A 20 SZÁZAD MAGYAR IRODALMÁBÓL
Líra
A húszas években fellépô nemzedék
költészete a nyugatos irányzat és az
avantgárd hatása alatt bontakozott
ki. A nemzedék legjelentôsebb költôire
egyaránt hatott
az
avantgárd, de Szabó
Lôrinc késôbb az expresszionizmustól az
újklasszicizmus, Illyés
Gyula a népies líra irányába fejlôdött,
József
Attila
pedig az avantgárd
és a népköltészet
egyes sajátosságainak
továbbfejlesztésével alakított ki teljesen
önálló stílust.
A
népi líra a népköltészet és a népies mľköltészet
formáit használta fel. Elôször Erdélyi József
szólalt
meg a népdalok egyszerľ, tiszta hangján
(Ibolyalevél,
1922),
példáját mások is követték. Sinka István a
népköltészet ôsibb,
archaikus rétegeibôl merített.
A
költôk visszatértek a vers hagyományosabb, kötött
formáihoz,
nemegyszer a század elsô évtizedeiben mellôzött mľfajokhoz
is
(lírai
dal, életkép, elbeszélô költemény). A népiesek legjobbjai esetében
azonban nem
egyszerľen
a Petôfi-kori elôadásmódhoz és mľformákhoz való visszatérésrôl
volt
szó: žk ismerték és alkalmazták a Nyugat szimbolikusabb, bensôbb
és
metaforikusabb közlésformáját is,
de ez az
ô kezükön közéletibb,
konkrétabb, realisztikusabb és életrajzian
személyesebb lett.
A
20-as évek derekán megfigyelhetô költészetünkben
egy
bizonyos klasszicizáló törekvés,
amely a 30-as években
általánossá
vált. A költôket nemcsak a nagy irányokhoz és
mľvekhez sorolódás igénye s a
leszľrô, elrendezô összegzés vágya vezette,
hanem az is, hogy a
háború
és a fasizmus veszélyében a
mľvek a
hagyományosabb közlésformák
segítségével minél szélesebb rétegekhez
eljussanak. A költôk a nagy európai
költészet
hagyományában emberi önfenntartó erôt láttak,
és arra
törekedtek, hogy a személyiség megvédéséhez
minél
több tradíció nyújtotta segítséget
megszerezzenek.
A klasszicizálódás igénye nem pusztán hazai
jelenség
volt, ebben az idôben az európai irodalmak
legtöbbjében föllépett.
Sárközi György (1899-1945)
leginkább a klasszicizáló törekvésekhez
kapcsolódott, azokat
romantikus-expresszonista
nyugtalansággal vagy
népköltészeti hatással elegyítette. Elsô
kötetében
(Angyalok harca,1926) egy
harmonikus költôi világot
teremt
védelemül a diszharmonikus való világ ellen.
A Váltott lélekkel c. kötetétôl (1927) kezdve
egyre közelebb kerül az "örök
szegénység" világához.
1935-38 közt a Válasz szerkesztôje,
1944-ben a
nyilasok
hurcolják el. Esôcseppek c. versében (1942) rezignáltan szemléli
saját költôi létét és sorsát. A rezignáció
csendes keménységgel ötvözôdik.
A szemlélet illúziótlan keménysége ez, amivel
tudomásul veszi helyzetét, s
elfogadja sorsát ebben a helyzetben.
A harmincas években fellépô
költôknek, az Ezüstkor nemzedékének
líráját
általában
áttételesebb, közvetettebb közlésmód jellemzi. Közülük
Radnóti
Miklóssal és Weöres Sándorral külön
fejezetben foglalkozunk.
Az
erdélyi Dsida Jenô (1907-1938) pályája a szabad verstôl
a kötött vers felé, az avantgárdtól az
újklasszicista formamľvészet felé, a
disszonanciától a harmónia felé haladt.
Nagycsütörtök c. második (1933) és
az Angyalok citerája c. posztumusz
(1938) kötete zenei hatásokra építô, a
szépség áhítatával áthatott verseket
tartalmaz. Dsida a maga hangját a bonyolult
formákban, a tündöklô rímekben,
az olvatag zenében találta
meg, a Nyugat költôit áttetszôbben, az
angyaliság lebegésével folytatta.
Költészete a fiatal,
játékos kedvľ életszeretet és
a halálközelség
ellentétének énelmi izzásából fakad.
Nagycsütörtök c. versében saját sorsát
az
áldozatvállalás keresztény erkölcse szerint értelmezi:
a krisztusi
áldozattal
azonosul, ugyanazt a magányt és
gyötrelmet éli át,
melyet
Krisztus a Getsemáne-
kertben.
Ahogy közeledik halála pillanatához, egyre hasonlatosabbnak éni
magát az örökké Madonnát festô középkori
baráthoz (Arany és kék szavakkal).
A
Psalmus Hungaricus c.
költeménye az erdélyi magyar
irodalom egyik
legjelentôsebb alkotása.
Zelk Zoltán (1906-1981)
az 20-as évek közepén
indult Kassák késô-
aktivista
lapjaiban, de neve csak 1945 után
kezdett országosan ismertté
válni, amikor a felszabadulás, majd a
szocialista átalakulás ôszinte hangú
énekese
lett. A politikai életben
mutatkozó hibák és bľnök nyomán
kelt
megrendülése
aztán a lelkes ódák atmoszférájából a
végletesen kétségbeesett rezignációba
taszította. Magára találása az 50-es évek
végén
emberi
megrázkódtatások eredménye. A
Tľzbôl mentett hegedľ (1963) és az
ezután
megjelent köteteiben ért
el pályája magaslatára.
Sirály c.
költeményében (1960) a sorssal száll perbe
a feloldhatatlan magány szívszorítóan ôszinte
panaszával.
Zelk lírája érzelmi
fogantatású élményköltészet, frissen,
intenzív
átéléssel
reagál a világ hatásaira. Utolsó éveiben kis
formákban írt,
aforisztikussá lényegített versei megtelnek
mélyebb sugallatokkal.
Vas
István (1910-1991) az avantgárd mozgalmában, Kassák
körében
indult, hamarosan azonban
a Nyugat harmadik
nemzedékének
törekvéseihez közeledett, tudatosan vállalta
a hagyományok folytatását.
Már elsô kötetében, az žszi rombolásban (1932) megmutatkoznak azok a
kettôsségek,
amelyek késôbb is
jellemzôk költészetére: romantikus
elvágyódás és klasszicista önfegyelem,
lázadás és rezignált belátás, cselekvés és
csüggedés, szárnyalás és mérték.
Költészetének más vonásai is megnyilatkoznak:
ôszinte
személyessége, pózoktól idegenkedô szubjektivitása, önnön
emberi
sorsának
versbe emelése. A közbeszéd természetességébôl kiindulva
próbál
kifejezô erôt és szépséget elérni.
Költôi fejlôdésének legfontosabb
fordulópontja az 1947-es olaszországi
utazása, a Római pillanat c. verseskönyve
(1948).
Róma a költô számára felszabadítóan hatott,
lehetôvé tette az átélt másfél
évtized tapasztalatainak történetfilozófiai
általánosítását.
A
Rapszódia egy ôszi kertben c. kötetében (1960) erôteljesen nyilatkozik
meg
az európai mľveltségľ költô
magyarságtudata. Messzi idegenben is a
magyarság sorsával viaskodik (Cambridge-i
elégia, 1959).
Rónay
György (1913) impressziókat és belsô misztikus élményeket szólaltat
meg
lírájában tiszta klasszikus
formában. A 60-as évektôl versei
egyre
gyakrabban
szikárabb fogalmazásúak, a költôi szavak, metaforák helyett
a
látásmód,
a jelentés költôiségével hatnak.
A versek esztétikai sorselve
tragikus, a
költô
etikai állásfoglalása sztoicizmusba hajlik. Rónay kiváló mľfordító,
irodalomtörténész és esszéíró is volt.
Kálnoky László (1915-1985) lírájának a betegség és szenvedés, az esendô,
kiszolgáltatott emberség
adta az alapélményeit és meghatározóit.
Szanatóriumi
elégia c. verse
(1942) szembenézés a
lét értelmetlen
kiszolgáltatottságával olyan
helyzetben, amikor az
egyén és a
világ
állapotának vigasztalansága egyaránt keserľ
realitás.
A Lángok árnyékában c. kötetében (1970) a lélek félhomályos
zónájáról
szerzett
értesüléseit Kálnoky szigorú logikával és nagyfokú precizitással
foglalja
versbe. Magát és a
világot kegyetlenül éles
fényben látja.
Költeményeit a semmi homályt
nem
tľrô fogalmazás, a képeknek a kemény, tiszta
rajza, a céltudatos
szerkezet jellemzi, de a töretlen ívľ
mondatok, a kristályos felszín alatt
egy sötét, alaktalan világ riasztó jelenései
gomolyognak.
Sorait valami fájdalmas, keserľ
érzelem hatja át, de ezt a
lírai
szólamot nyers, prózai,
groteszk vagy éppen
abszurd hangzatok
ellenpontozzák.
A De profundis c. verse (1969) a létezés, az élet
elsiratása és ilyen
értelemben
az egyetlen élet értékének
tudatosítása. A jelennel szembeni
tiltakozó
elégedetlensége és a múlt
messzeségében megszépülô ifjúkora
ellentétét
iróniával, öniróniával hidalja
át. A vers
elviselhetetlen
közérzetrôl vall, zárlatában a
teljes magány állapotában hangzik fel a
jajszó: egy jel az utókornak.
A Szvidrigajlov utolsó
éjszakája (1970) félig
szerepjátszás, félig
személyes vallomás. A költô egyszerre részese
és részvétlen megfigyelôje a
reménynélküliség, a kénytelen beletörôdés
állapotába jutott groteszk figurának.
Az
elsodortak (1971) részvétlenül, sôt kajánságig fokozódó idegenkedéssel
mutatja be a 30-as évekbeli Eger fôutcájának
esti korzó-kavalkádját. A záró
képsorban a vízáradás részben a
megállíthatatlan idô, részben a
történelem
pusztító sodrását szimbolizálja. A beszélô is
ott sodródik a többiekkel, ám
a költôre utaló "pisztráng"
pikkelyei ezüstösen csillogó jeleket hagynak
a
sziklákon és a házak falain.
Élete utolsó évtizedeiben írt
versciklusaiban (Egy magánzó
emlékiratai;
Homálynoki Szaniszló történeteibôl)
felszabadult iróniával regisztrálja az
élet
egyszerľ kis képtelenségeit, a kicsinyes emberi történések
groteszk
elemeit.
Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra
légkörében
nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi maradt.
Elsô
verseskönyve, az Éjszakák(1936)
természetes költôiségével, spontán
líraiságával
tľnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket ôriz,
versei
ugyanakkor telítve vannak
modern idegességgel, nyugtalan vibrálással.
Elégikus költô, verseit emlékek
és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az
elmúlás, amelynek feledtetôje lehet
a szerelmes egymásra találás
pillanata.
A visszahozhatatlan pillanat
azonban múlttá, gyönyôrľsége
semmivé
válik. A halál és a szerelem
összevillanó élményérôl mondja
el
leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a
múlt, jelen és jövô viszonylatai
történelmi, sôt kozmikus
arányokban is megjelennek. A marosszentimrei
templomban c. versében (1936)
a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata
nyilvánul meg: már nemcsak a halál
a költô ellenfele, hanem a
magyarságot porlasztó, a szabadság reményét
pusztító történelem is.
Jékely a magyar költészet egyik nagy hagyományát folytatja,
amikor a
Hajnali részegség látomásának egyéni
változatát teremti meg. Az ég játékai
c. költeményében (1946) a lírai én két hant
között, mintegy gödörben hever
- lent ott nyugosznak igazi halottai - és az
eget szemléli. A szemle által
megtörténik
az "én" és a föld alatt nyugvók, a fönti és a
lenti világ
azonosulása,
a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a holtakkal,
sôt magával a földdel, az egész mindenséggel
érzi a közösséget.
Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka.
A
közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá költészetében.
Tragikus
társadalomszemléletét történelmi elégiái fejezik ki
(A budai
Kapisztrán-toronyhoz, 1963).
A
szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét objektív
tartás,
a lélek mélyrétegeiben való
tájékozódás jellemzi. A szó
ünnepe
(1959),
Séta és meditáció (1965), a Lélek és ôsz (1968)
c. köteteiben
bontakozik
ki a maga teljességében
látomásos, egyre szigorúbb formálású
lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel
való szembenézés megrendültsége
vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy
és a haláltudat vitája
adja
a feszültséget. A sötétebb
érzéseket a szerelem, a családi
élet, a
megtalált
otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés c.
versében
(1955) két éleformát,
magatartást tár elénk:
az egyik az
elmélkedés, a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt cselekvés,
nyugalom,
derľ.
Az érezhetô fölényeskedés a vers végére elolvad,
s - ugyancsak
érezhetô - nosztalgiává válik.
A 70-es évektôl
egyre inkább a
múló idô foglalkoztatja, a
test
hanyatlásával, az elmúlás tényeivel szinte naponta számot
kell vetnie. A
szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte
egyetlen tárgya a búcsúzás az
élettôl,
a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal. A
költészetben
vívja
meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô
küzdelmeiben megôrizhesse
emberi
méltóságát (Dona nobis pacem,1987). Stílusát
tömörség, puritán
lényeglátás
jellemzi, nyelve emelkedett, pontos, telt
hangulatú, szép
hangzatú.
Csanádi Imre (1920-1991) a népi irodalom vonzásában indult, költészete
az
Erdei vadak, égi madarak c. kötetében (1956)
bontakozott ki. A régi magyar
költészet
hangját elevenítette fel.
A történelmi események
hatására
költészetét
sötétebb hangulatok szôtték át,
majd növekvô reménységgel
tekintett
az emberiség, a kis nemzetek sorsára
(Észtek). Az 1973-tól
közzétett îrott képek sorozatában
nosztalgikusan tér vissza a
régi forráshoz.
Határ Gyôzô (1914-) építészmérnök, de már mľegyetemi
évei során egyre
intenzívebben
foglalkozott filozófiai tanulmányokkal. A század legnagyobb
zavarait
szenvedôként és bele nem törôdô
lázadóként élte át.
(Megjárta
Horthy és Rákosi börtöneit, részt vett a
sátoraljaújhelyi börtönlázadásban
stb.).1956
végén külföldre távozott, és Wimbledonban telepedett le.
Arra
tesz kísérletet, hogy elsöpörje a mľfajok
közötti
határvonalakat, s visszaállítsa a gondolkodás
olyan ôsállapotát, amikor az
író is filozófus volt. îrásait a bölcseleti
gondolkodás igénye, stílusát a
nyelv lehetôségeinek szinte a végletekig
történô feszítése jellemzi. Eleme
a játék, a játszó ember és
a vizsgálódó szellem egyeztetése adja
mľveinek ironikus feszľltségét.
A Golghelóghi
c. háromszor három részes, sokjelenetes,
tôbb
mint 800 oldal terjedelmľ misztériumjáték (1976)
és másfél száz
oldalas utôszava ôsszegzése Határ Gyôzô
életmľvének.
Benjámin László (1915-1986) még a munkásírók csoportjának egyik tagjaként
kezdte
pályáját. 1945 után sokáig
magányos harcosnak érezte magát, de a
fordulat
évétôl már a közösségbe tartozás,
az építés pátosza hatotta át
költészetét.
1953-tól
szigorú önvizsgálattal és
erôs hangú bírálattal
reagált az
elkövetett bľnökre. Súlyos lelkiismereti
válságba került, de továbbra is az
egykori hit igazságát kereste. A vívódás
hangjai aztán lassan csendesednek,
az öniróniával árnyalt rezignáltság szavai
váltják fel.
Az 1945 körül föllépett költôk élményvilágát a háború kataklizmája,
a
nagy
társadalmi változások dinamizmusa s a totális
diktatúra idejének
feszültségei határozták meg.
Az új nemzedék két iránya hozta e
korszak magyar lírájában a legtöbb új
színt és hangot.
Az Śjhold köré csoportosult
költôk (Nemes Nagy Ćgnes, Pilinszky János,
Rába
György, Rákos Sándor, Jánosy
István és mások) líráját a
gondolati
igényesség
szabta meg. Kiszľrték
a versbôl a
közvetlen élményeket,
személyes
megnyilatkozásokat, és az
érzelmeket, indulatokat, az
elvont
gondolatokat
közvetve, tárgyias képekben
fejezték ki. Az
ellobbanó
hangulatok
és változó érzelmek helyett az élmények mélyén szilárd
emberi
tartalmakat
akartak föllelni. Lírájuk
lényeges poétikai tulajdonsága
a
magas
fokú sľrítés, a szöveg
tömörítése. Közülük Pilinszky
Jánost külön
fejezetben mutatjuk be.
Nemes Nagy ágnes (1922-1991)
lírájában az intellektusnak, az
értelemnek
különleges szerepe van. Vágy a tiszta
ismeretre és az ismeret hiánytalanul
teljes
kifejezésére: ez a hajtóereje költészetének. Versei azonban nem a
gondolati tartalmakat, hanem a gondolkodás
szenvedélyét közvetítik.
Elsô kötete, a Kettôs világban (1946) már címében is sejteti
a pálya
késôbbi alakulását. A versek kettôs világba
vezetnek: egymással szemben áll
és egymást tükrözi a közeli és a távoli, a
véges és a végtelen, a lenti és
a
fenti, az érzéki és az érzékfeletti, a földi és az égi világ. A
költô a
világot
látomás értékľ látványok színterének tekinti, ahol a dolgokban
a
dolgok eszméjét, lényegét szemlélheti.
A tíz év termését begyľjtô Napforduló c.
kötetben (1967) találta
meg
igazán
az egyéniségére szabott, egyéni közlésmódot. A tárgyak új
mľvészi
funkciót
kapnak a versekben, a költô
valahogy belľlrôl, a tárgyak lelke
felôl törekszik az érthetetlen világ
megértésére. Ćtvilágítja a tárgyakat,
a lényegükig hatol,
szinte azonosul velük: " Fent, fent a
tömbök. Déli fényben állnak. / Az én
szívemben
boldogok a tárgyak" (A tárgyak). Śgy
idéz elénk tárgyakat,
jelenségeket - olyan megszervezettségben,
történésben vagy szituációban -,
hogy
azok alanyi jelentést kapnak. A kötet verseinek legtöbbször nincs
a
hagyományos
értelemben vett témájuk,
nem egy, hanem
több élménybôl
táplálkoznak. Ezt a szintetikus, összetett
élményt adó jelleget úgy éri el
a
költemény, hogy a szerzô a dolgokat bonyolult kapcsolódásokon keresztül
kľlönféle élményekkel, képze- tekkel, hangulatokkal
érintkezve jeleníti meg érzékletesen
képekben, s a látványokat, látomásokat
a legkülönfélébb, általában igen távoli
képzetkörök elemeibôl rakja össze.
Szemléletében az egész világ egyetlen,
egységes, élô organizmus, nem válik
kľlön
élettelen tárgy és eleven tett, a
költô is egynek tudja magát
az
egyetemességgel.(Között,1962.)
Rába György (1924-) vallásos
versekkel indult, költészete késôbb egyre
tárgyiasabb
lett: bensôséges viszonyt alakított ki a
jelenségekkel és
tárgyakkal,
a hétköznapi benyomásokat egy tágasabb térbe transzponálja, s
így egyetemesebb mondanivaló kifejezésére
teszi alkalmassá.
A Pillantás az
éjszakába c. költeményének (1961)
lírai helyzete a
következô:
a költô hazakísér valakit az éjszakai külvárosba, néhány
szót
váltanak, s ô elindul vissza a város
irányába; a kihalt villamosmegállóban
várakozik,
ekkor lép mellé a második beszélgetôtárs; együtt indulnak
el,
aztán végleg elválnak. A vers mindezt csak
jelzésszerľen közli, képei igen
tömörek.
Szerkezete igen bonyolult: a különbözô temák
egymás mellett,
egymást
kiegészítve épülnek. Az 1., 3. és 5. vsz.-ban tömör bevezetô
kép
után a költô elmélkedik életérôl, sorsáról,
a
2., 4. és
6.-ban viszont alkalmi társai szólalnak
meg. A vers
egy
életállapotot jelenít meg, melynek egyik
döntô élménye a "kupacban
magány"
fájdalma. A feloldás lehetôségét egyedül a
szeretet hordozza.
Rába egyre koncentráltabb formában
fejezi ki magát, lírájára
az
elhallgatások
éppúgy jellemzôek, mint csupasz, csak a lényegre szorítkozó
mondatai.
Lobbanások c. kötetében
(1973) alapvetôen egzisztencialista
indíttatású
tartással figyeli a világot
és annak
különbözô dimenzióit,
melyek közül leginkább az idô titka
foglalkoztatja. Verseiben a megismerés
folyamatának asszociációs rendszerére épít.
Az Emlékezés egy birodalomra c.
vers visszatekintés az élet legszebb
korszakára, az élet delelôjére, a szép
emberi
találkozásokra. Az erotikus
képzetek egy mámoros érzéki himnuszt
indítanak
el. Az életörömtôl
duzzadó vers hátterében
megszólal egy
sötétebb, tragikusabb szólam is: az idô
múlásának, az ember mulandóságának
tudata.
A megidézett emlék azonban
jelenvaló és hatalmas: "ami
volt, az
van".
Az istenek sorsa megírt,lezárt, az embert azonban az esendôsége
és
éppen az elmúlása emeli a hatalmasoknál is
magasabbra.
Lator László (1927-)
ha nem volt is az Śjhold közvetlen
munkatársa,
költészetére
az a szikár,
fegyelmezett, mégis feszült
formálás a
legjellemzôbb, mely
e kör lírikusait
is jellemzi. Hosszú
idôn át
mľfordítóként
ismerték, s csak 1969-ben jelent meg Sárangyal,
majd Az
egyetlen
lehetôség (1976) és Fellobban,
elhomályosul (1986) c.
kötete.
Költeményeiben a
mindennapi látványt a
létezés drámaiságát összegzô
szimbólummá
tudja fejleszteni. Nyelve
választékos, emelkedett, minden
köznapi esetlegességtôl megtisztított,
lecsupaszítva felfokozott nyelv.
Költészetében
a körülötte áradó roppant anyagi világ,a
mindenség rejtett áramainak tárgyiasítására
törekszik. Ennek az áramlásnak
nemcsak
a felemelô, sugaras sodrását
érezte, hanem az egész létküzdelem
görcsös, szilaj, veszedelmes tartalmait,
örvényeit is. Világa ellentétekben
felfogott
világ: szerves és szervetlen, kô és hús sivatag és
éden. Az
utóbbi
az újszülött korábbi "vak
paradicsoma" az anyaméhben, máskor
az
ifjúság tája, megint másszor a váratlan,
kegyelemteljes ráébredés a létezés
teljességére.
Ide kapcsolódik a héj, a burok és
a velük
rokon képzetek
(Kagylóba, héjba,1947-49).
Fa a sziklafalon
c. verse (1956-67)
a létezés drámaiságát
képes
éreztetni, azt, hogy az "üdvözült
gyönyör s az iszonyat" közös tartalmai
a
létnek.
A fa "mondhatatlan
szépsége-árva-sága" a kivetettség
közepette
kiküzdött
szépség értelmét hangsúlyozza. A
látványt élesrajzú
tárgyiassággal állítja
elénk, de a rajzos elemeket
expresszív élettel
telíti, érezteti a látvány kiváltotta
döbbenetet.
Az új nemzedék költészetének másik irányzata
az a
látomásos, mítoszt
teremtô
líra, amelynek Juhász Ferenc és Nagy László alakította
ki két
legfôbb
személyes változatát. Költôi útjuk
a Iátványtól, a
közvetlen
érzékeléstôl
vezetett a látomásig. Elsôsorban Weöres
Sándortól kaptak
ösztönzést a látomásos képszerkesztés
kialakításához. Képeiket egyre inkább
az
asszociáció mechanizmusához igazították, és ez maga után vonta a képek
egymásba kapcsolódását, síkváltását,
terjeszkedését.
Juhász Ferenc (1928-)
elsô köteteiben a népi
irodalom hagyományait
követi.
A költôi indulás idillikus életképei és verses epikája után
1950
körül költészete új irányba fordul. A naiv
hang üde frissességét disszonáns
akkordok
kezdik felváltani. Ez a folyamat költészetének differenciáltabbá
válásával,
gazdagodásával jár együtt. Az igaz fordulatot A tékozló ország
c."költôi eposz" (1954) hozta meg. A nagyarányú
történelmi látomás Dózsa
György
alakját, az 1514-es parasztháború reményeit, elbukását és
szörnyľ
megtorlását idézi föl.
A Harc a
Fehér báránnyal c. kötet (1965)
versei a "létezés
lázas
Iátomásait" festik. A kötetet A
szarvassá változott fiú kiáltozása a titkok
kapujából (1955) nyitja meg. Ez a költemény
parafrázis, egy román népének,
ún.
kolinda átfogalmazása, újraköltése;
a költô Bartókhoz
hasonlóan
(Cantata profana) az
ôsi, népi anyagot dolgozta fel bonyolult
szerkezetté. A mľ drámája a "titok
kapujáig" jutott kôltôfiú, a családi
otthonba hívogató anya és a halott apa
háromszögében bontakozik ki.
A költeménybe a legkülönbözôbb ôsi és népi
formák épülnek
be.
A népballadai indítás aztán
átcsúszik disszonáns hangzatok,
merész
expresszív
vagy éppen szürrealisztikus képek
közegébe. A költô
felsorolásaival, képhalmazaival, szokatlan
szóösszetételeivel és
metaforáival, nyelvünk lehetôségeinek
kiaknázására törekszik.
Kormos István (1923-1977) népi
költôként indult, József Attila és Sinka
István
líráját érezte a
magáéval rokon forrásoknak.
Franciaországban
töltött
hónapjai (1964-65) folyamán megismerte a szürrealisták képteremtô
módszerét. Költészetét derľ és játékosság
hatja át, derľje és játékossága a
világ
dolgaival és embereivel való jó
viszonyát érzékelteti. Stílusa
a
rusztikus
és az éteri, a súlyos és a
lebegô, a köznapi és az
álomszerľ
végletei
között megkapó könnyedséggel szólaltatja meg azt az
árnyalatot,
amelyre a képzeletnek éppen szüksége
van. Szegény Yorick c. versében (1962-65)
önarcképét rajzolja meg, életének
elégikus hangvételľ összefoglalását adja.
Azzal tüntet, hogy ô csak Yorick,
a
szegény bohóc, s az is csak múlt idôben. A csak ennyi vagyok
állítása a
halál tudatában hangzik el, s e távlatból
rezignált nyugalommal néz vissza
élete
dolgaira. A Nakonxipánban hull a hó-ban (1962-b5) a szétpergô
élet
emlékkincseit varázsolja elénk egyetlen
meseszigetre.
Csoóri Sándor (1930-) mľvészi
magára találása meglehetôsen elhúzódott,
hosszú
küzdelem eredményeként valósult
meg. Indulásakor a
népi
hagyományokat követte, majd a modern európai
költészettel való találkozása
nyomán
a kötetlenebb költôi
képzeletnek juttatott nagyobb
szerepet.
Nyugtalan alkotó szellem, aki mindig új költôi
vállalkozásba és közéleti
küzdelembe fog. A költôi szándék és a
valóságos gyakorlat, a mľvészet és a
magatartás
belsô egységét keresi, de tudja,
hogy ez az egység már nincs
meg,
neki kell megteremtenie versrôl versre. A lét teljességének, a világ
intenzív
átélésének vágya hajtja, de az
elragadottság, a kitárulkozás
állapotaival
szemben gyakran elfogja
az elégedetlenség, a
hiány, a
beteljesületlenség zaklató élménye is. Versei
többnyire rezignáltak, de nem
beletörôdôek, noha végül a magányba, a
csendes meditációba vezetnek.
Költôiségének legnagyobb ereje
a képteremtésben, a
villódzó
képzettársítások gazdagságában van.
Fogalmazása pontosságából és a jelentés
másfelé
is sugárzó asszociációiból támad
bennünk a felismerés: azok
az
egyszerľ
dolgok, megfoghatatlan hangulatok,
melyeket Csoóri rögzít,
kivételes alkalmai az emberi létnek.
Csoóri verseinek világában
gyakori metafora a "tél" : a hideg
világ, a
hó.
A Hó emléke c. versében (1978) a
havazás az elmenekülés lehetôségét
teremti meg, az utolsó tiszta szembenézés
elképzelt jövôjét "egy fennkölten
züllô ország szemével farkasszemet
nézve".
Tôzsér árpád (1935-) a Fiatal szlovákiai magyar költôk antológiájában
(1958)
tľnt fel. Pályakezdését erôs
tájélmény, hagyományokhoz,
történelemhez kapcsolódó erkölcsi
elkötelezettség, klasszicizáló törekvések
jellemezték (Mogorva világ, 1963). Kettôs
ľrben c. kötetében (1967) befelé
fordult,
személyes világának feszültségeit szólaltatta meg.
A korábbi
ábrázoló-leíró módszert
kérdezô-meditatív kifejezésmód, ill.
a tárgyias
líra
szemléleti és nyelvi
formái váltották fel.
Harmadik kötetében
(Érintések,
1972) ironikusan vet
számot helyzetével, objektivitásra,
absztrakcióra tôrekszik.
Az
erdélyi Kányádi Sándor (1929-) korai verseit a népköltészet és Petôfi
ihlették,
majd költészete megtelik a
metaforikus szemlélet elemeivel,
személyes
lírája a romániai
magyarság gondjainak vállalásával
lesz
zaklatottá és összetetté.
Verseinek
hagyományosan zárt szerkezetét gondolati kitérôk,
képzettársítások, a
sejtelmek disszonánsabb hangjait
megszólaltató
szövegrészek
teszik nyitottá. A
mozaikos szerkezetľ Fekete-piros
c.
költeményben
(1972) a városi
civilizáció környezetében falusi
lányok
táncolnak.
A lassú és
néma tánc nemcsak a
kis népcsoport hányatott
történelmi
sorsát, elmerülésének szorongató veszélyét jelképezi, hanem a
hagyomány, az
eredeti kultúra megtartó hatalmát is.
Szilágyi Domokos (1938-1976),
a Forrás-nemzedék legnagyobb
szabású
kísérletezô egyénisége, pályája kezdetén naiv
racionalizmussal hirdette az
értelem rendteremtô diadalát, a
szabadság
közeli megvalósulását, a
világ és a
lét célszerľségét és
harmóniáját. Aztán hamarosan megjelenik
költészetében az
utópikus szemléletet kikezdô kétely, mely a
Garabonciás
(1967) és A láz enciklopédiája (1976) c.
kötetekben már általánossá válik.
A történelmi tapasztalatok megingatják a
költô evolucionista felfogását, és
az
alapvetônek vélt értékek
bizonyossága megrendül. Ez a változás
hat a
versek
megformálására is: nézôpontok
váltogatása kezdi jellemezni
a
szerkezetet,
gyakoribbak lesznek a síkváltások,
rétegzettebb a jelentés, ôsszetettebb az
értékszerkezet. A Garabonciás (1967) c. versben a tér és idô
határait nem
ismerô,
száguldó, nyugalmat sohasem találó szabad szellem,
a bujdosó,
kivetett, az otthontalan igazság példázata
rejtôzik.
A Búcsú a trópusoktól c. kötetben (1969) a költô eljutott
az abszurd
létélményig, a Semmi határáig. Tudatosan
törekszik a
vers "depoetizálására", búcsút mond
a költészet hagyomá-
nyos
díszeinek, kerüli a képeket. A
Fagyöngy(1971) és a Sajtóértekezlet
(1972)
c. köteteiben a kiürült emberi értékvilág peremén járkál a
költô,
ahol a személyes lét értelme is kétségessé
válik. Válsághelyzetében a transzcendens
távlatok felé fordulva ostromolja
a megismerés, az emberi értékvilág határait.
Ćm
az
ésszerľ ismeret igényével közelít ahhoz is, ami a tudásnak a
rációnál
tágabb
területe. îgy "megváltástalanul", az
életfogytiglan szenvedést
jelentô
létben, kizárva a transzcendencia vigaszát a lázadó Jób szerepébe
helyezkedik, aki a számára teljesen kiürült
emberi értékvilágért is Istent
vonja felelôsségre (Mestrovic: Jób, 1972). A
70-es évek közepe táján írt
verseiben
egyre mélyebben foglalkoztatja a személyes
halál gondolata.
Eszménytelennek és
tarthatatlannak minôsül számára az
élet, s a nem
autentikus
létezést, a látszatéletet
megszüntetendô látszik egyetlen
kiútnak a halál (Circumdederunt, 1973).
Kassák Lajos
(1887-1967)
Érsekújvárott született, apja
patikaszolga, anyja mosónô. Tizenegy
éves
korában
kimarad az iskolából,
és beáll inasnak
"Szporni úr"
lakatosmľhelyébe. Segédként szabadul, rövid
ideig Gyôrött dolgozik, majd 17 évesen Pestre
költözik. Mint vasmunkás több
gyárban
és mľhelyben megfordul: dolgozik, szervezkedik, sztrájkol,
ezért
sorra
elbocsátják. Az irodalommal
az egyletben és
a munkáskörökben
ismerkedik.
1909-ben útnak indul, és Gödrössel, a faszobrásszal, majd Szittya
Emillel
végigcsavarogja Nyugat-Európát. Ezt
a "nagy csavargás"-t késôbb
így
minôsíti: "az én eszmélése a káoszban
".
1915-ben egy fanatikusan újat
keresô kis csoportot szervez maga köré
és
megindítja A Tett c. folyóiratot, a magyar
irodalmi avantgárd elsô fórumát.
A
lapot 1916-ban betiltják, ám Kassák másik folyóiratot alapít Ma
címmel
(1916-19). A Tanácsköztársaság idején
nyilvános vitát folytat Kun Bélával,
aki a Ma irodalmát "a burzsoá dekadencia
terméké"-nek nyilvánította.
Kassákot a Tanácsköztársaság bukása után
letartóztatják. Szabadulása
után, 1920-ban Bécsbe emigrál. Itt folytatja
a
Ma (1920-25) szerkesztését, a folyóirat a
nemzetközi avantgárd egyik fontos
orgánuma
lesz.1926-ban visszatér Magyarországra, és
ismét folyóirat-
alapításhoz lát, kiadja a Dokumentumot
(1926-27) és a Munkát (1928-38).
1945 után rendkívüli aktivitással vesz részt az
irodalmi és mľvészeti
élet
újraszervezésében: a Magyar Mľvészeti Tanács alelnöke (elnök: Kodály
Zoltán), három folyóiratot is szerkeszt (Śj
Idôk, Kortárs, Alkotás). 1949-
tôl
azonban más írókhoz hasonlóan ôt
is elhallgattatják, csak
1956-ban
szólalhat
meg újra.
Pályakezdés
Elsô
költôi próbálkozásait a "munkásirodalom" akkor
szokványos
stílusa, népiességgel kevert
századvégies hang jellemzi.
Mintaképe Csizmadia Sándor, a Népszava költôje
és Petôfi Sándor. Éri ugyan
egy élmény, amely közelebb viszi igazi
önmagához: "Kölcsönkaptam Berzsenyi
költeményeit, s
ezek a
kemény, vasból és acélból való mondatok egyszerre átlöktek együgyľ
tépelôdéseimen" -
de ez a gazdagodás még
nemigen látszik meg
versein.
Amikor
kezébe kerül a Holnap antológia,
fontos felismerésekre jut: "Még
sohasem
olvastam ilyen nagyszerľ
verseket. Egészen mások, mint amit
mi
csinálunk, de
azt
hiszem, ôk az igazi költôk és nem mi. . ."Olvassa a Nyugatot
is: "Ady
fékezhetetlen indulataival, a többiek finom
technikájukkal hatottak rám."
Játék-Élet címmel összegyľjti
1909 és 1915 között írt verseit, de
végül
úgy
dönt, hogy nem
adja nyomdába a
verseskönyvet. Miközben ugyanis
igyekezett
"nyugatos" verseket írni, lassan ráeszmélt, hogy ô
egyáltalán
nem olyan, mint a nyugatosok.
Párizsban hallhatott elôször
a modern mľvészetrôl,
a kubizmusról,
Cendrars-ról,
Apollinaire-rôl: "észrevétlenül gazdagodtam a lelkemben, de
ez a gyarapodásom még nem érett meg
a
világ részére (. . .) Amit
magamba szedtem, az rétegekben
lerakódott
bennem, s csak alkalom kellett hozzá, hogy
megoldódjon a nyelvem. . ."
Vándorútjáról hazatérve úgy érzi, hogy prózában jobban
tudja
magát kifejezeni. Misilló
királysága c. regényét (1914) Osvát
is
elfogadja közlésre, de csak néhány év múlva
jelenteti
meg
folytatásokban a Nyugatban.
Verseskötettel Kassák csak
akkor
jelentkezik,
amikor úgy látja, hogy már önálló költôi nyelven tud szólni.
Saját hangjának megtalálását segítette a
világháború kitörése.
Az expresszionista költô
Elsô
verseskötete, az Éposz Wagner maszkjában
(1915) mindössze 13 vers. A kötet zord,
monumentálisra
formált képeivel, harsány hangzataival
vallomás "a vér
és a tľz undok, fekete mocska" ellen.
Nem közvetlenül
kifejezett
érzésekkel, indulatokkal, átkokkal vagy jajongásokkal pöröl
a
háború
ellen, hanem azzal,
hogy versben "megcsinálja", foghatóvá
és
láthatóvá alkotja a szavak anyagával, mintegy
elôgörgeti magát a valóságot,
belesľrítve egy-egy nagy erejľ, komor,
látomásossá
emelkedô képbe. "A versek végtelen,
forradalmas, kaotikusan vajúdó, tľzben
és füstben tekergô sorai a mai lelket
zengetik meg - írta Kosztolányi -, és
a
szavak, melyeket mintha
felrobbantott volna a világ
katasztrófája, új
pályákon keringenek."
Az
Éposz Wagner maszkjában és A Tett c. folyóirat
megjelenésétôl (1915) számíthatjuk a magyar
avantgárd
történetét.
A magyar avantgárd
a világ forrongásban
lévô mľvészeti
törekvéseitôl
kapott elindító ösztönzéseket,
de önállóságra törekedett.
Kassák
és társai a Marinetti-féle futurizmustól csak esztétikai
nézeteit
kölcsönözték, de tagadták a háborút és
erôszakot dicsôítô agresszív elveit;
inkább az orosz futuristák, a baloldali
német
expresszionisták politikai radikalizmusával azonosultak, és
hatott
rájuk a francia kubizmus új szerkezeti rendet
kutató személete.
A mozgalom magát
aktivizmusnak nevezte. Az
aktivisták meg akarták
szünteti
a távolságot alkotás
és hétköznapi tevékenység
között, a
mľalkotást elsôsorban
tettnek tartották, cselekedni akartak,
beleszólni koruk
életébe.
Az expresszionistákkal egybehangzóan
az ösztönös érzelmi
tartalmakat akarták megszólaltatni, és ezt
a törekvésüket összekapcsolták világmegváltó,
szociális
gondolatokkal, a felelôs társadalmi
cselekvéssel. Célul
tľzték ki az új embertípus, a "kollektív
individuum"
megteremtését.
Az aktivista költôk átütô, dinamikus mľvek
létrehozására törekedtek.
Igyekeztek
összeforrni az emberi
közösség és a természet dolgaival,
szimultanista
módon jelenítették meg a külsô
és belsô
eseményeket. Fel
akarták
mutatni a kavargó világ arcát: a
nagyvárosi életet, a
"roppant
metropoliszok" vegetációját, a technika
csodáit. Míndent mozgásban levônek
láttak,
szemük elôtt a
nyomorúságos vagy a
diadalmas élet látványa
kavargott: siratóénekeket és örömtôl duzzadó
ódákat írtak. Következetesen a
szabad
vers mľvelôi voltak.
Az aktivizmust az
expresszionizmus
magyarországi változatának tekinthetjük.
A Mesteremberek (1914)
Kassák elsô klasszikus
értékľ megszólalása,
mintegy magába foglalja az induló
költô teljes programját. Kassák
visszaemlékezése szerint Osvát a
következô
szavakkal utasította vissza:
"Uram, ez nem vers, ez
szekérdöcögés." Nem vállalták a
közlését másutt sem, végül A Tett 3. számában
jelent
meg 1915-ben.
Már a
szöveg elsô szava (Mi) jelzi, hogy itt a közösség
hangját
halljuk; ennek alapján közösségi drámai monológnak nevezhetjük
a
verset. Hangnemét tekintve a himnikus ódával
tart rokonságot.
A
beszélôk negatív jellemzést adnak magukról: "nem
vagyunk tudósok, se méla, aranyszájú papok /
és hôsök
sem vagyunk".
Az utóbbiból a háború elutasítása következik: a 3-5. sor
monumentális
képe holtakat láttat az egész földön. A
költemény nem a
"hôsöket
dicséri, hanem az építkezô embert. A
"mesteremberek" a jövô
emberei,
szavaikból erô sugárzik és a
technika iránt érzett lelkesedés.
Elvetik
az ábrándokat, az immorális
szórakozató ipart. A költô hatalmas
szerkezetek,
építmények látomását tdézi elénk.
Egyre emelkedik a pátosz
(anyagfelsorolás, túlzás,
expresszív kifejezések), majd
kozmikus
hasonlattal
("mint az ég
szédületes meteorjai") teljesedik
ki a
monumentális
program, mely az új
ember eljövetelét is
meghirdeti. A
mľvészet
hivatása, hogy "az
idôk új arcát" énekelje,
kiterjesztve a
programot
egész Európára. A nagyvárosok felsorolása a vers zárlatában
az
erô élményét is növeli.
Kassák ebben a költeményében a mľvész újszerľ eszményét is
megfogalmazza:
a
szórakoztató, a "szép" verset elôállító költô
vagy az
egyéni látnok
helyére a közösségi alkotás prófétáját
állítja.
1.
Figyeljük meg, hogyan érvényesül a költeményben Whitman tág lélegzetľ
versmondatának hatása!
2.
Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Ady "Góg és Magóg fia vagyok én"
kezdetľ és Babits A lirikus epilógja c.
versével !
A Tett elsô verse, az Örömhöz c.
expresszionista óda (1915) a világ- és
önátalakítás feltétlen bizalmát és vágyát
fejezi ki.
Kassák
Az izmusok története c., halála után kiadott könyvében (1972)
így
kommentálja:
"Ez már a modern, XX századi irodalom hangja. Amikor a vers
iródott, Verhaeren és Apollinaire még élt; s
én az ifjú költô valóban nem a
halál rokona voltam, hanem azoké, akik az
élet új szépségét énekelték."
A költemény kijelentô mondatai
közül kiemelkedik a második és az utolsó
elôtti
sorban a lásd felszólítás. A kijelentéssorozat éppen
ettôl az
ismételt
felszólítástól kapja sajátos,
ünnepi retorikáját, bensôségesen
boldog,
büszke, magabiztos ódaiságát. Ez fejezi ki a fölütésben a múlttal
való leszámolás
sürgetô ösztönét, a
meggyôzés társkeresô vágyát,
a
zárlatban
pedig a kinyilvánítás
megtörténtének örömét, a
meggyôzés
teljesülésének büszkeségét, az együttes
cselekvés biztonságát.
A vers egy
pusztulásra érett, egy
életet fojtogató állapot
megjelenítésével indít. Ez az állapot a beszélôt
körülvevô világ számára
még
jelen (most); a beszélô tudata, akarata számára már múlt (már). Sôt a
beszélô számára valójában a költô jelene is
múlt, melybôl környezô világára
jövôlátomása felôl csak visszatekint.
Az idôszembesítéssel együtt
végbemegy az állapot- és
magatartásszembesítés is. A
múlt félelmetes járványaitól rémült városok
képei
halotti himnuszok, temetési
szertartások s gyászzsolozsmák
motívumaival
kapcsolódnak, hogy aztán mámoros
diadalénekbe váltson át a
költemény. Az állapotszembesítés mibenlétét a
második strófa elsô két sora
pontosan ki is mondja.
Ami
ezután következik, az a vágyott új világ boldog és
büszke,
telt és férfias himnusza. A 3. vsz.-ban a beszélô esz.1.
sz.-bôl
átvált
tsz. 3. sz.-be, majd a cselekvés pillanatában viszszavált esz.
1.
sz.-be, mintegy éreztetve, hogy az etikai
döntés
az
egyén joga, kötelessége, érdeme, akkor is, ha az a közösségi cselekvés
együttes vállalásának jegyében történik.
1. Figyeljük meg,
hogyan ötvözi a költô
a zsurnaliszta, jelszavas
jelenet-
és képtöredékeket a
liturgikus, kultikus látomás-
és
motívumtöredékekkel!
2. Figyeljük meg, hogy egymástól
milyen távol esô nyelvi és fogalomköri
(ipari,
politikai, mozgalmi, vallási, filozófiai, utcanyelvi)
rétegekbôl
származó szavakat, kifejezéseket vegyít a
költô a vers szövegében!
3.
Figyeljük meg a különféle (gyengéd és nyers, elkoptatott és szokatlan,
egyszerľ és irodalmias) szószerkezetek,
szókapcsolások vegyítését!
4. Mi
a funkciója a mozgalmas, energikus igei állítmányoknak?
5. Figyeljük meg, hogy a
versbeszéd ritmusa mennyire egybeesik a
beszéd
biológiai ritmusával!
Kassák a 10-es évek második felében írt verseit második,
Hirdetôoszloppal
c. kötetében (1919) gyľjti össze. Ezekben a
költeményekben a költô mindent
dinamikusan
él át, a
kifejezést a lehetôségig,
igésíti, maximális
expresszivitásra tör.
Expresszionizmusának kiteljesedése a Máglyák
énekelnek c. prózaverse
(1920) a forradalmak korszakáról.
A lírai-gondolati jellegľ elbeszélô költemény
fôhôse, a
"szakállas ember" a maga
különharcát vívja az ember
megváltásáért.
A Dadától a konstruktivizmusig
Világanyám c. gyľjteményes kötete (1921) az elsô korszakából a másodikba
való átmenetet mutatja. A kötet
elsô könyve az Éposz Wagner maszkjában.
Második
könyve a Hirdetôoszloppal anyagát hozza, és
még öt új
darabot.
Az utolsó: O x 0 = 0 (1920), tagadása
egy Kassáknál gyakran
visszatérô igazságnak, a 2 x 2 = 4-nek.
A kórházban keltezett költemény a holtpontra
jutott
élet, a teljes semmi lázálmas víziója.
Alapélménye a
széttöredezett világ káoszának átélése: "A
reménytelenség bazalt oszlopai
virágoznak
fölöttünk. . . " A költô ekkori állapotának a Dada felelt
meg
legjobban. A kötet
harmadik könyve 18 cím nélküli, számozott
vers. Ezek
az "öntémájú" költemények a logikai
kötéseket fölbontó dadaista kísérletek.
Bár
Kassák sosem volt a szó teljes értelmében dadaista, az emigráció elsô
éveiben megjelennek írásaiban ennek az
irányzatnak a vonásai.
A ló meghal a madarak kirepülnek
A
bécsi évek legnagyobb költôi teljesítménye A ló
meghal a madarak kirepülnek c. költemény
(1922). Elôször a 2 x 2 elnevezésľ
folyóiratban
jelent meg (481. sora is így hangzik: 2 x 2 = 4), képszerľen
nyomtatott
címmel s folyamatosan szedve, az egyes
részeket csillaggal elválasztva, nem
sorokba tördelve.
Két
hasonló típusú költemény példája is ösztönözhette
Kassákot
mľve megírására: Apollinaire
Egöv (1912) és
Cendrars A
transzszibériai expressz és a Franciaországi
kis Johanna prózája (1913) c.
verse.
Mindkét költemény emlékeket idéz, és rokon
bennük a kószálás,
vándorlás, utazás ihletbeli alaphelyzete is.
Kassák mľvében egy
nyugat-európai csavargás emlékei 1909-10-bôl
úgy
jelennek meg, amint azok az idôközben
mľvésszé érett, bécsi emigrációjában
tevékenykedô egykori csavargó tudatában az
1920-as évek elején
felidézôdtek.
Ezekben az években kezdte írni
önéletrajzát, az Egy ember
életét
is, a költemény az önéletrajz
elsô három kötetének, elsôsorban a
Csavargások könyvének lírai sľrítménye.
Kassák poémája tudatosan megszerkesztett nagyszabású szintézis, melyben
a
reális és irreális, a szubjektív
és
objektív elemek, a pozitív és negatív értékek állandóan egyensúlyozzák
egymást. A vers sodra, egyhuzamú
dikciója - nagy betľvel kezdôdik és ponttal
fejezôdik
be,
közben nincs központozás - az elôadás
folyamatában, az emlékezés
szüntelen
áradatában mintegy úsztatja
a reális elemeket,
képeket,
kifejezéseket, és vegyíti
ezeket az elvontakkal, az irreálisokkal.
Éppen ez teszi
az emlékezést hitelessé és szuggesztív
hatásúvá: az erôs
valóságelemek
hitelt adnak az elvontnak,
az irreális pedig
lebegôvé,
emlékszerľvé emeli a reálisat is.
A
költemény szövegében ábrázoló (leíró v. elbeszélô),
értelmezô (reflexív, gondolati) és önkifejezô
részletek
váltják egymást, de ezek gyakran egyidejľleg
is jelen
vannak. Ezt megfigyelhetjük mindjárt a vers
elején az
alábbi három sorban:
a gyárkémények alatt ültünk
tudtuk holnap a görbe vonalak
ho zsup ho zsup
Az
idézett elsô sor életrajzi hitelľ valóságmozzanat
(ábrázoló), melyben ott rejlik a lent
("alatt') és a fönt
érzelmi-gondolati szembeállításának lehetôsége. A
következô (értelmezô)
sorban
a "görbe vonalak" látszólagos elvontsága az
elbeszélés szerves
részévé
válik a belgiumi utazás során:
"de azért mégis itt értek bennem
öszsze
a görbe vonalak / itt találkoztam
össze szittyával aki zürichbôl
jött
és chilébe készült vallásalapitónak". Az önkifejezô "ho
zsup" élesen
fölcsapó, kétszer jambusi
(v - v -) halandzsája nemcsak a személyes
kitörésvágy
érzékletes
kifejezôje, hanem a fönt ("a madarak") világát is
megidézi egy
pillanatra.
Ebben
a három sorban megfigyelhetjük a költemény
különbözô stílusrétegeit is: köznapi (néhol
durva, közönséges), emelkedett
és ironikus (néhol parodisztikus)
mozzanatok fonódnak benne össze szerves
egységgé.
A
mľvet egymásba fonódó motívum-sorok szövik át.
Ezek közül talán a legfontosabb a címben is
szereplô
ló- és madármotívum. A nyitó képben mindkettô
az idô
képzetét
idézi föl: "Az idô nyerített
akkor azaz papagájosan kinyitotta
szárnyait
mondom széttárt vörös kapu".
A ló, az idô kinyitotta száját,
nyerített;
a madár, a papagáj kinyitotta
szárnyait; az összetett,
több
rétegľ költôi képbe még egy motívum
illeszkedik: a széttárt vörös kapu.
A vörös a vér és a forradalom színe; a vörös
kapu a test
és a jövô kapuja, felidézi általában a fogantatást
és a jövô születését, a
szerelem
és a politika tágabb képzetköreit. A nyitó képben tehát a ló, a
madár,
a kapu az
idô metaforái. Az
idô "kinyitotta szárnyait": a
repülésnek, a
föld feletti szférának az egész mľben kiemelt
szerep jut.
(A
hajóúton, a Duna
partján falusi szélkakasok,
"vörösréz madarak
kukorékoltak"; Belgiumban Szittya vallásalapító kudarcát
kísérve "a házak
fölött csörömpölve
más tájak felé röpültek a madarak"; a
záróképben egy
fémtestľ madár repül.)
A
ló-motívum is végigvonul az egész mľvön: "az
ember elhányja csikófogait és néz a semmibe,
ahol az élet
beleharap a saját farkába / a semmibe";
Stuttgartban
"egy
kese csikó meg betolta fejét az ablakon / és nyeritett"; végül
"egy
csipkebokor
nyilik ki mindenütt / de a modern
lovaknak vasból vannak
a
fogaik".
Az 510 sorból
álló költemény bár
egyöntetľ versfolyam, mégis
megkülönböztethetô benne bizonyos rejtett
szakaszolás.
Az
elsô és utolsó szakaszok mintegy keretbe foglalják
a
cselekményt. A lírai útirajz fôhôse Pestrôl indul (1-15. sor) és Pestre
érkezik
vissza (478-500. sor). Az
érsekújvári éveket idézô rész (16-47)
központi
szereplôje az apa, kulcskérdése pedig az
elutasított hivatás
("káplán"). A
befejezô rész (501-510) a
megtalált hivatás vállalásával
visszautal erre.
A 48.-tól a 477. sorig tart maga
az elbeszélt utazás. az utazás. A 48-
227. sorig a beszélô "a félkrisztus
faszobrász"-szal
vándorol, majd rövid magányos kóborlás után
"szitytyá "-val folytatja útját
(246-477).
Az út
fôbb állomásai: Bécs, Stuttgart, Brüsszel és Párizs. E színhelyeket
a vándorlás szakaszai kötik össze.
Az egyes szakaszok az emberlét és a költôi
hivatás alapvetô, nagy kérdéseit
vetik fel:
Bécs
(48-79): távlatkeresés
vándorlás (80-129): közösség és munka
Stuttgart két szakasza:
(
130-162) hit és részvét
(
163-227) szerelem és halál
vándorlás (228-283): remény és kudarc
Brüsszel három szakasza, a mľ hangulati és eszmei
csúcsa, a forradalmi jövôt biblikus
látomásban (passió)
idézi meg:
Este: vacsora "a maison du peuple hosszú
asztalainál"
(284-329), az apostolok utolsó vacsorájának
profán változata
Éjszaka: "orosz gyľlés" a
"petit passage"-ban (330-367);
újszövetségi
utalások: pünkösdi "lángok"; nagycsütörtöki út
"a hegyre
fölfelé"; az
"új ember" születésének
ígérete; a majdani
rendôrkém
júdáscsókja;
a lábmosás szertartása; felajánlott áldozat
"a szegények
asztalára"
Hajnal: letartóztatás, út a toloncházba
(368-406).
A láncra vert csavargók "a szôke
gyerekoroszra"
gondolnak, akit modern messiásként fognak
felakasztani "egy kék reggelen a
kreml elôtt".
Párizs (407-477): az élet és költészet. Ez a szakasz
mintegy érzelmi fókuszba gyľjti a korábbi
élményeket,
elôkészítve a zárórész gondolati összegzését.
Az
utazás 9 egység. Nem lehetetlen, hogy épp ezekre
vonatkozik a "9 féle tojást találtam a
madárfészekben"
megismételt kijelentése (407. és 421. sor). A
fészkekbôl
kiröppenô 9-féle idômadár a múlt
meghaladásának, a
társadalmi, egyéni és mľvészi újjászületésnek
9 változata.
A költeményben gondolati csomópontokat is
felfedezhetünk. Az 510
sor
középtengelyében (255-56) ezt
olvassuk: "igéim virágokban lobogtak már
a mezôkön /
dögöljenek
meg akik elismerik a nyugvópontok szükségszerľségét". A mľ
hangulati
tetôpontja, amikor "mindenki
tudta már nem lehet messze isten
órája" éppen a
költemény elsô aranymetszéspontjában (317)
található.
(Az aranymetszet geometriai lényegének
megfelelô
arányviszonyok a költeményben: (194 : 316 =
316 :
510.) A második aranymetszet (194) szintén
kiemelkedô
érzelmi csomópont: az álombeli egyesülés
elragadtatott
pillanata ("vitézkötés az
életemen"). A két aranymetszet
és a tükörtengely gondolati-érzelmi
csomópontjában tehát a költôi világkép
központi problémái szólalnak
meg:
politika ("isten órája"), szerelem ("vitézkötés az
életemen") és
költészet ("igéim").
A
költeményben a szubjektív idô tempója más, mint
az eseményeké. Az utazás néhány hónap alatt
zajlik,
ezen belül a brüsszeli "passió"
néhány órája a terjedelem több mint
negyed
részét foglalja el.
A belsô, lelki-tudati
folyamat egy teljes élet,
egy alkotói pálya
kibontakozásának, egy személyiség önmegvalósításának története.
A beszélô
kiemelkedik a "mindennek vége"
sivár tehetetlenségébôl, megtalálja önmagát.
A
madarak ugyan lenyelték a hangot, a jelenné vált jövô
nem azonos a
megálmodott jövôvel, a fák azonban tovább
énekelnek. (A motívum elôzményei:
a fák alapjában véve teherbe esett lányok; mi
teljesek vagyunk mint a
beojtott
fák - énekelték a brüsszeli "tiszták". A fogamzás, terhesség
és
szülés motívumlánca az egész mľvet
átszövi.)
A
zárlat - én KASSáK LAJOS vagyok / s fejünk fölött
elrepül
a nikkel szamovár - a személyiség maradandóságát és
a kaland
elmúlását állítja szembe egymással. Az
elröpült
évek helyett álló nikkel szamovár az
orosz motívumokra utal
vissza. Elôzményei: ezüst szalamander
(192); a teherbe esett teáskanna (214); egy
szôke tovaris
(. . .) kezei röpködtek mint vörös galambok
(332-33).
Az
élet egy korszaka visszahozhatatlanul elmúlt, Kassák megjárta az utat
a múltból a jövô felé, a céltalanság
érzésétôl eljutott a rend, a konstrukció, az
építés igényének kimondásához:
"bizonyos hogy a költô vagy épít magának
valamit amiben kedve telik / vagy
bátran elmehet
szivarvégszedônek".
1.
Hol és milyen értelemben van szó a mľben versekrôl,
költészetrôl, magáról a költôi
tevékenységrôl?
2.
Megmutatkozik-e a képalkotásban Kassák érdeklôdése a
mértani elrendezés iránt? A választ igazoljuk
szövegrészletekkel !
3.
Milyen halandzsa-szavak fordulnak elô a költeményben? Mi a szerepük?
4.
Hasonlítsuk össze Kassák költeményét Apollinaire Ég-
övével!
Kassák útja a 20-as években a konstruktivizmus felé
vezet.
égy véli, hogy a "forradalmak romantikus
jelszavai" helyett a
teremtô
építéshez kell fordulnia. Olyan
mľveket akar létrehozni, melyek
felépítése
architektonikus, egyszerre fejezik ki
az élet új
szellemi
rendjét
és a kaotikus társadalommal
szemben a szociális közösség tiszta
szerkezetét
(Vissza a kaptafához,
1923). Síkgeometrikus képeket,
"képarchitektúrákat" kezd festeni
(1920-25). Ezek a rend, a tisztaság, a
harmónia értékképzeteit sugározzák,
és az áhított társadalmi és létmodellt
állítják az emberek elé.
Következô köteteiben - Śj versek (1923), Tisztaság
könyve
(1926), 35 vers (1931) - folytatja a Világanyámban megkezdett
cím
nélküli,
számozott versek sorozatát. Ebben
a 100 versben észrevehetô
a
képzômľvészeti
konstruktivizmus ösztönzô hatása: a költô nem
kívülrôl
vett "témát" énekel meg, hanem
belsô érzésvilágát, a
diszharmónián úrrá lett ember érzésvilágát
tárgyiasítja.
Képvers is akad közöttük, s többségük
látszólag össze
nem illô elemek képszerľ elrendezése. A költô
mellôzi a
jelképszerľséget, a homályos célzásokat, a mellékjelentéseket,
minden szót
egyetlen alapjelentéssel kell azonosítanunk.
A
71., A mellékutcából jöttem kezdetľ költemény
(1931)
belsô önéletrajz. A beszélô társaival együtt szembefordul a létezô
külvilággal,
mert rendetlenséget, zľrzavart
lát benne. Üzenetet vár, de
hiába.
A zárósorokban ugyanazt az életet
látja maga körül, mint a vers
kezdetén,
de most már a szivarok kiégtek, a
barátok alszanak. A beszélô
azonban
nem mond le a megváltás jövendölésérôl. A vers zárlata érzelmileg
hitelesíti a vers egészének tényszerľségét.
Kassák hazatérése (1926)
után ott próbálta folytatni munkáját,
ahol
Bécsben
abbahagyta. Dokumentum c.
folyóirata (1926-27) azonban nem
tud
gyökeret
verni, az érdeklôdés egyre inkább elapad körülötte.
A magyar
szellemi élet egészében
felerôsödnek
az "új szintézis", "új harmónia" megteremtésére irányuló
törekvések.
Kassák a Munka
c. folyóiratban (1928-38)
megpróbál
alkalmazkodni
a hazai lehetôségekhez, így ez a lap hosszabb
ideig
létezhetett.
Klasszicizálódás
A
30-as évek elején nagy változás játszódik le Kassák
költészetében. A folyamat kezdete már a
Tisztaság
könyve
(1926) és különösen a 35 vers (1931) költeményeiben megfigyelhetô.
Fokozatosan
lerázza magáról a szövevényes
formai elemeket, marad csak a
szilárd
belsô forma, a
fegyelmezett, feszes szerkezet;
egyre inkább
egyfajta
"klasszicizáló" puritán tisztaság, végsôre redukált
egyszerľség
jellemzi verseit.
A Földem virágom
c. kötete (1935)
összefoglalás és egyúttal
tovább
indulás. Elôszavát Gyergyai Albert írta:
"Az újabb versek mľfaja - olvassuk
benne
- valami parttalan
és idôtlen recitativo" (ének-beszéd). A
versküszöböt rendszerint egy-egy
prózai" ténymegállapítás vagy
helyzetrögzítés helyettesíti.
Pl.:
"Kiállok a kapuba, és
eldúdolom a széllel" (Boldog reggel,
1934) -
egyszerľen elmondja, amit lát és hall,
elmondja életét.
Elégikus hangvételľ költeményeiben sztoikus
nyugalommal
számol
be lelki
világának zajlásáról, érzékelteti
az emberi sors
hullámverését, és így
a szokásos életrajzi lírát igyekszik
meditációs -
kontemplációs lírává tágítani.
Klasszicizálódása a 30-as évek
második felében folytatódik
(Ajándék az
asszonynak, 1937; Fújjad csak furulyádat,
1939),
és
a 40-es években (Sötét egek
alatt,1940; Szombat este,1942; Szegények
rózsái,1949)
megy végbe teljesen. Ez a klasszicizálódás a magánbeszéd,
a
monológ
jellegzetességeinek
hangsúlyos jelenlétével nyeri
el egyedi
formáját.
Mondatai belsô tagolása
hosszan hullámzó melódiát
ad ki,
többnyire kijelentô
módban
és jelen idôben
szóló sorai recitáló, szép
hangzású beszédet
sugallnak.
A költô rendszerint elsô személyľ jeleneteket bontakoztat
ki önmagát
bemutató laza cselekménylogikájú, többnyire
jelképesen is érthetô történés-
vagy
látványsorrá (žszi riadalom,
1942). Máskor 3.
sz.-ľ elôadásban
szemlélete tárgyát jeleníti
meg, az asszociációs folyamatokat hasonló módon
kezelve
(žszi kép, 1942). Elégikus magánbeszédét az
egyetemes sorsközösség áhítata,
panteizmusa
hatja át minden
élôvel, azaz minden
szenvedôvel való
együttérzésben.
Az utolsó évtized
Kassák a hat éven át tartó kényszerľ hallgatás, a "belsô
emigráció" nehéz
évei után 1956-ban ismét bekapcsolódhatott az
irodalmi életbe.
Az
ezután következô évtized az összegzés korszaka: a
költô ökonómiára és a dolgok végleges
tisztázására törekszik. Egyre többet
foglalkozik
a mľvészet kérdéseivel,
de most már
nem a programadás
szándékával, hanem a végsô rögzítés és
meghatározás igényével.
Ennek a korszakának
legjelentôsebb kötetében, a
Vagyonom és
fegyvertáramban (1963) megtalálja életmľve
különbözô elemeinek szintézisét.
A Novemberi kánkán (1963) mintegy
félúton áll az avantgárd metaforikus
gazdagsága és középsô korszakának hagyományos
jelrendszere között. Az elsô
két
szakasz látványt idéz föl, amelyhez a 3. vsz.
értelmezést fľz. A
következô
szakasz az elmélkedést a látvánnyal
összekapcsolva fejleszti
tovább. Az
ezután következô hosszabb egység a
lelkiismeret áldozatának
mutatja
a mľvészt, aki csak tragikus értelmezést képes adni az életrôl. A
négysoros zárlat az élet tragikumát meglátó
költô helyzetét rögzíti.
Kassák tiszta, hajlíthatatlan jellem volt, aki bámulatos eltökéltséggel,
ösztönös
biztonsággal és tudatos fölkészültséggel járta választott útját.
Hatása
igen nagy volt: tanult tôle
Kosztolányi, Illyés, József
Attila,
Szabó
Lôrinc, Radnóti, Vas
István és még sokan mások is
- s amikor
szembefordultak a kassáki példával, magukkal
is vittek belôle valamit.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése