google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 1., szombat

Lator László : magyar líra


          Lator  László  (1927-)  ha nem volt is az  Újhold  közvetlen  munkatársa,
költészetére   az  a  szikár,  fegyelmezett,  mégis  feszült   formálás   a
legjellemzôbb,   mely  e  kör  lírikusait  is  jellemzi.  Hosszú  idôn   át
műfordítóként  ismerték,  s  csak 1969-ben jelent meg  Sárangyal,  majd  Az
egyetlen  lehetôség  (1976) és Fellobban, elhomályosul  (1986)  c.  kötete.
Költeményeiben  a  mindennapi  látványt  a  létezés  drámaiságát   összegzô
szimbólummá  tudja  fejleszteni.  Nyelve  választékos,  emelkedett,  minden
köznapi esetlegességtôl megtisztított, lecsupaszítva felfokozott nyelv.

  Költészetében a körülötte áradó roppant anyagi világ,a
mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására törekszik. Ennek az  áramlásnak
nemcsak  a  felemelô, sugaras sodrását érezte, hanem az  egész  létküzdelem
görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait, örvényeit is. Világa ellentétekben
felfogott  világ:  szerves  és szervetlen, kô és hús sivatag  és  éden.  Az
utóbbi  az  újszülött korábbi "vak paradicsoma" az  anyaméhben,  máskor  az
ifjúság tája, megint másszor a váratlan, kegyelemteljes ráébredés a létezés
teljességére.  Ide  kapcsolódik a héj, a burok és a  velük  rokon  képzetek
(Kagylóba, héjba,1947-49).

  Fa  a  sziklafalon  c.  verse  (1956-67)  a  létezés  drámaiságát   képes
éreztetni, azt, hogy az "üdvözült gyönyör s az iszonyat" közös tartalmai  a
létnek.  A  fa "mondhatatlan szépsége-árva-sága"  a  kivetettség  közepette
kiküzdött    szépség   értelmét   hangsúlyozza.   A   látványt    élesrajzú
tárgyiassággal  állítja  elénk,  de a rajzos  elemeket  expresszív  élettel
telíti, érezteti a látvány kiváltotta döbbenetet.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése