KARINTHY FRIGYES

Én és énke

Én magamat nem ismerem: ez a szó, hogy Én, ködös, rejtelmes, tragikus, homályt jelent, felvillanó tüzekkel, tompa fájdalom vagy diadalmas öröm. Mások Énje világosan, éles körvonalakban áll elôttem vagy mögöttem, megnagyítva vagy megkicsinyítve az én Énem lencséjén keresztül, de a lencse maga üveg, láthatatlan, önmaga eltőnik, mikor láthatóvá tesz másokat.

Magamat sokszor kerestem, s magammal sokszor tusakodtam a sötétségen keresztül, de csak kifejezhetetlen, szorongó indulatok, éles fájdalom, nyugtalan gyönyör válaszolt, mikor kérdeztem.

Magamat nem ismerem. De ismerek valakit, aki bennem lakik, akivel én sohase beszélgettem, aki gyakran megszólal, hetykén és hangosan, nem törôdve azzal, hogy én sohasem válaszoltam neki, hogy szégyellem, és zavarban vagyok miatta, mint valami neveletlen kölyök miatt társaságban az illedelmes szülô.

Most, hogy beszélek róla, csodálkozva veszem észre, hogy még nevet sem adtam neki, annyira haragszom rá, annyira igyekeztem mindig, hogy elhitessem magammal, hogy ô nincs.

Pedig ô van. Minek nevezzem? Énnek csak nem, hiszen ô nem én vagyok, ô egészen kicsike. ő az Énke, de nem szeretném, ha velem azonosítanák.

Énke egy kicsike ember, akkora, mint a mutatóujjam. De mégse kicsike gyerek, hanem egy csöpp ember, borotvált arcú, fürge, mozgékony, gúnyos, elbizakodott mosollyal, szemtelen szemekkel. Térdnadrág van rajta és selyemharisnya, mint egy kis márki, vidám, gúnyos, hetyke, cinikus, hitetlen. Kerek és gúnyosan túlzott mozdulatai vannak, fölényesen alázatos, udvarias, néha elképesztôen arcátlan. Nem ismer ünnepi perceket, meghatódást, megilletôdést, a csöndet nem szereti, a kínos szünetekben hangosan hahotázik. Nem tudom, hol tanyázik, néha a fejemben van, agyvelômre ül, és lábacskáit lóbázza, fütyürész. Néha a kezembe bújik, ujjamat rángatja, ülök szembe valakivel, tisztes, derék úriemberrel, és komolyan, illedelmesen beszélgetünk, ô ott van az ujjamban, és rángatja, hogy fogjam meg a fülét annak az úrnak, egész váratlanul, vagy az orrát, vagy fricskázzam meg.

Énke mindig ébren van, de beszélni rendesen olyankor kezd, mikor nekem a legkellemetlenebb, legkínosabb, mikor csöndre, figyelemre, áhítatra volna szükségem.

Énke csak hozzám beszél, soha máshoz nem szólt még. Kiszemelt magának, úgy látszik, és elhatározta, hogy céltalan, vidám kis életének egyetlen programja: engem bosszantani, zavarba hozni. Voltam már néhányszor úgy, hogy felolvadt és kiáradt a szívem, forró szeretet töltött el és fájdalmas vágy, hogy elmondjak magamról mindent barátnak, szeretônek: odaadjam magam maradék nélkül, hogy megszeressenek, megsajnáljanak - látod, ez vagyok! Ilyenkor kutattam magamban, megindultan, alázatosan, tisztán. Kutattam magamban, és rábukkantam Énkére is, és rángatni, nógatni kezdtem: "No, hát beszélj te is, mutasd be magad, hajolj meg, hiszen te is hozzám tartozol." De ô ilyenkor makacsul, arcátlan mosollyal hallgatott, s ha megszólalt, hozzám beszélt csak, nem a másikhoz: "Hadd abba már - mondja szemtelenül, fölényesen -, nem látod, milyen komikus vagy? Most be akarod csapni ôket, hát nem látod? De engem nem csapsz be, papa, nem szégyelled magad, engem akarsz becsapni? Hiszen ismerlek - micsoda szentimentalizmus ez, milyen szamárság, de hát csináld, ha kedved van hozzá!"

El kell hallgatnom, mert nincs fegyverem vele szemben. Én szeretem a szép, sima, kifejezô szavakat, a mélyértelmő igéket, az artisztikus fordulatokat, szeretem a tragikus szavakat, mert hiszem, hogy ezek fejezik ki az életet. Az ô szótára aljas, cinikus, szemérmetlen, közönséges, perverz élvezettel győjtögeti az útszéli kiszólásokat, a tömör és hetyke, zamatos jelzôket, összeszedi és habozás nélkül használja a csavargók, jasszok, durva emberek, parasztok, katonák szókincsét, az argót; barátja a hitetlen, alantas, külvárosi csôcselék, a romlott rikkancsgyerek, a hitetlen városi zsidó, a züllött cseléd, a kávéházi ügynök. Szótárát ezektôl lopkodta össze Énke, ezekkel a szavakkal rémít meg, ejt kétségbe, pirít el éppen olyankor, mikor a legszebb, legmélyebb, legzengôbb szavak kristályát keresem magamban.

Legmélyebb perceimet tette tönkre, mikor közeledtem az élet értelméhez: a fájdalomhoz. Igaz, hogy sokszor ezzel mentette meg puszta, pogány, állati életemet. Kamaszkoromban naplót írtam magamról és magamnak, hogy ne olvashassa senki más, csak én. De mikor a végsô igazságot le akartam jegyezni magamról: ô volt az, aki megszólalt: "No, tatuska - mondta -, ezt ne írd le, mit szól hozzá az, akivel el akarod olvastatni? Még kiábrándul belôled, és nem hiszi el, hogy az vagy, akinek látszani szeretnél." "De hiszen én éppen azt akarom" - erôsködtem kétségbeesve. "Jó, jó, kisöreg" - mondta ô, és én engedelmeskedtem, hogy ne legyek kénytelen vitázni vele.

ő tette tönkre a verseimet, két rím közt megszólalt hangosan, viccelve: "Bánat az jó, jó rím - mondta. - Persze, nem azt akartad írni, ugye, de hiszen nem az a fontos. Az a fô, hogy közvetlenül hasson, mintha a lelked legmélyérôl fakadna. Holott a lelked legmélyérôl már csak azért sem fakadhat, mert ott én ülök: cigarettázom, és lóbálom a lábamat. Passz."

ő az, aki torkomba szorul, mikor kondoleálok, mert meghalt valaki. Ilyenkor vicceket mond. "Nézd - mondja -, milyen orra van nekije, mint egy uborka. Milyen szépen sétálhatna rajta egy darázs. Akkor kénytelen volna odakapni, hogy lenne az?"

Nem tudom, ismerik-e Énkét a színészek; én, ha színész lennék, nem tudnám elviselni ôt. Néhányszor beszéltem közönség elôtt, szónokoltam vagy szavaltam. Ezek voltak legféktelenebb percei: egy pillanatra be nem állt a szája. Én beszélek, szónokolok, emelem a hangom, indulatba hozom magam, meghatódom és hatok: még talán könnyezem is, ô közben egy pillanatra se hallgat el, beszél, folyton beszél, ami eszébe jut, az ô cinikus, szemérmetlen hangján. A legkevésbé sem zavartatja magát attól, amit én beszélek; egyszer rémülten kaptam rajta, orfeumkuplét énekelt, miközben én felindulva, emelt hangon az emberiség céljairól, egy hôs tragikumáról beszéltem. De ez még a jobbik eset, hogy nem figyel arra, amit én csinálok, s mulatja magát rossz dalokkal, verklimuzsikával.

Rosszabb az, mikor felfülel, odafigyel, ellenôriz, kritizál. Én a közönséghez beszélek, ô pedig hozzám, szünet nélkül. "Na jó, papa - mondja -, ez elég jó volt. De most aztán vigyázz, tudod, a következôt, amit mondani akarsz, emeltebb hangon mondd, s kicsit reszkettetni kell a gégét. Most hatódj meg, csinálj úgy, mintha könnyezni akarnál. Most rossz volt, ezt jóvá kell tenni, majd ott, tudod, ahol az az izé van, azzal a felháborodással vagy mivel, szóval azzal a vacakkal. Erre itt vigyázz az elsô sorban, ez nem figyel, erre rá kell ordítani, vajon miféle alak lehet? Jó alak. Mit szólna, ha most hirtelen elkezdenéd énekelni ezt, hogy: >>Sáááári... te vagy a pááá-árom, hajaho-hóóó-ha... hajahahó!<< Vagy ezt: >>Nagypapa-papanagy-papám!...<<, amit a kabaréban énekelnek."

Nem tudom, ismeri-e Énkét más is - de ismerek embereket, akikrôl tudom, hogy nem lakik bennük. A hirtelen haragúak, a felbôszülôk, az ôszintén gyávák, akiket ösztönök vezetnek. Akiknek agyát elönti a vér, kést ragadnak, döfnek - ordítva hullanak térdre. Ezekben Énke nincsen, mert Énke, ha kést emelnék, s ezt hörögném: "Most megöllek, csalfa asszony!" - visszakapná a kezem, s nyugodtan mondaná: "No, majd meggondolod te azt az ölést" - és ha könyörögni akarnék az életemért, hahotázna belül, és csúfolná azt, aki fenyeget.

Mert ô nem törôdik az én életemmel, ô nem sajnál engem. ő az, aki énekelget, dúdolgat, mikor könnyek törnek szemembe a kíntól, mondván: jól van, most emeld fel a kezedet a szemedhez, most így hajtsd le a fejedet, most hangosabban, mert figyelnek rád. Milyen furcsán bôgsz, tramtadaram, jópofa vagy, bôghetsz, miattam pusztulj el, ne is lássalak, unlak már. Különben hogy vagy? ő az, aki párhuzamosan beszél azokhoz, akikhez én beszélek - de míg én tisztelettel, rendesen csinálom, ô ugyanakkor hallatlan gorombaságokat mondogat foghegyrôl. ő az, aki letegezi a miniszterelnököt, míg én azt mondom: "Kegyelmes uram, talán lehetne..." - letegezi, és így szól: "No nézd, fiacskám, gyerünk, gyerünk, neked sincs idôd, nekem se, ne untassuk egymást!"

Azt hiszem, utolsó perceimet is tönkreteszi majd, s megfosztja minden nagyszerőségétôl. Míg én hörögve készülök a nagy útra, Énke hetykén ott ül majd beesett orrom tetején, s dirigál: "Na, most valami ügyes bonmot, öreg, mielôtt elmennél túróér', hogy emlegessék a kis romantikusok meg a nagyképőek, akik sohase ismertek téged - és soha engem nem ismertek."

És ô az, aki kiveri kezembôl a tollat most, hogy beszélni akarok róla. "Jó téma vagyok, ugye - mondja odavetôen -, bár kevesen értenek meg, de viszont kevesen veszik észre, hogy csak témául használtál engem, mert nem volt más írnivalód."

Vásott kölyök, mit feleljek neki? Csak jobban elbízza magát. Mondjam neki, hogy hazudik, hogy nem igaz, hogy csak téma, hogy én meg akartam rajzolni ôt, elmondani, bevallani, hogy bennem él?... Szemtelenül, önhitten mosolyog. "Igen?! - mondja. - Na jó. De hát akkor miért nem hagyod, hogy a magam szájával szólaljak meg? îgy csak közvetlenebbül, jobban be tudnál mutatni! Miért írsz körül, miért >>jellemzel<<? Hadd, hogy magam beszéljek: majd én bemutatkozom nekik!"

Nem... nem, azt nem lehet... Azt nem lehet komoly, rendes könyvben, újságban... Hallgass, neveletlen!