Az 1970-es évek magyar irodalma

A  70-es években irodalmunkban fokozatosan és gyökeresen megváltoztak  az

irodalmi  tudat  és az írói szerep eszméi és eszményei s  velük  együtt  az

esztétikai  értékhangsúlyok is. Elmélyült az irodalom gondolati  kultúrája,

szemhatára   tágabbá  és  nyitottabbá  vált,  a  világirodalom  hatása   is

felerôsödött  és  árnyaltabb lett. Az idôszak egyik jellegadója  a  kisebb-

nagyobb mértékű felhasználása azoknak a módszereknek, melyeket a nemzetközi

szakirodalom is különbözô módon jelöl a neoavantgárd,

a posztavantgárd, a posztmodern fogalmaival.

  A  szemlélet megváltozásának döntô mozzanata abban a  poétikai-szemléleti

gesztusban  van,  amely elhárítja azt az illúziót, mely szerint  a  valóság

közvetlenül  -  esetleg  a hagyományos  jelrendszer  spontán  birtoklásának

öntudatával   -  is  megragadható.  Megnô  a  jelentôsége   a   szövegszerű

megalkotottságnak, a jelszerűségnek,

amikor  a  jel és jelentett egymás feltételezései. Az irodalmi  mű  önmagát

igazoló nyelvi struktúra.

  A  70-es évek második felétôl kibontakozó és elsôsorban  a  prózaepikában

megfigyelhetô  új  folyamatokat  úgy  értelmezhetjük,  mint  kísérletet  az

irodalom autonómiájának visszaszerzésére.

  A  kortársi  magyar költészetben a fordulat  Tandori  Dezsô  fellépéséhez

köthetô, de mellette hamarosan feltűnnek mások (Oravecz Imre, Petri  György

stb.) is. Tandori új költôi nyelvvel, jelrendszerrel kísérletezik,  konkrét

vizuális  lírát  hozott  létre,  majd  a  70-es  évek  második  felében   a

mindennapiság    versbe   emelésével,   a   hagyományos   líraisággal    és

versszerűséggel szemben sajátosan "antipoetikus" költészetet teremtett.

  A  60-as évek végén és a 70-es években elbeszélô irodalmunk új  nemzedéke

lép   fel   (Nádas   Péter,   Esterházy   Péter   stb.).   îrásmódjuk    és

ábrázolótechnikájuk  olyan új jelszerűséghez közeledett, amelynek  poétikai

szerkezete  igen  távol  állt  már  a  60-as  évek  valóságleképezô  epikai

konvenciójától. Az egyszerű, közvetlen elbeszélô viszonyokat  bonyolultabb,

többtényezôs szemléletformák

váltják fel.

  Ezek  a regények új befogadásí módszereket igényelnek.  Ráeszméltetik  az

olvasót, hogy az irodalmi mű

nyelve nem puszta változata a beszélt nyelvnek, hanem

bonyolult jelrendszer. E művek befogadása fokozott aktivitást igényel,  azt

kívánják, hogy a befogadó olvasás

közben legyen tudatában saját észlelési módjának is.