Juhász Gyula versek

JUHÁSZ GYULA (1883-1937)

Tiszai csönd

Hálót fon az est, a nagy, barna pók,

Nem mozdulnak a tiszai hajók.

Egyiken távol harmonika szól,

Tücsök felel rá csöndben valahol.

Az égi rónán ballag már a hold:

Ezüstösek a tiszai hajók.

Tüzeket raknak az égi tanyák,

Hallgatják halkan a harmonikát.

Magam a parton egymagam vagyok,

Tiszai hajók, néma társatok!

Ma nem üzennek hívó távolok,

Ma kikötöttünk itthon, álmodók!

1910

Milyen volt...

1. Milyen volt szôkesége, nem tudom már,

De azt tudom, hogy szôkék a mezôk,

Ha dús kalásszal jô a sárguló nyár,

S e szôkeségben újra érzem ôt.

2. Milyen volt szeme kékje, nem tudom már,

De ha kinyílnak ôsszel az egek,

A szeptemberi bágyadt búcsuzónál

Szeme színére visszarévedek.

3. Milyen volt hangja selyme, sem tudom már,

De tavaszodván, ha sóhajt a rét,

Úgy érzem, Anna meleg szava szól át

Egy tavaszból, mely messze, mint az ég.

1912

Testamentom

Szeretnék néha visszajönni még,

Ha innen majd a föld alá megyek,

Feledni nem könnyű a föld izét,

A csillagot fönn és a felleget.

2. Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,

Könnyek vizét és a Tisza vizét,

Költôk dalát és esték bánatát:

Szeretnék néha visszajönni még.

Ű, én senkit se háborítanék,

Szelíd kísértet volnék én nagyon,

Csak megnézném, hogy kék-e még az ég

És van-e még magyar dal Váradon?

4. Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,

Világ árváját sorsa veri még?

Van-e még könny a nefelejcs szemén?

Szeretnék néha visszajönni még!

És nézni fájón, Léván, Szigeten,

Szakolcán és Makón a hold alatt,

Vén hárs alatt az ifjú szerelem

Még mindig boldog-e és balgatag?

6. És nézni: édesanya alszik-e

S álmában megcsókolni a szivét

S érezni, most is rám gondol szive:

Szeretnék néha visszajönni még!

1916

Tápai lagzi

{Tápé: ôsi halásztelepülés Szeged közelében}

1. Brummog a bôgô, jaj, be furcsa hang,

Beléjekondul a repedt harang,

Kutyák vonítanak a holdra fel,

A túlsó parton varjúraj felel.

2. Brummog a bôgô, asszony lett a lány,

Az élet itt nem móka s nem talány,

A bort megisszák, asszonyt megverik

És izzadnak reggeltôl estelig.

De télen, télen a világ megáll

És végtelen nagy esték csöndje vár,

Az ember medve, alszik és morog.

Benn emberek és künn komondorok.

4. Brummog a bôgô, elhervad a hold,

Fenékig issza a vôfély a bort,

már szürkül lassan a ködös határ,

És a határban a Halál kaszál...

1923

Anna örök

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál

Emlékeimbôl lassan, elfakult

Arcképed a szívembe, elmosódott

A vállaidnak íve, elsuhant

A hangod, és én nem mentem utánad

Az élet egyre mélyebb erdejében.

Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,

Ma már nem reszketek tekintetedre,

Ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,

Hogy ifjúság bolondság, ó, de mégis,

Ne hidd, szívem, hogy ez hiába volt,

És hogy egészen elmúlt, ó, ne hidd!

Mert benne élsz te minden félrecsúszott

Nyakkendômben és elvétett szavamban

És minden eltévesztett köszönésben

És minden összetépett levelemben,

És egész elhibázott életemben

Élsz és uralkodol örökkön, Amen.

1926

Gulácsy Lajosnak

{G. L. magyar szimbolista festô, mint Juhászt, ôt is ápolták elmegyógyintézetben. Élt 1882-1932 között.}

1. Lajos, elér-e hozzád még a hangom,

Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,

Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó,

S rájuk ragyog a csillagszerelem,

2. Elér-e hozzád hangom, a szivedhez,

E nagy, bíbor virághoz, mely beteg,

És az agyadhoz, mely - ó, drága serleg! -

Gyász és nyomor borával telve meg!

3. Elér-e hozzád hangom, a naív, bús

Juhászkolomp a végtelen teren,

És fölver-e egy percre álmaidbul,

Melyekben nincs már többé értelem!

4. Ű, értelem! Hogy tudja ezt a többi,

A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,

Csak okosan, csak adni, venni, ölni,

Törvényesen, míg az idô lejár.

Csak enni, nôszni és álmodni néha,

De óvakodva, mert itt élni kell,

Potom a szépség, és művésze léha,

Csak egy a mentség, egy csak: a siker!

5. Lajos, emlékszel, amikor elôször

Kerített össze minket alkalom,

A boldogságos, békés délelôttön

Gauguinnek száz lázálma a falon?

A sárga fényben a kövér banánok,

S a sárga tájon barna emberek,

Az elveszett Éden, mely fájva-fájón

Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.

S a furcsa bálvány, szent fából faragva,

Mosolya sír, és bánata mosoly,

Önarcképem! - mondottad, és a zajban

Kacajod bongott, mint ha szél dobol!

6. Lajos, emlékszel, Váradon, tavasszal

A kis csapszékben, hol Watteau lakott,

Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal,

S tegnapnak láttad már a holnapot.

7. A Köröst néztük, és láttuk Velencét,

A kávéházban Goethe ült velünk,

Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,

A csillagot kerestük, mely letünt.

{Paul Gauguin (e. gogen, 1848-1903), nagy francia szimbolista-posztimpresszionista festô, kiábrándulva az európai civilizációból, Tahitiba költözött.

Antoine Watteau (e. vattó, 1684-1721) a francia korai rokokó nagy festôje.

Grandet Eugenia: Balzac regényhôse}

8. A csillagot kerestük... merre is vagy,

Hisz még nem hullottál az éjbe le,

Még ég fölötted estenden a villany,

Még mérik, lázad nô vagy süllyed-e?

Lajos, hiszen mi voltunk már azóta

Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...

Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,

De nem mutat idôt, irtóztató.

9. Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,

Mint ez a másik, józan, gaz pokol,

Hol gond, ital, nô, robot és a seft vár,

S a legszebb vágy legrútabban lakol.

Te ott maradtál: téren és idôn túl

Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,

Nem hallasz már ugatni szűkölô bút,

S nem látod a halált, amint arat,

A mosolyt, melyet festett Lionardo,

Nem látod a nôn, - csöndesen halad

Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,

Az örök semmi a vak nap alatt.

10. Nincsen remény, s te nem tudod. Szelíden

És finoman - hisz művész vagy, Lajos -

Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten

Legyen irgalmas. Ű, csodálatos -

Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,

Alázatos, hű, tôled nem kiván -

Már e plánéta semmit, és a holdba

Nakonxipán vár már, Nakonxipán!

{Léthe: az alvilág folyója a mitológiában, aki belôle iszik, elfelejti földi létét. Arno: folyó Firenzében. Gulácsy művészete nagyon kötôdik a firenzei reneszánszhoz: az Arno itt mintegy a "művészet folyója".

Giotto (1266-1337): nagy firenzei festô, az itáliai reneszánsz művészet úttörôje

Nakonxipán: Gulácsy vízióban külön álomvilágot teremtett magának, a saját nyelvvel is rendelkezô Nakonxipánt. A magyar művészetben jelképes értelmű is lett (vö. Weöres Sándor: Dalok Na Conxy Pan-ból).}