MIKSZÁTH KÁLMÁN (1847-1910)
Tartalom :
Az a fekete folt
Lapaj ,a híres dudás
Bede Anna tartozása
Az a fekete folt
Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai
akol...
Bemeszelt fala van, veres födele van,
ólomszegekkel a kapuja kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas,
százados fák tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden
bolond; csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol
végén, hol a "bacsa" lakik egy fedél alatt a juhaival.
Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a
kavargó füstje, hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most
alkalmasint "méretlen húst" fôz otthon a bográcsban, neki ugyan nem
árt vele. A vén Mátrától le egészen a "Kopanyica" völgyig ô az
egyedüli úr. - Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:
{Brezina nevű helység több is létezett
Mikszáth korának Magyarországában. Talán a Nyitra megye északnyugati részén
fekvô Brezináról van szó.
Bacsa: számadó juhászt jelent
Méretlen hús: lopott hús}
Olej juhainak
Selyem legelôje,
Ezüst a nyakszíja,
Arany a csengôje.
És mikor végiglépdel mind az ezer darab a
harmattól csillogó gyepen, a nagy kilenc vezérkos legelöl, a kisebb bárányok
szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos
komolysággal, ha így együtt van az egész nyáj és a "Merkuj" kutya
vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra
hízik a kevély gyönyörűségtôl, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.
Cifra halinás bojtár kíséri a nyáj egyik
oldalát, míg a balszárnyon maga a "bacsa" baktat utánuk, gyöngéden
tekintve végig kedvencein, miket egytôl egyig, színrôl színre ismer. Még a
történetét is tudja valamennyinek.
... Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a
harasztosban, befonva magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A
Merkuj akadt rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolta a
nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belôle - ember.
{Jerke: fiatal nôstény juh
A halina durva gyapjúból készült posztó (szűr).
Toklyó: egy és két év közötti juh}
Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a
fekete jerke mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba
szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék
mellette, hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a
parancsolat.
Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan
vígan kaparja el lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon
nôtt fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! - kemény hideg éjjel
ellett és idô elôtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg
volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt és nem melengethette párájával:
költözôben volt már az akkor... Olej megfogta az idétlen báránykát és bevitte a
szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát kísérletképpen a kis
Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem
tudva egymásról semmit. Reggel, mikor felébredtek, a gyermek mosolygott a
fölelevenedett állatnak, az meg a farkát rázogatta. Mind a kettô örült. És sem
a mosolygó gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édesanyja.
Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika
született. Az Isten úgy intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte
cserébe a feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony
szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa olyan
ember, aki ösmeri a "mórest".
Az Úr akarta így. Három ura közül a
legnagyobbik az Isten, kibe nem lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri
az egész világot; úgy üt vele, amint akarja; ha fájó is az ütés nyoma, türelem
annak az orvossága.
Urának tiszteli Olej még a talári herceg
ôkegyelmességét is, akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina
aklostul, mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herceg
hatalmas, nagy ember, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal, s kilenc
vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember
az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a
többi embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját talpán
áll ôkelme. Meg nem bánt senkit, ôt se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség,
hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ
elejétôl az ô nyájához, nem megy hibaszámba, benne van az már a vérében a
született juhásznak, amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes
vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt.
{Talár: költött név}
Sokszor támad hát egy kis torzsalkodása ezzel
a harmadik urával, aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No,
de nem nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig telik Olejtôl a
szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétôl nyomban elnémul az
igazságszolgáltatás.
Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé,
kitôl tanult volna ô meg érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a
juhokkal. Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban;
azoknak jó minden.
De azért megvolt hôsünkben amaz ösztön, amaz
ôserô, amit az Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmíveletlenebb
szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ô arca felé fordítsa néha-néha.
Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint
kedvenc bárányát, de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis
porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és
fölnevelte. Ma már nagylány, maga fôzi a köménymagos levest, meg a
"demikát"-ot, maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a
bojtárét. ... Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.
{Demikát: birkapörkölt}
Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor
meghalt. Jó asszony volt, isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes
eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsúztató versekkel. Az
emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és civakodnak egymással és akik részt
vettek a temetésen, szemére vetik, hogy az "erdôk vadállatja" még
csak nem is sírt Boris után, egyetlen könnyét sem látták.
Olej nem ismerôs a falusi szokásokkal. Nem
sírt, nem akaródzott neki. Mit tudta ô, hogy azt így kívánja az illedelem. A
Brezina hallgatag fái nem tanították meg ôt hazudni.
Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé.
Szíve elszomorult. Némán, fedetlen fôvel kísérte ki a nyugalom helyére, a
temetés után kifizette a papot és kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a
széles kalapot s megindult a veresfödelű akolba.
Ugyan mirôl gondolkozhatott az úton?
A régi, ismerôs, százszor megjárt gyalogút
volt, mégsem ismert rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong. Hát a brezinai háztáj
hová lett? Minden úgy áll, mint azelôtt, szemben a bércek, alant a selyem rét a
futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden,
minden ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy
semmi... Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka.
A tündér Brezina ki van cserélve - egy sokkal
szomorúbbal!
Vajon tudta-e, miért?
És még most, tizenhat év múlva is, míg az
Anika ábrándos dalait kéjelegve viszi fülébe a völgybôl a szellô, ha a
domboldalon bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy
suttogó, titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:
"Tamás!..."
Az erdô fái közül jön és az erdô fái közt
elsuhan. A bokrok megrezzennek tôle, a füveken végighullámzik s mélységes csend
ereszkedik utána a Brezinára.
A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti
lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer ez a "Tamás" szó amaz
ismerôs, régi hangon, melyet talán tizenhat év elôtt kapott el a visszhang
azokról a szép piros ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá ôröltek a férgek
odalenn a fekete földben.
És a brezinai visszhang tizenhat éven át
mindig odább adta azt a hangot, erdô az erdônek, patak a pataknak elkiáltotta
azon módon, míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve
közepébe...
Vagy tán nem úgy volna?
A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az
szólította meg édes, szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott
le valaha régen az a hang, s mostan szárnya támadt?
A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga,
nagy fésű, mellyel térdig érô haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj
végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a cifra tüszô rézcsatja alá. Olej
nem veszi észre. Feszülten figyel és fürkészôleg néz szét a tájon.
Oh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdôvel,
a sziklával, a felhôkkel, olyan mindenféle gondolata támad!
Hátha csak úgy álmodta ô azt, hogy a Boris
meghalt... Hiszen az ô hangja volt ez! Szakasztott az ô hangja. A bacsa
fölemeli ökleit.
Ki merte ezt a hangot utánozni?
És elboruló tekintettel hordozza körül
szemeit, miknek fehéres része aláfordítja a kékeset.
Senkit sem lát, semmit sem hall.
A birkák némán legelésznek, a kolompos kos
mereven, semmitmondó ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák
levelei nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.
Ki szólította meg hát Olejt?
Ki tudja?
Talán maga a némaság, melyet csak a méhek
dongása rezegtet meg titokzatos méla harmóniában. Ha meg tudná mondani valaki,
mirôl döngnek a méhek a brezinai völgyben!
Tudnak-e arról valamit, hogy a halottak olyan
sokáig itt fenn bolyongnak, mikor már porrá lettek?
A bacsa újra visszadôl félkönyökére és
elgondolkozik. Különös gondolatok azok! Aki az erdô fáitól, a szikláktól, a
zuhogó pataktól és a vándorló felhôktôl kéri kölcsön a gondolatokat, az nem
fogy ki soha belôlük.
Az a nagy, mélységes talány, mely a természet
fönséges arcán honol, betölti még azt a vad lelket is, és beszél hozzá, az meg
felelget neki.
Ne higgyétek, hogy Olej nem gondolkozik.
Gondolkozik, és még sincs gondolatja, mert
szétfolyt, mint a megolvasztott ólom.
Egy kavargó káosz az, mely nem nyer alakot;
egy nagy éjszaka az, melynek sötétsége fény. És ez a fény az ôsköltészet.
Olej mindenrôl gondolkozik, de gondolatait
nem cseréli meg senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz
mulatság. Csak szomorú néha.
Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe
felesége s meg ne emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ô is majd
kifeslik az életbôl, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen
a temetôbe, és sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a
kilenc vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e
világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdô akkor is
oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nôni fog tavasszal, a patak vize
fölenged meg befagy, új báránynemzedék vígan ugrándozza körül az ismerôs
bokrokat - csak ô nem lesz itt soha többé.
Ha aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál
felhangzanak a völgyben Anika nótái, szinte jólesik a lelkének rájönni, hogy az
életének mégis lesz valami folytatása.
- Kár, hogy nem fiú lett - sóhajt fel s
szilajan vágja botját a nyáj közé, melytôl az szaggatott csoportokká riad.
Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús
gondolatait így közli velök.
És ezalatt lenn az akolnál új meg új dal kél
szárnyra a tót nép modorában, mélabúsan, fájón...
Jön már Garibaldi a szomszéd faluba,
Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza,
Bíróék Gyurija lovát kantározza.
Hogy jutott el a politika is a brezinai
völgybe, hol csak a madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harcok tépô emlékét és
reményeit? A levegô hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. îgy aztán
szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdô madarai hallgatják. Holnap már a
rigó is utána fütyüli.
Olej elôtt felélednek a régi emlékek, a nagy
"háború" zaja, amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat.
Vitéz két honvéd volt ... vagy, hogy most is az még ... mert hát a jó tót nép,
ámbár bebizonyult, hogy orv kezek által haltak el Vadkerten, midôn menekültek,
még mindig visszavárja valahonnan.
{A szabadságharc bukása után sokan olasz
segítségben reménykedtek. Klapka György (1820-1892) honvédtábornok volt, Gracza
Antal (1823-1849) Hont megyei szolgabíró barátjával, Záhony István
kántortanítóval portyázó szabadcsapatokat szervezett.
Graczát és Záhonyt a szabadságharc bukása
után Szeged környékén meggyilkolták.}
Olej nem vett részt a háborúban; neki nem
lehetett, hanem azt beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami,
mikor két jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország...
... Ne lett volna csak a keze alatt akkor is
ez a nyáj, melynek a kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli
tündérének!
Űrákig eltűnôdik ezen, - míg lassan
aláereszkedik az est. A nyáj pihenôje megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze,
annak jeléül, hogy jóllakott s most már csak kérôdzni akar.
A bojtár reggel óta elôször meri megszólítani
a bacsát.
- Nem hallja, gazduram, estét harangoznak
Taláron?
- Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg
inkább az ólmos botomat, aztán megyünk. Odadobtam a nyáj közé.
Még egyszer végignéz birkáin, ha vajon jól
van-e lakva valamennyi, vajon nincs-e híjuk?
Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme,
mely ezerhez szokott, a kilencszázkilencvenkilencben legott észrevenné az
apadást.
Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja a
nyakába a szűrt, aztán lassan leereszkedik a völgybe.
A kilenc vezérkos csengettyűje szép
összhangba vág ki, s a bojtár dudája is megszólal. Anika messzirôl hallhatja,
hogy a nyáj hazatért, s a tűzre teheti a finom "demikát"-ot, a
juhászok címeres eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor hazaérnek.
A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az
akol közelébe érnek, és kémlô szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az
udvaron annak a sugár, délceg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei
elôtt van - még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a
lehetetlenséget.
Anika már künn várja ôket, ami jólesik
Matyinak. Pedig hát ki tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a
nyájat lássa.
Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsú
termete meghajolva, szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettôl puha
kis keze aláeresztve, hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerôs öreg birka,
ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetbôl nyalja-e meg, vagy
megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, régen,
vagy arra, hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen
jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen!
- Jó estét, Anika - szólítja meg Matyi a leányt
szelíden. - Hogy mulattál azóta?
- Ma jobban, mint tegnap - felel az
mosolyogva. - Hát kendtek hogyan dicsérik meg a napjukat?
- Megvolnánk, kis fecském - mondá a bacsa,
halináját levetve -, kérdés, ha te megvagy-e a vacsorával?
- Már párolog a pörkölt, édesapám.
A bacsa arca kiderült a pörkölt szóra. Ünnepi
eledele ez neki.
- Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert
már én babonás vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a
pörkölt, ha juhászkéz is csinál benne valamit.
- Azt se tudom, gazduram, merre a tűzhely,
aztán nem is értek a szakácsmesterséghez.
- Ne okoskodj, kópé, ha mondom... hát nem a
tűzhelyen öntöttétek együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a
te fizonómiád öntôdött ki a lányom jövendôbelijének?
{A néphit szerint Szent András (nov. 30.)
éjszakáján a hideg vízbe öntött forró ólom megmutatja jövendôbelink alakját.
Fizonómia: görögbôl kb.: arcvonások}
- Nem egészen... - mondja Matyi elpirultan
-... csak egy ólomfigura volt az, dudával a vállán...
- Nem is duda volt - ellenveté Anika -,
hanem...
- Hanem? - hörgé Matyi.
- Puska, ha éppen tudni akarja kend.
Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.
Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit
dudának tartott eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a
szívét!...
Gépileg sietett bezárni az akolajtót a
betódult nyáj után.
Olej gondolatai rögtön visszatértek a
pörkölthöz, vagy hogy talán még el sem távoztak tôle.
- Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika!
Azt hinné az ember, vendég van a háznál.
- Amint van is. Mindjárt itt lesz.
- Kicsoda?
- Hát bizony az egy nagyon különös ember -
felelt Anika.
- Ösmerôsöm?
- Nem, nem. Egy úr, valami vadász... Sohasem
láttam.
- Nem vadász lesz az, leány, hanem a
vármegyén könyöklô. Hogy csak nem lehet az ember soha békén!
{Vármegyén könyöklô: Mikszáth saját jegyzete
szerint a megyei tisztviselô gúnyneve.}
- Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ô
ahhoz. Olyan az arca, mint a patyolat, tán még szél sem érte.
- Van-e puskája? - kérdé a bacsa.
- De még milyen!
Matyi most már egészen lehúzta a kalapot a
szemére s a nagy jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt,
mint a mélységes pokol; jaj, mindjárt elszédül.
- Bátor fickó lehet - dünnyögi Olej Tamás -,
hogy ide mer jönni vadászni a herceg erdeibe. Ha nem volna vendégnek ígérkezve,
leakasztanám a puskáját.
- Úgy uzsonna táján jött ide - fecsegett
Anika odább. - Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tôle eleinte. Tejet
kért inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.
- Minek fogadtad el? - méltatlankodék Olej.
- Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet,
van hála istennek elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.
- Visszaadjuk - szólt Olej. - Isten ments!
Mit gondolna a világ a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérônek a
tejet is.
Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva
kiáltott föl:
- Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás
arany! Tudjátok-e, hogy mit gondolok? - tette hozzá suttogva. - Ez vagy Gracza
lesz, vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt... ezer mennydörgôs mennykô,
Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, fickó, hanem inkább le kell vágni még
egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy
Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.
Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig
oda volt a lelkesüléstôl.
- És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy
megôrzöm, mintha a saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezébôl ki nem
veszi ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem
veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet.
Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.
- Váltig mondom kendnek, édesapám, hogy az
egy fiatal ember, aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett...
- Mit bírnád te azt megítélni, tacskó!
- Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.
- Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha
vászoncselédet lát.
- De Záhonynak, apám, már idôsebb embernek
kell lennie.
- Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy
"gaukler", ki tetszés szerint változtatja a fizonómiáját. Ma
nyolcvanéves aggastyán, hosszú ôsz szakállal, tar fejjel, holnap meg már
pelyhedzô állú siheder. Éppen arról ösmerek rá.
{Gaukler: németbôl: szemfényvesztô}
- De mikor azt is mondta, hogy kendet nem
ösmeri.
- No bizony, hát miért ne mondta volna?
Mondás, levegôrontás, aki hiszi, annak szentírás.
Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy
a vén Záhony lenne az a deli ifjú.
- Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és
erônek erejével meg akart csókolni.
Matyi önkéntelenül fölemelte az öklét.
- Igazán? - hörgé tompán.
- Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen
rimánkodott, hogy engedjem egyszer, egyetlenegyszer csak átkarolni a derekamat,
mert megôrül, ha nem hagyom.
- Hát hagytad, ugye? - szisszent föl Matyi.
- Mikor olyan igazán mondta, hogy ô akkor
megbolondul.
- Szakasztott Záhony! - rikkantott föl
kedvteléssel az öreg.
- Midôn aztán meg akart csókolni, úgy
odavágtam a gyomlálástól piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arcán, tudom,
ott maradt a nyoma.
- Oh, oh! - nevetett a bacsa. - Nem
haragudott meg?
- A másik arcát nyújtotta ide, hogy üssem meg
azt is. Azt mondta, nagyon jólesett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy
letörölje. Nyájasan búcsúzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta
magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már!
Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a
szemeiket. Karcsú vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke
zubbonyban, térdig érô csizmákban, úrias vadász-szerelvénnyel.
- Jó estét, juhász! - szólt, kalapját sem
érintve meg, amint az udvarba lépett. - Nos, kész-e a vacsora, galambom?
- Fogadj isten - felelt Olej lehangoltan,
egyrészt, mert nem Záhony a vendég, másrészt bosszantotta, hogy a titulusa akként
csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony
furcsa dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ô neve, hogy fölötte
áll a juhász hivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, hogy
legyen mit megemelni, amikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak mégis mind
el kell ezt nyelni a vendégtôl.
- Készen a vacsora, csak magát vártuk - szólt
Anika s befutott a szobába.
A bacsa közel lépett a vendéghez s
odanyújtotta kérges, nagy tenyerét.
- Kerüljünk beljebb.
A szoba csinos volt és tiszta: három
tulipántos láda a szögletekben, néhány pad, egy szék, meg egy csinos abrosszal
megterített asztal képezték bútorzatát. Falát a juhászok mennyei
közbenjárójának: Szent Vendelnek arcképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás
mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb
ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melybôl finom
paprikáspörkölt mosolygott eléjök.
- Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne -
biztatá a bacsa vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. - Hármunknak
elég lesz.
- Négyen vagyunk hozzá.
- A lány nem számít, úrfi, annak ha jut
valami, úgy is jó.
A vadász mohón nekiesett az ételnek s váltig
dicsérgette:
- Még ilyet nem ettem.
- Meghiszem. Olyan pörköltet a talári
hercegnél sem fôznek, mint a brezinai bacsánál.
A vendég mosolygott.
- Bárcsak mindennap ehetném.
A bacsának erre azt illett mondani:
- Jól van, azt eszünk hát holnap is.
- Köszönöm meghívásodat, eljövök.
A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok.
Ilyen siheder szólítja "te"-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor ôt
már a nótárius is megkendezte.
{Titulus: latinból: cím, rang
Szent Vendel (Wendelin) skót herceg a X-XI.
század fordulóján élt. Elhagyván a királyi udvart, remeteként parasztok állatait
gyógyította.
Nótárius: latinból: jegyzô}
Hej, ne volna csak vendég!
- Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó
helyen van itt. Anika a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt
koromsetét lesz.
- Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.
- Tán a környékbôl való az úrfi? ha meg nem
sérteném a kérdezôsködéssel.
- Innen a közelbôl.
- Bajjal talál ide a kocsi.
- Dehogynem. Az Olej aklánál volt mondva.
Téged hívnak ugye, Olejnek?
- Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig -
mondá a türelembôl kijött gazda hetykén - Olej Tamás, a Brezina bacsája és
hozzátehetném: ura.
A vendég nevetett.
- Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi
marad akkor nekem?
A bacsa sértôdve nagy szemeket meresztett a
nevetôre s önkéntelenül is kifakadt belôle a kevély kérdés:
- Mi is légyen hát a becsületes neve és
állapota? Mert azok szerint szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.
- Én Taláry Pál herceg vagyok.
Olej kezébôl kiesett a villa, ijedten ugrott
fel és elsápadt. Nagy szó volt az neki. A fiatal herceg ül vele szemben, akinél
a király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna.
- Oh, kegyelmes uram... oh, kegyelmes herceg
- dadogta félénken -, ki tudhatta azt!
- Nincs semmi baj, öreg - szólt a herceg
vidáman -, ha nem is a tied a Brezina, van neked annál többet érô kincsed is, a
szép Anika.
Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herceg
mellett, jéggé fagyott minden csepp vér, nem bírt volna megmozdulni vagy
egyetlen szót kiejteni, ha fejét veszik sem.
- Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább
költség.
E percben lépett be Anika, bort helyezve az
asztalra. Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta
neki:
- Aztán csínján bánjék a borral: könnyen
megzavarhatja a fejét.
- Eléggé megzavartad már te.
- Mikor már tán azelôtt is zavaros volt -
felelt a leány naiv pillantással, amitôl a selymes szobák hôsének melegen
kezdett a szíve dobogni.
- Oh, te boldogtalan! - förmed rá az apja. -
Miként merészelsz? oh, oh!...
- No bizony - felelt vissza Anika gyorsan. -
Hiszen nincs cukorból, se nem vicispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha
megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.
A herceg még sohasem érzett hasonló gyönyört,
mint most, amint azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak
peregtek. Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer
esztendeig.
- Csitt, leány! Tanuld meg, vakmerô, kivel
beszélsz. őkegyelmessége a fiatal herceg, a mi urunk.
Anika felkacagott. Üde nevetése olyan volt,
mint egy tündércsengettyű.
- Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi
a piszi. A fiatal herceg nem jár Brezinára, de még talán Talárba sem. Bécs
városában lakik az színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára
valóját, nemhogy ô maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is
annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött
kenyérrel. Aztán olyan is a herceg, mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem
azért herceg, hogy olyan legyen.
- Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek,
kegyelmes uram.
A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott,
hogy elkezdett Anikával versenyt kacagni, amire Anika azon hitben, hogy ôt
neveti, egyszerre duzzogó, haragos arcot vágott (illett neki), s mikor durcásan
kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, ôt ne tegyék
bolonddá.
De mikor már künn volt, mégis szöget ütött
fejébe a dolog. Hátha mégis a herceg. Hátha eljött Bécsbôl. Az Anika is
hallotta a csôsztôl, Lapaj Istóktól, hogy azelôtt egy öreg herceg volt az urok
s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem
lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy herceg: mikor olyan módos lenne
parasztlegénynek is.
Egészen elszomorodva futott föl a létrán az
akol padlására, hogy onnan lenézzen a szürkülô tájra.
Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herceg! A
talári várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a
zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herceg jelenlétét ez tudatja a környékkel.
... Könyörülô isten; ô arcul ütötte a
kegyelmes urat. Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtôm,
tán fejét is veszik.
Anika szorongó szívvel lépegetett le a
létrán, éppen azon gondolkozva, hova bújjék szégyenletében és valljuk meg,
félelmében is a herceg elôtt - midôn fényes hintó állott meg a ház elôtt, és
mire Anika az utolsó fölhágó pálcáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herceg is
az udvaron állt. Oh, csak meg ne látná.
De bizony azért is meglátja, s valóság-e vagy
káprázat, ô maga ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva,
mint valami pelyhet a földre emelje, amitôl Anika nem érez, nem tud semmit,
mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom,
gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.
- Mármost elhiszed, ugye, hogy én vagyok a
herceg?
Azzal a délceg ifjú nevetve a hintóba pattan,
búcsút int a kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja, lágy, behízelgô
hangon:
- De ne legyek én elôtted soha herceg, Anika.
Te pedig hercegnô leszesz elôttem mindig... mindig...
A hintó elrobog, de a búcsúszavak itt
maradnak. Csodálatos szavak! Égô tűzbôl vannak szôve, mely hosszú lángnyelveket
ereszt egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, úgy megdobogtatják azt, mintha
vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja
folytonosan, és utána egyik estétôl a másikig ismétli minden, minden... Éjjel a
sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag bércek hangot
adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a felforrt demikát is errôl
zúg a pattogó tűzhelyen: "te pedig hercegnô leszesz elôttem... mindig...
mindig...
És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amirôl
minden beszél.
Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák
dalai pihennek. Anika nótáit nem hallja ma meg sem Olej, sem Matyi; valamint a
Matyi dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral,
erdô jött helyette...
A leány arra gondol, minek is van a világon
herceg, mikor olyan szép az, hogy a gerlicemadár nem mondhatja a párjának:
különb madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép
az, hogy a gerlicemadár mind egyforma madár.
A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a
duda egyszerre puskává a Szent András-napján ólomöntelékben elôvarázsolt
jövendôbeli vállain...
Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.
Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az
újság, ott volt a herceg.
És ezután másnap, harmadnap is mindig ott
vadászik a fiatal uraság és mindég betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon
szeretheti a vadat és tejet.
Az öreg Olej harmadnap már összeráncolta
homlokát e hírre s így szólt a bojtárhoz:
- Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság
sokat vadászik itt. Beszélni akarok vele.
Anika összerezzent s egyetlen szavát nem
lehetett venni ez este.
Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta
kétszer sem történt tán ilyen eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba
eshetik, hová maradt el mellôlük földi gondviselôjük a hatalom derék
jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott "ne te ne" és "brcs
ki" vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem, és rosszabb
lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül.
Anikát elküldte mindjárt délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késô
este jöhet meg, maga pedig megtömte a "vászonpipát" abból a boldogtalan
növénybôl, melyért királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy
szokott szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol
megszíván magát egy kis vizenyôsséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej
rágyújtott, hanyatt feküdt a hímes gyepen az udvaron és az aklot nézte, szép
veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat... Sokáig
nézegette és sohasem tudott betelni vele... Uram és teremtôm, de helyes kômíves
lehetett, aki megalkotta!
Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett
észre a falon, s amint hátra tekint, Pál herceget pillantja meg. Éppen ôt várta
Olej.
Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midôn az
ajtó-madzagot megrázva, a závár mégsem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s
bezörget.
- Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál,
szép tündérem, kis báránykám...
De bizony hiába zörgetett a herceg, a
bárányka nem eresztette be, helyette Olej durva hangja felelt:
- Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én
vagyok itt, ha talán valamit parancsolna hercegséged?
- Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van
Anika?
Olej megrázta cifra tüszôjét derekán, aztán
végigsimítá nagy barna kezeivel homlokát.
- A leány nem áll az uradalom szolgálatában -
szólt -; én és egy bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánnyal
csak én rendelkezhetem.
Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett
Olejra.
- Mit akarsz ezzel mondani?
A bacsa egészen közel lépett a fôúrhoz és
megrázta ökleit a levegôben. A bornyúszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas
izmait, füstös homlokán kidagadtak az erek, s durva, érdes hangja dörgôvé,
viharossá vált:
{Tüszô: széles bôröv
Bornyúszájú ing: lobogós ujjú ing}
- Azt akarom mondani, hogyha ott az akol
környékén vadászgat ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen
megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.
És e szavainál jellemzôleg öklével a saját
mellét ütötte meg, mintha mondaná: "én leszek az a medve".
A hatalmas úr, kinek hetven faluban
harangoznak, ha meghal, s kilenc vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett,
mint a pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hová legyen, mit feleljen, amint a
brezinai bacsa rászegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt
elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy tán
Olejra szegezze, szintén reszketett.
- Megfeledkeztél, kivel beszélsz? - hebegé.
- Tudom, kivel beszélek: urammal. De
kegyelmességed se feledkezzék meg, kivel beszél.
- Vajon kivel?
Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy
hôs.
- Annak a leánynak az apjával.
Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata
támadt.
- Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled,
mint egy apával illik. Nekem a leányod kell mindenáron.
- Én pedig nem adom semmi áron.
- Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha
ez az akol a tied lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám.
A bacsának nem lehetett volna nagyobbat
mondani. Az ezeregyéj szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító
valósághoz képest! A brezinai veres födelű akol, a kilenc vezérkos, a száz
selyemürü és a többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a
többi embereknek, kik még a világon vannak!
Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek
egyik serpenyôjébe egy oly nagy súlyú darabot dobnak, mely még akkor meglógázza
azt egypár percre, ha nem nyomná is tán alá késôbb.
A herceg gyönyörrel nézte a biztató inogást.
- îgy aztán igazán te lennél a Brezinák ura.
A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek
vonultak el lelki szemei elôtt a jövôbôl. Aranyos csat lesz tüszôjén; selyembôl
lesz az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni
utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a
butykosból, kedves egészségére kívánja; minden élô ember megsüvegeli s megirigyli:
ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága, kincse, hogy a burkus
király ládafiának sem válnék szégyenére.
{Burkus: a porosz régies megfelelôje}
Olej megrázkódott.
De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg
kincset, és azt is megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy
nagy fekete árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék - az önvád.
- Nos, Olej, határozz!
- Nem, nem, kegyelmés úr, hagyjon el engem,
kérem. Hagyjon el, hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja
meg ôsz fejemet!
- Vigyázz, ne hamarkodd el! Nem mindig
találsz tékozló kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen
ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint
egy grófkisasszonynak. ő maga is szeret engem s szívesen jô. Mit gondolkozol
hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!
Az öreg arcáról nagy verejték-csöppek
gyöngyöztek, halk, reszketô hangon mondá:
- Soha!... Soha!
- Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit
kívánok. Azt, hogy szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogaidat és ne ordítozd tele a
világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzátapadni.
Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez
csak a sors kereke lesz, melynek küllôibe nem lehetett kapaszkodnod.
Olej elfordította a fejét.
- Minek mondta hát el akkor - hörgé tompán -,
cselekedett volna anélkül...
- Jó, tehát anélkül fogom cselekedni - szólt
a herceg hirtelen megfordulva -, Isten megáldjon!
Ezzel sietô léptekkel fütyörészve távozott.
Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje.
Kiáltani akart még valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem
rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással szegzôdtek a herceg
után; ijedség, undor tükrözôdött bennök.
A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be
a szobába. Feje szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint
megannyi meredek hegyrôl guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és
összeszoríták.
- Jaj, a kólika! - kiáltá hörögve.
{Kólika: görög eredetű szó. Kezdetben
hascsikarást jelentett, itt kissé átvittebb értelemben: az ember belsejét
emésztô kór.}
A bércek visszamondták: jaj, a kólika.
És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember
hazudik önmagának.
A szobába érve ágyba feküdt, elhitette
magával, hogy kólikában szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat,
késôbb aztán kísértetiessé vált arcát a párnák alá rejtve azon könnyebbséget
találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett - énekelni.
Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok
elkergetik az ô fekete gondolatait?
Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten
figyelve meghallotta künn az Anika ruganyos lépteit.
- Megjött, látni fog! - kiáltá az öregember
és fölugrott, mint az ôrült. Átellenben az ággyal a tükör függött, mely dúlt
arcát mutatá: megállt elôtte, üvegesedô szemekkel nézve a saját énjét - azután
egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest ütött rá,
hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje.
Kezeibôl vér folyt, szemei fölfelé fordultak
karikáikkal, mire Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül
hevert a földön.
Anika el nem bírta gondolni, mi baja, sietve
föllocsolta vízzel s ismét ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vívódva
csodálatos szörnyekkel, kígyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját
akarták kivájni.
Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat
Matyival, de nem költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy
mentek el éhgyomorral.
Szép nyári reggel volt. A természet derült
mosolyából minden tárgynak jutott. A harmatos fű buján kínálta magát a
birkáknak, s azok szót fogadva vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman
csicseregtek... egyszóval olyan kellemes reggel volt, minôt a poéták szoktak
megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az egyedüli,
melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak törpíthet.
Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi
szomorú.
Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni
rossz volt, a nyájat dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni
fárasztó volt, gondolkozni, oh, gondolkozni gyötrelmes volt.
{Kast kötni: latin eredetű szó, magyar
megfelelôje: irányít, vezet. A kas növények szárából font, kötött edényféle.}
És mégis lehetetlenné vált menekülnie a
gondolatoktól; megrohanták, utána mentek mindenüvé, elöl ügettek minden
foglalkozásában.
A gondolatok szemtelenek és nem engedik
magoknak azt mondani: "takarodjatok innen!"
Mi lesz Anikából? ő el akarta adni gyermekét,
ô, Olej Tamás, a brezinai bacsa. Kincsért, gazdagságért vérére alkudott. Soha!
soha!
És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az
erdô fái közt, ma már harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!
Irtóztató. A kilenc vezérkos csengôje mikor
összevág, ebbe a rímbe megy ki: "aklot cserélt ... becsületért."
- Hej, bojtár, szedd le azokat a csengôket!
Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja,
hova lett a bacsa esze.
- Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengôket:
mást gondoltam. Vedd föl a szűrödet! Mennyi idô lehet?
- Túl van a nap a fele útján.
- El fogsz menni Talárba.
- Értem, gazd'uram.
- Ott a hercegi kastélyba mégy s azt mondod,
hogy a brezinai bacsa küld, magával a herceggel akarsz beszélni.
Matyi úgy figyelt, hogy a lélegzetét is elfojtá.
- Beeresztenek. Oda fogsz állani a herceg elé
és ezt fogod neki mondani, szóról szóra: "Kegyelmes uram, azt üzeni a
brezinai bacsa, hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le
róla, kegyelmes uram." Megértettél-e? Siess!
Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi
az a bizonyos dolog, de a bacsa kevély természete nem tűrt beavatkozást, de még
kérdezôsködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a hercegnek
kedves - és sietett vele.
Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt.
Lihegve, fáradtan és mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolba szedte ezt
a jókedvet?
- Mit üzen a herceg? - kérdé a bacsa fojtott
hangon.
- Hát csak semmit, gazduram: még annál is
kevesebbet.
- Tán bizony nem is beszéltél vele? - faggatá
szorongva.
- De nem ám - felelte nyugodt
lelkiismerettel.
- Nem parancsoltam? - ordítá dühösen.
- Akár parancsolta, akár nem... a herceg ma
déltájban elutazott Bécsbe; oda csak nem mehettem utána - szólt a bojtár némi
kötôdéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.
A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei
dülledtek ki és arca sápadt el még jobban.
Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett
eszeveszetten futni hazafelé.
Sejtelme valósult.
A ház elôtt friss keréknyomok látszottak.
Bent a szobát üresen találta.
Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a
fehér pettyes kendô, az olajos pruszlik, a zöld rásaszoknya és a skófiummal
kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplôjét vitte magával. A ködmönre egy
írás volt kiterítve, a talári herceg címeres pecsétjével, fogai közt kardot
tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról.
{A pruszlik, a német Brustfleckbôl, mellény.
A rása ritka szálú, gyönge, lágy gyapjúszövet. A skófium a hímzéshez használt
arany- vagy ezüstfonál latin eredetű neve.}
A bacsa szívébe mintha éles kést döftek
volna, mikor ezeket megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az
önvád találékony útmutató! A herceg úgy tett, amint ô hagyta meg neki: magától
cselekedett, éspedig villámgyorsan.
Az öregember megsimította a homlokát, tétován
nézett körül és elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:
- Anika! Anika!
Tudta pedig, hogy nem jô felelet sehonnan.
Hol van már Anika azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!
Midôn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre
elcsendesült: sápadt arcáról eltűnt a bánat és kétségbeesés, sötétté, dacossá
vált. Kiment az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen
eregette ott a füstöket, mintha legföljebb azon tűnôdnék, lesz-e vajon esô
holnap?
Egyszerre azonban hirtelen fölállott és
megfenyegette mutatóujjával az eget.
- Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked
valamit!
Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se
volna, pipázott szakadatlanul.
Csak akkor emelkedék föl ismét, midôn a nyáj
Matyi kormányzata mellett besétált az udvarra.
- Jó, hogy jössz, édes fiam - szólt a
bojtárhoz, oly nyájasan, mint soha azelôtt. - Egy sürgôs írás van odabenn az
asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tiszttartó úrhoz Talárba; küldje a
kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója
is lesz hozzá.
- Mindjárt bemegyek érte, gazd'uram.
- Ne fáraszd magad, majd kihozom.
- De legalább egy kis fôtt ételt hadd kérjek
Anikától.
- Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz
útközben.
Matyi fejét csóválta. Mi történhetett
odabenn, hogy az öreg be nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán
sír? Pedig olyan jól esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél percre,
hogyan néz ki. Mindennap látja, mindig elôtte lebeg, s mégis mindennap
elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem!
Mindegy no, ma csak hadd évôdjék a herceg
távozása miatt, holnap, holnapután már megint visszatér a szeretete ôhozzá.
Megint duda lesz az öntött ólom-figura vállain...
Matyi jókedvvel indult el a herceg által ott
hagyott okmánnyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak
beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.
Sorba járta kedvenc birkáit, itt-ott megállt
egyik vagy másik elôtt és értelmetlen félszavakat morgott hozzá; végre még ezek
a félszavak is elvesztek elôtörô zokogásába.
A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.
Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson
alóla semmit, úgy ment ki az akol ajtaján. Midôn kiért, kétszer fordítá meg a
kulcsot az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett
azelôtt, most egyenesen a vályú melletti kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy
sóhajjal a kútba dobta.
Most azután a dologhoz látott, bár már
sötétedni kezdett. Az udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti
gyorsasággal hordta szét, s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.
És mikor mindennel készen volt, felölté cifra
halináját és meggyújtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égô kévét pedig,
fölhágván a létrára, a takarmánnyal telerakott padlásra dobott.
A szél mohón kapott a vígan lobogó
tűznyelveken s egy pillanat alatt óriásokká nevelte.
A híres brezinai bacsa pedig futott
tüskön-bokron keresztül irány, cél nélkül; vissza sem nézett többé... Minek is?
Tudhatta úgyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdô, mintha
fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott
hatolni a tűzfény, valami csodálatos, hernyó alakú állatok szálltak a levegôben
arcára, mik csípték és viszketegséget okoztak... Egyet megfogott futtában,
markába vette, hogy megvizsgálja, mi!... Nem hernyó volt, hanem fekete pernye,
mit idáig hozott a szél a brezinai égô akolról...
És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten
tudja, hol fog megállni?...
Midôn Matyi hazakerült hajnalban, a brezinai
aklot nem találta sehol, csak egy nagy füstölgô foltot a helyén.
Halomra dôlt gerendák, leomlott faiak,
megfeketedett csontok...
Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé?
Az a nagy megdöbbentô talány, mely elôtte
kitárult, összeszorította a bojtár szívét.
Anika és a bacsa nevét kiáltozta.
Senki sem felelt.
"Istenem, hol lehetnek?"
A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a
hamu alól, bizony nem adtak erre feleletet.
---
És a brezinai völgy csendes azóta, kövér
füvét nem tapossa sem ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa
meghozza gyümölcsét meg elhullatja, a fű megnô és újra kiszárad, csak egy nagy
fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a
busongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:
Ott künn a Brezinán az a fekete folt,
Fekete folt helyén valaha akol volt...
Lapaj, a híres dudás
Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának
nyolc darab másfél öles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét, s
beszúrja a földbe sorjában mintegy másfél arasznyi távolságra, miáltal vázát
nyeri leendô tanyájának. A félkört képezô husángok tetejére odaköt madzagokkal
egy végig lefutó mogyorófahajtást, összetartó kapocsnak, mely egészen olyan,
mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerinc. Most aztán berakja a
kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli
csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt "másli"-nak egy füstös, ócska
zsúpot, s kész a rendôrségi palota.
Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejezô
hatással uralkodik egy-egy dűlô fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel
halad el mellette minden jó és rossz járatban levô jámbor keresztény lélek,
mert a gonosz cselekedetek megtorlásának "elsô fóruma" ez, melynek
külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel mint a vármegyeház, annak
a képére ütött; egy vérbôl való azzal.
{Zsúp: tetôfedésre való szalma
Dűlô: a határnak két út közti része
Fórum: a politikai és közélet színtere az
ókori Rómában, itt: bíróság}
De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik
el a csôszkunyhón, ha egy nagy kerek folt feketedik elôtte, jeléül a büntetô
igazság jelenvalóságának, melynek személyesítôje, Lapaj Istók, a híres dudás,
az itt föllobogó rôzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis
"méretlen" húst is, mely iránti vonzalmát az ôsöktôl,
juhász-elôdeitôl örökölte.
Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös
bot, a hatalmi jelvény oda van támasztva a "guliba" oldalához, vagy
ha tán mindenki elrettentésére a vörös szegélyű "halina" is kint lóg
a homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csôsz, az élesszemű
Istók, bent pihen, s a hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével,
nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni!
{Guliba: kaliba, kunyhó
Halina: posztóféle; ebbôl készült ruha vagy
lábbeli}
Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész
dolog csak gyalázatos fortély, s míg itt a szűrujjas és bot ôrzi a vidéket,
addig a gazdájok, a híres Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles,
terjedelmes az ô hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly
tökéletességre vigye, mint ô, ki minden csínját-bínját érti szakmájának, melyet
sokszor úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza.
Nem tréfadolog ám az ô kenyere; meg van
szolgálva emberül, s ha az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók
hason fekve bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy ôkegyelmének meg van
fordítva a világ rendje; s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az
éjszaka a megháborítója.
Az ô hivatalos órái este kezdôdnek. Az egész
természet alszik, neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra
mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhôk
feketén ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok
nyakába lebocsátani, míg a költôi Garam habjai alant a völgyben gyanúsan
locsogják: "Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!"
De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a
legjobban.
Kint guggol az ajtó elôtt. Tüzét kioltotta
politikából. A tűz rossz szövetségese a rendészetnek: ôt messzirôl látják, ha
tűz világítja meg alakját, s ô közelre sem lát miatta. A tüzet csak a
"zapekacská"-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy
megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánnyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral
szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen
mihaszna növényt "magyar kir. dohánynak". Aztán jól ízlik így is.
Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, élvezettel szívja, s szemei
andalogva követik, míg csak láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a
nagy semmibe, s belefogódzkodnak a felhôkbe. Reggelre harmat lesz belôlük.
{Zapekacska: pipa}
A némaságot csak néha szakítja meg
kollégáinak szellôszárnyon ide hajtott hangja a faluból - a kutyaugatás és a
kakaskukorékolás. Azok a falut ôrzik; ô a mezôt. Lapaj jó ismerôsük, s kettôt
lehetne tenni egy ellen, hogy majdnem érti ôket. Hangjukat legalább ismeri,
tudván: a Svarka Mátyás "Viszkocs"-a, vagy a Lipták Marciék
"Ulan"-ja-e a felszólaló. A kakasnemzetséggel sincs különben: sôt e
tekintetben a huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy
mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta nyakába.
Az elsô kakas, rendesen a rektor uramé, már
tizenegy órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán
mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje, s
azt hiszi a bolond, hogy így hamarább jô meg a reggel. Utána az özvegy
tekintetes asszony, a tiszttartóné kokinkínai szárnyasai veszik át a szót -
éppen fél tizenkettôre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor
kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra elôtt a toronyóra, leolvashatja.
Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki vékonyan, ki
vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket Lapaj mind meg tud egymástól
különböztetni, mintha egyenként lenne ismerôs mindenikkel.
Öröklött tudomány ez, nemzedékrôl nemzedékre
száll. Lapaj öregapja számadó "bacsa" volt a hlinai akolban, ami a
juhászvilágban legalább akkora rang, mint a közönséges életben a fôispánság:
apáról fiúra, unokára fényt vet az elôd ez állása. Apja vödörbôl csöbörbe
csöppent, egyszerű juhásszá lett, de ô is kint élt a természetben, s eltanulta
titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal, s inkább tartozott
közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma,
kifejezéstelen arcú állatok, melyeket nem különböztet meg elütô arcszín,
különféle homlok, saját testhordozás, jellemzô hang, annyira egymás képére
vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is olyan akadémiai tag, kinek
tudománya el bírjon igazodni: melyik az egyik és melyik a másik; de bezzeg a
juhász ösmeri mind, az ô szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket
közönséges ember megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga
birkáját, legyen elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét
is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor
meg nem gyôzôdtem volna róla.
Lapaj az ôsöktôl örökölte éles megfigyelô
tehetségét, s ha leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi
annak mint csôsz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet, s
legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostohaanyja, ezek jobbak, mint az
emberek. Legalább olyanok, aminônek mutatkoznak, meg lehet ôket ismerni,
tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.
A ló megrágja, csúfosan elrondítja a
káposztát, ha beleszabadul; a kutya, mint a filozófus, bebarangolja ôsszel a
kertet, s nagy kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borjú egyenesen
szalad a lucernásnak, pedig attól fújódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét
hajhászná (no, de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malac a föld titkaiban
turkál, s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki
saját vesztére.
{Rektor: igazgató, igazgató-tanító
Bacsa: számadó juhász
Csimbókos: bogos, csomós}
S míg az állatokról elôre tudhatni, mi van a
begyükben, s jönnek nyíltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb
ember alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét,
fölhasználva álmát, a sötétséget, az ôszi ködöt, s amit két szeme lát ilyenkor,
a két keze utána nyúl.
Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos
arccal jô, szíves jó estét kíván Lapajnak; megkínálja dohánnyal, pálinkás
butykosából húzni enged neki egyet, s Istók már azt hinné, no ezt most a
barátság hajtotta ide, mikor rövid idô múlva rájô, hogy a legszebb
káposztafônek lába támadt, s hogy az óriási úritök is, a határ büszkesége,
melyre a tiszteletes asszony még a nevét is kivájta kötôtűvel, utánuk
kérezkedett.
Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán
gyanakodó, bizalmatlan irántok; nem is volt, s talán sohasem is lesz velök
közelebbi érintkezésben. Alig bírom fölfogni, hogyan s kitôl tanult beszélni, s
azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.
De mirôl is beszélne, még ha volna is kivel?
Neki nincsenek sem örömei, sem fájdalmai; következésképp gondolatai sem,
melyeknek kifejezést kívánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb,
szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb
tájék szüli ôket, késôbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le, s még
déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri
már ôket, s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájuk alkalmazkodik.
Gyümölcsüket, a diót, mogyorót, kemény héjba
zárja; földjüket telerakja kôvel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán, s ne
öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égbôl csak egy kis darab
jutott nekik: a többit elzárják elôlük komor, hóborította bércek.
A szelet, vihart ott tartja a Fátrában, s ha
kiereszti, annak lehelete ôket éri elôször; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a
nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még
senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes,
türelmes nép.
A természet csintalan packázását majmolja
minden. A búzakalász nem nô meg, csak feleannyira, mint az elkényeztetett
alföldi rónán, s oly apró, kedvetlen szemeket hoz s keményet, mintha maga sem
vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít ki magából, ahelyett
hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából
kivetkôztesse; körte, alma elvadul, s ízétôl Szibériára gondol, aki beleharap.
{Packázás: hatalmaskodó pimaszkodás}
Még a szerelem költészete is, mely minden
népnél minden bércen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon
forró, mint a tűz, andalító, mint a virágillat, ônáluk fanyar, színtelen és
furcsa:
Kedvesem oldalánál ültem,
Szíveink dobogni kezdtek, orcáink kigyúltak,
S már-már elcsattant volna az elsô bűbájos
csók.
De e pillanatban a pipám kialudt,
S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt
megtömjem.
És ez nem valami tréfás, humoros vers ám,
hanem szomorú, bánatos melódiájú dal. A legény viharos fájdalommal siratja a
végzet ádáz kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a
"zapecskából" a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes
e világon.
Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni!
Pedig hát ô még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcnak nem
volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha
megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert
ô dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép lány talpa
viszketett már meg az ô híres nótáitól.
Hol tanulta ezeket olyan szomorúan, olyan
édes fájón, olyan selyemlágyan, viharos vígan, hogy aki meghallja, majd a szíve
reped meg bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viasszá válik,
s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje... aztán még jobban szétfoly, most már
nem is viasz többé, hanem folyó méz, amely édes a duda szavától, s mely nyomban
keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull
beléje?
Ki volt mestere a természet fiának, aki nem
társalog az emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen.
Bércek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ô rájuk; azok sem
tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoricaszárak nem
buzdították tapsaikkal. Hol, kitôl nyerte hát a dudálás hatalmát? A
juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti
hangszeren, maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez
értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.
Aztán Istók sohasem távozott el vidékérôl,
kivéve régen, fiatal korában, pályaválasztási vajúdásai közt ôt is meglepvén a
nemzeti hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a
mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll, s a drótozás
által segíti dacolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben).
Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy fél év múlva megunta
dicséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen
cseréptárgyakra is kiterjeszti, s haza kerülvén, az éppen üresedésben levô
kerülôséget foglalta el.
ő maga nemigen emlegeti Űperencián-túli
útját, hanem a tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külsô országban,
világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s bölcsességet, mit
most vasárnaponként apródonként hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran
beszéli, hogy amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földrôl
álmodozva ballag Berlinnek utcáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg
örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű drótkarikával a
karján, széles, rézcsatos szíjjal a derekán.
- Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? -
kiáltá nyakába borulva a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még
otthoni por is van.
Lapaj közönyösen fejtôzött ki karjaiból.
- Úgy no, az Istók vagyok: hát aztán? - s
azzal zavartalanul haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a
találkozás fölött.
- Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem
ismertél rám?
Erre (a tiszteletes úr elôadása szerint)
hôsünk mégis megfordult, s bosszús hangon visszafelelt:
- Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr
"student" fia. Tán van valami drótozni valója?
Valahányszor a tiszteletes úr az epizód
elbeszélésébe bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly
kevés történik egy emberrel, akit a "hegyek elnyelnek" (ezt a kifejezést
használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreesô
tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég
megtörtént; mivel pedig ezen kívül egy fiatalkori csíny emléke, egy állítólag
jelenlétében végbement nagyszerű verekedés és harmadikul a tiszteletesné
asszonnyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik élete magvát és
fômozzanatait, s miután az anyatermészet jobb sorsra érdemes bôbeszédűséggel
áldotta meg amaz idô óta, ahogy az iskolai leckefölmondás alól kikerült, nem
lehet csodálkozni, ha az annyiszor fordult elô társalgásában, mint bizonyos
megunt ételek némely vendéglô étlapjain. Annyival is inkább megengedhetô ez
neki, mert e története lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére,
kifejtvén, hogy a tót népben nincs gyöngédebb érzelem, s nincs fogékonyság a
szülôföld iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak
azért látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimájú kalappal több
fogyjon el a tizenkilencedik században.
{Student: tanuló
Epizód: esemény, élmény
Fátum: végzet, sors
Eklézsia: egyház, templom}
Mindezek dacára azonban szereti Lapajt, s
télen, mikor a természet magára csukja az ajtót, úgyhogy Lapaj is kiszorul
ölébôl, az eklézsiának messze a "lazok"-ban fekvô s ilyenkor
elhagyott malmában van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik
tavaszig az üres malomra felügyelni; az erdô pedig anyagot ad a foglalkozáshoz:
a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblyefaragáshoz.
Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember
ritkán fordul meg e helyen, de farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetôdik
be egy-egy vidékbeli, ki megalkudni jô a dudáshoz, lakodalom lévén esendôben
házánál.
Sok szószaporítás ilyenkor se történik. A
Lapaj művészetének szabott ára van, melybôl nem enged semmit! Egy verdung
dohány, estefelé egy kancsó törkölypálinka, éjféltájban egy icce mézes,
hajnalban pedig egy messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolc
garas. Nem kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban.
Ott van például Hikszum, a kékkôi dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott
piktorral festette le dudástul, bocskorostul, képét odaakasztották a
palotaterembe palatinusok, fôispánok közé, és arannyal fizetik. Petrust, egy
másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el mindennel, s olyan dolga
van, hogy borban fürdik, zsír az étele, olvasztott vaj az itala (aminô
életmódot pedig a tót fantázia is csak a jövô életben ígér az igazaknak).
{Laz: felvidéki pásztortanya, hegyi tanya
Icce: kb. 8 dl-es űrmérték
Messzely: kb. 3 dl-es űrmérték}
S Lapaj mindkettôjöknél nagyobb, híresebb. ő
nem tudja azt, de más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép
beszéli, hetedvármegyékbôl kergetve a hiúság és féltékenység által, egy éjszaka
álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolc garast egy nótáért,
ha igazán olyan legény-e, mint a híre?
Istók elfújta mélabúsan, édes-fájón a hegyek
legszomorúbb nótáját, hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a
gyönyörtôl megittasodva, s a vén folyó habjai megszűntek locsogni, zúgni,
nehogy zavarják:
Hej, szomorú akol
Ott künn a havasban:
Hiányos a nyája.
Bacsa talpig vasban!
Hikszum nem várta be a dal végét,
szégyenletében futott a világnak, s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus
pedig sírva fakadt, mint a gyermek, s amint visszatért a faluba, hol dudáját
hagyta, az volt az elsô dolga, hogy fogott egy bicskát, s kettéhasította nagy
dicsôséget szerzett szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ô
szemében, mióta Lapajt hallotta.
És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett:
hol tanulta, kitôl tanulta Lapaj a művészetét? Ha addig él is, ha térdig kopik
is a lába, ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét, s
kitanulja még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.
{Fortély: a mesterség minden csínja-bínja}
Hanem erre bizony nem tudott felelni senki,
hiába volt minden töprengés, találgatás. Végre is abban állapodott meg a
közvélemény, hogy a dudában van a csodatevô varázserô. A duda egy fekete szôrű
birka porhüvelye. Vannak, kik még báránykorából ismerik. Luca éjszakáján, éppen
éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a néhai
Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama kenetes atyai
hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a bolyhos, gyapjas
állatot, órákig eljátszott vele, kezébôl etette, üde fűvel, drága sóval
kedvezett neki, úgyhogy az tökéletes kezes lett, egyéb híja sem volt talán,
mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami egy birkára
nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hítta.
Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy emberkolera
után változatosságból a birkanemzetségre került a tömeges halál sora, Pokolka
is engedett az uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a
többiben, s bôrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar.
Istók dudát csinált belôle. Gyönyörű, művészi
dudát, melynek felsô sípja gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása
pedig, ha nem arany, hát legalábbis réz. Nincs olyan szerszáma még Szent
Dávidnak sem! Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme,
mert négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Luca
éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ô elátkozott, birkává vált
tündér-királyleány, s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat lehel
holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is majd megolvad
tôlük; mert nem kell ám azt bolond ésszel hinni, hogy Istók fújja a nótákat, ô
csak külszín okáért tartja ott száját, legfeljebb a kezdetét súgja bele, aztán
billeget hozzá, szorongatja a hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ô
csinálná.
Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok
regényes beszéd, nem bírt szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját
megszerezze. Hanem hát ez nem volt eladó, dacára annak, hogy Petrus -
fölizgatva Éliás zsidó által közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása
miatt - rangos hetykeséggel száz kemény tallért ígért a szerszámért.
De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak
nevetett. Hát mi szüksége neki a pénzre? ő még a bocskorszíját sem adja oda egy
királyságért, ha megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába
magyarázta Éliás, hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az
imposztor) három dudát is vehet, szebbnél szebbet, s még tetejébe annyi pénze
marad, hogy ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rotschildnál.
Hanem hát a Lapaj Istók ôszülô fejében
sohasem fordult meg az a vágy: pénzt kamatoztatni, sem Rotschildon túltenni; ha
már legalább azt mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti,
politúros lesz a tüzelôfája, suhogó selyem lesz a viselô inge, karbunkuluscsat
a derékszíján, s kilenc lépésrôl veszi le a kalapját, ha erre jár, a brezinai
bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság háramlik rá a
duda eladásából.
{Tallér: ezüstpénz a 16-19. században
Imposztor: csaló, mákvirág, kópé
Karbunkulus: vörös színű drágakô}
Egyszóval, az adásvételbôl nem lett semmi,
Éliás nagy bosszúságára, ki azon vékony reménnyel bocsátá útnak Petrust, hogy
ez idô szerint teljes lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem
adja, ellopni pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel
alvó párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tôle, sem most,
sem a jövôben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog kelleni,
minthogy - fájdalom! - nem iszákos ember, aminôvel, torka lévén a tanácsadója,
könnyebb boldogulni.
Azonban (úgymond Éliás) a fickó már öreg,
maholnap lerázza magáról a földi port: és akkor ô megszerzi a híres dudát (mely
annak fog jutni, aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon
elôpénzt, s hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét.
{Adressz: cím}
Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét
a következôkben: túl a brezinai nagy erdôn van egy düledezô malom, attól balra
nyílik a "Rocska" nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a
legelhagyatottabbikon menjen a hírvivô addig, míg a két szeme lát, míg a
"Motiká"-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a
legmagasabb csúcsra, s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég, ott
kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A száz tallér
éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért.
Hôsünk semmit sem tudott az alkuról, mert
Éliásban volt annyi elôrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mendemondák
orrára; Lapaj még azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató
vendégei. Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem
beszélve emberi lénnyel, s mégsem unva el magát soha. Mert hát olyan jó
barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ô dudált,
s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bérc fölött ült hallgatagon, rezgésbe
jött, mint az ébredezô szív; a fűszálak dugdosva integettek egymásnak
jobbra-balra hajladozva: fű, virág bűbájos illatot lehelt, melybe rejtélyesen
vegyült be a föld párázata, mint egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de
érezni lehetett.
Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a
természetet hallgassa. Erdôk zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás,
méhdöngicsélés, munkások dala a távolban s elhaló kürtszó még távolabb,
összefolyt édes, olvadó harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat,
elbájolóbbat szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem
tolmácsolhat.
A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a
dudában, nem kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak
beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá.
Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e
minket? A földnek szíve van. Aki ráborul, s fülét odaszorítja közös tápláló
anyánk barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási
kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve
dobogása az.
A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok.
Avagy honnan van az, hogy az elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem
ültette, hová madár sem viszi a magvát; egy nap ezer meg ezer soha nem látott
színű és alakú virág támad magától? A föld költészete ez! Az ô új gondolatai!
És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is
kell tudnia, bánatának, örömének lennie. Nagy szárazság idején keble
fölrepedezik, s mint a szenvedô anya emlôin a gyermek, növényzete elsínylik,
elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly.
És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind
éreznek, mind gondolkoznak, s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy
eszméje. A földet szereti növényzete, ô pedig a felhôt és napsugárt. - A magyar
ember, ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: "Nem szerette
a földet." A földet, melynek jószívűséget, érzô szívet tulajdonít, midôn
azon kéréssel adja át kedves halottját: "Legyen neki könnyű a föld"
... És az bizonyosan könnyű is annak.
Mindent a szeretet tart össze. Hát csak
egyedül Lapaj ne érezne, ne gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja
megmondani? Azért, mert hó borítja a vén Fátrát, s kopáran hirdeti, hogy
belsejébôl nem fakad éltetô meleg erô, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki
tudja, mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha
nyílása támad?
A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet
nélkül nôtt ott, s mely mint egy ôsz hajszál teng kopasz lapályán, csak a
hideg, kietlen világról beszél, de azt ô sem tudja megmondani, mi lehet
beljebb?
Komor ôszi éj van. A csípôs szél hideg
esôcsöppeket vagdos a Lapaj arcához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem
gondosan kémleli a tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb
veszedelemben, mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidôt választja műveleteihez
köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot. Az embert inkognitó
ütheti arcul akárki. Szemét ilyenkor a halinája zsebébe dughatná a csôsz; a
füle veszi át az egész hivatalt.
Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy
káposztafô reped meg imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égbôl csurog,
vagy átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetôen a harasztot. De mégis valami
olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a
locspocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzókád potyogó csöppjei.
A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az
irány kiismerésében: a kunyhó tájáról jô valaki a folyóvíz felé. Istók
tanácsosnak látja megállni egy mogyorófabokor mögött, nehogy saját lépteivel
futamodásra serkentse a veszedelem elé sietô tolvajt, aminthogy nem is lehet
más ebben a cudar idôben, mikor künn lenni csak az eb nem átall meg a csôsz.
Sugár nôi alak suhan el a bokor mellett:
szemei még az éjben is villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére
ázott fehér lepedô simul, két lecsüggô vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol
megáll habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kacag a háta mögött.
A szél nagyot kacag, s Lapaj a nagyujját
hevenyészett sípnak a szájába dugva olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné
hirtelenébe, hogy ott a gôzmozdony szaladgál.
- Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz?
A nô visszafordul, messzirôl úgy látszik,
mintha roskadoznék, a fehér lepedô csücske a földig ér, de újra fölmagasodik,
és reszketô, lágy hang jô meg feleletnek:
- Magamat viszem csak. Magamat, magamat.
És aztán mohón hozzáteszi:
- Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet,
lepedômet. Nem loptam én semmit, utamat ne állja.
Lapaj közel ment hozzá, s fürkészôleg néz ki
kalapja széles kárimája alól, de semmi gyanús jel, amiben megfogózhatnék a
hivatalos eljárás, mely a megmotozást rendeli.
- Ne állja utamat - ismétlé a nô keserűen,
lepedôjét kiterítve és megrázva -, messze út az, hosszú út az.
Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú
is. Miatta az egész világ utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga
helyén. Szó nélkül fordul meg, s visszafelé baktat.
A nô tétovázó léptekkel áll eléje, s
görcsösen kapaszkodik a halina lelógó ujjába.
- Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra,
édes Lapaj bátyó. Ismer-e kend engem? Tudja-e, ki vagyok?
A csôsz fejét rázza feleletül, hogy nem
ismeri. De hát minek is ismerné, ha semmit sem lopott?
- Nézzen meg hát engem - rebegi fojtott
hangon, egész testében remegve, vacogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az
alabástrom. - Ű, nézzen meg engem, hajamat, szememet, halovány arcomat, s
mondja el majd neki, ôneki szegénynek, hogy én milyen voltam...
Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete;
sötét éjszakában deli, sugár leány hozzásimul, félig vállára roskadva, és azt
mondja neki:
- Ű, nézzen meg engem!
Ez már olyan dolog, amire nem lehet
határozatot hozni, anélkül hogy az ember rá ne gyújtson.
Lapaj hát nem szólt semmit, hanem hogy az esô
ne tiszteletlenkedjék a pipájával, a fejérôl levett kalappal boltozatot
csinálván föléje, megtömé azt, s lassú tempóban kicsiholt. A kova bôven adta a
szikrát, melyek a nô arcát is megvilágíták egy pillanatra, s hôsünk akaratlanul
is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égô taplót tévedésbôl a szájába
tuszkolta be; mibôl különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a taplónak
volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került, kialudt
csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha meggondoljuk,
hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg - sapka minôségében.
{Tapló: gombafajta; szárítva tűzgyújtásra
alkalmas
És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott
kissé. Ilyen szép fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa
fölbontva omlik le a fehér lepedôre, s halvány arcára fájdalom van festve;
fekete szemében a kétségbeesés, remegô ajkán egy láthatatlanul ott lebegô
imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép
ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz.
Lapaj azonban nem bírt fogékonysággal az
ilyesmi iránt.
- Hát aztán? - kérdé mogorván, ismét
szikrafogdosásra tévén készületeket. - Mit nézzek rajtad? Menj Isten hírével,
és semmihez ne nyúlj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság barackfáját a
"Tövises"-ben, mert meg van olvasva!
- A fiatal uraságét? - kacag föl a leány
fájdalmasan, görcsösen. - Verje meg ôt az Isten, mikor ébren van, és amikor
alszik.
- Ne kísértsd az Istent, leány! - mondta
Lapaj. - Annyit mondhatok neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan
csôsz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi
emberül. Hagyd békességben! Eredj utadra.
- Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!
Roskadozva tett néhány lépést.
- De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.
Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:
- Ki az ördögnek mondjam meg?
A nô meghallotta. Megállt egy percig. Felelni
akart, de hirtelen mást gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely
alatt a víz foly, s onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve
adtak odább egymásnak a bércek:
- Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek
tettem...
A csôsz megnyomkodta a tüzet pipájában, és
azt gondolá magában: "Hát mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó
ábrázata van! És még nem átallja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj!
Kerülj csak még egyszer a szemem elé!"
A csôsztekintély ily csúfos megcsorbítása
kivételes eset lévén, Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek talán elôször
életében, az asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak.
Hogy megnézette magát! Ű, hiú asszonyi
állatok! Még a sötétben is bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük,
mécset akasztanak éjszakának idején is a nyakukba, hogy örökösen meg legyen
világítva az arcuk, mint némely toronyórán a mutató.
No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem
elé.
Hanem hát bizony az sohasem történik meg.
Egy velôt hasító sikoltást csap füléhez a
szél: a haragos folyó nagy loccsanást hallat utána, az összecsapó habok tompán,
vadul hörgik, hogy egy szomorú történet lett most eltemetve.
Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe.
Tudja, mi történt: a leány beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját,
lekapja a széles kalapot a fejérôl, odahelyezi azt a lucskos földre, s
rátérdelvén, a folyó felé fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva,
hogy meg ne akadjon benne.
A szél is megfordul most, s panaszos
nyögéssel viszi az ima szavait a hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti
szertartás, de Lapajtól elég ennyi is. Legalább ne menjen pogány módra a
másvilágra a szegény leány, kit az imént még lopással gyanúsított. Pedig hát mi
szüksége lenne a halottnak földi eleségre?
Annak untig elég útravaló az imádság is, amit
utána küldött.
Még némi megelégedést is érzett szívében,
amiért a leány ártatlansága ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira
bántotta, most már elveszté élét, megszűnt sértô lenni, bár még egyre megmaradt
rejtélyesnek.
Istók azon vette magát észre, hogy
gondolkozik, s hogy visszaidézi a leány szavait. Mondta, hogy hosszú útra megy
(igaz a!), megátkozta a fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz
megfejteni), de hogy mit kelljen megbocsátania, s kinek mondani el, minô volt,
milyen szeme, szája volt, azt nem bírta megmagyarázni.
Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta
fejét. Nem volt barátja a rébusztalálgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van.
Az ember, a halina, a kunyhó, a pipa, sôt még a duda is ki van téve a
mulandóságnak, az enyészetnek, hanem a határ - az örökkévaló. Itt volt mindig,
és itt lesz mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy
még abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor nekirugaszkodik.
Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz.
Azon ugyan nem lehet változtatni többé: hiába kérné vissza tôle akárki...
Bôrig átázva ért kunyhójához, s még egyszer
végignézve tág birodalmán, a határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta
elömölve, tekintetbe véve az idô elôhaladottságát és a szakadó záport is, igazi
megelégedettséggel vonult kunyhójába "szárazt váltani", ami nála
abból állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot,
s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára.
Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon
világos dolog, hogy a kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy
szögletbe dobta, s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak
tükröt nem igényelt, hanem világosságot sem.
A halináról is bôvebben kell szólanunk, mert
az egyszersmind családi genealógia volt. A nyakán levô repedés nagyapjára
emlékezteté Lapajt, mert ô viselte azt ezelôtt száz évvel, a híres körmöci
verekedés alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt (valaki
ugyancsak megmarkolhatta akkor a virágkorát élt "fiaszűrt", mert a
repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán, apja
idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a bal oldalon, ki tudja, honnan
támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke, s valószínű, hogy a
néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben keletkezett, mikor röpült néha a
zsíros fazék is, melyet állításához nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti
zöld folt az édesanyja ünneplô szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó
dudorodás ma is egy mélységes titok: azaz, hogy egy Szent György-nap éjszakáján
talált kétfarkú gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megôrzi
minden gonosztól és kísértéstôl ezen az árnyékvilágon.
E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj
legelôbb testérôl, és hatalmasan megrázta, úgy, hogy a rajta levô mocsok
szétfreccsent minden irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha
senki sem veszi zokon.
Az alább elôadandó körülmények következtében
azonban Lapaj e művelete igen sérelmesen ütött ki, s e sérelem a kunyhó hátsó
részébôl nyilatkozott hatalmasan felhangzó - gyermeksírásban.
Lapaj ijedten ejté ki kezébôl a halinát és
szájából a pipáját. Az elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az
utóbbi fényesen megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.
De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi
ijedelme a meglepetéshez képest?
Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett,
de fölemelvén a halinát, s megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré
bátorságát, s derékszíjából egy faggyúgyertyadarabot kotorászott elô, melyet
csak nehezen sikerült meggyújtani, mert keze reszketett, s abban a gyufa égô
vége és a gyertya kanóca sehogy sem bírt egymásnak találkozót adni.
Midôn végre mégis világosság lôn, a
hórihorgas, erôs Lapaj egy gyermek gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes
hely felé, honnan a sírás megszűntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék.
Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó
hátában fölhalmozott füvön.
A piciny lény széles, duzzadt orcácskái
mozogtak, parányi szája összecsucsorítva csámcsogott, s szabadon hagyott
kezecskéi céltalanul mozogtak ide-oda a vörös csíkos párnán, melybe erôsen be
volt kötözve. Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könnyei, vagy
talán a halina ráfreccsent esôcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a
harmat a virágon.
Lapaj még sohasem látott ilyet.
- Hm! - dünnyögte, és fejét csóválta. - Ezer
mennydörgôs mennykô! - mondá aztán fönnhangon, és még jobban csóválta a fejét.
Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége
újra ríva nem fakad.
- Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka
rá. Anyja ott úszik a hullámok között, ô maga pedig szintén nem fekszik aranyos
bölcsôben.
Ezt gondolá hôsünk, s visszaesve szokott
egykedvűségébe, ledôlt a kunyhó elôrészébe kissé pihenni: de bizony ô unta meg
hamarabb hallgatni, mint a csecsemô sírni, minélfogva nem tehetett egyebet,
mint hogy karjába vette, elkezdte lógázni jobbra-balra, s dúdolt neki valamit,
hogy elaltassa. A szél kacagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva Lapaj
gyermeket ringat.
A kis gonosz azonban oda sem hederített a
ringatásnak, még jobban sírt. Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme,
midôn eszébe jutott, hogy a duda hangja betömné a száját. Fújta hát neki a
szebbnél szebb nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilenc falu
hallgatná.
A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid
idôre, s ujjacskáival játszogatva kaparászott a Lapaj arcán, amibôl észrevette,
hogy a csecsemô kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat, s
leheletével melengette.
- Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt
fagyna meg a nyakamon!
Eközben virradni kezdett, s a gyermeket nem
szórakoztatta a duda; sírása olyan volt, mint az ôszi esô, nem lehetett kivárni
a végét.
- Az ördög vigyen el engem, ha nem bírok
evvel a kislánykával. No, no, no ... ne sírj, édes morzsácskám!
A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.
- Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát,
amint kel? Látod, az jó, nem sír. Te se sírj hát. Csingilingi csin! Szeret
téged a Lapaj bátyó, ha nem sírsz.
De a hízelgô szónak sem lett foganatja, s
Lapajjal az a csuda történt, hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja
lehet a gyermeknek, s azt - becsületére váljék a tudományának - ki is találta.
Éhes az istenadta.
Sôt, annyira belejött a leleményességbe, hogy
amint a távolban kecskéket hajtó fiút pillantott meg a "csapáson",
egy talpraesett gondolata támadt, s letevén a gyermeket karjairól, utánafutott,
kevés vártatva utolérte, s magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz.
- Hallod-e, Matykó - mondá a fiúnak-, itt
hagyod a jószágot, és sietsz a faluba vissza, és elmondod a bírónak, hogy a vén
Lapaj tisztelteti, és azt izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki
semmit, de bezzeg belopott valaki egy csecsemôt a kunyhóba. Minthogy a gyerek
eleven, s agyonütni nem lehet, rendeljen ôkelme valami vénasszonyt anyjául, aki
azt tôle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj!
A pásztorfiú készségesen iramodott útnak,
megtisztelve érezvén magát, hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a
kecskéket, s a tejet a kis lelenccel szürcsöltette föl, ami bizony sok
galibával járó foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak
tetszett, sôt midôn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítô napfényre, s az
ott elkezdett mosolyogni, a vad csôsz úgy érezte, hogy ôt nem a nap, hanem
belülrôl melegíti most valami.
- De furcsa, bolondos kis jószág ez!
És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág
úgy tett karjaival, mint a madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a
Lapaj nyakába repüljön, meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár
hiszik, akár nem hiszik) meg ne csókolja piros kis orcáját, amitôl az még
egyszer pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem
is sírt miatta.
Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír.
- îgy, így, kis mókuskám! îgy szeret téged
Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó! hajsó! Ugye, te is szereted a Lapajt?
A csecsemô nagy, okos szemét ráveti, mintha
értené a kérdést, és aztán egy édeset hunyorít velök. A tavasz elsô mosolyából,
a nap aranyos sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és
zamatot ehhez az édes hunyorításhoz.
Istók maga is valóságos gyermek lett a mai
napon annak a másik gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását
hallgatni, magával hurcolta a sziklákra, s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az
erdôn virágot szedett neki, a mezón madárfészkeket fosztogatott ki a mulattatására.
Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje úgy megjött, mintha
hirtelenkedésbôl a déllel cserélte volna ki magát.
Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már
nem is várt: a kecskéért a fiú, a gyermekért felsôbb rendeletre egy öregasszony.
Azok, kik azt hiszik, hogy ez késôn történt, feledik, hogy a felföld falvainak
határai többnyire mérföldekre terjednek, s maga a nemes helység gyakran oly
messze esik a "laz"-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki
messze útra megy, ünnepélyesen búcsúzik el családjától, ha a kukoricásföldjét
megnézni kirándul.
A töpörödött anyóka, a falu bábája, már
messzirôl elkezdett kiabálni:
- Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide
azzal a gyermekkel, majd megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én
dolgom. Adjon Isten jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a
nyakadról, édes fiam; remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafôvel;
hoztam nekik tarisznyát is.
- A gyermek alszik - mondá Lapaj, egy
galagonyabokor felé mutatva -, nem lehet fölkelteni.
- Micsoda? Nem lehet fölkelteni? - sipított
az anyóka, egyetlen kiülô agyarát Istókra vicsorítva. - Tán bizony én várjam,
míg fölébred? Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princ-e vagy princessz?
- Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem
engedem fölkelteni. Csak az imént aludt el, szegényke!
És a vad ember ellökte az asszonyt, s gyöngéd
tekintetet vetvén az alvóra, mellé ült, s csendes pipaszó mellett hallgatta
annak szabályos szuszogását.
- Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál!
Nini, nézze meg az ember! De jó pesztonka vált volna belôled! A gyermeket nem
szabad fölkelteni, meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. Nono,
Istók! Miféle bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt
vesztegesse az idôt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek.
Vagy talán be sem érek ma.
{Princ: herceg
Princessz: hercegkisasszony
Pesztonka: gyermek gondozására felvett fiatal
lány}
- Legalább nem ma lesz akkor a világ vége -
mondá nevetve Lapaj, támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét
arra a napra teszi, midôn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind
együtt lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ.
- Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert
megbánod. Azt mondod, hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a
keresztvízre. Ne űzz hát belôlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a
porontyot, mert ha engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet.
S könnyen meg is tette volna, amit ígért, ha
a gyermek véletlenül tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt.
Lapaj fölvette a bokor árnyékából, s
odanyújtotta a vénasszonynak. Szinte szomorú volt az arca, mikor ezt tette,
keblében sajátságos érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd
nehezedék.
A kisded nyugtalanul mozgott új helyén.
Ijedten nézett föl az ôt átfogó aszott karok birtokosára, s annak arcától
nyomban ríva fakadt. Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.
Az ellen nem állhatott, hogy még egyszer
karjára ne vegye. A boldogtalan kis teremtés megszűnt sírni, s szorosan
odasimult a vad ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett
melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erôsen, hogy az szinte
érezte a szorítást. És mikor az asszony erôszakosan akarta lefejteni, egy
sikítással fonódott össze még szorosabbra.
Lapaj meg volt indulva, és nem bírt szólni
semmit, csak a kezével integetett Agnisának, hogy ne nyúljon a gyermekhez.
Homlokán kidagadtak az erek, szíve hangosan dobogott, s szemében egy könnycsepp
jelent meg - egy könnycsepp.
Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme
merôen szegezôdött a földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot
kérni, ki az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.
És az bizonyosan meg is mondta neki, amit
kérdezni látszott tôle.
Nyugodtan lépett Agnisához, s kezét annak vállára
helyezvén, a megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:
- Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.
- Hogy érted azt, Lapaj fiam?
- Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta
az Isten; legyen az enyém.
S azzal elfordult az ámuló asszonytól, és csendes,
nyugodt léptekkel ballagott be kunyhójába.
Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett.
Apai gondok komoly felhôje ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a
gazdagoknak, nehéz a szegényeknek.
Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt,
míg a gyermek éhes nem lett és nem fázott, hanem aztán? ... Lapaj kétségbe volt
esve. Hiába kínálta az általa használt ételneművel, hiába takargatta be a
halinával; az nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és
néhány párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki.
Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni
igen nehéz. Egy kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A
gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.
Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte
fekhelyén, majd édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt
vagy nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés, s Lapajból
kínos elhatározást facsart ki.
Fölkapta a kisleányt a karjaiba, a dudát a
vállára, s elôször életében ôrizetlenül hagyván a határt, majdnem olyan sebes
és oly nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék sietô óriásai,
kik az egyik hegyrôl a másikra hágtak.
Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó
ablakán, ki ijedten riadt föl a dörömbölésre.
- Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek
alszik ilyenkor. Mit akar kend?
- Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.
- Nyitom már - hangzott belülrôl -, dehogynem
nyitom. Ejnye, no, mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a
gyermek? Ilyen növény is terem már a lazokban?
- Az ám! De most ne kérdezôsködjél, hanem
gyújts tüzet a kályhádban, és adj tejet: szaporán járjon a lábad!
Csakhamar vidám tűz pattogott, s a gyermek
jóízűen szürcsölte a tejet.
- Éliás! - mondá Lapaj komoran, ujjával
nagyot bökve az asztalon fekvô dudán - eladom.
- Mit ad el kend?
Lapaj a világért sem bírta volna kiejteni a
száján azt a fájdalmas szót most, csak reszketô kezével mutatott ismét a
dudára:
- Ezt itt! - szólt tompa, fojtott hangon.
- Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor
a kutyának sem kell már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt,
mikor vevô volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is
kidobott pénz volna a kend dudájáért.
Istók arcán iszonyú levertség tükrözôdött e
szavakra, szomorú pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá, és mélyen
sóhajtott.
- Pedig - hebegé szaggatottan, kalapját
mélyen szemébe nyomva - azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs
semmi egyebem, nagyon olcsón odaadnám.
- Nos! Ugyan mit kérne érte?
- Két párnát, egy derékaljat és - tette hozzá
nagy félénken, mintha már maga is sokallná - egy eleven anyakecskét.
Éliás az emberbaráti jóakarat gúnyájába
(rosszul állt neki) öltöztette ravasz, rôt arcát.
- Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek.
Mivel szeretem és tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze
sem tiszta, s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgyhogy most
dacból erônek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az
alku.
A kívánt dolgok hamar elô voltak teremtve.
Istók könnyezett, mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még
egyszer visszatért, még egyszer elfújta a legkedvesebb nótáját utoljára.
Oly szépen hangzott, mint még soha. A Pokolka
bôre igazi tündér lett, mely az öreg Éliást is kevés híja, hogy táncra nem
gyullasztotta, míg a gyermek arcára vidám, játszi mosolyt ültetett.
Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly,
hogy Lapaj láttára egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a
gyermeket az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a
"lazok"-ba.
Szép ôszi reggel volt. A gyermek egész úton
gagyogott a karján valamit, a kecske, - mely elôttük ment, mintha felelgetne
rá, egyet-egyet mekegett közbe, míg ô maga olyan szívesen hallgatta mind a
kettôt, mintha értené.
Bede Anna tartozása
Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd
nekinehezedett az idomtalan épületnek, s szinte összébb szorítá annak falait,
ráült az ablakokra, és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok?
A teremben nehéz, fojtott levegô volt,
ködmön- és pálinkaszag, s a legfelsô ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az
ólomkarika.
{Ködmön: gyapjas birkabôrbôl készült
felsôkabát}
A bírák fáradtan dôltek hanyatt székeiken, az
egyik behunyta szemeit, s kezét bágyadtan leeresztve hallgatta a jegyzô
tollának percegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az
elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendôjével.
Szürke, hideg szemei fürkészve szegzôdtek az ajtóra, melyen most távozik az
imént letárgyalt bűnügy személyzete, a beidézett tanúk és vádlottak.
- Van-e még odakünn valaki? - kérdi
vontatott, hideg hangon a szolgától.
- Egy leány - mondja a szolga.
- Hadd jöjjön be az a leány.
Az ajtó kinyílt, és a lány belépett. - Üde
légáramlat surrant be vele, mely szelíden meglegyintette az arcokat, s
megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott
volna az ablakhoz, és ott táncolna a jégvirágok között, megsokszorozván magát a
tárgyalási terem falain és bútorzatán.
Takaros egy teremtés. Délceg, arányos termet,
melyre a kis virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne
öntve; fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva,
megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs.
- Mi járatban vagy, gyermek? - kérdi az elnök
közönyösen. (Az ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)
A lány megigazítja fekete kendôjét a fején,
és mély sóhajjal feleli:
- Nagy az én bajom, nagyon nagy.
Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint
a zene, mely mikor már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegôben,
elváltoztatva mindenkit és mindent.
A bírák arca nem olyan mogorva többé, a
király képe meg az országbíróé is odább nyájasan integet neki a néma falról,
hogy csak beszélje el azt a nagy bajt.
Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még
elôbb meg kell keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felsô kapcsát, s
kezeivel belenyúlni érte.
{Pruszlik: testhez simuló, kivágott, elöl fűzött
nôi mellény}
Ű, a csúf kapocs! Ni, lepattant... leesett.
Milyen elbűvölô látvány, amint lehajol érte szemérmesen, s az írás is kihull
onnan.
A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul,
csak a nagy kövér kéz van kinyújtva az írás felé.
- Egy végzés! - dünnyögi, amint szúró szeme
elszalad az iraton. - Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai
napon megkezdje.
A lány szomorúan bólint a fejével, s amint
azt mélyen lesüti, hátracsúszik rajta a gyászkendô, s a gazdag fekete haj egy
vastag fonata kioldózva ömlik arcára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér
liliom volt elôbb, olyan most a szégyentôl, akár a bíbor.
- Ma egy hete kaptuk az írást - rebegi
töredezve. - Maga bíró uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám
pedig így szólt szegény: "Eredj lányom, a törvény törvény, nem lehet vele
tréfálni." Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a fél esztendôt.
Az elnök kétszer is megtörölgeti a
szemüvegét, mérges, hideg tekintete fölkeresi a kollégák arcát, az ablakot, a
padlót, a nagy vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik
vissza mereven, és azt morogja önkéntelenül: "A törvény, törvény."
Majd újra meg újra végigolvassa az idézô
végzést, azokat a kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon; de bizony
következetesen azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi
fogságra van ítélve.
A bádogkarika ôrült sebességgel kezd forogni.
Bizonyosan szél támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat, s
mintha valakinek a hazajáró lelke volna, hideg borzongatást keltve besüvíti a
nyílásokon: "A törvény, törvény."
A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági
hangnak, a nagy kövér kéz pedig a csengettyűt rázza meg a törvényszolgának:
Kísérje ön el Bede Annát a fogházi
felügyelôhöz.
A szolga átveszi az iratot, a lány némán
fordul meg, de pici, piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat
keresne.
- Talán valami mondanivalód van még?
- Semmi... semmi, csak az, hogy én Erzsi
vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete
temettük szegényt.
- Hisz akkor nem te vagy elítélve?
- Ű, édes Istenem! Hát miért ítélnének el
engem? Nem vétek még a légynek sem.
- De hát akkor minek jössz ide, te bolond?
- Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt
"ez a dolga" a király tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt
a virágos kamrában, akkor jött ez a parancsolat, a "fél esztendô
miatt", hogy mégis ki kell állnia. Ű, mennyire várta! Beh jó, hogy nem
bírta kivárni. Nem ezt várta...
Könnyei megeredtek a visszaemlékezésben, alig
bírja folytatni:
- Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott
szemekkel, örökre elnémulva, megsiketülve, megígértük neki az anyámmal, mindent
jóvá teszünk, amit a szeretôje miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a
Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát...
- Mit, gyermekem?
- Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a
haló porában. Ne mondhassa senki, hogy adósa maradt: édesanyám a kárt fizeti
ki, én meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a fél esztendôt.
A bírák egymásra néznek mosolyogva:
"Milyen naiv, milyen együgyű lány!" Az elnök arca is, mintha nem
volna már olyan szertartásosan hideg. Sárga kendôjével nem is annyira a
homlokát törli; talán lejjebb valamit...
- Jól van, lányom - szól halkan és szelíden
-, hanem megállj csak, most jut eszembe...
Széles tenyerét homlokára tapasztja, s úgy
tesz, mintha gondolatokba mélyedne.
- Igen, igen, nagy tévedés van a dologban.
Hibás írást küldtünk hozzátok...
Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány
az öregre, s mohón szól közbe:
- Lássák, lássák!
Olyan fájó szemrehányás van hangjában, hogy
az öreg elnök megint a zsebkendôhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van
érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a hollóhajat a
fején.
- Odafönt másképp tudódott ki az igazság.
Eredj haza, lányom, tisztelem édesanyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd
ártatlan volt.
- Gondoltuk mi azt! - suttogá, s kis kezét
szívéhez szorította.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése