google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Ottlik Géza


Ottlik Géza
(1912-1990)

  Budapesten született. A kôszegi katonai alreáliskola növendéke volt, majd
a   budapesti  egyetem  matematika-fizika  szakán  Fehér  Lipót,   a   nagy
matematikus tanítványaként szerzett
abszolutóriumot 1935-ben. Közben újságírással is megpróbálkozott, késôbb  a
Budapesti  Hírlapnál bridzsrovatot szerkesztett. Elsô  szépirodalmi  írásai
1931-ben jelentek meg a Napkeletben. Babits 1939-ben közölte a Nyugatban  A
Drugeth-legenda    c.   novelláját.   Ettôl   kezdve    rendszeresen    írt
elbeszéléseket, kritikákat a Nyugat, az Ezüstkor, a Magyar Csillag és más
lapokba. A Nyugatot különösen nagyra becsülte, mindig is a
hivatalostól független, a másik, a szellemi Magyarország egyenes örökösének
tekintette, olyan intézménynek, amely a hazai
szellem legvakmerôbb elôretörésének a letéteményese.

  A háború alatt légoltalmi szolgálatra osztották be, üldözötteket mentett.
1945-46-ban rövid ideig a rádió dramaturgjaként dolgozott, 1945-tôl 1957-ig
a  PEN  Club (a világ íróinak nemzetközi szövetsége)  magyar  szervezetének
titkára volt.
A  dogmatikus irodalompolitika évei alatt a kulturális  élet  perifériájára
került, fordításokból kellett megélnie. 1960 ôszén
kitűnô fordításaiért az angol kormány rövid tanulmányútra
hívta meg Londonba.

  Életműve  terjedelmét  tekintve kicsi, ám annál  koncentráltabb.  Szigorú
mércét tűzött maga elé: akkor fog csak tollat, ha
súlyos  közölnivalója  van. Hat évtized alatt mindössze hat  kötete  jelent
meg: egy vékony elbeszéléskötet, a Hamisjátékosok
(1941),  az  egy kisregényt, tizenhat elbeszélést és két  mesét  tartalmazó
Hajnali háztetôk (1957), az Iskola a határon c. regény
(1959), az összegyűjtött novelláit tartalmazó Minden megvan
c. kötet (1969), melyben csak a címadó elbeszélés új, a Próza
című (l980) kisebb cikkekbôl, emlékezésekbôl, elmélkedésekbôl,  interjúkból
és színikritikákból összeállított sajátos műfajú
könyv,  és  A  Valencia-rejtély c. négy kisprózai  művet  tartalmazó  kötet
(1989).


Iskola a határon

  Ottlik  1948-ban  fejezte  be  az Iskola a  határon  c.  regényének  elsô
változatát,  de  a  kiadótól  visszakérte a  kéziratot,  még  tovább  akart
dolgozni  rajta.  A mű érlelésének ideje azonban az író  szándéka  ellenére
meglehetôsen hosszúra nyúlt - az ötvenes évek elsô felében már nem lehetett
kiadni   -,  így  csak  1959-ben  jelent  meg.  A  regényben  egy   katonai
alreáliskola élete tárul elénk, de már elsô olvasáskor is érezzük, hogy  ez
a műnek
csak  legfelsô, legkülsô rétege. Medve, Szeredy és a többiek  az  iskolában
élték át az élet számukra azóta is legfontosabb konfliktusait, itt  űzettek
ki a paradicsomból,
itt  vesztették  el  ártatlanságukat,  itt  ismerték  meg  "a  világ  hülye
valószínűtlenségét".

  A  regény Az elbeszélés nehézségei című, három fejezetbôl  álló  bevezetô
résszel kezdôdik. Az író ezzel is
hangsúlyozza azt - amit A regényrôl című és más írásaiban késôbb  kifejtett
-, hogy hétköznapi valóságképünk
tökéletlen: a nyelvre van utalva, amely már maga is
absztrakció,  nem  képe a valóságnak, hanem értelmezése. Ez  az  értelmezés
önkényes, "csonka és hamis", de
évezredek   folyamán   annyira   beleitta   magát   szemléletünkbe,    hogy
elvonatkoztatásait  már  rég  konkrét  valóságként  használjuk,  s  így   a
"legfontosabb  dolgokról nem tudunk beszélni, vagyis gondolkozni  sem".  "A
nyelvnek ezzel a (részleges) valóságstruktúrájával száll szembe (ha kell) a
költészet,  művészet, . . . s tér vissza mindig az ép, eredeti  valósághoz,
hogy újra abból vonja el és szerkessze
meg másféle struktúráit." "Az iró. . . regényében a világ
eredeti  épségét  és tejességét igyekszik visszaállitani." Ottliknak  ez  a
regénye   is   a  kifejezés  pontosságáért  folytatott   művészi   küzdelem
dokumentuma.

  Ottlik  tudatában van annak, hogy az irodalmi mű hagyományok  rendszerébe
születik, tehát "nagyjából
olyasfélét  kell  nyújtanunk, amit az olvasó vár egy regénytôl  -  másfelôl
meg,  épp ellenkezôleg, nem olyasmit akarunk mondani, amit az  olvasó  vár,
hiszen  ezt már elmondták mások régen, ezért is várja az olvasó". Ezért  az
író
mindent  elkövet,  hogy már regénye kezdetén "félrevezesse" az  olvasót.  A
regény  mindig másról látszik szólni, mint amire  kezdetben  elvárásainkat,
beidegzett reflexeinket irányította. Mindjárt a bevezetô részben nagy
hangsúlyt  kap  a  nyelv problémája: a hallgatás, a beszéd,  a  morgás,  az
elharapott szavak és általuk a kommunikáció lehetôsége és rétegei. A Lukács
fürdô pontos
helyszínével szemben az író a regényben sohasem nevezi meg a várost, ahol a
cselekmény nagy része játszódik,
csak sejteti, hogy Kôszeg az (határon levô kisváros, az
1532-es ostrom emlegetése). Már a bevezetô részbôl
megtudjuk, hogy Medve, akinek kéziratát át kellene
nézni,  hogy a szereplôk jelen sorsukban tisztábban lássanak, már  nem  él.
Csalódnunk kell azonban, ha azt
hisszük, hogy Medve élettörténetét vagy legalábbis a
többiekkel  közös élettörténetét olvashatjuk a regényben.  Medve  haláláról
éppen  hogy  csak értesülünk, okáról azonban éppúgy nem, mint arról  sem  -
rövid  negyvennégyes  szereplésén kívül -, mivé is  vált,  hogyan  töltötte
élete utolsó éveit. A második fejezetben - Kémnôk Nagyváradon 1944-ben -  a
szerzô egy krimi izgalmával
kecsegteti  olvasóját,  de  félbehagyja a jelenetet,  s  a  regény  közepén
kiderül, a történet befejezése nem krimiszerű.

  A  regény  1957-tel  kezdôdik,  és  így  már  az  elején  megismerjük   a
zárószituációt. Az elbeszélô az 1957-58-as
keretbôl  néz vissza az 1923-26-os és az 1944-es eseményekre. Az  iskolában
töltött három év eseményeit nem
egyenletes  tempóban beszéli el, a legfontosabb elsô három hónapot  lassan,
részletezôen, aztán egyre nagyobb
idôegységeket  hagy  el  vagy von össze, így  a  szeptembertôl  karácsonyig
terjedô elsô három hónap története
több  teret  kap, mint a többi harmincé. Az elbeszélô  ide-oda  lépeget  az
idôben, így jelentôs szerephez jutnak a
viszonyítások formái, a visszatekintés, a vissza- és elôreutalás rendszere,
de az emlékezés az értelmezô tudat
analízisének van alárendelve.

  Az  eseményeket  két nézôpontból ismerjük meg,  részben  Medve  kézirata,
részben Both Benedek elbeszélése
nyomán.  A  nézôpont  kettôssége,  a  folytonos  nézôpontváltás  a   közlés
bizonytalanságát sugallja. Az író tudja,
hogy az emberi cselekvés többnyire korántsem egyértelmű, hogy egy mondatot,
egy tettet többféleképpen lehet
értelmezni,   ezért  két  oldalról  láttatja  az  ábrázolt  folyamatot,   a
bonyolult, a nehezen mondható dolgok maximális átvilágítására törekszik.  A
nézôpont  állandó  változtatása  az epikai hitel  megszerzésére  való  írói
törekvést  is  jelenti, hiszen a több szempontból elôadott  esemény,  ha  a
pontos  részletek  vitathatók  is, bizonyosan megtörtént  és  igaz,  valami
olyasmi valóban történt.
A  két  elbeszélô  alakja  ki is  zökkentheti  az  olvasót  megszokásaiból,
nehezebbé teszi az egyikkel vagy a másikkal való naiv azonosulást, oda kell
figyelnünk a kettejük mozgásának apró eltolódásaira.

  A két elbeszélés a regény nagy részében össze is fonódik. Bébé  állandóan
figyelmeztet Medve kéziratának a
"pontatlanságaira", alakított, művészi szöveg voltára,
szemben az ô emlékezésének hiteles pontosságával.
A fikció szerint műalkotásnak készült kéziratot folyvást
kijavítja a pontosabb, hitelesebb "valóság" kedvéért.
Azzal persze, hogy Bébé helyesbíti Medve elbeszélését,
figyelmeztet arra is, hogy az ô elbeszélése is megformált, sôt az Iskola  a
határon c. regény is, melynek mindketten megalkotott szereplôi.

  Idézôjelben, tehát Medve kézirataként elôadott fejezet mindössze négy van
a regényben (I. 2., I. 4., II.
6-7.), egyébként Bébé és Medve elbeszélése már az elsô
rész 3. fejezetétôl összeolvad. Medve 3. személyben elôadott "regényt"  ír,
Bébé  "visszaemlékezést" énformában. Ottlik egyszerre tartja meg a  szerzôi
elbeszélés és az énforma funkcióit.

  Az egész művet a motívumok sűrű hálózata szövi át.
A regénynek szinte minden mozzanata utal valahová,
megtalálja a maga megvilágító párhuzamát. Nagyrészt e
motívumrendszer segítségével éri el az író, hogy a mű
minden mozzanata az egyszerű közlésen túli jelentéssel
teljen  meg. A motívumok gyakran jelképként működnek (pl. a hó, a sár és  a
köd), máskor meg éppen az analógia tágítja ki, állandósítja jelentésüket.

  Az  egyszer már elkezdett jelenetek általában egy közbeékelt  fázis  után
teljesednek  ki:  a szerzô egy-egy eseményt függôben hagyva  az  elôzmények
elbeszélésébe
fog,  s  amikor  hirtelen  visszakapcsol  a  félbehagyott  eseményhez,   új
nézôpontba, más megvilágításba helyezi
azt.  Például  az  iskolai terror ellen  lázadó  Öttövényi  eltávolításának
epizódját a II. rész 10. fejezete idézi fel
elôször, de teljes történetét csak a 13. és 14. fejezet adja elô.

  A  regényben  minden Isten elôtt játszódik,"aki nézi mindezt".  Az  Isten
szeme  elôtt  játszódó történet színtere a mű címében  is  szereplô  határ,
amely  a regény kulcsszava is. Nemcsak az ország nyugati  határát  jelenti,
jelképes  értelme  is van: az iskola határterület  a  gyermekkor  gondtalan
paradicsoma és a nehezen megtanulható, kegyetlen felnôtt élet közt. A határ
a  valódi,  keserű világ és a "kényes, szép,  fényűzô,  komolytalan  civil"
(III.9.) dolgok között is húzódik. A szereplôk is határon élnek,
az erkölcs és az értékek határain, folyton dönteniök
kell, hogy melyik oldalt választják. Ottlik nem hagy
bennünket  kétségben afelôl, hogy az iskola a világ színpada, ahol a  világ
szerkezetére  tanítanak,  a  regény  pedig  "az  egész  életrôl,  a  teljes
világmindenségrôl,  a  létezés  egészérôl" szól.  A  világ  iskolájában,  a
határon   játszódó  regény  ugyanakkor  nagyon  is  konkrét  a   maga   élô
gazdagságában,  szereplôi megôrzik emberi dimenzióikat, nem egyetlen  eszme
vagy tendencia megtestesítôi, hanem a határszituáció tragikumával  megküzdô
eleven alakok.

  A világ, amelynek szerkezete feltárul a regény hôsei
elôtt,  egy Istentôl távoli tragikus világ, amelybôl Istenhez éppúgy  nincs
átjárás,  mint  a civil világhoz. Medve, Szeredy, Bébé, sôt Jaks  is  értik
egymás hallgatását, tagolatlan dörmögését, a civilek azonban értetlenek.

  Medve nem tudja elfogadni az ésszerűtlen rendet,
nem képes alávetni magát a személyiségére nehezedô
terrornak,  elhatározza,  hogy  megszökik.  Átlép  a  határon,  de   önként
visszatér, s amikor másnap édesanyja
felajánlja, hogy hazaviszi, inkább a maradást választja
(II.  17-19.),  távozásával  ugyanis  épp azt  a  morális  tartást  kellene
feladnia, amelyet végig megôriz. A három
barát közül Bébé marad a legkevésbé érintetlen. Mikor
Merényiék  beveszik  a  focicsapatba, sôt a  többiek  holmiját  fosztogatni
hívják, a "hatalom" közelébe kerül. Merényiék közelében azonban mégsem érzi
jól magát:
"Mindenbôl hiányzott a régi keserűség éles, tiszta ize."
(III.16.) Hármójuk közül Szeredy ôrzi meg legkevesebb
konfliktussal,  bár nem minden keserűség nélkül, integritását. Amikor  1957
nyara és 58 tavasza között visszajön a hegyrôl, ahová érzelmi  konfliktusai
elôl menekült
(III.  23.),  ez  a  gesztusa a  regényben  Medve  visszaérkezésével  kerül
párhuzamba.  A visszatérés egyszerre a világ vállalásának és a  személyiség
védelmének,  tehát  valamelyest  az embertelen  rend  elleni  lázadásnak  a
megnyilvánulása.

  A lázadás és a behódolás különbözô lehetôségeivel
találkozunk  a regényben. Ez a világ a feltétlen  engedelmességet  követeli
meg,  de  itt nem lehet igazán engedelmeskedni,  nincsenek  olyan  értelmes
törvények,  amelyekkel  azonosulni  lehetne, csak  tények  vannak,  folyton
változó  helyzetek. "A követelményeket úgy szabták meg, hogy soha senki  ne
lehessen ártatlan." "A büntetéseket vaktában kaptuk. . . " (II. 12.) Szabad
emberhez méltó életet paradox módon csak Merényi és bandája él. Mit
tehettek   az   igazi  szabadságra  vágyók?  Gyűlölhették   volna   legfôbb
kínzójukat, Schulzét, de ô csak része volt az
egésznek,  ezért  "fölötte  állt  személyes  érzelmeinknek.  Nevetséges  és
fölösleges lett volna gyűlölni." (I. 3.)

  Az  elsô  próbálkozás az ellenállásra, a Fekete  kéz  összeesküvése  csak
tétova  kísérlet. Már komolyabb ellenállás Medve és Bébé kockás  füzete,  a
szellem,  a művészet tiltakozása. Nem véletlen, hogy Szeredy is, Medve  is,
Bébé is művészekké válnak késôbb.

  A szereplôk rendszerében a két pólus: Merényi,a nem hivatalos hatalom  és
az   önállóságára   félve   ügyelô   Medve.   Már   elsô    találkozásukkor
szembekerülnek, összeütközésük a párbajban népmeseien törvényszerű.

  Végigvonul a regényen Medve és Czakó ellentéte is.
Czakó könnyen és szabadon, személyisége igazi sérelme
nélkül  alkalmazkodik,  pontosan  tudja, meddig ugrálhat, és  nem  is  akar
tovább. Szembeállításuk már az elsô rész 2. fejezetében - Medve kéziratában
-  elkezdôdik  és következetesen folytatódik. Együtt verik  meg  ôket.  Van
Medvének egy álma a Trieszti-öbölrôl, amely az intézet valóságával  szemben
egy  szebb,  boldogabb  világ  jelképe.  Ez  kapcsolatban  áll  egy   lovas
álomképével.  A szökésbôl való visszaforduláshoz ettôl a lovastól  kapja  a
parancsot,"Élj!"  (II.18.;  III.2.),  így  a  menekülés  ábrándképe   sorsa
vállalásával  kapcsolódik  egybe.  Czakónak  viszont  van  egy   tollszára,
amelyben,  "ha  a  világosság  felé  emelve  belenézett  az  ember,   Davos
behavazott körképe vált láthatóvá".(I.10.) A tájképes tollszár a  Trieszti-
öböl ellendarabja, a kép és a látomás közötti értékkülönbség megfelel annak
az értékkülönbségnek,
amely Czakó és Medve között fennáll.

  Medvének másként ellentéte Apagyi. Az ô lázadása
nem   belátásból   fakad,  mint   Medvéé,   hanem   értetlenségbôl.(III.8.)
Viselkedése  még sincs méltóság és érték nélkül. Kettejük között  motivikus
kapcsolat, hogy Medvét is holtnak hiszik: miután megverték.

  Egészen más eset Öttövényié. A kizáratásáról és megszégyenítésérôl  szóló
fejezet  (II.14.)  csúcspontja  a  bibliai  Ecce  homo  jelenet   elôképére
mintázott közszemlére
állítás. ("îme az ember" - Pilátus ezekkel a szavakkal
adta  át  Jézust a zsidóknak, hogy feszítsék keresztre; János 19;5.)  Ez  a
jelenet az egész regény középpontja,a
mű szövegének a felezôpontján helyezkedik el.

  Öttövényi  kizáratása  ellentétes motivikus  kapcsolatban  áll  Merényiék
kizáratásával.  Mindkét  esetben koncepciós per folyik,  de  míg  Öttövényi
sorsa mártírium,
Merényiék  esetében  a  per  valahogy  mégiscsak  az  igazsággal  megegyezô
eredményt hoz: "Furcsa volt hallani,
nagyjából  az  igazságot. . . Szégyelltük, mert hazug,  hamis  dolog  volt.
Zavarba   hozott   bennünket,  mert  az  eredménye  mégis   az   igazsághoz
hasonlított. Én azt éreztem,
hogy nem így kellett volna ennek megtörténnie." (III. 22.)
Merényiék ugyanannak a rendszernek esnek áldozatul,
amelynek nevében ôk is gyötörték a többieket, de most
ôk "ugráltak" túl sokat, egy náluk is nagyobb hatalom
és az álszentség távolítja el ôket.

  A  regényben  az  író felhasználja a  fejlôdésregény  hagyományát  is.  A
fôszereplôk a gyermekkor, az otthon
biztonságából,  egy bizonyos teljesség állapotából kerülnek az iskolába,  a
zűrzavar világába, mely elveszi tôlük
a dolgok természetes nevét, a hajdani teljesség érzését.
Az iskola ellenére és hatására kialakul bennük valami
megbonthatatlan  szolidaritás,  "a  megértés titokzatos  ereje",  amely  az
emberi  élet  legmélyebb tartalmaival rokon. Olyan, az egész  életre  szóló
létezéstapasztalatokat
szereznek be, amelyekre szükségük van. A megszerzett
tudás, "a világnak ez a keserű ismerete"biztonságot ad a
bizonytalanban, otthonosságot az otthontalanságban,
lelkük  eltelik  "könnyűséggel,  finom  részegséggel,  a  szabadság   enyhe
mámorával". Kialakult "egy nagyon mély
lerakódás a létezésünk alapján. . ., ami már végleges és
változhatatlan, ahol már nem mozdul az életünk, tehát
rossz  szó  rá,  hogy lelassít, hiszen  egyáltalán  mozdíthatatlan  és  nem
valamilyen szomorú vagy halott dolog, sôt bizonyos tekintetben éppen ez  él
igazán,  ez az, amit létezésünk folyamán Iétrehoztunk, amit életre  hívtunk
életünk
anyagából.  A  többi és a korábbi, a fedélzet  rengése-ringása,  a  külsôbb
rétegek, mint ez a mai civil életünk, már
könnyű és csak játék, maradék nyári nagyvakáció." (Bevezetô rész)

  A regény tehát az emberi integritás megôrzésének
összetett, fájdalmas, önmegalázásokkal járó útjáról
szól. Az intézetben az emberi társadalom a civilizáció
önáltatása  nélkül  nyilvánul meg. Itt mások a kapcsolatok,  mint  a  civil
életben. "A tehetetlen összetartozásnak
idôtlen  idôkre  való  köteléke  bogozott  össze  bennünket;  valami,   ami
kitermelôdött, tejsav vagy gyanta, a sebekbôl,
izomlázból, fájdalomból, és lehetôvé tette, hogy éljünk;
valami, ami talán kevesebb a barátságnál és több a szerelemnél." (II.11.)

  A  regényszerkezet  Pál apostolnak a rómaiakhoz intézett  levelébôl  vett
idézeten nyugszik: "Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei",
azaz  "Nem  azé,  akinek arra akaratja vagyon, sem azé  aki  fut,  hanem  a
könyörülô Istené" (Róm.9; 16.). A bibliai mondat csonka,
s különbözô értelmezésekhez szolgált alapul. Kálvin a
kiválasztottság s az eleve elrendelés bizonyítékát látta
benne, mások éppen ellenkezôleg, az isteni kegyelem
hangsúlyozását. Ottlik műve is kérdést fogalmaztat meg
olvasójával: kiosztott szerepeket játszunk-e, vagy pedig
mindenki azért felel, amit saját erkölcsi indítékaiból
tett. A történet hatalmas feszültségként állítja föl a
vagylagosságot,  az  író mintegy átlényegítette a  példázatot,  megfosztván
közvetlen  tanító célzatától. Ezért rendíti meg mélyen e könyv olvasóit.  A
regényben a bibliai
mondatnak  valami  olyan jelentése is van, hogy az emberség mentheti  át  a
"kiválasztottakat", akikben maradt
valami, amit nem lehet kiölni; azé az emberhez méltó
túlélés kegyelme, aki nem fut utána, aki nem akarja.
A regény részei felett ez a gondolat ível át, csak a második rész címe  Sár
és hó, ami mintegy az idézet harmadik
tagmondatát - "a könyörülô Istené" - helyettesiti, fedi
el. Szent Pálnak ezek a szavai állnak az elsô rész élén is,
mint  a Pokol kapujának felirata Danténál. A könyv hármas  beosztásának  is
mintha hasonló jelentése lenne,
mint az Isteni Szinjátékban, a bevezetô rész is három
fejezetbôl áll. Ebben a regényben is a pokoljárásról van
szó, és az út a csillagokhoz vezet. A szerzô egy helyen
név  szerint  is  megemlíti az olasz költôt: "A civilek,  a  család?  Talán
elájulnának a szánalomtól, mint Dante a szélfújta lelkek láttán, ha  tudnák
a felét, amit mi tudunk, pedig azzal még semmit sem tudnának." (II.5.)

  A sármotívumhoz az Inferno képzete társul. A sár az
élet   gyalázata,   a   rossz,  megjelenése  a   regényben   a   mélypontot
jelzi.(II.20.)  Utána  a  hóesés  december  elsô  hetében  valódi  kegyelmi
aktus."Hullt, hullt a hó. A kopasz
ágakra fehér prém simult,... fehérség borult a parkra,
... a városkára, a hegyekre, az egész világra. Véget ért a
sár korszaka... Tiszta és puha szônyeget terített lábunk
alá az égi kegyelem. Megbűvölten néztem ezt a fehér, édesen szelíd és mégis
hatalmas varázslatot. A sűrű, lankadatlan hópelyhek lassan belepték Schulze
elhagyott lábnyomait."

  A  harmadik rész elején az író visszatér a hóesést megelôzô  eseményekre,
és  csak a 4. fejezetben folytatja tovább az elbeszélést. Ismét feltűnik  a
hómotívum: "Aztán mégis leesett a hó, kirajzolódott a jéghideg világ némely
kontúrja.  Megtanultunk  élni a tájban és egymagunkban  a  többiek  között.
Eltűrtek  egy-egy  lélegzetvételt." (III.9.) A hóesés  ígéretét  az  utolsó
fejezetek teljesítik be, melyek visszautalnak a bevezetô részre: az uszoda
és  a hajóút, tehát a víz szimbolikus keretbe foglalja a regényt.  A  végsô
választ Medve imája és meditációja adja
meg, az éjszakai hajóúton a Dunán, a csillagos ég alatt.
Medve itt szinte szó szerint megismétli Bébé korábbi
(II.11.)   meditációját:   "Tejsav  vagy   gyanta,   valami   kitermelôdött
izomlázból,  sebekbôl,  sárból, hóból, életünk gyalázatából  és  csodáiból;
valami kenyérizű, ami nélkül most
már  nehéz volna meglenni." (III.25.) Medve felsorolásába itt már a sár  és
  motívuma  is bekerült. Az igazi szeretetrôl van itt szó,  amely  minden
ember szolidaritásán alapul: "Ti a féltve ôrzött szerelmeitek alapján  csak
a
részvétlenség fájdalmasan szilárd talaján építhettek, az én
közönyös   magányom  pedig,  a  személytelenség  végsô  kérgein  belül,   a
szerelemnél erôsebb egymásba-olvadás sűrű,
cseppfolyós,    semleges    lávarétegébôl   táplálkozik.    Úgy    szeretem
felebarátaimat,  mint önmagamat. . . Másképp hogyan érthetnénk meg  a  néma
gyerek   szavát   is?  Hogyan  volna  lehetséges,  hogy   a   mi   siralmas
eszközeinkkel,  szóval,  tettel, rúgásokból, tréfákból,  otromba  elnagyolt
jelekbôl,  mégis  megértjük  egymást? Hogy tudunk közölni  többet,  mint  a
mondanivalónk?"

  Kiderült,  hogy  az  embertelen világ a maga  módján  élhetô.  Meg  lehet
tanulni a "dolgok fontosságát s egyben a
fontosság  lényegtelenségét".  (Bev. rész) Feltűnik a  csillagok  motívuma,
amely  elôször  a  művészi hivatás meglelésekor  jelent  meg  (III.10.).  A
csillagok képe az emberiség ôsi toposza, a regény motívumrendszerében is  a
természeti  és erkölcsi világrendet jeleníti meg szimbolikusan.  Az  Isteni
Szinjáték  zárlatában  szeretet és csillagok,  kegyelem  és  világmindenség
összefonódva  jelenik meg: ". . . folyton-gyors kerékként forgatott  vágyat
és célt bennem a Szeretet, mely / mozgat napot és minden csillagot"
(Babits M. ford.). Ottlik regényében a csillagos ég és a
felebaráti szeretet kegyelme az élet, a világ keserű ismeretével párosul.

  1. Bizonyítsuk, hogy a humor a regény minden rétegében
jelen van!

  2. A regényben vannak jelenetek, részletek, amelyek az élet
gazdagságát és szépségét éreztetik. Pl. Fürdô Bognárral (III.
1.), Szerecsendiót találtak (II.13.), Könyvek a kórházban (III.
3.),  a Haris köz (III. 2.). A létezés igazi pillanatai ezek, azt  mutatják
meg,  hogy  minden  pillanat  magában  hordozza  a  teljesség  lehetôségét.
Keressünk még ilyeneket!

  3. A regény a nemzeti sors kérdéseit is érinti. Mit mond el
ezekrôl? Válaszunk megfogalmazásakor vegyük igyelembe az
alábbiakat:

  a) a Szent Pál-i alapgondolat a Rákóczi-család jelmondata
volt (Ottlik maga is református, mint ahogyan I. Rákóczi
György is az volt);

  b) a regényben többször is szó van Kôszeg védôirôl;

  c) felmerül a regényben a vereség etikájának kérdése is (II.
20., 24.);

  d) fontos szerepe van az 1944-es idôszaknak is: "az ember
nem árulja el a hazáját, még ha rohadt is a hazája" (II. 11.);

  e)  Schulze  minden  kis dologban a nemzet  létét  látja  fenyegetve,  és
aszerint intézkedik, azaz gyötri a növendékeket.

  4.  Hasonlítsuk  össze Ottlik művét Robert Musil  Törless  iskolaévei  c.
regényével (1906)!

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése