google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 7., péntek

Nagy László


Nagy László(1925-1978)

  A  Veszprém  megyei Felsôiszkázon,  parasztcsaládban  született.  Tízéves
korában  csontvelôgyulladás  következtében bal lábára  megbénult.  Pápán  a
polgári   iskola  elvégzése  után  a  református   kollégium   kereskedelmi
iskolájába iratkozott, ahol 1945-ben érettségi vizsgát tett.

  1946-ban Budapestre ment. Festônek készült, elôbb az
Iparművészeti  Fôiskolára  járt, majd a  Képzôművészeti  Fôiskolán,  késôbb
pedig a bölcsészkar magyar-filozófia szakán
folytatta tanulmányait. 1946-tól 1949-ig népi kollégista volt:
"A kollégium mennyország volt számomra, annak ellenére, hogy
se  ablakunk,  se ágyunk nem volt az elsô hónapokban. Ez  a  közösség  lett
nevelôm  és  otthonom." Versei elôször 1947-ben jelentek meg a  Valóság  c.
folyóirat decemberi számában.

  1949 és 1952 között ösztöndíjjal Bulgáriában tartózkodott.
Tanulta  a  nyelvet,  és a bolgár népköltészetet  fordította.  Szablyák  és
citerák címen adta ki műfordításkötetét (1953). 1953-
tól  1956-ig a Kisdobos c. gyermeklap szerkesztôségi munkatársa volt,  majd
1959-ben   az   Élet   és   Irodalomhoz   került,   az   irodalmi   hetilap
képszerkesztôje, majd fômunkatársa lett.

  Korai,  az  1944-46-os  években írt költeményeit  csak  a  késôbbi  Deres
majális  c. kötetének (1957) két ciklusában - Galambcsôrök; Az angyal és  a
kutyák - tette közzé. Ezek a versek
még  nem  igazán  jelentôsek, a falu zárt  kisvilágában  a  szokásos  lírai
témákat - táj, család, szerelem, évszakok, paraszti élet
- szólaltatják meg. A költôi én lelkiállapota nyugtalan, lázas,
a friss hangon gyakran átüt a szomorúság. Nagy László életérzését a háború,
a szegénység, életének bezártsága, betegsége is
befolyásolhatták.

  Elsôsorban ösztönösségére támaszkodik, a népköltészet
szemléletét, bevált fordulatait alkalmazza, formaválasztása
természetszerűen lesz népies. Közvetlen személyességgel szól,
ezért  is  legsikerültebbek  dalszerű  versei,  de  a  leíró,  életképszerű
írásaiban  is vannak felvillanó részletek, amelyek a nagy tehetségű  költôt
sejtetik.

  A   fôvárosba  följutva  kiszabadul  kilátástalan   falusi   helyzetébôl,
megnyílik elôtte a nagyváros és a nagy lehetôségek világa. Megismerkedik az
új valósággal, s közösségre, barátokra
lel. A megtágult világ ezernyi újdonsága, izgalma felszabadítja életkedvét,
elfelejti  egyéni  bajait, az ember és a  világ  kapcsolatát  idillikusnak,
problémátlannak látja, harmonikus
szemlélet uralja a verseit.

  Elsô  kötetei  Tűnj  el,  fájás (1949) és Tüzér  és  rozs  (1951)  címmel
jelennek meg. Ezekben a friss hang helyét felváltja a
szubjektíve ôszinte, de eszmeileg és művészileg nem hiteles
pátosz.

  őszintén  vállalja  az  elkötelezettségnek egy közvetlen  és  lelkes,  de
egysíkú változatát. A forradalmi indulat, a fellobbanó
hit inkább érzelmi indíttatású, a gondolatiság hiányzik belôle.
Különösen második kötete mutatta meg a leegyszerűsítô
szemlélet művészi veszedelmeit.

  1952-tôl  kezdi  érzékelni  a szakadékot a költôi és  a  valóságos  világ
között, és a derűs és biztonságos közérzet, a kétely
nélküli bizakodás lassan érvényét veszti költészetében. Az
egyértelműséghez szokott költô felismeri: bonyolult a világ.
Végsôkig  átéli  azt  a válságot, amit a  hibák,  bűnök,  ellentmondások  a
társadalmi  életben elôidéztek. A nap jegyese (1954), A  vasárnap  gyönyöre
(1956) c. köteteinek verseiben hangja elsötétül, kínzó víziók és  vívódások
gyötrik.  Lírájában  megszaporodnak az ôsz, majd a fagy, a tél,  a  zúzmara
képei,  ezek  jelképes hangulataiban rossz közérzete  kifejezésének  költôi
lehetôgégét  találja meg. A Deres majális c. gyűjteményes kötetében  (1957)
közzétette  az  1944 és 1946 között írt, addig ki nem  adott  költeményeit,
ugyanakkor elhagyta elsô két kötetének
mintegy félszáz versét. Az összetörtség, a sebzettség motívuma
újra meg újra visszatér a költeményekben. "Kezedben a rózsa
lefejezve, / tövises szára az, amit szorítasz" - foglalja össze
megromlott közérzetét (Születésnapra, 1955).

  Az  ötvenes  évek  közepére  kialakul  Nagy  László  jellegzetes   költôi
magatartása:   a  szüntelen  küzdelem  a  történelem  és,  az  emberi   lét
ellentmondásaival. Ebben a
küzdelemben fontos tényezôkké válnak a tisztaság és a
rontás, az élet és a halál szemben álló, de együtt létezô
képzetkörei. Lírájának talán legsajátosabb vonása lesz a
lehetetlennek feszülô emberi akarat pátosza.

  Költészete poétikai és nyelvi tekintetben is átalakul.
Megfogyatkoznak a dalok, fölbukkannak az elégiák,
szaporodnak a rapszódiák, hosszúénekek születnek.
Elégiái és rapszódiái tragikus hangoltságában elkeserítô
társadalmi-történelmi    tapasztalatok    sűrűsödnek.    Felhasználja     a
szürrealizmus képalkotó módszerének vívmányait, merész alkotói fantáziája a
költôi  képek  bôségével  fejezi ki az  egymásnak  feszülô  indulatokat.  A
leírást a vízió, a mitikus képpé növesztett látomás váltja
fel. A ritmikai problémák iránti érzékenységét, melyet a
bolgár népköltészet tanulmányozása és fordítása ébresztett föl benne,  most
további kísérletekkel mélyíti el.

  A  látomásos hosszúversek írására az elsô lökést minden bizonnyal  Juhász
Ferenctôl  kapta. Ezekben társadalmi, történelmi és  általános  létélményei
kifejezésére
formanyelvét átalakítja. A közvetlen élménykifejezést
közvetett,  tárgyias költészet váltja fel, de a képek, valóságelemek  áradó
bôsége  nem  konkrét  leírásra vagy elbeszélésre  szolgál,  hanem  mitikus-
szimbolikus jellegű.
A  jelentést  az  elemek ismétlôdése és átalakítása,  a  képkapcsolatok,  a
motivikus szerkezet egésze sugalmazza.

  Az elsô olyan költeménye, amelyben a nagyobb szabású
versépítkezés és a látomásos képteremtés érvényesül, a
Gyöngyszoknya (1953). A vers a be nem ért termést elpusztító
jégverést jeleníti meg egyetlen nagyarányú, részletesen kibontott képben. A
természeti  tüneményt  a költôi képzelet mitologikus alakká  növeszti,  egy
démonikus   asszonnyá,  aki  hatalmas  szoknyájából  rázza  a   mezôkre   a
jéggyöngyöket. A vers a
hitek, ábrándok letarolásáról beszél: a jégesôs vihar elpusztítja az  ember
munkáját,  de  a csapások és szenvedések közt állhatatos "egy  szál  férfi"
szembeszegül a romboló erôkkel.

  A Havon delelô szivárványban (1955) a téli világ képzete
hordozza a gondolatot, ez tartja együtt a szivárvány színeiben
villódzó látomást. A beszélô havas, jeges erdônek látja a világot,  melyben
"szétzüllött a csillagok / égi kertje".

  A vasárnap gyönyöre (1955) az élet apró szépségeit ünnepli
a télre virradó éjszaka keretében.

  A Rege a tűzrôl és a jácintról (1956) az életrôl beszél, amely
nem volt igazán élet. Ezt a nem életet ostromolja a költô apja
és anyja életsorsának felidézésében, és ezeket a tapasztalatait
terjeszti ki a történelemre és a világegyetemre. A küzdelmekbe
belerokkant apa és anya tragikumának lírai képébe beleszövôdik az egyszerre
hálaéneket  és siratót mondó fiú haláltól-kíntól kísértett létének  drámája
is. Hazatér, hogy fényt, ragyogást
hozzon  szüleinek, megváltást a szenvedésektôl, de a  kínzó  ellentmondások
élményétôl nem tud szabadulni, az elveszett
harmónia visszaszerzése lehetetlennek látszik számára.


Himnusz minden idôben

  Az 1956-os év megrázó eseményei, a történelem sodrása az utolsó  szálakat
is eltépi, melyek kis világa perspektíváihoz kötötték. A falu már nem saját
lehetôségeinek keretét vagy korlátját jelenti, hanem értékeket hordozó,  de
visszavonhatatlanul múlttá váló világ lesz. Az 1956-os válság utáni években
a  magányos  visszavonulás,  a  fájdalmasan  elhúzódó  hallgatás   idôszaka
következik. Néhány elszórt publikáció után csak 1960 és 1965
között talál magára. Ezt a magára találást mutatja Himnusz minden idôben c.
kötete  (1965), mely 53 verset tartalmaz, köztük négy hosszabb  költeményt.
(A  következô évben megjelenô Arccal a tengernek c. gyűjteményes  kötete  a
Deres majális és a Himnusz minden idôben anyagát foglalja magába.)

  A  kötet  verseiben a sors irgalmatlan prései  közé  szorult  személyiség
tárja fel belsô világát. A lírai én nagy
ellentétek, élet és halál, fejlôdés és pusztulás, remény és
kétségbeesés közt vergôdik, határtalan életereje azonban mindig épen tartja
küzdôkedvét. Biztos erôforrást
talál a szerelemben (Himnusz minden idôben). Kihívóan
merész  és rémületesen sebezhetô. égy érzi, hogy "muszáj dicsônek lenni,  /
nincs kegyelem. . ." Küzdelmében
egyet  jelent számára bukás és megdicsôülés: "Ha reménytelen a  lehetetlen,
elbukásunk is ünnepély." Legfôbb
jellemzôje   a   töretlen  emberi  tartás,  az  emberi   méltósághoz   való
ragaszkodás, a merész álmokhoz, az emberi és
politikai tisztességhez való hűség. Elsôsorban az emberi
lét erkölcsi minôsége, morális tartalma foglalkoztatja.

  Kialakult költôi motívumrendszere, mely költôi világképét hordozza. Ebben
az anya, a tűz, a csillag, a ló, a
piros szín stb. képzetének mély és sokrétű jelentése van.
A  motívumrendszer  elemei az autonóm képi látás eredményeképpen  nagy  ívű
látomásokban bomlanak ki.

  Nagy  László világa nem a köznapok természetes világa. Egy olyan  világot
teremt, amelyben mintegy sűrítve
és szinte kozmikus felnagyításban gomolyognak azok
az  erôk,  amelyek  a  reális világot betöltik. A  költô  a  reális  és  az
irreális, az ôsi és a mai civilizáció jelenségeit
kapcsolja össze, játssza egymásba.

  A  nemzeti  versidom ütemezését szabadabban és  rugalmasabban  kezeli,  a
magyaros verselésbe beolvasztja
az  idômértéket,  elsôsorban azokat a  verslábakat  (anapesztus,  daktilus,
choriambus),  amelyek  ütemezése  közelebb  áll  a  magyarhoz.  A  magyaros
ütemezésnél így
bonyolultabb és összetettebb metrikus képleteket használ, az aszimmetrikus,
bonyolultabb   ritmikai  változatokat  létrehozó  ún.  bolgár  ritmust   is
alkalmazza.

  Fejlôdésére  elemi  erôvel hatott a magyar és bolgár népköltészet,  s  ez
egészült ki József Attila, Weöres Sándor és García Lorca hatásával.

  A Ki viszi át a szerelmet (1957) a költô megôrzô, értékmentô
szerepérôl, etikai felelôsségérôl szól.

  A vers nyolc mellérendelô kérdô mondatból és egy ezeknek
alárendelt föltételes idôhatározó mellékmondatból áll. Már a
fölütés,  a feltételes mondat megteremti az egész versre jellemzô  feszült,
emelkedett  hangulatot: "Létem, ha végleg lemerült". A végsô lemerülés  itt
nem a személyes élet végét jelenti
csupán,  hanem  a  költô létét; a beszélô attól  tart,  hogy  halálával  az
emberlét legnagyobb értékei vesznek el.

  Az elhangzó kérdések mindazt összefoglalják, amit Nagy
László a költô szerepérôl, hivatásáról, küldetésérôl vall. Hiszi,
hogy a költô mágikus hatalommal, igézô, varázsló adottságokkal bír. A  vers
képei nagy távlatokat fognak át, a sok irányban
felkeltett asszociációkkal az emberlét teljességét idézik fel.

  A  vers esztétikai hitelét némileg elbizonytalanítja az az  ellentmondás,
mely a vers jelentéssíkja és a versépítés módja
között fennáll. A beszélô csupa nagy erôfeszítést kívánó cselekvést  végez,
a vállalt feladat teljesítése roppant, heroikus
erôfeszítést igényel tôle, a versépítés viszont semmit sem idéz
föl  a  küzdô  erôfeszítés élményébôl, ezen  a  síkon  minden  elrendezett,
gördülékeny, akadálytalanul ívelô.

  A Vállamon bárányos éggel c. vers (1960-64) jól
mutatja,  hogy  Nagy  László  költészetében  mennyire  háttérbe  szorul   a
személyes elem, egyéni sorsát is az ember
és világ viszonylatában éli át, életének eseményei is az
emberi sors távlataiba helyezve jelennek meg. A költô
eljutott a lét kérdéseinek szintjére. Kozmikus térben áll:
"Vállamon a bárányos éggel, / s a nemvalósuló reménynyel. . ." és szembenéz
helyzetével.

  A költemény elsô fele világvége-látomás (1-8. vsz.), a
másikban pedig a beszélô saját sorsát méri fel a pusztulásban (9-17. vsz.).

  Nagy László a merész életű, tragikus sorsú magyar
művészekrôl   -   Csontváryról,   Bartókról,   József   Attiláról   -   írt
portréverseiben legnagyobb példaképeit állítja elénk. Mindhárman ugyanazt a
drámát  élték át: az elhivatottság és a szenvedés, a nagyra törés és a  meg
nem értés tragikus ellentétét.

  A  József  Attila!  c. költeményben Nagy László a  költôelôd  és  a  maga
sorsának értelmét faggatja. A beszélô nehéz helyzetben van, tele félelemmel
és  szorongással,  ezért kéri, várja az értékek védelmében  elesett  József
Attilától   a   reményt,   ezért  faggatja,   ezért   esdekel   hozzá   oly
kétségbeesetten  és megindítóan, hogy mondja ki a maga  küzdelmét  igazoló,
reményt keltô szót. Csak a
megidézett költôelôd irracionális szuggesztiója hitetheti
el,  hogy  "érdemes". Amikor a beszélô már-már az azonosulásig  vállalná  a
költôelôd sorsát, hirtelen váltással
éppen  arra  kéri József Attilát, amiben nem akarja követni:  "Hogy  eI  ne
jussak soha ama sikra: elém te állj."

  Az érzelmi feszültséget jelzi a rapszodikus versmenet,
a  rövid és hosszú sorok váltakozása, a párhuzamok,  ismétlések,  fokozások
gyakorisága, a sok felkiáltójel (a cím után és a vers végén is).

  A költemény nemcsak József Attila alakjának ("kajla
kalapod", "vértanú vállad" stb.) bemutatása, hanem sorsának,  költészetének
jellegzetes értelmezése is. Sorsában az árvaságot, a szenvedés  vállalását,
költészetében
pedig a tudatosságot emeli ki (többször is ismétlôdik:
"te tudtad").

  A  költemény ugyanakkor a megszólított költészetének megidézése is.  Nagy
László  beleszövi  versébe József  Attila  legkedvesebb,  legjellegzetesebb
szavait, fordulatait, motívumait.

  A  60-as évek elsô felében folytatódik a korábbi  hosszúénekek  vonulata,
melyek  a  valós  és víziós  elemeket  szenvedélyes  sodrású  szerkezetekbe
tömörítik.

  A  feleségének - Szécsi Margitnak - ajánlott költeményben, A  forró  szél
imádatában (1963) az életláz ostromolja az idillt megölô sorsot, a költô az
emberre törô
veszélyek ellen oltalmat és menedéket adó szerelmet
ünnepli.

  Más   hosszúversekben   a  modern   életformaváltás   megrendüléseit   és
katarzisait, különösen az átalakuló paraszti világ változásainak  személyes
érdekeltségű  élményét  szólaltatja meg. A paraszti múlttal számol  le,  az
elveszôtôl   búcsúzik  fájdalmasan,  a  gyôzedelmeskedô   újjal   küszködik
(Búcsúzik a lovacska,1963 ; Zöld Angyal,1965).


Menyegzô

  A  hosszúénekek  közül a lírai teljesség igénye leginkább  a  Menyegzôben
(1964) valósul meg. Ihletforrása
egy bolgár úti emlék, egy falusi lakodalom ôsi aktusa: a
fiatal  párt megmutatják a tengernek. Az archaikus valóságjelenet,  az  ôsi
szertartás látványát úgy emeli a költô
mitologikus dimenzióba, hogy némiképp átformálja tárgyát. Az eredeti  aktus
csak egy mozzanata az esküvônek, Nagy László azonban az egész lakodalmat  a
tengerparton  "rendezi  meg", a fiatalokat ott hagyja a tengerre  nézôn,  a
lakodalmas néppel meg elfelejteti ôket.

  A költemény szerkezetében hatalmas ellentét feszül.

  Az egyik pólus az ifjú pár, "két emberi csillag"; arcukon  ünnepélyesség,
várakozás, meghatottság, vállalták,
hogy szerelmükbôl új világ szülessék: "mi vagyunk a
tűz,  mi  vagyunk  a  vér, a tej meg a méz,  /  kozmikus  küldetés  ôsatyák
kôtáblái ellen, / törni örökké, akár a laskát,
ez  a  mi csatánk, / békesség vagyunk, az újrateremtés indulata."  A  jövôt
hívó elszántság, a magányosan vállalt
tisztaság s a "mérhetetlen sóvárgás" konkrét idôszférán
felülemelkedô jelképei ôk ketten, állva arccal a tengernek, "királyian, kéz
a  kézben",  "összeesküdve  örökre  a  jóra,  igazra,  /  gyönyörüségre,  a
legszilajabb álmon is túl / a rendre, hogy általunk jönne a világra".

  A másik pólus a lakodalmas nép, mely egyre mámorosabban tobzódik, járja a
romlás  haláltáncát. Ez a fajtalan, gátlástalan és groteszk orgia végül  az
idôtlenség  és  határtalanság  jellegét ölti magára.  A  részegen  örvénylô
mulatozást a cinizmus logikája, az embertelenség, az önzés irányítja.

  A  költôi  képzelet óriási térséghez, hatalmas  színpadhoz  juttatja,  és
ezzel  világméretűvé  fokozza az alaphelyzetet. A  színhely  a  végtelenség
arányait idézi, a csillaggá
minôsített  ifjú  pár  a  mindenség  kôfokán,  "a  végtelenségbe  bevágó  /
szárazföld  csôrehegyén"  áll arccal a határtalan tengernek, az  élet  ôsi,
tiszta  elemének,  mely nemcsak a végtelenséget sejtetô díszlet,  hanem  az
ifjakkal rokon elem.

  Az  egész  művet áthatja a morális felháborodás,  moralizálásnak  azonban
nyoma sincs benne. A költô nem a
maga nevében beszél közvetlenül, hanem az ifjú párral
mondatja ki érzéseit. Tehát voltaképpen szerepverssel
állunk  szemben.  Az  ifjú  pár szavai és a  költô  viszonyában  teljes  az
azonosulás.  A  hirdetés gesztusa, hangvétele az ifjakra vall,  bár  abban,
amit magukról mondanak,
a költôre ismerhetünk. îgy a vers nem a prófétapátosz
fölényével   szól,  hanem  a  kiszolgáltatott,  a  lagziban   jelen   lenni
kényszerülô  ifjú  pár drámai helyzetének logikája  szerint.  Mindazt,  ami
mögöttük történik, voltaképp
ôk  látják,  ôk  nevezik meg, ôk adják elô  többes  szám  elsô  személyben.
Hihetetlen  érzékenységgel  észlelik,  pontosan  jelenítik  meg  az   orgia
mozzanatait,  a  látvány természetét, mindez  önkéntelenül  fölrémlô  vízió
benyomását  kelti.  Dikciójuk spontánul fölszakadó  lázas  beszéd,  hangjuk
képekbe  oltott  ítélet, a benne kifejezendô  értékrendet,  az  elviselésre
fordított erôt is érzékelteti.

  A költemény egyes részei nem különülnek el egymástól mereven, a költô  az
ellentétes tartalmú képeket lírai
montázstechnikával szövi egymásba. A romlás képei
egyre szaporodnak, s minden szakasz végén, mikor az
alaphelyzet  képe  -  "arccal  a  tengernek  itt  állunk"  -  fölmerül,   a
mozdulatlanságra kárhoztatott élet helyzetébôl
élhetjük át a kivárás drámáját.

  A költeményben a mátkapár mindig egészben áll
elôttünk, a lakodalmas népet pedig hol mint kezek, hol
mint lábak vagy fejek és arcok gomolygását látjuk,
mintegy ezzel is érzékeltetve, hogy a teljes emberség, a
teljes világ törött darabokra.

  "îme testetölthet az ige, ha tud" - szólalt meg a vers
elején  a  nagybetűkkel  szedett  elsô tétel,  majd  ezt  toldotta  meg  az
ugyancsak   bibliai   felszólítás   -   "Legyetek   termékenyek,   legyetek
termékenyek" -, hogy egyúttal e szép
kívánságok  üresjárata is kitűnjék, és érzékeljük a  szentséges  gondolatok
profanizálódását. Az "éljen az új pár"
lakodalmi   rigmusa  már  egészen  a  részeg  ünneplés  világába   ragadott
bennünket, s a továbbiakban még egyszer
megkísérelte  a  gondolat  szentsége  visszaszerezni  uralmát  -  "Ifjúság,
sólyommadár, / tiéd a világ és teérted van
a világ" -, ám a lagzi tombolása egyre fokozódik, zajlik
a "rombolás nászéjszakája", a "sátán feketemiséje", és
végül a profán, nyers kiáltozások özöne, a mámoros jókedv szédítô kavargása
eltiporja a fennköltebb érzéseket.

  A  költô  a  lakodalmi rigmusokba beleszövi a 16.  század  elejérôl  ránk
maradt virágének-töredék, a Körmöcbányai táncszó elsô sorát ("Szupra aggnô,
szökj  fel  kabla") és a népi mulatozás más ôsszövegeit, keverve  a  modern
"bulik"  mozzanataival.  ősi hajlamok szabadultak itt fel,  sokféle  emberi
gyengeség  keres  kárpótlást ebben az orgiában, mely öröktôl  fogva  örökké
tart - "örökké
bort ad a fürt, / örökké születik a bárány" -, és amelyben
élet és halál, nász- és haláltánc képzete keveredik.

  A költemény befejezô részében már teljes az ellentét
a szoborrá merevedô ifjú áldozatok és a tomboló lako-
dalmas nép között. Az elaljasodás víziója idôtlenné tá-
gul.


Versben bujdoso

  A Versben bujdosó c. kötet (1973) az 1965 óta írott
műveket tartalmazza. A költô fokozottan érzékeli a kor
ártalmas tendenciáit, ám az értékeket, melyeknek magát
elkötelezte, úgy ôrzi, mint korábban. A költemények
tragikus hangoltságát minden korábbinál erôteljesebb
önéletrajzisággal és újra feltámadó játékossággal oldja.

  A folytatáshoz újra az írás értelmének tisztázására
van szüksége, a kötet legjelentôsebb versei az életet és
költészetet  szembesítô  versek. A költô elsôsorban  a  költészet  szuverén
világában  él,  a  versben  találja  meg  a  valódi  életet,  benne   keres
megnyugvást és igazolást.

  Az  önmegszólító,  önstilizáló  címadó  költemény  a  költô  megváltozott
társadalmi helyzetérôl ad számot. Nagy
László   eddig   is  a  természetes   kiválasztottság   állapotának   hitte
elhivatottságát, a 70-es években azonban már
szüntelenül  érzi a küldetés igényével vállalt költôlét magára  utaltságát,
egyedülléte  tudatában  alakítja ki magatartását és éli  át  konfliktusait.
Összefoglaló  magatartásként a kiszabott és viselt "haramiasors"-ot  jelöli
meg mint a "versben bujdosó" lét sorsmetaforáját. Ebben a szerepben találja
meg  és  mutatja  fel  magatartásának  és  küldetéstudatának  lényegét:   a
"bujdosás" nem hátráló menekülés, nem a vereségbe belenyugvó lemondás; az
eszményeihez ragaszkodó lélek minden körülmények
között, a legrosszabbnak látszó esélyek közepette is kinyilvánítja  igényét
és akaratát. Vállalja a nehéz sorsot,
melynek  nemcsak  súlyát,  hanem szépségét és méltóságát is  érzi.  Az  ars
poetica  jellegű költemény pontosan kifejezi ezt az életérzését,  küzdelmét
önmagával és a világgal a kifejezésért.

  Nagy  László azzal is erôsíti a költemény hangnemének fennkölt  jellegét,
hogy  egyes  képekkel,  szavakkal  a  magyar  költôi  hagyomány  emelkedett
hangvételű műveire utal vissza.


  1.  Berzsenyi, Vörösmarty és Ady melyik verseiben fordulnak elô  a  sors,
fohász, gond, hírhedett, bujdosó, bozót szavak?

  2. Vessük össze a költeményt Weöres Merülô Saturnusával!
Hogyan látja a két szerzô a költészet helyzetét napjainkban?

  Utolsó, Jönnek a harangok értem című posztumusz
kötetében (1978) oldottabb, már-már társalgási hangot
is  belekever  a  komorba, a fájdalmasba, és  valami  idôtlen,  mozdulatlan
nyugalom csendje veszi át az uralmat.

Nagy László mélyen átérezte korunk aggasztó jelenségeit, szorongva figyelte
az  emberség  romlásának  gyakori tüneteit.  Az  ellentmondásokat  illúziók
nélkül élte
meg és folytonosan szembesítette az eszményekkel, az
etikai tartás törvényeivel.

  Versei   drámai   hangoltságának   forrása   a   veszélyeztetettség-   és
fenyegetettségérzés,   a   megsemmisülés  lehetôségének   állandó   tudata.
Elsôsorban nem valami kozmikus katasztrófától félt, sokkal inkább az  ember
erkölcsi,
kulturális pusztulásától, a kiüresedéstôl, elidegenedéstôl: "minden  űrbeli
katasztrófa" - írja - eltörpül a "mi
tragédiánkhoz" képest.

  Úgy  vélte,  hogy  embernek maradni, megôrizni magunkban  az  ember  élni
akarását,   alkotókedvét   korunkban  iszonyú  erôfeszítést   követel   meg
mindenkitôl.  Emberként  élni  és megjelenni épp ezért  annyi,  mint  hôssé
válni;  embernek lenni immár nem mindennapi és természetes létezési  forma,
hanem  rendkívüli és ünnepi létezés. Ezért lesz verseinek hôse a  halállal,
pusztulással
örök farkasszemet nézô, a sötétséget kihívó és vele
szembeszegülô, s mindig a tragikum atmoszférájában
mozgó személyiség, aki ezért ölt mitikus jelleget, s válik
- a művész alakjában - varázslóvá, mágussá, regölôvé.
Az emberhez méltó lét a tragikus lét szinonimája Nagy
László költôi szótárában.

  Nagy   László  a  lírai  személyiség  mitikus  felnagyítására,   kultikus
átértelmezésére  törekszik. Személyességéhez a rendkívüli,  titokzatos,  az
ünnepi képzete társul.
A megformálás szintjén ez gazdag, súlyos pompájú képi
ornamentikában, a regölô-bájoló hanghordozásban, a
látomásos, átképzeléses elôadásmódban fejezôdik ki.

  A világot rendítô indulatokkal teli, tragikus sorsú titán szerepe könnyen
megmerevedik, modorossá válik, s
ezt Nagy László sem kerülhette el teljesen. Verseiben
gyakran magasabb a hang, mint amennyit a gondolat
megkíván. Egész lírai világát felfelé stilizálja - felszólító
módú, parancsoló hanghordozása is errôl tanúskodik-,
és ez csökkenti a lírai személyiség emberközeliségét, természetességét.

  Nagy László a népi hagyomány tragikus és kultikus
rétegeihez nyúl vissza, a nyelv ôsi, közösségi ízeit a népi
ritmusokon,  fordulatokon  át  verseibe menti, és  a  legmodernebb  emberi,
társadalmi tartalmak kifejezésére használja fel. Életművében a primitív, az
ôsi, sôt barbár kultúra feltámasztása találkozik a modern életformával, a
népköltészeti és a modern szürreális látásmód egyesül
életének, nemzetének létproblémáival.

  A  valóságot  úgy fogja versbe, amint az az  érzelemvilágban  tükrözôdik.
Költészetében kisebb szerepet kap az elemzô gondolat.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése