google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 2., vasárnap

Mikszáth Kálmán elbeszélések



MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847-1910)

Tartalom :

Az a fekete folt
Lapaj ,a híres dudás
Bede Anna tartozása

Az a fekete folt


Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol...
Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a "bacsa" lakik egy fedél alatt a juhaival.
Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint "méretlen húst" fôz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától le egészen a "Kopanyica" völgyig ô az egyedüli úr. - Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:

{Brezina nevű helység több is létezett Mikszáth korának Magyarországában. Talán a Nyitra megye északnyugati részén fekvô Brezináról van szó.
Bacsa: számadó juhászt jelent
Méretlen hús: lopott hús}


Olej juhainak
Selyem legelôje,
Ezüst a nyakszíja,
Arany a csengôje.

És mikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj és a "Merkuj" kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtôl, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.
Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon maga a "bacsa" baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvencein, miket egytôl egyig, színrôl színre ismer. Még a történetét is tudja valamennyinek.
... Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolta a nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belôle - ember.

{Jerke: fiatal nôstény juh
A halina durva gyapjúból készült posztó (szűr).
Toklyó: egy és két év közötti juh}

Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.
Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nôtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! - kemény hideg éjjel ellett és idô elôtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt és nem melengethette párájával: költözôben volt már az akkor... Olej megfogta az idétlen báránykát és bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kísérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a fölelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettô örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.
Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan ember, aki ösmeri a "mórest".
Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot; úgy üt vele, amint akarja; ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az orvossága.
Urának tiszteli Olej még a talári herceg ôkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostul, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herceg hatalmas, nagy ember, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán áll ôkelme. Meg nem bánt senkit, ôt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétôl az ô nyájához, nem megy hibaszámba, benne van az már a vérében a született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.

{Talár: költött név}

Sokszor támad hát egy kis torzsalkodása ezzel a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No, de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtôl a szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétôl nyomban elnémul az igazságszolgáltatás.
Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitôl tanult volna ô meg érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó minden.
De azért megvolt hôsünkben amaz ösztön, amaz ôserô, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ô arca felé fordítsa néha-néha.
Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvenc bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte. Ma már nagylány, maga fôzi a köménymagos levest, meg a "demikát"-ot, maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a bojtárét. ... Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.

{Demikát: birkapörkölt}

Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és civakodnak egymással és akik részt vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az "erdôk vadállatja" még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem látták.
Olej nem ismerôs a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ô, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái nem tanították meg ôt hazudni.
Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszomorult. Némán, fedetlen fôvel kísérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a papot és kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s megindult a veresfödelű akolba.
Ugyan mirôl gondolkozhatott az úton?
A régi, ismerôs, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy áll, mint azelôtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi... Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
A tündér Brezina ki van cserélve - egy sokkal szomorúbbal!
Vajon tudta-e, miért?
És még most, tizenhat év múlva is, míg az Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgybôl a szellô, ha a domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:
"Tamás!..."
Az erdô fái közül jön és az erdô fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek tôle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a Brezinára.
A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer ez a "Tamás" szó amaz ismerôs, régi hangon, melyet talán tizenhat év elôtt kapott el a visszhang azokról a szép piros ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá ôröltek a férgek odalenn a fekete földben.
És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, erdô az erdônek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe...
Vagy tán nem úgy volna?
A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?
A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, mellyel térdig érô haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüszô rézcsatja alá. Olej nem veszi észre. Feszülten figyel és fürkészôleg néz szét a tájon.
Oh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdôvel, a sziklával, a felhôkkel, olyan mindenféle gondolata támad!
Hátha csak úgy álmodta ô azt, hogy a Boris meghalt... Hiszen az ô hangja volt ez! Szakasztott az ô hangja. A bacsa fölemeli ökleit.
Ki merte ezt a hangot utánozni?
És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.
Senkit sem lát, semmit sem hall.
A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.
Ki szólította meg hát Olejt?
Ki tudja?
Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg titokzatos méla harmóniában. Ha meg tudná mondani valaki, mirôl döngnek a méhek a brezinai völgyben!
Tudnak-e arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig itt fenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?
A bacsa újra visszadôl félkönyökére és elgondolkozik. Különös gondolatok azok! Aki az erdô fáitól, a szikláktól, a zuhogó pataktól és a vándorló felhôktôl kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belôlük.
Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg felelget neki.
Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.
Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.
Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az ôsköltészet.
Olej mindenrôl gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú néha.
Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ô is majd kifeslik az életbôl, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetôbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdô akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nôni fog tavasszal, a patak vize fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerôs bokrokat - csak ô nem lesz itt soha többé.
Ha aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az életének mégis lesz valami folytatása.
- Kár, hogy nem fiú lett - sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj közé, melytôl az szaggatott csoportokká riad.
Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli velök.
És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón...

Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza.

Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harcok tépô emlékét és reményeit? A levegô hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. îgy aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdô madarai hallgatják. Holnap már a rigó is utána fütyüli.
Olej elôtt felélednek a régi emlékek, a nagy "háború" zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt ... vagy, hogy most is az még ... mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak el Vadkerten, midôn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.

{A szabadságharc bukása után sokan olasz segítségben reménykedtek. Klapka György (1820-1892) honvédtábornok volt, Gracza Antal (1823-1849) Hont megyei szolgabíró barátjával, Záhony István kántortanítóval portyázó szabadcsapatokat szervezett.
Graczát és Záhonyt a szabadságharc bukása után Szeged környékén meggyilkolták.}

Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország...
... Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének!
Űrákig eltűnôdik ezen, - míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj pihenôje megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy jóllakott s most már csak kérôdzni akar.
A bojtár reggel óta elôször meri megszólítani a bacsát.
- Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron?
- Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán megyünk. Odadobtam a nyáj közé.
Még egyszer végignéz birkáin, ha vajon jól van-e lakva valamennyi, vajon nincs-e híjuk?
Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a kilencszázkilencvenkilencben legott észrevenné az apadást.
Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja a nyakába a szűrt, aztán lassan leereszkedik a völgybe.
A kilenc vezérkos csengettyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal. Anika messzirôl hallhatja, hogy a nyáj hazatért, s a tűzre teheti a finom "demikát"-ot, a juhászok címeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor hazaérnek.
A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek, és kémlô szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a sugár, délceg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei elôtt van - még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.
Anika már künn várja ôket, ami jólesik Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa.
Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsú termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettôl puha kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerôs öreg birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetbôl nyalja-e meg, vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, régen, vagy arra, hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!
- Jó estét, Anika - szólítja meg Matyi a leányt szelíden. - Hogy mulattál azóta?
- Ma jobban, mint tegnap - felel az mosolyogva. - Hát kendtek hogyan dicsérik meg a napjukat?
- Megvolnánk, kis fecském - mondá a bacsa, halináját levetve -, kérdés, ha te megvagy-e a vacsorával?
- Már párolog a pörkölt, édesapám.
A bacsa arca kiderült a pörkölt szóra. Ünnepi eledele ez neki.
- Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.
- Azt se tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a szakácsmesterséghez.
- Ne okoskodj, kópé, ha mondom... hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntôdött ki a lányom jövendôbelijének?

{A néphit szerint Szent András (nov. 30.) éjszakáján a hideg vízbe öntött forró ólom megmutatja jövendôbelink alakját.
Fizonómia: görögbôl kb.: arcvonások}

- Nem egészen... - mondja Matyi elpirultan -... csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán...
- Nem is duda volt - ellenveté Anika -, hanem...
- Hanem? - hörgé Matyi.
- Puska, ha éppen tudni akarja kend.
Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.
Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!...
Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.
Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tôle.
- Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika! Azt hinné az ember, vendég van a háznál.
- Amint van is. Mindjárt itt lesz.
- Kicsoda?
- Hát bizony az egy nagyon különös ember - felelt Anika.
- Ösmerôsöm?
- Nem, nem. Egy úr, valami vadász... Sohasem láttam.
- Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklô. Hogy csak nem lehet az ember soha békén!

{Vármegyén könyöklô: Mikszáth saját jegyzete szerint a megyei tisztviselô gúnyneve.}

- Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ô ahhoz. Olyan az arca, mint a patyolat, tán még szél sem érte.
- Van-e puskája? - kérdé a bacsa.
- De még milyen!
Matyi most már egészen lehúzta a kalapot a szemére s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol; jaj, mindjárt elszédül.
- Bátor fickó lehet - dünnyögi Olej Tamás -, hogy ide mer jönni vadászni a herceg erdeibe. Ha nem volna vendégnek ígérkezve, leakasztanám a puskáját.
- Úgy uzsonna táján jött ide - fecsegett Anika odább. - Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tôle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.
- Minek fogadtad el? - méltatlankodék Olej.
- Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.
- Visszaadjuk - szólt Olej. - Isten ments! Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérônek a tejet is.
Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl:
- Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? - tette hozzá suttogva. - Ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt... ezer mennydörgôs mennykô, Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, fickó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.
Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig oda volt a lelkesüléstôl.
- És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megôrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezébôl ki nem veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.
Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.
- Váltig mondom kendnek, édesapám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett...
- Mit bírnád te azt megítélni, tacskó!
- Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.
- Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.
- De Záhonynak, apám, már idôsebb embernek kell lennie.
- Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy "gaukler", ki tetszés szerint változtatja a fizonómiáját. Ma nyolcvanéves aggastyán, hosszú ôsz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedzô állú siheder. Éppen arról ösmerek rá.

{Gaukler: németbôl: szemfényvesztô}

- De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.
- No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegôrontás, aki hiszi, annak szentírás.
Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a deli ifjú.
- Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erônek erejével meg akart csókolni.
Matyi önkéntelenül fölemelte az öklét.
- Igazán? - hörgé tompán.
- Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlenegyszer csak átkarolni a derekamat, mert megôrül, ha nem hagyom.
- Hát hagytad, ugye? - szisszent föl Matyi.
- Mikor olyan igazán mondta, hogy ô akkor megbolondul.
- Szakasztott Záhony! - rikkantott föl kedvteléssel az öreg.
- Midôn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arcán, tudom, ott maradt a nyoma.
- Oh, oh! - nevetett a bacsa. - Nem haragudott meg?
- A másik arcát nyújtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, nagyon jólesett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. Nyájasan búcsúzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!
Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket. Karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érô csizmákban, úrias vadász-szerelvénnyel.
- Jó estét, juhász! - szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba lépett. - Nos, kész-e a vacsora, galambom?
- Fogadj isten - felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt bosszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ô neve, hogy fölötte áll a juhász hivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, amikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtôl.
- Készen a vacsora, csak magát vártuk - szólt Anika s befutott a szobába.
A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyújtotta kérges, nagy tenyerét.
- Kerüljünk beljebb.
A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék, meg egy csinos abrosszal megterített asztal képezték bútorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: Szent Vendelnek arcképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melybôl finom paprikáspörkölt mosolygott eléjök.
- Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne - biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. - Hármunknak elég lesz.
- Négyen vagyunk hozzá.
- A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.
A vadász mohón nekiesett az ételnek s váltig dicsérgette:
- Még ilyet nem ettem.
- Meghiszem. Olyan pörköltet a talári hercegnél sem fôznek, mint a brezinai bacsánál.
A vendég mosolygott.
- Bárcsak mindennap ehetném.
A bacsának erre azt illett mondani:
- Jól van, azt eszünk hát holnap is.
- Köszönöm meghívásodat, eljövök.
A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok. Ilyen siheder szólítja "te"-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor ôt már a nótárius is megkendezte.

{Titulus: latinból: cím, rang
Szent Vendel (Wendelin) skót herceg a X-XI. század fordulóján élt. Elhagyván a királyi udvart, remeteként parasztok állatait gyógyította.
Nótárius: latinból: jegyzô}

Hej, ne volna csak vendég!
- Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz.
- Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.
- Tán a környékbôl való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezôsködéssel.
- Innen a közelbôl.
- Bajjal talál ide a kocsi.
- Dehogynem. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak ugye, Olejnek?
- Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig - mondá a türelembôl kijött gazda hetykén - Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzátehetném: ura.
A vendég nevetett.
- Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem?
A bacsa sértôdve nagy szemeket meresztett a nevetôre s önkéntelenül is kifakadt belôle a kevély kérdés:
- Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.
- Én Taláry Pál herceg vagyok.
Olej kezébôl kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herceg ül vele szemben, akinél a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.
- Oh, kegyelmes uram... oh, kegyelmes herceg - dadogta félénken -, ki tudhatta azt!
- Nincs semmi baj, öreg - szólt a herceg vidáman -, ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érô kincsed is, a szép Anika.
Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herceg mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem bírt volna megmozdulni vagy egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.
- Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.
E percben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki:
- Aztán csínján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét.
- Eléggé megzavartad már te.
- Mikor már tán azelôtt is zavaros volt - felelt a leány naiv pillantással, amitôl a selymes szobák hôsének melegen kezdett a szíve dobogni.
- Oh, te boldogtalan! - förmed rá az apja. - Miként merészelsz? oh, oh!...
- No bizony - felelt vissza Anika gyorsan. - Hiszen nincs cukorból, se nem vicispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.
A herceg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig.
- Csitt, leány! Tanuld meg, vakmerô, kivel beszélsz. őkegyelmessége a fiatal herceg, a mi urunk.
Anika felkacagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündércsengettyű.
- Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herceg nem jár Brezinára, de még talán Talárba sem. Bécs városában lakik az színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy ô maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herceg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herceg, hogy olyan legyen.
- Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.
A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával versenyt kacagni, amire Anika azon hitben, hogy ôt neveti, egyszerre duzzogó, haragos arcot vágott (illett neki), s mikor durcásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, ôt ne tegyék bolonddá.
De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a herceg. Hátha eljött Bécsbôl. Az Anika is hallotta a csôsztôl, Lapaj Istóktól, hogy azelôtt egy öreg herceg volt az urok s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herceg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.
Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülô tájra.
Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herceg! A talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herceg jelenlétét ez tudatja a környékkel.
... Könyörülô isten; ô arcul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtôm, tán fejét is veszik.
Anika szorongó szívvel lépegetett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herceg elôtt - midôn fényes hintó állott meg a ház elôtt, és mire Anika az utolsó fölhágó pálcáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herceg is az udvaron állt. Oh, csak meg ne látná.
De bizony azért is meglátja, s valóság-e vagy káprázat, ô maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet a földre emelje, amitôl Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.
- Mármost elhiszed, ugye, hogy én vagyok a herceg?
Azzal a délceg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsút int a kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja, lágy, behízelgô hangon:
- De ne legyek én elôtted soha herceg, Anika. Te pedig hercegnô leszesz elôttem mindig... mindig...
A hintó elrobog, de a búcsúszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égô tűzbôl vannak szôve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, úgy megdobogtatják azt, mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja folytonosan, és utána egyik estétôl a másikig ismétli minden, minden... Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bércek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a felforrt demikát is errôl zúg a pattogó tűzhelyen: "te pedig hercegnô leszesz elôttem... mindig... mindig...
És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amirôl minden beszél.
Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma meg sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdô jött helyette...
A leány arra gondol, minek is van a világon herceg, mikor olyan szép az, hogy a gerlicemadár nem mondhatja a párjának: különb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, hogy a gerlicemadár mind egyforma madár.
A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a Szent András-napján ólomöntelékben elôvarázsolt jövendôbeli vállain...
Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.
Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az újság, ott volt a herceg.
És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és mindég betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és tejet.
Az öreg Olej harmadnap már összeráncolta homlokát e hírre s így szólt a bojtárhoz:
- Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.
Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni ez este.
Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hová maradt el mellôlük földi gondviselôjük a hatalom derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott "ne te ne" és "brcs ki" vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem, és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mindjárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késô este jöhet meg, maga pedig megtömte a "vászonpipát" abból a boldogtalan növénybôl, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol megszíván magát egy kis vizenyôsséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej rágyújtott, hanyatt feküdt a hímes gyepen az udvaron és az aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat... Sokáig nézegette és sohasem tudott betelni vele... Uram és teremtôm, de helyes kômíves lehetett, aki megalkotta!
Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon, s amint hátra tekint, Pál herceget pillantja meg. Éppen ôt várta Olej.
Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midôn az ajtó-madzagot megrázva, a závár mégsem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget.
- Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis báránykám...
De bizony hiába zörgetett a herceg, a bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:
- Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit parancsolna hercegséged?
- Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?
Olej megrázta cifra tüszôjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.
- A leány nem áll az uradalom szolgálatában - szólt -; én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal csak én rendelkezhetem.
Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.
- Mit akarsz ezzel mondani?
A bacsa egészen közel lépett a fôúrhoz és megrázta ökleit a levegôben. A bornyúszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös homlokán kidagadtak az erek, s durva, érdes hangja dörgôvé, viharossá vált:

{Tüszô: széles bôröv
Bornyúszájú ing: lobogós ujjú ing}

- Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.
És e szavainál jellemzôleg öklével a saját mellét ütötte meg, mintha mondaná: "én leszek az a medve".
A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hová legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa rászegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.
- Megfeledkeztél, kivel beszélsz? - hebegé.
- Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.
- Vajon kivel?
Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hôs.
- Annak a leánynak az apjával.
Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.
- Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a leányod kell mindenáron.
- Én pedig nem adom semmi áron.
- Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám.
A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezeregyéj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A brezinai veres födelű akol, a kilenc vezérkos, a száz selyemürü és a többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!
Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyôjébe egy oly nagy súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egypár percre, ha nem nyomná is tán alá késôbb.
A herceg gyönyörrel nézte a biztató inogást.
- îgy aztán igazán te lennél a Brezinák ura.
A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei elôtt a jövôbôl. Aranyos csat lesz tüszôjén; selyembôl lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a butykosból, kedves egészségére kívánja; minden élô ember megsüvegeli s megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága, kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére.

{Burkus: a porosz régies megfelelôje}

Olej megrázkódott.
De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincset, és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék - az önvád.
- Nos, Olej, határozz!
- Nem, nem, kegyelmés úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ôsz fejemet!
- Vigyázz, ne hamarkodd el! Nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. ő maga is szeret engem s szívesen jô. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!
Az öreg arcáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszketô hangon mondá:
- Soha!... Soha!
- Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogaidat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzátapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek küllôibe nem lehetett kapaszkodnod.
Olej elfordította a fejét.
- Minek mondta hát el akkor - hörgé tompán -, cselekedett volna anélkül...
- Jó, tehát anélkül fogom cselekedni - szólt a herceg hirtelen megfordulva -, Isten megáldjon!
Ezzel sietô léptekkel fütyörészve távozott.
Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegzôdtek a herceg után; ijedség, undor tükrözôdött bennök.
A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek hegyrôl guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták.
- Jaj, a kólika! - kiáltá hörögve.

{Kólika: görög eredetű szó. Kezdetben hascsikarást jelentett, itt kissé átvittebb értelemben: az ember belsejét emésztô kór.}

A bércek visszamondták: jaj, a kólika.
És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának.
A szobába érve ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, késôbb aztán kísértetiessé vált arcát a párnák alá rejtve azon könnyebbséget találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett - énekelni.
Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ô fekete gondolatait?
Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.
- Megjött, látni fog! - kiáltá az öregember és fölugrott, mint az ôrült. Átellenben az ággyal a tükör függött, mely dúlt arcát mutatá: megállt elôtte, üvegesedô szemekkel nézve a saját énjét - azután egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.
Kezeibôl vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön.
Anika el nem bírta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel s ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vívódva csodálatos szörnyekkel, kígyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.
Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral.
Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fű buján kínálta magát a birkáknak, s azok szót fogadva vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek... egyszóval olyan kellemes reggel volt, minôt a poéták szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.
Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.
Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, gondolkozni, oh, gondolkozni gyötrelmes volt.

{Kast kötni: latin eredetű szó, magyar megfelelôje: irányít, vezet. A kas növények szárából font, kötött edényféle.}

És mégis lehetetlenné vált menekülnie a gondolatoktól; megrohanták, utána mentek mindenüvé, elöl ügettek minden foglalkozásában.
A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani: "takarodjatok innen!"
Mi lesz Anikából? ő el akarta adni gyermekét, ô, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdagságért vérére alkudott. Soha! soha!
És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdô fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!
Irtóztató. A kilenc vezérkos csengôje mikor összevág, ebbe a rímbe megy ki: "aklot cserélt ... becsületért."
- Hej, bojtár, szedd le azokat a csengôket!
Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze.
- Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengôket: mást gondoltam. Vedd föl a szűrödet! Mennyi idô lehet?
- Túl van a nap a fele útján.
- El fogsz menni Talárba.
- Értem, gazd'uram.
- Ott a hercegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa küld, magával a herceggel akarsz beszélni.
Matyi úgy figyelt, hogy a lélegzetét is elfojtá.
- Beeresztenek. Oda fogsz állani a herceg elé és ezt fogod neki mondani, szóról szóra: "Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, kegyelmes uram." Megértettél-e? Siess!
Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tűrt beavatkozást, de még kérdezôsködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a hercegnek kedves - és sietett vele.
Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolba szedte ezt a jókedvet?
- Mit üzen a herceg? - kérdé a bacsa fojtott hangon.
- Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.
- Tán bizony nem is beszéltél vele? - faggatá szorongva.
- De nem ám - felelte nyugodt lelkiismerettel.
- Nem parancsoltam? - ordítá dühösen.
- Akár parancsolta, akár nem... a herceg ma déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána - szólt a bojtár némi kötôdéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.
A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei dülledtek ki és arca sápadt el még jobban.
Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni hazafelé.
Sejtelme valósult.
A ház elôtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta.
Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehér pettyes kendô, az olajos pruszlik, a zöld rásaszoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplôjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herceg címeres pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.

{A pruszlik, a német Brustfleckbôl, mellény. A rása ritka szálú, gyönge, lágy gyapjúszövet. A skófium a hímzéshez használt arany- vagy ezüstfonál latin eredetű neve.}

A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony útmutató! A herceg úgy tett, amint ô hagyta meg neki: magától cselekedett, éspedig villámgyorsan.
Az öregember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:
- Anika! Anika!
Tudta pedig, hogy nem jô felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!
Midôn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt arcáról eltűnt a bánat és kétségbeesés, sötétté, dacossá vált. Kiment az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tűnôdnék, lesz-e vajon esô holnap?
Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az eget.
- Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit!
Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott szakadatlanul.
Csak akkor emelkedék föl ismét, midôn a nyáj Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.
- Jó, hogy jössz, édes fiam - szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelôtt. - Egy sürgôs írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tiszttartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.
- Mindjárt bemegyek érte, gazd'uram.
- Ne fáraszd magad, majd kihozom.
- De legalább egy kis fôtt ételt hadd kérjek Anikától.
- Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.
Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig olyan jól esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél percre, hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig elôtte lebeg, s mégis mindennap elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem!
Mindegy no, ma csak hadd évôdjék a herceg távozása miatt, holnap, holnapután már megint visszatér a szeretete ôhozzá. Megint duda lesz az öntött ólom-figura vállain...
Matyi jókedvvel indult el a herceg által ott hagyott okmánnyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.
Sorba járta kedvenc birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik elôtt és értelmetlen félszavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is elvesztek elôtörô zokogásába.
A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.
Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midôn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett azelôtt, most egyenesen a vályú melletti kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.
Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét, s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.
És mikor mindennel készen volt, felölté cifra halináját és meggyújtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égô kévét pedig, fölhágván a létrára, a takarmánnyal telerakott padlásra dobott.
A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.
A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön-bokron keresztül irány, cél nélkül; vissza sem nézett többé... Minek is? Tudhatta úgyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdô, mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a tűzfény, valami csodálatos, hernyó alakú állatok szálltak a levegôben arcára, mik csípték és viszketegséget okoztak... Egyet megfogott futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!... Nem hernyó volt, hanem fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égô akolról...
És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog megállni?...
Midôn Matyi hazakerült hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgô foltot a helyén.
Halomra dôlt gerendák, leomlott faiak, megfeketedett csontok...
Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé?
Az a nagy megdöbbentô talány, mely elôtte kitárult, összeszorította a bojtár szívét.
Anika és a bacsa nevét kiáltozta.
Senki sem felelt.
"Istenem, hol lehetnek?"
A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.
---
És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét meg elhullatja, a fű megnô és újra kiszárad, csak egy nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a busongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:

Ott künn a Brezinán az a fekete folt,
Fekete folt helyén valaha akol volt...


Lapaj, a híres dudás

Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolc darab másfél öles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét, s beszúrja a földbe sorjában mintegy másfél arasznyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendô tanyájának. A félkört képezô husángok tetejére odaköt madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást, összetartó kapocsnak, mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerinc. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt "másli"-nak egy füstös, ócska zsúpot, s kész a rendôrségi palota.
Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejezô hatással uralkodik egy-egy dűlô fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó és rossz járatban levô jámbor keresztény lélek, mert a gonosz cselekedetek megtorlásának "elsô fóruma" ez, melynek külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel mint a vármegyeház, annak a képére ütött; egy vérbôl való azzal.

{Zsúp: tetôfedésre való szalma
Dűlô: a határnak két út közti része
Fórum: a politikai és közélet színtere az ókori Rómában, itt: bíróság}

De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csôszkunyhón, ha egy nagy kerek folt feketedik elôtte, jeléül a büntetô igazság jelenvalóságának, melynek személyesítôje, Lapaj Istók, a híres dudás, az itt föllobogó rôzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis "méretlen" húst is, mely iránti vonzalmát az ôsöktôl, juhász-elôdeitôl örökölte.
Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda van támasztva a "guliba" oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére a vörös szegélyű "halina" is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csôsz, az élesszemű Istók, bent pihen, s a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!

{Guliba: kaliba, kunyhó
Halina: posztóféle; ebbôl készült ruha vagy lábbeli}

Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos fortély, s míg itt a szűrujjas és bot ôrzi a vidéket, addig a gazdájok, a híres Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes az ô hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre vigye, mint ô, ki minden csínját-bínját érti szakmájának, melyet sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.
Nem tréfadolog ám az ô kenyere; meg van szolgálva emberül, s ha az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy ôkegyelmének meg van fordítva a világ rendje; s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a megháborítója.
Az ô hivatalos órái este kezdôdnek. Az egész természet alszik, neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhôk feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába lebocsátani, míg a költôi Garam habjai alant a völgyben gyanúsan locsogják: "Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!"
De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.
Kint guggol az ajtó elôtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz szövetségese a rendészetnek: ôt messzirôl látják, ha tűz világítja meg alakját, s ô közelre sem lát miatta. A tüzet csak a "zapekacská"-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánnyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt "magyar kir. dohánynak". Aztán jól ízlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja, s szemei andalogva követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe, s belefogódzkodnak a felhôkbe. Reggelre harmat lesz belôlük.

{Zapekacska: pipa}

A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellôszárnyon ide hajtott hangja a faluból - a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut ôrzik; ô a mezôt. Lapaj jó ismerôsük, s kettôt lehetne tenni egy ellen, hogy majdnem érti ôket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka Mátyás "Viszkocs"-a, vagy a Lipták Marciék "Ulan"-ja-e a felszólaló. A kakasnemzetséggel sincs különben: sôt e tekintetben a huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.
Az elsô kakas, rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje, s azt hiszi a bolond, hogy így hamarább jô meg a reggel. Utána az özvegy tekintetes asszony, a tiszttartóné kokinkínai szárnyasai veszik át a szót - éppen fél tizenkettôre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra elôtt a toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenként lenne ismerôs mindenikkel.
Öröklött tudomány ez, nemzedékrôl nemzedékre száll. Lapaj öregapja számadó "bacsa" volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább akkora rang, mint a közönséges életben a fôispánság: apáról fiúra, unokára fényt vet az elôd ez állása. Apja vödörbôl csöbörbe csöppent, egyszerű juhásszá lett, de ô is kint élt a természetben, s eltanulta titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal, s inkább tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma, kifejezéstelen arcú állatok, melyeket nem különböztet meg elütô arcszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemzô hang, annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el bírjon igazodni: melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ô szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg nem gyôzôdtem volna róla.
Lapaj az ôsöktôl örökölte éles megfigyelô tehetségét, s ha leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csôsz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet, s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostohaanyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább olyanok, aminônek mutatkoznak, meg lehet ôket ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.
A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a kutya, mint a filozófus, bebarangolja ôsszel a kertet, s nagy kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borjú egyenesen szalad a lucernásnak, pedig attól fújódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét hajhászná (no, de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malac a föld titkaiban turkál, s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki saját vesztére.

{Rektor: igazgató, igazgató-tanító
Bacsa: számadó juhász
Csimbókos: bogos, csomós}

S míg az állatokról elôre tudhatni, mi van a begyükben, s jönnek nyíltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a sötétséget, az ôszi ködöt, s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze utána nyúl.
Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arccal jô, szíves jó estét kíván Lapajnak; megkínálja dohánnyal, pálinkás butykosából húzni enged neki egyet, s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide, mikor rövid idô múlva rájô, hogy a legszebb káposztafônek lába támadt, s hogy az óriási úritök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötôtűvel, utánuk kérezkedett.
Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan irántok; nem is volt, s talán sohasem is lesz velök közelebbi érintkezésben. Alig bírom fölfogni, hogyan s kitôl tanult beszélni, s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.
De mirôl is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai; következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést kívánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli ôket, késôbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le, s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már ôket, s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájuk alkalmazkodik.
Gyümölcsüket, a diót, mogyorót, kemény héjba zárja; földjüket telerakja kôvel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán, s ne öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égbôl csak egy kis darab jutott nekik: a többit elzárják elôlük komor, hóborította bércek.
A szelet, vihart ott tartja a Fátrában, s ha kiereszti, annak lehelete ôket éri elôször; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes nép.
A természet csintalan packázását majmolja minden. A búzakalász nem nô meg, csak feleannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, kedvetlen szemeket hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít ki magából, ahelyett hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkôztesse; körte, alma elvadul, s ízétôl Szibériára gondol, aki beleharap.

{Packázás: hatalmaskodó pimaszkodás}

Még a szerelem költészete is, mely minden népnél minden bércen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz, andalító, mint a virágillat, ônáluk fanyar, színtelen és furcsa:

Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orcáink kigyúltak,
S már-már elcsattant volna az elsô bűbájos csók.
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.

És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos melódiájú dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a "zapecskából" a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon.
Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni! Pedig hát ô még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcnak nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ô dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép lány talpa viszketett már meg az ô híres nótáitól.
Hol tanulta ezeket olyan szomorúan, olyan édes fájón, olyan selyemlágyan, viharos vígan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viasszá válik, s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje... aztán még jobban szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, amely édes a duda szavától, s mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?
Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bércek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ô rájuk; azok sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoricaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitôl nyerte hát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.
Aztán Istók sohasem távozott el vidékérôl, kivéve régen, fiatal korában, pályaválasztási vajúdásai közt ôt is meglepvén a nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll, s a drótozás által segíti dacolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy fél év múlva megunta dicséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti, s haza kerülvén, az éppen üresedésben levô kerülôséget foglalta el.
ő maga nemigen emlegeti Űperencián-túli útját, hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külsô országban, világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcsességet, mit most vasárnaponként apródonként hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földrôl álmodozva ballag Berlinnek utcáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a karján, széles, rézcsatos szíjjal a derekán.
- Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? - kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van.
Lapaj közönyösen fejtôzött ki karjaiból.
- Úgy no, az Istók vagyok: hát aztán? - s azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött.
- Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?
Erre (a tiszteletes úr elôadása szerint) hôsünk mégis megfordult, s bosszús hangon visszafelelt:
- Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr "student" fia. Tán van valami drótozni valója?
Valahányszor a tiszteletes úr az epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy emberrel, akit a "hegyek elnyelnek" (ezt a kifejezést használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreesô tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég megtörtént; mivel pedig ezen kívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag jelenlétében végbement nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné asszonnyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik élete magvát és fômozzanatait, s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bôbeszédűséggel áldotta meg amaz idô óta, ahogy az iskolai leckefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elô társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglô étlapjain. Annyival is inkább megengedhetô ez neki, mert e története lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem, s nincs fogékonyság a szülôföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimájú kalappal több fogyjon el a tizenkilencedik században.

{Student: tanuló
Epizód: esemény, élmény
Fátum: végzet, sors
Eklézsia: egyház, templom}

Mindezek dacára azonban szereti Lapajt, s télen, mikor a természet magára csukja az ajtót, úgyhogy Lapaj is kiszorul ölébôl, az eklézsiának messze a "lazok"-ban fekvô s ilyenkor elhagyott malmában van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres malomra felügyelni; az erdô pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblyefaragáshoz.
Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetôdik be egy-egy vidékbeli, ki megalkudni jô a dudáshoz, lakodalom lévén esendôben házánál.
Sok szószaporítás ilyenkor se történik. A Lapaj művészetének szabott ára van, melybôl nem enged semmit! Egy verdung dohány, estefelé egy kancsó törkölypálinka, éjféltájban egy icce mézes, hajnalban pedig egy messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolc garas. Nem kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott van például Hikszum, a kékkôi dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott piktorral festette le dudástul, bocskorostul, képét odaakasztották a palotaterembe palatinusok, fôispánok közé, és arannyal fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el mindennel, s olyan dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele, olvasztott vaj az itala (aminô életmódot pedig a tót fantázia is csak a jövô életben ígér az igazaknak).

{Laz: felvidéki pásztortanya, hegyi tanya
Icce: kb. 8 dl-es űrmérték
Messzely: kb. 3 dl-es űrmérték}

S Lapaj mindkettôjöknél nagyobb, híresebb. ő nem tudja azt, de más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli, hetedvármegyékbôl kergetve a hiúság és féltékenység által, egy éjszaka álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolc garast egy nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?
Istók elfújta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtôl megittasodva, s a vén folyó habjai megszűntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják:

Hej, szomorú akol
Ott künn a havasban:
Hiányos a nyája.
Bacsa talpig vasban!

Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak, s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a gyermek, s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az elsô dolga, hogy fogott egy bicskát, s kettéhasította nagy dicsôséget szerzett szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ô szemében, mióta Lapajt hallotta.
És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitôl tanulta Lapaj a művészetét? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét, s kitanulja még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.

{Fortély: a mesterség minden csínja-bínja}

Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden töprengés, találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, hogy a dudában van a csodatevô varázserô. A duda egy fekete szôrű birka porhüvelye. Vannak, kik még báránykorából ismerik. Luca éjszakáján, éppen éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezébôl etette, üde fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgyhogy az tökéletes kezes lett, egyéb híja sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hítta.
Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy emberkolera után változatosságból a birkanemzetségre került a tömeges halál sora, Pokolka is engedett az uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben, s bôrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.
Istók dudát csinált belôle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek felsô sípja gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig, ha nem arany, hát legalábbis réz. Nincs olyan szerszáma még Szent Dávidnak sem! Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme, mert négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Luca éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ô elátkozott, birkává vált tündér-királyleány, s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat lehel holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is majd megolvad tôlük; mert nem kell ám azt bolond ésszel hinni, hogy Istók fújja a nótákat, ô csak külszín okáért tartja ott száját, legfeljebb a kezdetét súgja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ô csinálná.
Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem bírt szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát ez nem volt eladó, dacára annak, hogy Petrus - fölizgatva Éliás zsidó által közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt - rangos hetykeséggel száz kemény tallért ígért a szerszámért.
De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége neki a pénzre? ő még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért, ha megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta Éliás, hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor) három dudát is vehet, szebbnél szebbet, s még tetejébe annyi pénze marad, hogy ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rotschildnál.
Hanem hát a Lapaj Istók ôszülô fejében sohasem fordult meg az a vágy: pénzt kamatoztatni, sem Rotschildon túltenni; ha már legalább azt mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti, politúros lesz a tüzelôfája, suhogó selyem lesz a viselô inge, karbunkuluscsat a derékszíján, s kilenc lépésrôl veszi le a kalapját, ha erre jár, a brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság háramlik rá a duda eladásából.

{Tallér: ezüstpénz a 16-19. században
Imposztor: csaló, mákvirág, kópé
Karbunkulus: vörös színű drágakô}

Egyszóval, az adásvételbôl nem lett semmi, Éliás nagy bosszúságára, ki azon vékony reménnyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idô szerint teljes lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja, ellopni pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel alvó párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tôle, sem most, sem a jövôben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog kelleni, minthogy - fájdalom! - nem iszákos ember, aminôvel, torka lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni.
Azonban (úgymond Éliás) a fickó már öreg, maholnap lerázza magáról a földi port: és akkor ô megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni, aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon elôpénzt, s hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.

{Adressz: cím}

Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következôkben: túl a brezinai nagy erdôn van egy düledezô malom, attól balra nyílik a "Rocska" nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a legelhagyatottabbikon menjen a hírvivô addig, míg a két szeme lát, míg a "Motiká"-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a legmagasabb csúcsra, s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég, ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.
Hôsünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi elôrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mendemondák orrára; Lapaj még azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató vendégei. Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem beszélve emberi lénnyel, s mégsem unva el magát soha. Mert hát olyan jó barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ô dudált, s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bérc fölött ült hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredezô szív; a fűszálak dugdosva integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág bűbájos illatot lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett.
Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdôk zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban s elhaló kürtszó még távolabb, összefolyt édes, olvadó harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat.
A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá.
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve van. Aki ráborul, s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve dobogása az.
A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy az elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár sem viszi a magvát; egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú virág támad magától? A föld költészete ez! Az ô új gondolatai!
És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik, s mint a szenvedô anya emlôin a gyermek, növényzete elsínylik, elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet szereti növényzete, ô pedig a felhôt és napsugárt. - A magyar ember, ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: "Nem szerette a földet." A földet, melynek jószívűséget, érzô szívet tulajdonít, midôn azon kéréssel adja át kedves halottját: "Legyen neki könnyű a föld" ... És az bizonyosan könnyű is annak.
Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért, mert hó borítja a vén Fátrát, s kopáran hirdeti, hogy belsejébôl nem fakad éltetô meleg erô, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja, mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha nyílása támad?
A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nôtt ott, s mely mint egy ôsz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról beszél, de azt ô sem tudja megmondani, mi lehet beljebb?
Komor ôszi éj van. A csípôs szél hideg esôcsöppeket vagdos a Lapaj arcához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben, mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidôt választja műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot. Az embert inkognitó ütheti arcul akárki. Szemét ilyenkor a halinája zsebébe dughatná a csôsz; a füle veszi át az egész hivatalt.
Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafô reped meg imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égbôl csurog, vagy átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetôen a harasztot. De mégis valami olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a locspocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzókád potyogó csöppjei.
A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó tájáról jô valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja megállni egy mogyorófabokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra serkentse a veszedelem elé sietô tolvajt, aminthogy nem is lehet más ebben a cudar idôben, mikor künn lenni csak az eb nem átall meg a csôsz.
Sugár nôi alak suhan el a bokor mellett: szemei még az éjben is villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér lepedô simul, két lecsüggô vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol megáll habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kacag a háta mögött.
A szél nagyot kacag, s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába dugva olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenébe, hogy ott a gôzmozdony szaladgál.
- Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz?
A nô visszafordul, messzirôl úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér lepedô csücske a földig ér, de újra fölmagasodik, és reszketô, lágy hang jô meg feleletnek:
- Magamat viszem csak. Magamat, magamat.
És aztán mohón hozzáteszi:
- Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedômet. Nem loptam én semmit, utamat ne állja.
Lapaj közel ment hozzá, s fürkészôleg néz ki kalapja széles kárimája alól, de semmi gyanús jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás, mely a megmotozást rendeli.
- Ne állja utamat - ismétlé a nô keserűen, lepedôjét kiterítve és megrázva -, messze út az, hosszú út az.
Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész világ utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén. Szó nélkül fordul meg, s visszafelé baktat.
A nô tétovázó léptekkel áll eléje, s görcsösen kapaszkodik a halina lelógó ujjába.
- Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. Ismer-e kend engem? Tudja-e, ki vagyok?
A csôsz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is ismerné, ha semmit sem lopott?
- Nézzen meg hát engem - rebegi fojtott hangon, egész testében remegve, vacogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom. - Ű, nézzen meg engem, hajamat, szememet, halovány arcomat, s mondja el majd neki, ôneki szegénynek, hogy én milyen voltam...
Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete; sötét éjszakában deli, sugár leány hozzásimul, félig vállára roskadva, és azt mondja neki:
- Ű, nézzen meg engem!
Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni, anélkül hogy az ember rá ne gyújtson.
Lapaj hát nem szólt semmit, hanem hogy az esô ne tiszteletlenkedjék a pipájával, a fejérôl levett kalappal boltozatot csinálván föléje, megtömé azt, s lassú tempóban kicsiholt. A kova bôven adta a szikrát, melyek a nô arcát is megvilágíták egy pillanatra, s hôsünk akaratlanul is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égô taplót tévedésbôl a szájába tuszkolta be; mibôl különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került, kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg - sapka minôségében.

{Tapló: gombafajta; szárítva tűzgyújtásra alkalmas

És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik le a fehér lepedôre, s halvány arcára fájdalom van festve; fekete szemében a kétségbeesés, remegô ajkán egy láthatatlanul ott lebegô imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.
Lapaj azonban nem bírt fogékonysággal az ilyesmi iránt.
- Hát aztán? - kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén készületeket. - Mit nézzek rajtad? Menj Isten hírével, és semmihez ne nyúlj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság barackfáját a "Tövises"-ben, mert meg van olvasva!
- A fiatal uraságét? - kacag föl a leány fájdalmasan, görcsösen. - Verje meg ôt az Isten, mikor ébren van, és amikor alszik.
- Ne kísértsd az Istent, leány! - mondta Lapaj. - Annyit mondhatok neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csôsz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül. Hagyd békességben! Eredj utadra.
- Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!
Roskadozva tett néhány lépést.
- De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.
Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:
- Ki az ördögnek mondjam meg?
A nô meghallotta. Megállt egy percig. Felelni akart, de hirtelen mást gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly, s onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak odább egymásnak a bércek:
- Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem...
A csôsz megnyomkodta a tüzet pipájában, és azt gondolá magában: "Hát mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem átallja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még egyszer a szemem elé!"
A csôsztekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén, Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek talán elôször életében, az asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak.
Hogy megnézette magát! Ű, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak éjszakának idején is a nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva az arcuk, mint némely toronyórán a mutató.
No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé.
Hanem hát bizony az sohasem történik meg.
Egy velôt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy loccsanást hallat utána, az összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy egy szomorú történet lett most eltemetve.
Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a leány beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles kalapot a fejérôl, odahelyezi azt a lucskos földre, s rátérdelvén, a folyó felé fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon benne.
A szél is megfordul most, s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait a hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de Lapajtól elég ennyi is. Legalább ne menjen pogány módra a másvilágra a szegény leány, kit az imént még lopással gyanúsított. Pedig hát mi szüksége lenne a halottnak földi eleségre?
Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána küldött.
Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most már elveszté élét, megszűnt sértô lenni, bár még egyre megmaradt rejtélyesnek.
Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik, s hogy visszaidézi a leány szavait. Mondta, hogy hosszú útra megy (igaz a!), megátkozta a fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy mit kelljen megbocsátania, s kinek mondani el, minô volt, milyen szeme, szája volt, azt nem bírta megmagyarázni.
Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a rébusztalálgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina, a kunyhó, a pipa, sôt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az enyészetnek, hanem a határ - az örökkévaló. Itt volt mindig, és itt lesz mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy még abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor nekirugaszkodik.
Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet változtatni többé: hiába kérné vissza tôle akárki...
Bôrig átázva ért kunyhójához, s még egyszer végignézve tág birodalmán, a határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve, tekintetbe véve az idô elôhaladottságát és a szakadó záport is, igazi megelégedettséggel vonult kunyhójába "szárazt váltani", ami nála abból állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot, s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.
Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe dobta, s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak tükröt nem igényelt, hanem világosságot sem.
A halináról is bôvebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi genealógia volt. A nyakán levô repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt, mert ô viselte azt ezelôtt száz évvel, a híres körmöci verekedés alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt (valaki ugyancsak megmarkolhatta akkor a virágkorát élt "fiaszűrt", mert a repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán, apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a bal oldalon, ki tudja, honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke, s valószínű, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplô szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy mélységes titok: azaz, hogy egy Szent György-nap éjszakáján talált kétfarkú gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megôrzi minden gonosztól és kísértéstôl ezen az árnyékvilágon.
E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelôbb testérôl, és hatalmasan megrázta, úgy, hogy a rajta levô mocsok szétfreccsent minden irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha senki sem veszi zokon.
Az alább elôadandó körülmények következtében azonban Lapaj e művelete igen sérelmesen ütött ki, s e sérelem a kunyhó hátsó részébôl nyilatkozott hatalmasan felhangzó - gyermeksírásban.
Lapaj ijedten ejté ki kezébôl a halinát és szájából a pipáját. Az elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.
De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez képest?
Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát, s megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát, s derékszíjából egy faggyúgyertyadarabot kotorászott elô, melyet csak nehezen sikerült meggyújtani, mert keze reszketett, s abban a gyufa égô vége és a gyertya kanóca sehogy sem bírt egymásnak találkozót adni.
Midôn végre mégis világosság lôn, a hórihorgas, erôs Lapaj egy gyermek gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás megszűntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.
Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában fölhalmozott füvön.
A piciny lény széles, duzzadt orcácskái mozogtak, parányi szája összecsucsorítva csámcsogott, s szabadon hagyott kezecskéi céltalanul mozogtak ide-oda a vörös csíkos párnán, melybe erôsen be volt kötözve. Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könnyei, vagy talán a halina ráfreccsent esôcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a harmat a virágon.
Lapaj még sohasem látott ilyet.
- Hm! - dünnyögte, és fejét csóválta. - Ezer mennydörgôs mennykô! - mondá aztán fönnhangon, és még jobban csóválta a fejét.
Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége újra ríva nem fakad.
- Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a hullámok között, ô maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsôben.
Ezt gondolá hôsünk, s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledôlt a kunyhó elôrészébe kissé pihenni: de bizony ô unta meg hamarabb hallgatni, mint a csecsemô sírni, minélfogva nem tehetett egyebet, mint hogy karjába vette, elkezdte lógázni jobbra-balra, s dúdolt neki valamit, hogy elaltassa. A szél kacagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva Lapaj gyermeket ringat.
A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt. Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midôn eszébe jutott, hogy a duda hangja betömné a száját. Fújta hát neki a szebbnél szebb nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilenc falu hallgatná.
A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid idôre, s ujjacskáival játszogatva kaparászott a Lapaj arcán, amibôl észrevette, hogy a csecsemô kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat, s leheletével melengette.
- Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a nyakamon!
Eközben virradni kezdett, s a gyermeket nem szórakoztatta a duda; sírása olyan volt, mint az ôszi esô, nem lehetett kivárni a végét.
- Az ördög vigyen el engem, ha nem bírok evvel a kislánykával. No, no, no ... ne sírj, édes morzsácskám!
A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.
- Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó, nem sír. Te se sírj hát. Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó, ha nem sírsz.
De a hízelgô szónak sem lett foganatja, s Lapajjal az a csuda történt, hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s azt - becsületére váljék a tudományának - ki is találta. Éhes az istenadta.
Sôt, annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban kecskéket hajtó fiút pillantott meg a "csapáson", egy talpraesett gondolata támadt, s letevén a gyermeket karjairól, utánafutott, kevés vártatva utolérte, s magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz.
- Hallod-e, Matykó - mondá a fiúnak-, itt hagyod a jószágot, és sietsz a faluba vissza, és elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj tisztelteti, és azt izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki semmit, de bezzeg belopott valaki egy csecsemôt a kunyhóba. Minthogy a gyerek eleven, s agyonütni nem lehet, rendeljen ôkelme valami vénasszonyt anyjául, aki azt tôle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj!
A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát, hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket, s a tejet a kis lelenccel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett, sôt midôn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítô napfényre, s az ott elkezdett mosolyogni, a vad csôsz úgy érezte, hogy ôt nem a nap, hanem belülrôl melegíti most valami.
- De furcsa, bolondos kis jószág ez!
És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint a madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába repüljön, meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár hiszik, akár nem hiszik) meg ne csókolja piros kis orcáját, amitôl az még egyszer pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem is sírt miatta.
Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír.
- îgy, így, kis mókuskám! îgy szeret téged Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó! hajsó! Ugye, te is szereted a Lapajt?
A csecsemô nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést, és aztán egy édeset hunyorít velök. A tavasz elsô mosolyából, a nap aranyos sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot ehhez az édes hunyorításhoz.
Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni, magával hurcolta a sziklákra, s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az erdôn virágot szedett neki, a mezón madárfészkeket fosztogatott ki a mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje úgy megjött, mintha hirtelenkedésbôl a déllel cserélte volna ki magát.
Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért a fiú, a gyermekért felsôbb rendeletre egy öregasszony. Azok, kik azt hiszik, hogy ez késôn történt, feledik, hogy a felföld falvainak határai többnyire mérföldekre terjednek, s maga a nemes helység gyakran oly messze esik a "laz"-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki messze útra megy, ünnepélyesen búcsúzik el családjától, ha a kukoricásföldjét megnézni kirándul.
A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messzirôl elkezdett kiabálni:
- Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról, édes fiam; remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafôvel; hoztam nekik tarisznyát is.
- A gyermek alszik - mondá Lapaj, egy galagonyabokor felé mutatva -, nem lehet fölkelteni.
- Micsoda? Nem lehet fölkelteni? - sipított az anyóka, egyetlen kiülô agyarát Istókra vicsorítva. - Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princ-e vagy princessz?
- Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak az imént aludt el, szegényke!
És a vad ember ellökte az asszonyt, s gyöngéd tekintetet vetvén az alvóra, mellé ült, s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos szuszogását.
- Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember! De jó pesztonka vált volna belôled! A gyermeket nem szabad fölkelteni, meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. Nono, Istók! Miféle bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az idôt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy talán be sem érek ma.

{Princ: herceg
Princessz: hercegkisasszony
Pesztonka: gyermek gondozására felvett fiatal lány}

- Legalább nem ma lesz akkor a világ vége - mondá nevetve Lapaj, támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra teszi, midôn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.
- Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz hát belôlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.
S könnyen meg is tette volna, amit ígért, ha a gyermek véletlenül tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.
Lapaj fölvette a bokor árnyékából, s odanyújtotta a vénasszonynak. Szinte szomorú volt az arca, mikor ezt tette, keblében sajátságos érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék.
A kisded nyugtalanul mozgott új helyén. Ijedten nézett föl az ôt átfogó aszott karok birtokosára, s annak arcától nyomban ríva fakadt. Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.
Az ellen nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A boldogtalan kis teremtés megszűnt sírni, s szorosan odasimult a vad ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erôsen, hogy az szinte érezte a szorítást. És mikor az asszony erôszakosan akarta lefejteni, egy sikítással fonódott össze még szorosabbra.
Lapaj meg volt indulva, és nem bírt szólni semmit, csak a kezével integetett Agnisának, hogy ne nyúljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak az erek, szíve hangosan dobogott, s szemében egy könnycsepp jelent meg - egy könnycsepp.
Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merôen szegezôdött a földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.
És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tôle.
Nyugodtan lépett Agnisához, s kezét annak vállára helyezvén, a megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:
- Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.
- Hogy érted azt, Lapaj fiam?
- Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az enyém.
S azzal elfordult az ámuló asszonytól, és csendes, nyugodt léptekkel ballagott be kunyhójába.
Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhôje ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a szegényeknek.
Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett és nem fázott, hanem aztán? ... Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kínálta az általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.
Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.
Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés, s Lapajból kínos elhatározást facsart ki.
Fölkapta a kisleányt a karjaiba, a dudát a vállára, s elôször életében ôrizetlenül hagyván a határt, majdnem olyan sebes és oly nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék sietô óriásai, kik az egyik hegyrôl a másikra hágtak.
Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl a dörömbölésre.
- Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit akar kend?
- Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.
- Nyitom már - hangzott belülrôl -, dehogynem nyitom. Ejnye, no, mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen növény is terem már a lazokban?
- Az ám! De most ne kérdezôsködjél, hanem gyújts tüzet a kályhádban, és adj tejet: szaporán járjon a lábad!
Csakhamar vidám tűz pattogott, s a gyermek jóízűen szürcsölte a tejet.
- Éliás! - mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvô dudán - eladom.
- Mit ad el kend?
Lapaj a világért sem bírta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót most, csak reszketô kezével mutatott ismét a dudára:
- Ezt itt! - szólt tompa, fojtott hangon.
- Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevô volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott pénz volna a kend dudájáért.
Istók arcán iszonyú levertség tükrözôdött e szavakra, szomorú pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá, és mélyen sóhajtott.
- Pedig - hebegé szaggatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva - azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem, nagyon olcsón odaadnám.
- Nos! Ugyan mit kérne érte?
- Két párnát, egy derékaljat és - tette hozzá nagy félénken, mintha már maga is sokallná - egy eleven anyakecskét.
Éliás az emberbaráti jóakarat gúnyájába (rosszul állt neki) öltöztette ravasz, rôt arcát.
- Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze sem tiszta, s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgyhogy most dacból erônek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku.
A kívánt dolgok hamar elô voltak teremtve. Istók könnyezett, mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még egyszer elfújta a legkedvesebb nótáját utoljára.
Oly szépen hangzott, mint még soha. A Pokolka bôre igazi tündér lett, mely az öreg Éliást is kevés híja, hogy táncra nem gyullasztotta, míg a gyermek arcára vidám, játszi mosolyt ültetett.
Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a "lazok"-ba.
Szép ôszi reggel volt. A gyermek egész úton gagyogott a karján valamit, a kecske, - mely elôttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet mekegett közbe, míg ô maga olyan szívesen hallgatta mind a kettôt, mintha értené.


Bede Anna tartozása

Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegô volt, ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsô ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.

{Ködmön: gyapjas birkabôrbôl készült felsôkabát}

A bírák fáradtan dôltek hanyatt székeiken, az egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyzô tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendôjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegzôdtek az ajtóra, melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.
- Van-e még odakünn valaki? - kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától.
- Egy leány - mondja a szolga.
- Hadd jöjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. - Üde légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat, s megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozván magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet, melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendôjét a fején, és mély sóhajjal feleli:
- Nagy az én bajom, nagyon nagy.
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegôben, elváltoztatva mindenkit és mindent.
A bírák arca nem olyan mogorva többé, a király képe meg az országbíróé is odább nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még elôbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felsô kapcsát, s kezeivel belenyúlni érte.

{Pruszlik: testhez simuló, kivágott, elöl fűzött nôi mellény}

Ű, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett. Milyen elbűvölô látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy kövér kéz van kinyújtva az írás felé.
- Egy végzés! - dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével, s amint azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendô, s a gazdag fekete haj egy vastag fonata kioldózva ömlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom volt elôbb, olyan most a szégyentôl, akár a bíbor.
- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt szegény: "Eredj lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni." Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a fél esztendôt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül: "A törvény, törvény."
Majd újra meg újra végigolvassa az idézô végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon; de bizony következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van ítélve.
A bádogkarika ôrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve besüvíti a nyílásokon: "A törvény, törvény."
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:
Kísérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelôhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de pici, piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.
- Talán valami mondanivalód van még?
- Semmi... semmi, csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt.
- Hisz akkor nem te vagy elítélve?
- Ű, édes Istenem! Hát miért ítélnének el engem? Nem vétek még a légynek sem.
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt "ez a dolga" a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a "fél esztendô miatt", hogy mégis ki kell állnia. Ű, mennyire várta! Beh jó, hogy nem bírta kivárni. Nem ezt várta...
Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig bírja folytatni:
- Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a szeretôje miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát...
- Mit, gyermekem?
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendôt.
A bírák egymásra néznek mosolyogva: "Milyen naiv, milyen együgyű lány!" Az elnök arca is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendôjével nem is annyira a homlokát törli; talán lejjebb valamit...
- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden -, hanem megállj csak, most jut eszembe...
Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk hozzátok...
Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre, s mohón szól közbe:
- Lássák, lássák!
Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a zsebkendôhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a fején.
- Odafönt másképp tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt.
- Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét szívéhez szorította.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése