PÁZMÁNY PÉTER (1570-1637)
xAz utolsó ítéletnek rettenetességérűl
(Prédikáció; részletek)
Keresztyén hitünknek ágazatja tartja, hogy
amely Krisztus alázatos születésével, gyarló és kereszt alá vettetett testben e
világra jött váltságunkért: világ végén, nagy hatalommal és dücsôséges
felséggel, másodszor jô hozzánk; hogy törvényt látván, megítílje és utolsó
sentenciájával érdemek szerént boldogítsa vagy kárhoztassa az embereket. Az
elsô jövetelben elrejtetett az ô színének dücsôsége: utálatosnak és minden
embereknél alábbvalónak tetszett. De a másik jövetele az Atyaistennek
dücsôségével teljes lészen. Az elsô jövetelben egy büdös istállóban, egy
alkalmatlan jászolban volt helye. De a másik jövetelben királyi székben, fényes
felhôben láttatik. Az elsô jövetelben ökör és szamár volt udvarlója, de a másik
jöveteliben, valamennyi angyalok vannak mennyországban, mind körüle forognak.
Az elsô jövetelben csak Mária és József voltanak mellette, de a másik
jövetelben sok ezer szentek szolgálnak néki. Sôt amint Zakariás mondja:
valamely szentek voltak világ kezdetitül fogva, mind véle lésznek, assessori
lésznek, hogy ítílôszékben ülvén ítíljék a gonoszokat. Az elsô jövetelben oly
szelídnek látszott, mint a bárány, ki csak száját sem tátotta öldöklôi elôtt.
De a másik jövetelben olyan lészen, úgymond Ozseás, mint az oroszlán vagy
medve, mikor elragadják kölykeit. Tekintete emésztô láng, szava kétélű pallos,
nyelve emésztô tűz lészen. Az elsô jövetelben nem kiáltott, nem feddôdött, nem
volt kedvetlen és háborgó. De a másik jövetelben verekedô lészen, és akkor
kezdetik az ô haragja. Mert mindaddig tűr és szenved: akkor osztán ordítva
szól, mint a szülô asszony fájdalmában. Azaz: valamennyi ostorral csapkodta
Isten a világot, mikor tűzzel, vízzel, karddal, éhséggel és döghalállal
rontotta; mindazok csak tűrések és hallgatások ahhoz képest, amint kimutatja
haragját az utolsó ítíletben. (...)
{Sentencia (szentencia): ítélet
Zakariás, Ozseás (Hoseás), Joel, Ézsaiás:
ószövetségi próféták
Assessor (asszesszor): hivatali segéd; itt:
az ítélkezésben segítô}
Elsô félelmes dolog az utolsó ítíletben az,
hogy a felséges Isten minden titkos bűneinket és elrejtett álnakságainkat világ
eleibe terjeszti, hogy mindenek bizonysági légyenek az ô igaz ítíletinek. Azért
mihent Krisztus szép, fényes felhôben azon a helyen megjelenik, melyen e
világban fáradott és munkálkodott, tudniillik az Olajfák hegyén, amint Zakariás
próféta jelenti. Ezen hegy alatt, a Josafát völgyében egybegyűjtetnek, úgymond
Joel próféta, minden nemzetségek: nagyok és kicsinyek, urak és szegények,
királyok és nemtelenek, valakik világ kezdetitül fogva voltanak. Mindeneknek a
Krisztus ítílôszéki eleibe kell állani, és valamit cselekedtek, mind ítíletre
vitetik. Amit gondolunk és elménkben képezünk, amit elszánunk és végezünk
magunkban, amit szólunk és mívelünk, azt az Isten cikkelyenként minden
körülálló részeivel számtartó könyvébe írja és feljegyzi. Nem papírosból
csinált könyvbe, mely megéghessen, szakadozhasson, hanem két állandó könyvbe
írja.
Elsô könyv az Isten emlékezésének
változhatatlan tudománya. Azért mondja Szent Dávid, hogy: legkisebb
fogyatkozásunk Isten szeme elôtt vagyon, Isten könyvébe íratik. És ha meg nem
számlálja, aki lopásra vagy egyéb latorságra mégyen, hányszor lépik: de Isten
lépésünket is számban vészi és írton írja könyvébe. Mi fel nem írjuk minden
dolgainkat, de felírja az, aki mind tanú s mind bíró lészen.
Második könyv a mi tulajdon lelkiisméretünk.
Mert az Isten mondása szerint: a mi bűneink vasvesszôvel íratnak szívünkbe,
mint valami könyvbe. És noha most bétéve vagyon ez a könyv, és nem látszanak a
sok rútságok, melyeket beléje írunk: de az ítéletkor megnyitja Isten ezt a
könyvet. Mert Szent Pál apostol azt mondja, hogy mindnyájan általláthatók
lészünk, mint a kristály, fényesek lészünk, mint a tükör: úgymond minden
embernek szűve és lelkiisméreti voltaképpen megismértetik mindenektűl, és
mindennek a maga gondolati vádolói és bizonysági lésznek maga ellen. Minden
cselekedetink olyanok lésznek akkor, mint a fényes nap, melyet mindnyájan
egyaránt látnak; mivel az Istennek jelenléte világossá tészi a setétségben
elrejtett dolgokat, és kinyilatkoztatja a szűveknek magában tartott titkos
tanácsit.
A házban levegôég sűrűn teli apró porocskákkal,
de ezeket különben nem látjuk, hanem amely lyukon bészolgál a verôfény sugára.
Télben a hó mind ganéjt s mind tiszta földet béfed; de mihelyt a verôfény
elolvasztja a havat, mind rútsága s mind szépsége kitetszik annak, ami
béfedetett volt: úgy az ítíletkor kinyilatkoztatja Krisztus, amit most nem
látunk. Nincs oly rejtett titok, amely akkor ki ne tudódjék, mert kinek-kinek
vádolója a maga saját vétke lészen, úgyhogy a Sibilla mondása szerént,
mindeneknek minden cselekedetek, mindenek elôtt nyilván lésznek. (...)
{Sibilla (Szibilla): jósnô; jövendölô
asszony}
Gondold meg, keresztyén ember, mit éreznek
akkor magokban a bűnös emberek, mikor megtekintik, hogy egész világ elôtt
Istennek angyali elôtt, legtitkosb vétkei kitudódnak? Mikor fejek felett látják
az igaz bírónak haragját, mellettek a vádoló Sátánnak agyarkodását, alattok a
szája-nyitott pokolnak rettenetességét; és eszekbe veszik, hogy el nem
rejtezhetnek, el sem futhatnak, mentséget sem találnak. Mikor meggondolják,
hogy a bíró mindenható, kinek ellene nem állhatnak; hajolhatatlan, kit meg nem
engesztelhetnek; véghetetlen bölcsességű, kit meg nem csalhatnak. (...)
Második rettenetes dolog az utolsó ítíletben:
az igaz bírónak sentenciája. Mert minekutána kinyilatkoznak és megismértetnek
minden emberek cselekedeti: miképpen a teremtéskor elválasztá Isten a
világosságot a setétségtűl; miképpen az Izráel fiait kétfelé szakasztá az
Áldásnak és Átkozásnak hegyén: úgy az igaz pásztor elválasztja a juhokat a
kosoktúl; amazokat jobb felôl, ezeket bal felôl helyhezteti; amazok Krisztus
eleibe ragadtatnak a levegôégbe, amint Szent Pál írja, ezek pedig a földön
hagyatnak. Oh, mely nagy szégyennel; sôt dühösséggel és irígységgel földhöz
veretnek akkor a gonoszok, mikor fejek felett látják, akiket most láb alá
tapodnak! Vajon mint gondolod, hogy mond amaz úr, ama dúsgazdag, mikor látja,
hogy alacsonyb szolgája, elvetettebb rabja eleibe állapodik? Akkor teljesedik
bé, amit a bölcs monda a gonoszokrúl, hogy ezen a hirtelen változáson
megrémülnek és ordítással azt kiáltják: Ihon, akiket mi csúfoknak tartottunk,
Isten fiai közé számláltattak. Mi tehát útavesztett balgatagok, heába
bolyongottunk és fáradtunk a hamisság útján. Az igazak pedig kimondhatatlan
vigassággal teljesek lésznek.
Akkor osztán Krisztus az igazakhoz fordulván,
víg és kegyes ábrázattal, így szól nékik: Jöjjetek én atyámnak áldottai, bírjátok
az országot, mely világ kezdetitül megkészíttetett néktek. Oh, szép szók! Oh,
dücsôséges igék! Oh, boldogok, akiknek ezek a szók mondatnak! Melyek annyit
tésznek, mintha így szólana nékik a Krisztus Jézus: Édes fiam, mivel az én
szómat és hivatalomat hallottátok, mikor a szent életre, mikor az én
követésemre hítalak; most immár jöjjetek, és dücsôségemben részesüljetek. A
sárkányok fészkébôl, a párducok barlangjából, a világi sok veszedelmekbôl és
ínségekbôl, jöjjetek a koronára és jutalomra. Ti, akik énvelem megmaradtatok
kísírtetimben, akik engemet követtetek erkölcsökben, jöjjetek énhozzám, hogy
ott legyetek, ahol én lészek. Ti vagytok az én atyámnak áldotti, mert nem földi
jókkal, hanem minden lelki és mennyei áldomásokkal teljesek vagytok. Megmásolhatatlan
áldomással, örökkévaló áldással, mindenekkel, valamiket kívánhattok, teljesek
lésztek ennek utána. Azért, mivel az Isten áldása gazdagítja embert, bírjátok a
mennyországot. (...)
Az igazak törvénye után, Krisztus nagy
haraggal és kemény tekintettel a gonoszokhoz fordul, és amint Ézsaiás írja,
miképpen szoktak a harcon kiáltani, miképpen a szülô asszony fájdalmai között
szokott ordítani: úgy szól nékik. Ezt a szózatot rettenetes mennydörgésnek,
kétélű pallosnak, emésztô tűznek nevezi a Szentírás. És amint Krisztus urunk
elônkbe adta, ezek lésznek a rettenetes szók: Menjetek el tôlem, átkozottak, az
örök tűzbe, mely készíttetett az ördögnek és az ô angyalinak!
Oh, szörny- és szomorú sentencia, melyben az
örök kárhozatnak kínja foglaltatik! Ti átkozottak minden áldásoktúl
megfosztattok: mennyországból kirekedtek, Istennek színe látására nem
juthattok, Isten szerelmétül és dücsôségétül távol lésztek, és ezeknek
reménységétül teljességesen megüresedtek. Átkozottak! Én tiérettetek emberi
testbe öltöztem, sok nyomorúságokat szenvedtem, gyalázatos halállal megölettem;
valamit kellett üdvösségtekért cselekednem, megcselekedtem. Ti pedig,
embertelen latrok, jóvoltomért bosszúsággal illettetek, irgalmasságomat nem
vettétek, árulóim voltatok. Sokszor hítalak és kezem kiterjesztve jártam
utánatok, de mint az áspískigyók, bédugtátok fületeket. Az átkot szerettétek,
és nemcsak külsô cselekedettel átokba öltöztetek, hanem, mint a vizet, úgy
ittátok az átkot, mely ugyan csontotokba avatott. Azért átkozott a ti lelketek,
mely vétkezett; átkozott testetek, mely társ volt a gonoszban; átkozott minden
érzékenységtek, mely szolga volt az istentelenségben. Menjetek el tôlem! Örökké
ellégyetek szerelmem nélkül, melyet megutáltatok; barátságom nélkül, mellyel
nem gondoltatok; mennyei boldogságimnak folyami nélkül, melyeket e világ
moslékáért hátravetettetek. Menjetek el éntôlem, aki minden vigasztalásnak,
életnek, dicsôségnek kútfeje vagyok, és maradjatok örökké vigasztalás nélkül,
könnyebbség és nyugalom nélkül.
De hová mennek, uram, ha tetôled elmennek? Az
örök tűzbe és tömlöcbe, hogy ott nem tíz vagy húsz esztendeig, hanem testestül
lelkestül örökké égjenek és kínlódjanak: hogy akik testeket Isten akaratja
ellen kínyeztették a földön, kedvek ellen kínoztassanak a tűzben. Akik az
ördöghöz ragaszkodtak, véle barátkoztak, néki szolgáltak életekben; azokkal
együtt légyenek a kárhozatban: akiket követtenek bűnökkel, ezekkel együtt
kínlódjanak pokolban. És mivel a véghetetlen Isten ellen vétettek, véghetetlen
légyen kínjok. (...)
Okát adja Krisztus ennek az iszonyú sentenciának.
Mert éheztem (úgymond) az én szegényimben és ennem nem adtatok; szomjúhoztam és
innom nem adtatok; jövevény, mezítelen, beteg voltam és engemet nem
segítettetek. Keresztyének! Semmivel úgy meg nem ismértette Isten a bűnök ellen
való haragját, mint ezzel a kárhoztatás okával. Minden bűnök között
legkisebbnek tartják az emberek a jónak elhagyását, és a mostani gonoszságban
merült világnak szokása szerént, aki el nem vonsza erôvel, tolvajul,
kóborlással a másét, hanem csak a magáét takargatja, azt ugyan szentnek
tartják. De ládd-é, Krisztus az ítíletben nem említi ama cégéres vétkeket,
hanem csak azokat számlálja, melyeket az emberek eszekbe sem vesznek, vétkeknek
sem tartanak: hogy ebbôl megértsük, mennél inkább kárhoztat a nagyobb
vétkekért. Ha az irgalmas Istennek igaz ítíleti örök pokolra méltónak találja
az adakozásnak elmúlatását; ha azért maga elôl elveti, ördögökhöz
hasonlatosokká tészi az kárhozottakat: mit itíl a ragadozásrúl,
nyúzás-fosztásrúl, szegény emberek vére szopásárúl? Ha örök tűzre veti, aki
ruhát nem ád a mezítelennek, ételt nem ád a szűkölködônek: mit mível azzal, aki
tagolja, sebesíti, öli, fosztja atyafiát? Aki tisztességét kisebbíti,
ágyasházát fertézteti felebarátjának? Ha ily sanyarú kínnal bünteti, aki
felebarátjának halandó testét nem táplálja: vajon mivel ostorozza azokat, kik a
lélek veszedelmét nem szánják, sôt hamis tanításokkal, gonosz példájokkal,
vétkekre való ingerlésekkel lelkeket vesztenek? Végezetre, ha így ostorozza
azokat, kik elmúlatják a szegények segítését: mint bünteti azokat, kik
igyenesen Isten ellen vétkeznek, hitetlenségben, babonában, káromlásban,
szentegyház-rontásban és több hasonló vétkekben? (...)
Akkor a fiak, úgymond a bölcs, átkozzák az
atyákat, kik ôket kínyesen nevelték, kedvekre bocsátották, gazdagon hagyták, és
kincsekkel veszedelemre vitték. Az atyák átkozzák a fiaikat, kiknek hogy
értéket hagyhassanak, magok lelkét elvesztették. Az anya leányát, leánya
anyját, az ura feleségét, felesége urát átkozza, pöki, fogával, mint dühös eb,
rágja; hogy oka és eszköze volt kárhozatjának. Ettül a gyűlölséges átkozódástúl
soha meg nem szűnnek, és a bölcs mondásaként: csak jó szóval való vigasztalások
is soha nem lészen.
Mikor ily siralmas átkozódásokkal
kárhoztatják magokat a gonoszok, felkiált az Isten angyala: Pokolbéli hóhérok,
ragadjátok a gonoszokat, hogy az Isten dücsôségét ne lássák, akik a szentek
földjén latrul éltek. Szálljon reájok a halál, és elevenen menjenek pokolba.
Ezekre a szókra megnyílik a föld, mint Córé, Dathán, Abiron alatt, és elevenen
pokolra vettetnek.
{Córé (kóré), Dathán és Abiron a pusztai
vándorlás során a Mózes elleni lázadás vezérei; büntetésül a föld nyelte el
ôket.}
Igaz ítílô, szent Isten, itt vágj, itt égess
engem, hogy örökké ne égess! Itt ostorozzad bűneimet, hogy örökké ne
ostorozzad! Édes Megváltóm, ki énérettem átokká lettél a keresztfán, magadra
vévén a törvénynek átkát, hogy engem a bűnnek és örök böntetésnek átkátúl
megmentenél: nyújtsad most irgalmasságodat, hogy reám ne szálljon a te haragodnak
átkozatja! (...)
(...) Azért tegyünk törvényt magunkra,
vétkesítsük magunkat, sirassuk most bűneinket, hogy akkor ne sírjunk, mikor a
világ elôtt bűneink kitudódnak, mikor az utolsó sentencia kiadatik: hanem az
igazakkal örüljünk és vigadjunk örökkön-örökké. Amen.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése