevelést. "Minden élőlénynek
az a tulajdonsága, hogy zsenge korukban könnyen hajlíthatók és
alakíthatók..." "Isten az ifjúságot rendelte arra, hogy emberré
váljék az ember - mert akkor még nem alkalmas egyéb dolgokra, csak arra, hogy
kifejlődjék." Világszemlélete középpontjában a keresztény hit áll, de
felfedezhető a reneszánsz ember harmóniára törekvése, és a felvilágosodásra
jellemző gondolat, hogy neveléssel a társadalmi bajok is orvosolhatók. "Az
emberi romlottság megjavítására az égvilágon semmi hatásosabb út nincs az
ifjúság helyes nevelésénél."
A
reneszánsz forrongását a XVII. század lehiggadása követte. Előtérbe került a
természettudományos egzaktságra való törekvés. Az európai művelődéstörténetnek
az a nagy korszaka, melyet felvilágosodásnak nevezünk, három filozófiai irányzatot
fejlesztett tovább. Bacon empirizmusát, Descartes racionalizmusát, és Pascal
szentimentalizmusát.
Az angol
felvilágosodás legnagyobb korai képviselője John Locke; pedagógiai elgondolásaiban az angol
nagypolgárság szükségleteit fogalmazta meg. A nevelés célja a 'gentleman',
mellyel szemben támasztott követelmények a következők: megnyerő fellépés,
jómodor, a mozdulatok összhangja, finomsága, a dolgokhoz való alkalmazkodás
képessége, egészséges erős test, erényes vallásos lélek. Nevelési elképzeléseinek
vezérgondolata a 'tabula rasa' (tiszta lap). Minden ember lelke olyan
születésekor, mint egy tiszta lap, s csupán a környezeti hatások, a nevelés ír
rá eltérő tulajdonságokat. "A nevelő nagy feladata abban áll, hogy
növendékeiben a jó szokásokat s az erény és bölcsesség elveit meggyökereztesse; hogy lassan-lassan betekintést adjon neki az
emberi életbe, hogy megszerettesse és utánoztassa vele mindazt, ami kiváló és
dícséretre méltó..." Haladó pedagógiai nézeteit a francia felvilágosodás
képviselői fejlesztették tovább.
A francia
felvilágosodás képviselői is mélyen hittek abban, hogy az ifjúság új szellemű,
racionális nevelése egy szebb jövő kulcsa; így Jean Jacques Rousseau
is. A természetes nevelés új elvét fejti ki, melynek lényege a gyermeki természet
megismerése. Az első ember aki belátta, hogy a gyermek nem kicsinyített
felnőtt, hanem minőségileg más; a tökéletességét a
gyermekkor boldogságának árán érhetjük el. Szükséges a gyermek személyiségének,
szabadságának tisztelete, spontaneitásának, aktivitásának belülről való
kibontakoztatása. Ebből következik, hogy a Rousseau féle nevelésben a természet
mindenhatósága az elsődleges, vagyis a gyermek természetes szükségleteinek
kielégítése. Ő az első, aki az életkorokat, az azokra jellemző fejlődést vázolni
igyekszik. Sok értékes gondolata és merőben új gyermekszemlélete a XX. századi
reformtörekvések kiindulópontjává válik.
Az új
század egy jelentős pedagógia-pszichológiai irányzata a gyermektanulmány, mely
tulajdonképpen a gyermek testi-lelki tulajdonságaira vonatkozó összes ismeret
rendszerbe foglalása. Ennek egyik kiváló képviselője a svájci orvos és
pszichológus Eduard Claparéde; felfogása szerint a nevelés
alapvető tényezője a gyermek. "Elemi igazságnak látszik, hogy a
pedagógiának a gyermek ismeretén kell alapulnia épp úgy, mint ahogy a kertészet
a növények ismeretén alapszik." Megfogalmazta a funkcionális nevelés
gondolatát, mely szerint minden lelki jelenség bizonyos funkciót tölt be az
ember életében. Ezért meg kell vizsgálni, milyen célja, milyen értelme van az
adott jelenségnek az egyén életében. Így fogalmazódik meg az a lényeges kérdés,
mi a gyermekkor funkciója? Claparéde szerint, hogy felkészüljön a sajátos
gyermeki tevékenységformák segítségével a felnőtt életre. Ezért olyan nevelésre
van szükség, mely alkalmazkodik a gyermek egyéni sajátosságaihoz. A nevelés
óvja a gyermekkort, ne csupán az emlékezetet terhelje, méltányolja a gyermek
adottságait és bontakoztassa ki egyéni képességeit. Az Ő elvei szerint működő
gyermek és cselekvés központú új iskolákat a századforduló utáni
reformpedagógiai irányzatok iskolakoncepciói teremtik meg. Ezek az iskolák
nevelésben, sőt oktatásban hoznak létre jelentős újításokat, így tulajdonképpen
ehhez a dolgozathoz szükségtelen megemlítenem őket, hiszen a gyermekkép
alakulásában eljutottunk napjainkig.
Milyen is a
mai kor gyermekszemlélete? Azt kellene mondanom, hogy jó; hiszen tudomásul vettük a gyermekekről, hogy
nem törpe felnőttek, elismertük, hogy jogaik vannak és nevelésükkel törekszünk
kiteljesíteni későbbi felnőtt életüket, ezáltal saját világunkat is. Mégis úgy
gondolom, hogy nincs minden rendben. Sikerorientált világban élünk, ettől
gyermekeink nevelése sem térhet (és tér) el igazán. A tudományos felfedezések
közepette, a 2000. év felé elfelejtjük, hogy mit is kellene jelentenie a
gyermekkornak. Gondolok itt például arra, hogy 3-4 éves gyermekeknek - akik még
a saját anyanyelvüket sem ismerik - már angol nyelvű foglalkozásokat tartanak
az óvodában. Véleményem szerint ez a fajta teljesítmény központúság bosszulja
meg magát olyan kultúrbetegségekben, mint a hipermotilitás, a dyslexia,
disgráfia, vagy más figyelemzavarok. A gyermekek túl korán kerülnek bele a
'versenybe'; és aki nem játszhat gyermekkorában,
annak felnőttként lehet, hogy komoly viselkedészavarokkal kell megküzdenie.
Bízom abban, hogy ezt nem csak én látom így, és egyszer talán megtaláljuk az
egészséges középutat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése