Nagy László(1925-1978)
A Veszprém megyei Felsôiszkázon, parasztcsaládban született.
Tízéves
korában
csontvelôgyulladás következtében
bal lábára megbénult. Pápán
a
polgári
iskola elvégzése után
a református kollégium
kereskedelmi
iskolájába iratkozott, ahol 1945-ben
érettségi vizsgát tett.
1946-ban Budapestre ment. Festônek készült, elôbb az
Iparművészeti
Fôiskolára járt, majd a Képzôművészeti Fôiskolán,
késôbb
pedig a bölcsészkar magyar-filozófia szakán
folytatta tanulmányait. 1946-tól 1949-ig népi
kollégista volt:
"A kollégium mennyország volt számomra,
annak ellenére, hogy
se
ablakunk, se ágyunk nem volt az
elsô hónapokban. Ez a közösség
lett
nevelôm
és otthonom." Versei elôször
1947-ben jelentek meg a Valóság c.
folyóirat decemberi számában.
1949
és 1952 között ösztöndíjjal Bulgáriában tartózkodott.
Tanulta
a nyelvet, és a bolgár népköltészetet fordította.
Szablyák és
citerák címen adta ki műfordításkötetét
(1953). 1953-
tól
1956-ig a Kisdobos c. gyermeklap szerkesztôségi munkatársa volt, majd
1959-ben
az Élet és
Irodalomhoz került, az
irodalmi hetilap
képszerkesztôje, majd fômunkatársa lett.
Korai, az 1944-46-os
években írt költeményeit
csak a késôbbi
Deres
majális
c. kötetének (1957) két ciklusában - Galambcsôrök; Az angyal és a
kutyák - tette közzé. Ezek a versek
még
nem igazán jelentôsek, a falu zárt kisvilágában
a szokásos lírai
témákat - táj, család, szerelem, évszakok,
paraszti élet
- szólaltatják meg. A költôi én lelkiállapota
nyugtalan, lázas,
a friss hangon gyakran átüt a szomorúság.
Nagy László életérzését a háború,
a szegénység, életének bezártsága, betegsége
is
befolyásolhatták.
Elsôsorban ösztönösségére támaszkodik, a népköltészet
szemléletét, bevált fordulatait alkalmazza,
formaválasztása
természetszerűen lesz népies. Közvetlen
személyességgel szól,
ezért
is legsikerültebbek dalszerű
versei, de a
leíró, életképszerű
írásaiban is vannak felvillanó részletek, amelyek a nagy
tehetségű költôt
sejtetik.
A fôvárosba följutva
kiszabadul kilátástalan falusi
helyzetébôl,
megnyílik elôtte a nagyváros és a nagy
lehetôségek világa. Megismerkedik az
új valósággal, s közösségre, barátokra
lel. A megtágult világ ezernyi újdonsága,
izgalma felszabadítja életkedvét,
elfelejti
egyéni bajait, az ember és a világ
kapcsolatát idillikusnak,
problémátlannak látja, harmonikus
szemlélet uralja a verseit.
Elsô kötetei Tűnj el, fájás (1949) és Tüzér és
rozs (1951) címmel
jelennek meg. Ezekben a friss hang helyét
felváltja a
szubjektíve ôszinte, de eszmeileg és
művészileg nem hiteles
pátosz.
őszintén vállalja az
elkötelezettségnek egy közvetlen
és lelkes, de
egysíkú változatát. A forradalmi indulat, a
fellobbanó
hit inkább érzelmi indíttatású, a
gondolatiság hiányzik belôle.
Különösen második kötete mutatta meg a
leegyszerűsítô
szemlélet művészi veszedelmeit.
1952-tôl kezdi érzékelni
a szakadékot a költôi és a valóságos
világ
között, és a derűs és biztonságos közérzet, a
kétely
nélküli bizakodás lassan érvényét veszti
költészetében. Az
egyértelműséghez szokott költô felismeri:
bonyolult a világ.
Végsôkig
átéli azt a válságot, amit a hibák,
bűnök, ellentmondások a
társadalmi
életben elôidéztek. A nap jegyese (1954), A vasárnap
gyönyöre
(1956) c. köteteinek verseiben hangja
elsötétül, kínzó víziók és vívódások
gyötrik.
Lírájában megszaporodnak az ôsz,
majd a fagy, a tél, a zúzmara
képei, ezek
jelképes hangulataiban rossz közérzete
kifejezésének költôi
lehetôgégét
találja meg. A Deres majális c. gyűjteményes kötetében (1957)
közzétette
az 1944 és 1946 között írt, addig
ki nem adott költeményeit,
ugyanakkor elhagyta elsô két kötetének
mintegy félszáz versét. Az összetörtség, a
sebzettség motívuma
újra meg újra visszatér a költeményekben.
"Kezedben a rózsa
lefejezve, / tövises szára az, amit
szorítasz" - foglalja össze
megromlott közérzetét (Születésnapra, 1955).
Az ötvenes évek
közepére kialakul Nagy
László jellegzetes költôi
magatartása:
a szüntelen küzdelem
a történelem és,
az emberi lét
ellentmondásaival. Ebben a
küzdelemben fontos tényezôkké válnak a
tisztaság és a
rontás, az élet és a halál szemben álló, de
együtt létezô
képzetkörei. Lírájának talán legsajátosabb
vonása lesz a
lehetetlennek feszülô emberi akarat pátosza.
Költészete poétikai és nyelvi tekintetben is átalakul.
Megfogyatkoznak a dalok, fölbukkannak az
elégiák,
szaporodnak a rapszódiák, hosszúénekek
születnek.
Elégiái és rapszódiái tragikus hangoltságában
elkeserítô
társadalmi-történelmi tapasztalatok sűrűsödnek. Felhasználja a
szürrealizmus képalkotó módszerének
vívmányait, merész alkotói fantáziája a
költôi
képek bôségével fejezi ki az
egymásnak feszülô indulatokat.
A
leírást a vízió, a mitikus képpé növesztett
látomás váltja
fel. A ritmikai problémák iránti
érzékenységét, melyet a
bolgár népköltészet tanulmányozása és
fordítása ébresztett föl benne, most
további kísérletekkel mélyíti el.
A látomásos hosszúversek írására
az elsô lökést minden bizonnyal Juhász
Ferenctôl
kapta. Ezekben társadalmi, történelmi és
általános létélményei
kifejezésére
formanyelvét átalakítja. A közvetlen
élménykifejezést
közvetett,
tárgyias költészet váltja fel, de a képek, valóságelemek áradó
bôsége
nem konkrét leírásra vagy elbeszélésre szolgál,
hanem mitikus-
szimbolikus jellegű.
A
jelentést az elemek ismétlôdése és átalakítása, a
képkapcsolatok, a
motivikus szerkezet egésze sugalmazza.
Az
elsô olyan költeménye, amelyben a nagyobb szabású
versépítkezés és a látomásos képteremtés érvényesül,
a
Gyöngyszoknya (1953). A vers a be nem ért
termést elpusztító
jégverést jeleníti meg egyetlen nagyarányú,
részletesen kibontott képben. A
természeti
tüneményt a költôi képzelet
mitologikus alakká növeszti, egy
démonikus
asszonnyá, aki hatalmas
szoknyájából rázza a
mezôkre a
jéggyöngyöket. A vers a
hitek, ábrándok letarolásáról beszél: a
jégesôs vihar elpusztítja az ember
munkáját,
de a csapások és szenvedések közt
állhatatos "egy szál férfi"
szembeszegül a romboló erôkkel.
A
Havon delelô szivárványban (1955) a téli világ képzete
hordozza a gondolatot, ez tartja együtt a
szivárvány színeiben
villódzó látomást. A beszélô havas, jeges
erdônek látja a világot, melyben
"szétzüllött a csillagok / égi
kertje".
A
vasárnap gyönyöre (1955) az élet apró szépségeit ünnepli
a télre virradó éjszaka keretében.
A
Rege a tűzrôl és a jácintról (1956) az életrôl beszél, amely
nem volt igazán élet. Ezt a nem életet
ostromolja a költô apja
és anyja életsorsának felidézésében, és
ezeket a tapasztalatait
terjeszti ki a történelemre és a
világegyetemre. A küzdelmekbe
belerokkant apa és anya tragikumának lírai
képébe beleszövôdik az egyszerre
hálaéneket
és siratót mondó fiú haláltól-kíntól kísértett létének drámája
is. Hazatér, hogy fényt, ragyogást
hozzon
szüleinek, megváltást a szenvedésektôl, de a kínzó
ellentmondások
élményétôl nem tud szabadulni, az elveszett
harmónia visszaszerzése lehetetlennek látszik
számára.
Himnusz minden idôben
Az
1956-os év megrázó eseményei, a történelem sodrása az utolsó szálakat
is eltépi, melyek kis világa perspektíváihoz
kötötték. A falu már nem saját
lehetôségeinek keretét vagy korlátját
jelenti, hanem értékeket hordozó, de
visszavonhatatlanul múlttá váló világ lesz.
Az 1956-os válság utáni években
a
magányos visszavonulás, a
fájdalmasan elhúzódó hallgatás
idôszaka
következik. Néhány elszórt publikáció után
csak 1960 és 1965
között talál magára. Ezt a magára találást
mutatja Himnusz minden idôben c.
kötete
(1965), mely 53 verset tartalmaz, köztük négy hosszabb költeményt.
(A
következô évben megjelenô Arccal a tengernek c. gyűjteményes kötete
a
Deres majális és a Himnusz minden idôben
anyagát foglalja magába.)
A kötet verseiben a sors irgalmatlan prései közé
szorult személyiség
tárja fel belsô világát. A lírai én nagy
ellentétek, élet és halál, fejlôdés és pusztulás,
remény és
kétségbeesés közt vergôdik, határtalan
életereje azonban mindig épen tartja
küzdôkedvét. Biztos erôforrást
talál a szerelemben (Himnusz minden idôben).
Kihívóan
merész
és rémületesen sebezhetô. égy érzi, hogy "muszáj dicsônek
lenni, /
nincs kegyelem. . ." Küzdelmében
egyet
jelent számára bukás és megdicsôülés: "Ha reménytelen a lehetetlen,
elbukásunk is ünnepély." Legfôbb
jellemzôje
a töretlen emberi
tartás, az emberi
méltósághoz való
ragaszkodás, a merész álmokhoz, az emberi és
politikai tisztességhez való hűség.
Elsôsorban az emberi
lét erkölcsi minôsége, morális tartalma
foglalkoztatja.
Kialakult költôi motívumrendszere, mely költôi világképét hordozza.
Ebben
az anya, a tűz, a csillag, a ló, a
piros szín stb. képzetének mély és sokrétű
jelentése van.
A
motívumrendszer elemei az autonóm
képi látás eredményeképpen nagy ívű
látomásokban bomlanak ki.
Nagy László világa nem a köznapok
természetes világa. Egy olyan világot
teremt, amelyben mintegy sűrítve
és szinte kozmikus felnagyításban gomolyognak
azok
az
erôk, amelyek a
reális világot betöltik. A költô a
reális és az
irreális, az ôsi és a mai civilizáció
jelenségeit
kapcsolja össze, játssza egymásba.
A nemzeti versidom ütemezését szabadabban és rugalmasabban
kezeli, a
magyaros verselésbe beolvasztja
az
idômértéket, elsôsorban azokat
a verslábakat (anapesztus,
daktilus,
choriambus),
amelyek ütemezése közelebb
áll a magyarhoz.
A magyaros
ütemezésnél így
bonyolultabb és összetettebb metrikus
képleteket használ, az aszimmetrikus,
bonyolultabb
ritmikai változatokat létrehozó
ún. bolgár ritmust
is
alkalmazza.
Fejlôdésére elemi erôvel hatott a magyar és bolgár
népköltészet, s ez
egészült ki József Attila, Weöres Sándor és
García Lorca hatásával.
A Ki
viszi át a szerelmet (1957) a költô megôrzô, értékmentô
szerepérôl, etikai felelôsségérôl szól.
A
vers nyolc mellérendelô kérdô mondatból és egy ezeknek
alárendelt föltételes idôhatározó
mellékmondatból áll. Már a
fölütés,
a feltételes mondat megteremti az egész versre jellemzô feszült,
emelkedett
hangulatot: "Létem, ha végleg lemerült". A végsô
lemerülés itt
nem a személyes élet végét jelenti
csupán,
hanem a költô létét; a beszélô attól tart,
hogy halálával az
emberlét legnagyobb értékei vesznek el.
Az
elhangzó kérdések mindazt összefoglalják, amit Nagy
László a költô szerepérôl, hivatásáról,
küldetésérôl vall. Hiszi,
hogy a költô mágikus hatalommal, igézô,
varázsló adottságokkal bír. A vers
képei nagy távlatokat fognak át, a sok
irányban
felkeltett asszociációkkal az emberlét
teljességét idézik fel.
A vers esztétikai hitelét némileg
elbizonytalanítja az az ellentmondás,
mely a vers jelentéssíkja és a versépítés
módja
között fennáll. A beszélô csupa nagy
erôfeszítést kívánó cselekvést végez,
a vállalt feladat teljesítése roppant,
heroikus
erôfeszítést igényel tôle, a versépítés
viszont semmit sem idéz
föl
a küzdô erôfeszítés élményébôl, ezen a
síkon minden elrendezett,
gördülékeny, akadálytalanul ívelô.
A
Vállamon bárányos éggel c. vers (1960-64) jól
mutatja,
hogy Nagy László
költészetében mennyire háttérbe
szorul a
személyes elem, egyéni sorsát is az ember
és világ viszonylatában éli át, életének
eseményei is az
emberi sors távlataiba helyezve jelennek meg.
A költô
eljutott a lét kérdéseinek szintjére.
Kozmikus térben áll:
"Vállamon a bárányos éggel, / s a
nemvalósuló reménynyel. . ." és szembenéz
helyzetével.
A
költemény elsô fele világvége-látomás (1-8. vsz.), a
másikban pedig a beszélô saját sorsát méri
fel a pusztulásban (9-17. vsz.).
Nagy
László a merész életű, tragikus sorsú magyar
művészekrôl
- Csontváryról, Bartókról,
József Attiláról -
írt
portréverseiben legnagyobb példaképeit
állítja elénk. Mindhárman ugyanazt a
drámát
élték át: az elhivatottság és a szenvedés, a nagyra törés és a meg
nem értés tragikus ellentétét.
A József Attila!
c. költeményben Nagy László a
költôelôd és a maga
sorsának értelmét faggatja. A beszélô nehéz
helyzetben van, tele félelemmel
és
szorongással, ezért kéri, várja
az értékek védelmében elesett József
Attilától
a reményt, ezért
faggatja, ezért esdekel
hozzá oly
kétségbeesetten és megindítóan, hogy mondja ki a maga küzdelmét
igazoló,
reményt keltô szót. Csak a
megidézett költôelôd irracionális
szuggesztiója hitetheti
el,
hogy "érdemes". Amikor
a beszélô már-már az azonosulásig
vállalná a
költôelôd sorsát, hirtelen váltással
éppen
arra kéri József Attilát, amiben
nem akarja követni: "Hogy eI ne
jussak soha ama sikra: elém te állj."
Az
érzelmi feszültséget jelzi a rapszodikus versmenet,
a
rövid és hosszú sorok váltakozása, a párhuzamok, ismétlések,
fokozások
gyakorisága, a sok felkiáltójel (a cím után
és a vers végén is).
A
költemény nemcsak József Attila alakjának ("kajla
kalapod", "vértanú vállad"
stb.) bemutatása, hanem sorsának,
költészetének
jellegzetes értelmezése is. Sorsában az
árvaságot, a szenvedés vállalását,
költészetében
pedig a tudatosságot emeli ki (többször is
ismétlôdik:
"te tudtad").
A költemény ugyanakkor a
megszólított költészetének megidézése is.
Nagy
László
beleszövi versébe József Attila
legkedvesebb, legjellegzetesebb
szavait, fordulatait, motívumait.
A 60-as évek elsô felében
folytatódik a korábbi hosszúénekek vonulata,
melyek
a valós és víziós
elemeket szenvedélyes sodrású
szerkezetekbe
tömörítik.
A feleségének - Szécsi Margitnak
- ajánlott költeményben, A forró szél
imádatában (1963) az életláz ostromolja az
idillt megölô sorsot, a költô az
emberre törô
veszélyek ellen oltalmat és menedéket adó
szerelmet
ünnepli.
Más hosszúversekben a
modern életformaváltás megrendüléseit és
katarzisait, különösen az átalakuló paraszti
világ változásainak személyes
érdekeltségű
élményét szólaltatja meg. A
paraszti múlttal számol le, az
elveszôtôl
búcsúzik fájdalmasan, a
gyôzedelmeskedô újjal küszködik
(Búcsúzik a lovacska,1963 ; Zöld
Angyal,1965).
Menyegzô
A hosszúénekek közül a lírai teljesség igénye leginkább a
Menyegzôben
(1964) valósul meg. Ihletforrása
egy bolgár úti emlék, egy falusi lakodalom
ôsi aktusa: a
fiatal
párt megmutatják a tengernek. Az archaikus valóságjelenet, az ôsi
szertartás látványát úgy emeli a költô
mitologikus dimenzióba, hogy némiképp
átformálja tárgyát. Az eredeti aktus
csak egy mozzanata az esküvônek, Nagy László
azonban az egész lakodalmat a
tengerparton
"rendezi meg", a
fiatalokat ott hagyja a tengerre
nézôn, a
lakodalmas néppel meg elfelejteti ôket.
A
költemény szerkezetében hatalmas ellentét feszül.
Az
egyik pólus az ifjú pár, "két emberi csillag"; arcukon ünnepélyesség,
várakozás, meghatottság, vállalták,
hogy szerelmükbôl új világ szülessék:
"mi vagyunk a
tűz,
mi vagyunk a vér,
a tej meg a méz, / kozmikus
küldetés ôsatyák
kôtáblái ellen, / törni örökké, akár a
laskát,
ez
a mi csatánk, / békesség vagyunk,
az újrateremtés indulata." A jövôt
hívó elszántság, a magányosan vállalt
tisztaság s a "mérhetetlen sóvárgás"
konkrét idôszférán
felülemelkedô jelképei ôk ketten, állva
arccal a tengernek, "királyian, kéz
a
kézben",
"összeesküdve örökre a
jóra, igazra, /
gyönyörüségre, a
legszilajabb álmon is túl / a rendre, hogy
általunk jönne a világra".
A
másik pólus a lakodalmas nép, mely egyre mámorosabban tobzódik, járja a
romlás
haláltáncát. Ez a fajtalan, gátlástalan és groteszk orgia végül az
idôtlenség
és határtalanság jellegét ölti magára. A
részegen örvénylô
mulatozást a cinizmus logikája, az
embertelenség, az önzés irányítja.
A költôi képzelet óriási térséghez, hatalmas színpadhoz
juttatja, és
ezzel
világméretűvé fokozza az
alaphelyzetet. A színhely a
végtelenség
arányait idézi, a csillaggá
minôsített
ifjú pár a
mindenség kôfokán, "a
végtelenségbe bevágó /
szárazföld
csôrehegyén" áll arccal a
határtalan tengernek, az élet ôsi,
tiszta
elemének, mely nemcsak a
végtelenséget sejtetô díszlet,
hanem az
ifjakkal rokon elem.
Az egész művet áthatja a morális felháborodás, moralizálásnak azonban
nyoma sincs benne. A költô nem a
maga nevében beszél közvetlenül, hanem az
ifjú párral
mondatja ki érzéseit. Tehát voltaképpen
szerepverssel
állunk
szemben. Az ifjú
pár szavai és a költô viszonyában
teljes az
azonosulás.
A hirdetés gesztusa, hangvétele
az ifjakra vall, bár abban,
amit magukról mondanak,
a költôre ismerhetünk. îgy a vers nem a
prófétapátosz
fölényével
szól, hanem a
kiszolgáltatott, a lagziban
jelen lenni
kényszerülô
ifjú pár drámai helyzetének
logikája szerint. Mindazt,
ami
mögöttük történik, voltaképp
ôk
látják, ôk nevezik meg, ôk adják elô többes
szám elsô személyben.
Hihetetlen
érzékenységgel észlelik, pontosan
jelenítik meg az
orgia
mozzanatait,
a látvány természetét,
mindez önkéntelenül fölrémlô
vízió
benyomását
kelti. Dikciójuk spontánul
fölszakadó lázas beszéd,
hangjuk
képekbe
oltott ítélet, a benne
kifejezendô értékrendet, az elviselésre
fordított erôt is érzékelteti.
A
költemény egyes részei nem különülnek el egymástól mereven, a költô az
ellentétes tartalmú képeket lírai
montázstechnikával szövi egymásba. A romlás
képei
egyre szaporodnak, s minden szakasz végén,
mikor az
alaphelyzet
képe - "arccal
a tengernek itt
állunk" - fölmerül,
a
mozdulatlanságra kárhoztatott élet
helyzetébôl
élhetjük át a kivárás drámáját.
A
költeményben a mátkapár mindig egészben áll
elôttünk, a lakodalmas népet pedig hol mint
kezek, hol
mint lábak vagy fejek és arcok gomolygását
látjuk,
mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy a teljes
emberség, a
teljes világ törött darabokra.
"îme testetölthet az ige, ha tud" - szólalt meg a vers
elején
a nagybetűkkel szedett
elsô tétel, majd ezt
toldotta meg az
ugyancsak
bibliai felszólítás -
"Legyetek termékenyek, legyetek
termékenyek" -, hogy egyúttal e szép
kívánságok
üresjárata is kitűnjék, és érzékeljük a szentséges
gondolatok
profanizálódását. Az "éljen az új
pár"
lakodalmi
rigmusa már egészen
a részeg ünneplés
világába ragadott
bennünket, s a továbbiakban még egyszer
megkísérelte
a gondolat szentsége
visszaszerezni uralmát -
"Ifjúság,
sólyommadár, / tiéd a világ és teérted van
a világ" -, ám a lagzi tombolása egyre
fokozódik, zajlik
a "rombolás nászéjszakája", a
"sátán feketemiséje", és
végül a profán, nyers kiáltozások özöne, a
mámoros jókedv szédítô kavargása
eltiporja a fennköltebb érzéseket.
A költô a
lakodalmi rigmusokba beleszövi a 16.
század elejérôl ránk
maradt virágének-töredék, a Körmöcbányai
táncszó elsô sorát ("Szupra aggnô,
szökj
fel kabla") és a népi
mulatozás más ôsszövegeit, keverve
a modern
"bulik" mozzanataival. ősi hajlamok szabadultak itt fel, sokféle
emberi
gyengeség
keres kárpótlást ebben az
orgiában, mely öröktôl fogva örökké
tart - "örökké
bort ad a fürt, / örökké születik a
bárány" -, és amelyben
élet és halál, nász- és haláltánc képzete
keveredik.
A
költemény befejezô részében már teljes az ellentét
a szoborrá merevedô ifjú áldozatok és a
tomboló lako-
dalmas nép között. Az elaljasodás víziója
idôtlenné tá-
gul.
Versben bujdoso
A
Versben bujdosó c. kötet (1973) az 1965 óta írott
műveket tartalmazza. A költô fokozottan
érzékeli a kor
ártalmas tendenciáit, ám az értékeket,
melyeknek magát
elkötelezte, úgy ôrzi, mint korábban. A
költemények
tragikus hangoltságát minden korábbinál
erôteljesebb
önéletrajzisággal és újra feltámadó
játékossággal oldja.
A
folytatáshoz újra az írás értelmének tisztázására
van szüksége, a kötet legjelentôsebb versei
az életet és
költészetet
szembesítô versek. A költô
elsôsorban a költészet
szuverén
világában
él, a versben
találja meg a
valódi életet, benne
keres
megnyugvást és igazolást.
Az önmegszólító, önstilizáló
címadó költemény a
költô megváltozott
társadalmi helyzetérôl ad számot. Nagy
László
eddig is a
természetes kiválasztottság állapotának
hitte
elhivatottságát, a 70-es években azonban már
szüntelenül
érzi a küldetés igényével vállalt költôlét magára utaltságát,
egyedülléte
tudatában alakítja ki
magatartását és éli át konfliktusait.
Összefoglaló
magatartásként a kiszabott és viselt "haramiasors"-ot jelöli
meg mint a "versben bujdosó" lét
sorsmetaforáját. Ebben a szerepben találja
meg
és mutatja fel
magatartásának és küldetéstudatának lényegét:
a
"bujdosás" nem hátráló menekülés,
nem a vereségbe belenyugvó lemondás; az
eszményeihez ragaszkodó lélek minden
körülmények
között, a legrosszabbnak látszó esélyek
közepette is kinyilvánítja igényét
és akaratát. Vállalja a nehéz sorsot,
melynek
nemcsak súlyát, hanem szépségét és méltóságát is érzi.
Az ars
poetica
jellegű költemény pontosan kifejezi ezt az életérzését, küzdelmét
önmagával és a világgal a kifejezésért.
Nagy László azzal is erôsíti a
költemény hangnemének fennkölt jellegét,
hogy
egyes képekkel, szavakkal
a magyar költôi
hagyomány emelkedett
hangvételű műveire utal vissza.
1. Berzsenyi, Vörösmarty és Ady
melyik verseiben fordulnak elô a sors,
fohász, gond, hírhedett, bujdosó, bozót
szavak?
2.
Vessük össze a költeményt Weöres Merülô Saturnusával!
Hogyan látja a két szerzô a költészet
helyzetét napjainkban?
Utolsó, Jönnek a harangok értem című posztumusz
kötetében (1978) oldottabb, már-már
társalgási hangot
is
belekever a komorba, a fájdalmasba, és valami
idôtlen, mozdulatlan
nyugalom csendje veszi át az uralmat.
Nagy László mélyen átérezte korunk aggasztó
jelenségeit, szorongva figyelte
az
emberség romlásának gyakori tüneteit. Az
ellentmondásokat illúziók
nélkül élte
meg és folytonosan szembesítette az
eszményekkel, az
etikai tartás törvényeivel.
Versei drámai hangoltságának forrása
a veszélyeztetettség- és
fenyegetettségérzés, a
megsemmisülés lehetôségének állandó
tudata.
Elsôsorban nem valami kozmikus katasztrófától
félt, sokkal inkább az ember
erkölcsi,
kulturális pusztulásától, a kiüresedéstôl,
elidegenedéstôl: "minden űrbeli
katasztrófa" - írja - eltörpül a
"mi
tragédiánkhoz" képest.
Úgy vélte, hogy
embernek maradni, megôrizni magunkban
az ember élni
akarását,
alkotókedvét korunkban iszonyú
erôfeszítést követel meg
mindenkitôl.
Emberként élni és megjelenni épp ezért annyi,
mint hôssé
válni;
embernek lenni immár nem mindennapi és természetes létezési forma,
hanem
rendkívüli és ünnepi létezés. Ezért lesz verseinek hôse a halállal,
pusztulással
örök farkasszemet nézô, a sötétséget kihívó
és vele
szembeszegülô, s mindig a tragikum
atmoszférájában
mozgó személyiség, aki ezért ölt mitikus
jelleget, s válik
- a művész alakjában - varázslóvá, mágussá,
regölôvé.
Az emberhez méltó lét a tragikus lét
szinonimája Nagy
László költôi szótárában.
Nagy László a
lírai személyiség mitikus
felnagyítására, kultikus
átértelmezésére törekszik. Személyességéhez a rendkívüli, titokzatos,
az
ünnepi képzete társul.
A megformálás szintjén ez gazdag, súlyos
pompájú képi
ornamentikában, a regölô-bájoló
hanghordozásban, a
látomásos, átképzeléses elôadásmódban
fejezôdik ki.
A
világot rendítô indulatokkal teli, tragikus sorsú titán szerepe könnyen
megmerevedik, modorossá válik, s
ezt Nagy László sem kerülhette el teljesen.
Verseiben
gyakran magasabb a hang, mint amennyit a
gondolat
megkíván. Egész lírai világát felfelé
stilizálja - felszólító
módú, parancsoló hanghordozása is errôl
tanúskodik-,
és ez csökkenti a lírai személyiség
emberközeliségét, természetességét.
Nagy
László a népi hagyomány tragikus és kultikus
rétegeihez nyúl vissza, a nyelv ôsi,
közösségi ízeit a népi
ritmusokon,
fordulatokon át verseibe menti, és a
legmodernebb emberi,
társadalmi tartalmak kifejezésére használja
fel. Életművében a primitív, az
ôsi, sôt barbár kultúra feltámasztása
találkozik a modern életformával, a
népköltészeti és a modern szürreális látásmód
egyesül
életének, nemzetének létproblémáival.
A valóságot úgy fogja versbe, amint az az érzelemvilágban tükrözôdik.
Költészetében kisebb szerepet kap az elemzô
gondolat.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése