(Francia klassz. ráma)
A francia klasszicista tragédiák ma már
kevésbé hatnak a színpadon, Moliére (molier - 1622-1673) vígjátékai azonban ma
is elevenek. A komédiának nem kellett elszakadnia annyira a középkori és a
korabeli elôzményektôl, mint a tragédiának. Moliére színpadán tovább éltek a
vásári bohózatoknak s az olasz komédiának (commedia dell'arte - kommedia
dellarte) hagyományai, hagyományosan kialakult típusai is, természetesen a
kötelezô mértéktartáshoz igazodva. A komédiában ugyanis - a tragédia fejedelmi
és antik hôseivel ellentétben - már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek.
A "Moliére" írói álnév, valódi neve
Jean-Baptiste Poquelin (zsan batiszt poklen). Apja királyi kárpitos volt,
anyját korán elvesztette. Jogot végzett, de az ügyvédi pálya nem érdekelte, és
színész lett. Egyéves sikertelen párizsi szereplés után másfél évtizedig
Dél-Franciaország városait járta saját társulatával. 1658-ban tért vissza a
fôvárosba, s hamarosan felfigyeltek rá. Kényeskedôk című darabjával feltűnô
sikert aratott. Ünnepelt szerzô, színész, társulatigazgató s XIV. Lajos
kedvence lett, de állandóan szembe kellett néznie irigyei, ellenfelei
mesterkedéseivel. Különösen Tartuffe (tartüf) című komédiája körül lobbantak
fel az indulatok. A félig kész, háromfelvonásos művet 1664-ben mutatta be a
királyi udvar elôtt. A jezsuita vezetés alatt álló Oltáriszentség Társulat
azonnal támadni kezdte, s végül a párizsi érsek követelésére a király
kénytelen-kelletlen betiltotta a darab elôadását. Hosszú harc után csak
1669-ben oldotta fel a tilalmat. A darabot, mely az átdolgozás után öt
felvonássá egészült ki, ettôl kezdve elsöprô sikerrel játszották. - Az író
egészségét is megviselték a támadások, megpróbáltatások; 1665-tôl betegeskedni
kezdett. A tüdôvészben szenvedô Moliére a Képzelt beteg egyik elôadásán lett
rosszul, s néhány órával késôbb meghalt.
A komédia
A komédia a dráma műnemébe tartozó műfaj.
Uralkodó esztétikai minôsége a komikum, olyan értékszerkezet, melyben
értékhiány leplezôdik le, vagy értékvesztés válik nyilvánvalóvá.
A komédia hôsei átlagos vagy az átlagosnál
kisszerűbb alakok, akik szellemi, erkölcsi, jellembeli fogyatékosságuknak vagy
nincsenek tudatában, vagy negatív vonásaikat értékesként tüntetik fel. A
jellemzés nem nélkülözi a túlzás, karikírozás eszközeit. A komédia
cselekményében sok a valószerűtlen fordulat, cselszövés, véletlen, megoldása
pedig mindig szerencsés kimenetelű.
A komédia során az értéktelenség
leleplezôdik, illetve az értékvesztés (hamis célok vagy jó célok érdekében
rosszul választott eszközök, módszerek, a cél elérésére alkalmatlan személy
stb.) nyilvánvalóvá válik. Komikus konfliktusra épül a darab, ha kisszerű hôsök
ütköznek össze, és a küzdelembe belebuknak, felsülnek.
A komédia igazsága nem a történet hitelében,
hanem a leleplezésben nyilvánul meg: a hamis látszat alól elôtűnik a valódi
lényeg.
Tartuffe
Moliére általában olyan embereket mutat be
darabjaiban, akik valamilyen szempontból eltértek az átlagos, egészséges, józan
embertípustól, akik átlépték az "értelem" és a
"természetesség" által szentesített és szokványos magatartásformák
határait. Az ilyen emberek mindig a komikum és a tragikum határán mozognak: ha
nem tragikusan nagy egyéniségek, akkor kacagnivalóan komikusak.
Moliére komolyan fogta fel írói hivatását.
Célja nemcsak a nézôk megnevettetése volt, hanem az emberek hibáinak
megjavítása, olykor veszélyes bűnök leleplezése, ostorozása. Művei gyakran
sokkal inkább megrendítôek, mint amennyire nevetségesek.
Egyik legjobban sikerült vígjátéka a
Tartuffe. Meséje és szerkezete világos, könnyen áttekinthetô: egy rokonszenves,
jómódú polgári családba befurakodik egy démoni gazember, s körmönfont
ravaszságával, mindenre elszánt aljasságával csaknem a végsô romlásba dönti
ôket.
A darab felépítése követi a klasszicista
szabályokat. Moliére elfogadta és megtartotta a hármas egység követelményét.
A színhely végig Orgon párizsi házának
szobája, az idôtartam pedig néhány órára tehetô: egyetlen nap alatt peregnek le
a színpadon az események. (Az akkori drámai szabályok szerint egy-egy darab
legfeljebb 24-36 órát ölelhetett fel.) A nézôk elôtt "egyetlen eset"
játszódik le.
Moliére kész, kiforrott jellemekkel dolgozik,
mint az olasz commedia dell'arte. Jellemalkotási módszere, hogy kiválaszt
egy-egy sajátos típust, lelki tulajdonságot, társadalmi hibát, mellôzi
kifejlôdésének ábrázolását, ugyanakkor következetesen végigviszi következményeit.
Hôseit több oldalról, több, egymással ellentétes szemszögbôl vizsgálja meg, s
az egyes jelenetek és felvonások a változatlan jellemek újabb és újabb vonásait
villantják fel.
A commedia dell'arte legfôbb műfaji
sajátossága a rögtönzés volt. A színészek nem szöveget kaptak, csak a
cselekmény vázlatát, mely csupán a játék lényeges fordulópontjait rögzítette. A
részleteket, a párbeszédeket a színészeknek kellett rögtönözniük. Erre az adott
lehetôséget, hogy a commedia dell'arte állandó típusokkal, hagyományos
jellemekkel dolgozott, s egy-egy színész rendszerint ugyanazt a típust
személyesítette meg.
A legfôbb állandó típusok a következôk
voltak: a gazdag, zsugori, öreg velencei kereskedô, aki öntelt szoknyavadász,
de folyton felsül; a bolognai (bolonyai) doktor, többnyire jogász, néha orvos:
öreg, fösvény, tudálékos és kéjsóvár; a kapitány: könyörtelen, gôgös,
hetvenkedô, de gyáva katona; az öregedô, hebegô-dadogó, esetlen hivatalnok; a
szolgák közül az egyik okos, furfangos, mozgékony, talpraesett, a cselekmény
bonyolítója; a másik vidám, naiv, közvetlen, de többnyire gyámoltalan és
balkezes; végül a szerelmesek: a szemérmes kislány és a hôsszerelmes ifjú,
akiknek különbözô akadályokat kell leküzdeniük.
A Tartuffe szereplôi ún. rímes (páros rímű)
alexandrinusokban beszélnek, a darab tehát verses mű, éppúgy, mint a kor
tragédiái.
A francia alexandrinus 12 szótagos,
hangsúlyos verselésű sorfaj, a 6. szótag után felezô sormetszettel. (A 12.
századi francia Nagy Sándor regényrôl - Roman d'Alexandre - nevezték el.) A
magyar fordítások rendszerint idômértékes, jambikus lejtésű, 12-13 szótagos
sorokban adják vissza az eredeti francia sorfajtát.
Az ostorozott bűn
Moliére Tartuffe című művében az
álszenteskedés, a farizeusság társadalmilag különösen veszélyes bűnét leplezi
le. Az álszent valamilyen tiszteletre méltó erény, nemes magatartás leplébe
burkolózva, pozitív értékeket színlelve képmutató módon olyan tetteket hajt
végre, amelyek önzôek, egyéni, anyagi haszonra törôk. Az álszenteskedés tehát
másokra ártalmas tulajdonság, míg le nem leplezôdik, míg környezetét meg tudja
téveszteni, amíg a látszat elkendôzi a valóságot. Tartuffe az ôszinte
vallásosság, jámborság pozitív erkölcsi értékeit használja fel aljas céljai
elrejtésére, s ezzel egy ideig félrevezeti, megtéveszti a valóban vallásos
Orgont és édesanyját, Pernelle (pernel) asszonyt. ők viszont éppen a
vallásosság erényét viszik a józan ész határait is meghaladó módon túlzásba, s
így naiv hiszékenységükkel, bigottságukkal áldozatául esnek Tartuffe-nek
mindaddig, míg nyilvánvalóvá nem válik elôttük is az, ami a család többi tagja
és a nézô elôtt már régóta ismert.
Mesteri expozíció
A mű I. felvonása az expozíció, s kitűnô,
mozgalmas tömegjelenettel indul a cselekmény. Egy családi perpatvar kellôs
közepébe pottyanunk bele: az anyós, Pernelle asszony dühös - bár mértéktartó -
szidalmak közepette hagyja el Orgon házát. Eleinte teljesen egyoldalú a családi
veszekedés, senki sem jut szóhoz: egy-egy megkezdett, tört mondat vagy egy
ártatlan kötôszó után beléjük fojtja a szót az öregasszony. Csak Elmirának van
ideje a legelején néhány mondatot befejeznie.
E búcsúzási jelenet magában rejti annak a
lehetôségét, hogy a családi viszonyok azonnal kiderüljenek. Pernelle asszony
mindegyik megszólalásában utal arra, hogy ki kicsoda. Itt tudjuk meg, hogy
Elmira a menye, Orgonnak a felesége, de a felnôtt unokáknak, Damisnak (damisz)
és húgának, Mariane-nak (marian) csak a mostohaanyja; Cléante (kléant) Elmira
bátyja, Dorine (dorin) pedig komorna, a gazdag polgárház alkalmazottja.
Az egyre szenvedélyesebbé váló családi
vitában mindenki részt vesz, csak a két fôszereplô nincs jelen, de róluk van
szó, a szócsata személyük körül forog. Pernelle-t felháborítja a család vidám,
felszabadult szelleme, társaságot kedvelô jókedve, az anyagi jómódot szolidan
élvezô életstílusa. A mindenben túlzó, bigott öregasszony mindezt elítélendô
rendetlenségnek, léhaságnak, megbocsáthatatlannak, bűnnek s felháborító
tékozlásnak tartja.
A legszélsôségesebb nézetek éppen Tartuffe
személye körül csapnak össze. Pernelle asszony egy szentnek kijáró áhítatos
rajongással beszél róla, a "buzgóhitű emberrôl, kinek
Egyetlen célja van: az, hogy a bűnt
letörölje.
Az Isten érdeke - csak az lebeg elôtte.
...
Kit szükség idején küldött ide az ég,
Helyrehozni a ház megtévedt szellemét. (I.
1.)
A megszállott Pernelle-lel szemben a család
más tagjai dühös indulattal beszélnek Tartuffe-rôl, megvetik és elítélik.
Ćlszent törtetônek, buzgó erkölcsbírónak tartják, akinek "lélegzete sem
egyéb képmutatásnál". "Nem volt cipôje sem, mint koldus jött
ide" - mondja Dorine, s most azt hiszi, ô a gazda, és zsarnoki hatalommal
uralkodik a házban.
Dorine és Cléante dialógusából (2. jelenet)
Orgon jellemét ismerhetjük meg: bigottságában, túlzó vallásosságában túltesz
még anyján is; valóságos bolondja lett Tartuffe-nek:
Becézi, öleli, gyöngédség fogja ôt el.
Śgy bánik vele, akár egy szeretôvel. (I. 2.)
Családfôi szerepét szinte teljesen átengedte
szeretett Tartuffe-jének, aki álszentséggel már egész vagyont szedett ki
belôle.
Érdemes összegyűjteni a két fôhôsrôl
kialakult ellentétes véleményeket. Meglepô, hogy a szereplôk túlnyomó többsége
milyen világosan látja az áldatlan helyzetet, milyen józanul ítélkezik.
Tartuffe képmutató viselkedése csupán Orgont és Pernelle asszonyt tévesztette
meg, de ez is elegendô, hiszen a családfônek abszolút tekintélye van.
Orgon színre lépése igazolja a róla
elmondottakat. Kétnapi távollét után érkezik haza, s nem érdekli ôt sem
felesége, sem családja sorsa, nevetséges buzgalmában egyedül Tartuffe hogyléte
nyugtalanítja.
Cléante az író szócsöve, a
"rezonôr". A rezonôr feladata, szerepe az eseményeknek, a szereplôk
magatartásának tárgyilagos megítélése. Cléante mindig megôrzi mértékletességét,
a józan észre hallgat, s az ész bölcs érveivel próbálja lecsillapítani a
heveskedôket, meggyôzni a megszállottakat. A végletek között az okos kompromisszumok
híve. Össze tudja egyeztetni a vallásosságot is a józan ésszel.
*
A vallásos ember milyen két típusát állítja
szembe Moliére Orgonban és Cléante-ban?
Orgon "szabadgondolkodónak" nevezi
sógorát. Igazat adhatunk-e neki?
Gyűjtsük össze mindazt, amit a színpadi
cselekmény elôzményérôl megtudtunk! Ki volt azelôtt Tartuffe? Hogyan furakodott
be Orgon házába?
Kiknek a boldogságát fenyegeti közvetlenül
vagy közvetve Tartuffe zsarnoki hatalma?
A bonyodalom
A drámai szituáció bemutatása után a II.
felvonásban indul meg a bonyodalom. Az elvakult Orgon napvilágra hozza eddig
csak rejtegetett tervét: Mariane férjéül Tartuffe-öt választotta, ezzel a
násszal kívánja még szorosabban családjához kötni kedvencét. Tulajdonképpen
ésszerűtlen és ezért erkölcstelen házasságba akarja kényszeríteni leányát.
Mariane alig tiltakozik apja döntése ellen, majd kezdeti ellenállása is
megtörik, s nem mer ellenszegülni a szülôi önkénynek. A "gyermeki
engedelem" tiltja meg neki, hogy szembeszálljon apjával, s a "nôi
szemérem" tartja vissza, hogy harcoljon szerelméért. - Orgon döntése
közvetlenül Mariane és Valér, közvetve pedig Damis boldogságát zúzza szét,
hiszen ô Valér húgába szerelmes.
A korabeli vígjátékokra jellemzôen a félénk
és gyámoltalan szerelmesek helyett a talpraesett, okos és bátor komorna, Dorine
perlekedik, érvel, bizonyít és taktikázik. Mariane inkább a halált vagy az
apácakolostort választaná, mintsem hogy nyíltan megtagadja apja kívánságát.
Helyette Dorine képviseli a szerelem és az érzelmek szabadságának eszméjét, a
kialakulóban levô új értékeket.
A komorna ügyes taktikusnak bizonyul. Mariane
félénkségét látva hangot vált, és ironikusan dicsérni kezdi Tartuffe-öt s a
vele kötendô házasságot csak azért, hogy a leányt ellenállásra ösztönözze, majd
kibékíti a kölcsönösen megsértôdött fiatalokat. Végül azt tanácsolja, hogy a
kisasszony látszólag nyugodjék bele az apai szeszélybe, a legfontosabb, hogy
idôt nyerjenek, minél tovább elhúzzák ezt az undok esküvôt.
A címszereplô megjelenése
Két felvonáson át csak Tartuffe-rôl folyt a
szó, a szélsôséges szempontokat érvényesítô vita. A nézô (az olvasó) úgy
érezhette, mindent megtudott már errôl az emberrôl. S mikor a III. felvonás 2.
jelenetében hosszadalmas elôkészítés, az érdeklôdés felcsigázása után maga a
címszereplô színre lép, kiderül, hogy még mindig csak nagyon felületesen
ismerjük. Csodálnunk kell az írói zsenialitást, mely új megvilágításba helyezve
még inkább kibontja a "hôs" jellemét. Tartuffe, aki eddig a józanul
gondolkodó családtagok szemszögébôl megítélve ravasz, képmutató gazember volt,
egy pillanatra komikus figurának tűnik fel. Önsanyargató középkori szerzetes
képében szeretne tetszelegni ("Lôrinc, rakd vissza az ostort és a
szôrcsuhámat"). Alamizsnát adó, pénzét a szegények közt szétosztó
kegyesnek, a testi vágyakat megvetô és elfojtó aszkétának akarja mutatni magát,
a komornát azonban nem tudja félrevezetni. A szellemesen replikázó Dorine éppen
szemérmességét fitogtatni akaró gesztusát (keszkenôvel födi be Dorine keblét)
fordítja ellene, s ezzel bizonyítja rá mohó érzékiségét.
A komikumnak azt a fajtáját, mely a szereplô
jellemébôl következik, pl. mikor valaki másnak akar látszani, mint amilyen
valójában, s a látszat és a valóság ellentéte gyorsan kiderül, jellemkomikumnak
nevezzük.
Tartuffe megjelenésével mozgásba lendül
minden, a klasszicista dramaturgia szabályainak megfelelôen felgyorsulnak az
események, megnô a jelenetek száma is. Viharos szenvedélyek robbannak ki, s
Orgon a hiszékeny vakbuzgóság lejtôjén egyre gyorsabban rohan bukása felé.
A saját hatalmában és házigazdája vakságában
bízó Tartuffe szerelmet vall a ház fiatal úrnôjének, Elmirának. Damis, aki
kihallgatta Tartuffe türelmetlen és forró vallomását, beárulja apjának az
"áruló, a gazember, a gôgös pimasz, az álszent bigott cseleit",
aljasságát. S újra csak ámulhat a nézô: ez a Tartuffe rendkívül okos, intelligens,
találékony gazember. Azonnal felismeri a helyzetet, egy pillanatig sem
zavarodik meg, félelmes logikával tudja, miképpen kell kivágnia magát. Nem
védekezik: nemcsak a házasságtörési szándékot ismeri el, hanem krisztusi
alázattal magára veszi a világ minden bűnét, s könnyes töredelemmel a
legnagyobb gonosztevônek vallja magát, aki bármilyen büntetést megérdemel. Ez a
térdeplô és mellet verô önvád, ez a szemforgató farizeuskodás megtéveszti
Orgont, áldozatul esik Tartuffe remek ötletének, s jóvátehetetlen hibákat követ
el. Fiát kitagadja és elűzi otthonából, egész vagyonát Tartuffe-re íratja, s
elhatározza, hogy a tervezett esküvôt még aznap este megtartják. Tartuffe-öt
váratlanul éri a szerencse, ennyire ostobának ez ideig még ô sem gondolta
jótevôjét, s most alázatos lélekkel törôdik bele Isten akaratába, s elfogadja
az ölébe hullt vagyont.
Cléante még megkísérli a lehetetlent (IV.
1.), megpróbálja rendbehozni, elsimítani a dolgokat. Bár tisztában van a
képmutató aljasságával, most mégis kérleli, szinte alázatosan könyörög neki -
vallásosságára hivatkozva -, hogy engesztelje ki az apát fia iránt, s adja
vissza neki a jogtalan adományt. Tartuffe még nem veti le teljesen a
vakbuzgóság, az álszenteskedés maszkját, de ez már alig-alig takarja mohó
vagyonéhségét, gonoszságát. "Szent hivatására" célozva félbeszakítja
a beszélgetést, s visszautasítja Cléante kérését.
Az elvakult Orgonra mind ez ideig nem
hatottak sem Cléante józan, megfontolt érvei, sem Dorine heveskedô nyelvelései,
sem a fiatalok ôszinte, tiszta érzelmei. - Tartuffe-öt végül cselszövés leplezi
le. Elmira lesz a további események bonyolítója. Elhatározza - bár ízlése és
kedve ellenére -, hogy tôrbe csalja a "ravasz és fortélyos eszű"
gazembert.
Moliére darabjának legkomikusabb jelenete az,
mikor az együgyű Orgon az asztal alatt feszengve tanúja Tartuffe udvarlásának s
erotikus mohóságának. Igaz, Tartuffe gyanakvó és ravasz, mégis - mintha
elhagyta volna eddigi okossága - befut az egérfogóba. A jelenet komikus
feszültségét a furcsa helyzet okozza. A fôszereplô elbizakodottságában nem is
titkolja erkölcstelenségét, s ezáltal leplezôdik le.
A megtévesztésen vagy félreértésen alapuló
helyzetet, melyben a komikus hôs csapdába kerül, helyzetkomikumnak nevezzük.
Tartuffe sajátos és meghökkentô erkölcstant
fejt ki Elmirának. Sokan a jezsuitizmus módszereire és érveire ismertek rá
ebben a bemutató elôadás idején. E tartuffe-i etika lényege, hogy alkudozni az
Istennel is lehet, s fontos tudomány a lelkiismeret kitágítása; a leggonoszabb
tetteket is igazolja a cél szentsége, egyébként is csak az számít bűnnek, ami
napvilágra kerül, aminek híre megy, "s ki titkon vétkezik, annak már nincs
is vétke".
Tartuffe ezzel az erkölcsi felfogással most
már félelmetes és veszélyes alakká nôtt. Az ilyen gazember minden gonoszságra
képes, nincsenek, nem lehetnek erkölcsi gátlásai. S ezt rögtön bizonyítja is.
Mikor Orgon szemérôl végre lehull a hályog, s el akarja kergetni házából a
gonosztevôt, Tartuffe az aljasság félelmes fölényével Orgont és családját
utasítja ki otthonából. Hiszen övé már a ház s a szerencsétlen hiszékeny ember
minden vagyona. Orgont mégis egy bizonyos kazetta nyugtalanítja leginkább, nem
is annyira vagyona elvesztése. - A darab hangulata teljesen elkomorodik, eddigi
komikus légköre fenyegetôvé válik. Az események a tragédia felé mutatnak:
kacagni már senkinek sincs kedve.
Tetôpont, megoldás
A kazetta egy politikai menekült, egy
felségáruló titkos iratait rejtette, s ezt Orgon már korábban - lelkiismereti
okokból - Tartuffe-re bízta, hogy "biztonságban" legyen. Mindez még
sötétebbre festi a helyzetet: Orgonnak nemcsak vagyona veszett el, szabadsága,
sôt élete is kockán forog. Tartuffe-öt ismerve reménytelennek tűnik minden
alkudozás, kibékülés, amit e szorultságban Cléante javasol.
A kétségbeejtô helyzet egy pillanatra mégis
fanyarul nevetségessé válik. Moliére szívesen él a motívumismétlés, a
párhuzamos jelenetek komikus hatású eszközeivel. Tartuffe pl. kétszer vall
szerelmet, s mindkétszer kihallgatják. Az V. felvonásban is megismétlôdik a
nyitójelenet vitája a címszereplô kilétérôl, jellemérôl. Pernelle asszony
ugyanis akkor jön vissza, amikor már Orgon is meglátta Tartuffe valódi
arculatát, s most ô magyarázza álszentségét, gátlástalan gonoszságát anyjának.
Orgon hiába érvel, hiába bizonyít, Pernelle asszony éppen olyan süket az
igazságra, s éppen olyan makacs, mint Orgon korábban. Még mindig esküszik
Tartuffe jámborságára, s nem hiszi el, hogy bűnt tudott volna elkövetni. Dorine
egy kis kárörömmel vágja Orgon szemébe:
Csak visszakapta a magáét - ez szabály;
Nem akart hinni s most hitelre nem talál. (V.
3.)
Csak akkor józanodik ki az öregasszony, midôn
megérkezik Lojális úr, s nagyon nyájasan, tartuffe-i szemforgató kegyességgel
közli a családdal, hogy holnapig haladékot kapnak a kilakoltatásra. - A
tetôpontot akkor éri el a drámai feszültség, mikor Valér már a letartóztatási
parancs hírét hozza, s felajánlja segítségét, hogy Orgont biztos helyre szökteti.
De már késô, mert megérkezett a rendôrtiszt Tartuffe társaságában.
S ekkor jön a váratlan fordulat, a szerencsés
megoldás, a Moliére-darabok "gyöngéje": nem Orgont, hanem Tartuffe-öt
tartóztatják le, akiben az uralkodó egy régóta keresett s álnéven bujkáló
szélhámost ismert fel.
Sok vita folyt arról, mi lehet az oka, hogy
ez a zseniális író ily módon zárja le darabjait, így oldja meg a konfliktust.
Nem merte végigjárni az emberi aljasságok útját? Visszariadt attól, hogy a
gonoszság diadalmaskodjék? Vagy valóban hitt, egyáltalán hihetett az igazság
kiderülésében, a jóság végsô gyôzelmében? Abban az illúzióban élt, hogy a világ
ésszerűen és okosan berendezhetô? Élt volna már Moliére-ben a késôbbi
felvilágosodás derűs optimizmusa? Ennek ellentmond a Tartuffe elkomoruló
légköre s a fôszereplô embertelen, ördögi gonoszsága.
A legvalószínűbb talán az, hogy a színházakat
támogató uralkodó, akinek Moliére személyesen is lekötelezettje volt, elvárta,
hogy a színpad is a szabályok, a rend, a törvények tekintélyét,
sérthetetlenségét hirdesse, a legfôbb hatalom bölcsességét bizonyítsa.
Már Cléante szerepeltetése is ezt a célt
szolgálhatta, hiszen a darab legkritikusabb pillanataiban is a józan észrôl
prédikál, és mindig egy törvénytisztelô, a fennálló renddel megelégedô,
mindenben mérsékletet tanúsító polgár életelveit fejtegeti. A rendôrhadnagy
végsô szónoklata a fejedelem "helyes ítéletérôl", "finom,
nagyszerű lelkérôl", "tiszta és átható szemének sugaráról",
megbocsátó nagylelkűségérôl, úgy látszik, Moliére háláját fejezte ki a királyi
kegyért, mely lehetôvé tette az egyház intrikái ellenére a mű bemutatását. - A
valószínűtlen, szerencsés befejezés egyébként kötelezô érvényű vígjátéki
konvenció volt akkor, s az maradt szinte napjainkig.
Moliére végsô üzenete mindenesetre - ebben a
darabban is - az, hogy az emberek lelkében élô rend és harmónia utáni vágynak
két démonikus ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ezek ellen küzdeni
pedig mindenkori emberi kötelesség.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése