google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 9., vasárnap

A XX. század magyar irodalma


  A 20 század magyar irodalma


Társadalmi és szellemi élet

  Az elsô világháború végén összeomlott a Habsburg-monarchia, a  történelmi
Magyarország is darabokra hullt. Megvalósult ugyan az ország függetlensége,
de   ez  mindjárt  súlyos  traumával,  nagy   megrázkódtatással   párosult,
vereségtudattal,   a  magyarság  jelentôs  hányadának   kisebbségi   sorsra
jutásával,  az ország nagyhatalmi helyzete illúziójának a  szétfoszlásával,
azzal a felismeréssel és veszélyérzettel, hogy az ország még inkább  Európa
perifériájára szorult.

  A  megmaradt  országot  a társadalmi, politikai,  erkölcsi  levertség  és
tehetetlenség   jellemezte.  Az  antantfegyverek  árnyékában   berendezkedô
rendszer  minden  nemzeti baj okát Trianonban jelölte meg,  fenntartotta  a
nagy  nemzeti  nacionalizmus légkörét, a nemzeti  önbecsülést  illúziókkal,
irredenta  politikával  táplálta. A nemzeti kérdés  elhomályosított  minden
más, az emberi lét lényegéhez tartozó kérdést, és a nacionalizmus  áramlata
szinte az egész országot átjárta. Az értelmiségi
közgondolkodásra  nagy  hatással  volt a történész  Szekfű  Gyulának  Három
nemzedék  c.  műve  (1920), mely konzervatív  polgári  nézôpontból  nemzeti
katasztrófának minôsítette az
1918-19-es   forradalmakat.  Nagy  hatással  volt  a  kispolgárság  és   az
értelmiség egy részének gondolkodására Szabó Dezsô is. Az elsodort falu  c.
regényében  (1919),  ebben az expresszionista hévvel  megírt,  nacionalista
szemléletű  könyvben a parasztság úgy szerepel, mint nemzetfenntartó  elem.
Ezért válhatott a regény a népi írók egyik ösztönzôjévé.

  A két világháború közôtti idôszak társadalmi-politikai történetében  több
szakaszt külônböztetünk meg.

  1920  után  sikerült stabilizálni a rendszert, mely gróf  Bethlen  István
kormányával    konszolidáltabb   formákat   öltött.    A    szélsôjobboldal
visszaszorult,  a  konzervativizmus pedig  bizonyos  mértékig  érvényesülni
engedte a polgárság liberálisabb elemeit is.

  A  bethleni  konszolidációnak az 1929-ben kezdôdô  világgazdasági  válság
vetett  véget. Erôsödött az elnyomott tömegek ellenállása, erôre  kaptak  a
rendszerrel szemben álló törekvések. Gömbös Gyula miniszterelnök  szociális
reformdemagógiával  próbálta  leszerelni az  elégedetlenséget,  álradikális
szólamokkal  álcázta diktatórikus programját. A szélsôjobboldali  áramlatok
elôretörését  az  antifasiszta  erôk  összefogási  kísérletei  sem   tudták
megállítani.  A  húsz éve táplált antiszemitizmus a harmincas  évek  végére
meghozta  a  maga "eredményét": a kormányzat nagyobb ellenállás  nélkül  be
tudta    vezetni    a    zsidótörvényeket.    A    magyarlakta    területek
visszacsatolásának fejében a német fasizmus siettette az ország belépését a
háborúba  a  Szovjetunió  ellen. Végül - a  német  megszállást  követôen  -
Szálasi vette át a hatalmat, és totális fasiszta rémuralmat vezetett be.

  A lakosság tekintélyes hányada a háború áldozata lett,a
zsidóság százezreit - köztük irodalmunk számos kiválóságát - alázták  porig
és  pusztították el. A fasiszta terrornak csak a szovjet csapatok  vetettek
véget.

  1945 a német megszállás és a fasiszta terror alól való felszabadulás éve.
Magyarországon  a  fasizmussal való szembeszegülés  nem  válhatott  katonai
erôvé,  nem  szélesedhetett aktív tömegmozgalommá sem,  a  felszabaduláshoz
külsô  erô,  a Vörös Hadsereg felszabadító harcai segítették  az  országot.
Ugyanakkor azonban ez a hadsereg is megszállási rendszert vezetett be, s  a
magyar történelem egyik legvéresebb diktatúráját hozta létre.

  A Szovjetunió az egyezmények révén Magyarországon
olyan  hatalmat  gyakorolt, amely elôször  befolyásolta,  majd  egyoldalúan
meghatározta történelmünk további alakulását.
A kommunista párt fokozatosan magához ragadta a hatalmat,
és  a súlyosbodó hidegháború közepette és az eluralkodó háborús  pszichózis
légkörében   távolabbi  céljai  gyors  valóra  váltására   törekedett.   Az
államosítások,  a  nehézipar  egyoldalú  és  túlfeszített  fejlesztése,   a
mezôgazdaság   kollektivizálásának   erôszakos   végrehajtása    áruhiányt,
élelmezési   nehézségeket  idéztek  elô,  és  az   életszínvonal   jelentôs
csökkenését okozták.

  Rákosi Mátyás és társai kivonták magukat a ki sem fejlôdött  demokratikus
ellenôrzés alól, a párton belül és kívül megteremtették az önkény légkörét,
minden   józan  bírálatot  ellenséges  föllépésnek  minôsítettek.  Az   ún.
koncepciós perekben börtönnel, sôt halálos ítélettel sújtották az  ártatlan
áldozatok  tömegeit,  sok  embert  kitelepítettek  a  fôvárosból.  1953-ban
megindult  ugyan egy enyhülési folyamat, a pártvezetôk  azonban  képtelenek
voltak   szakítani   megszokott  nézeteikkel   és   módszereikkel.   Mindez
felmérhetetlen károkat okozott, a felszabadulással beköszöntô kibontakozást
megakasztotta, hibás útra terelte.

  Az  1956-os forradalomban egy nép, egy társadalom kelt fel a  sztálinista
rendszer  lebontására,  majd vívta a maga  szabadságharcát  egy  ellenséges
nagyhatalom fegyveres erejével. A Szovjetunió hadseregével végül is leverte
a  forradalmat,  és  csekély hazai segítséggel egy  olyan  kormányt  hozott
létre,   amelyik   elôször  rendkívüli  terrorral   felszámolta   a   civil
társadalmat,  illetve  annak  maradványait, majd 1963  után  egy  enyhített
diktatúrát valósított meg, kialakítva egy meglehetôsen
merev struktúrát a gazdaságban, politikában, elzárva, akadályozva azokat az
erôket, amelyek a fejlôdés irányába vinnének.

  Bármennyire  nehéz volt a két világháború között Magyarország  politikai,
társadalmi  és gazdasági helyzete, a magyar tudomány, irodalom és  művészet
még ilyen körülmények között is jelentôs teljesítményekre volt képes.

  A társadalomtudományok részben a szellemtörténet hatása
alatt  bontakoztak  ki. Az irányzat legjelentôsebb orgánuma  a  Minerva  c.
folyóirat volt, mely Thienemann Tivadar szerkesztésében jelent meg  Pécsett
1922-tôl  1940-ig.  A  szellemtörténeti  irány  térhódítását  segítette   a
Széphalom c. tudományos és irodalmi folyóirat is, mely Szegeden indult  meg
1927-ben, Zolnai Béla szerkesztésében.

  A történetírásban Szekfű Gyula, majd Mályusz Elemér,
Hajnal  István  és  Szabó István, a művészeti  kritikában  Fülep  Lajos,  a
klasszika-filológiában  és  vallástörténetben  Kerényi  Károly   munkássága
emelkedik    ki.    Az    irodalomtudomány    legjelentôsebb    alakja    a
szellemtudománnyal  áthatott konzervatív szemléletű Horváth János  volt.  A
liberális  felfogású  Szerb Antal stílus- és eszmetôrténeti,  irodalom-  és
ízlésszociológiai    nézôpont    alkalmazásával    frissítette    fel    az
irodalomtörténet-írást.

  A  filozófia  és  az  irodalom kérdéseit  Halász  Gábor  a  racionalizmus
szemléletével közelítette meg. Nagy jelentôségűek József Attila  filozófiai
orientációjú  esztétikai írásai, melyekben az olasz Crocénak  (krócse),  az
intuíción alapuló művészetszemlélet hirdetôjének, az  egzisztencializmusnak
és a mélylélektannak az eredményei is érvényre jutottak. Ferenczi Sándor és
a    magyar   pszichoanalitikus   iskola   is   kiemelkedô    eredményekkel
büszkélkedhet.

  Többen  az  emigrációban  dolgoztak:  Lukács  György  a  filozófiában  és
esztétikában,  Balázs  Béla  a filmesztétikában  fejtett  ki  magas  szintű
tevékenységet.

  Az  1945  utáni  éveket pezsgô kulturális élet,  tág  szellemi  horizont,
szemléleti   nyitottság,  kísérletezô  alkotókedv,   különféle   törekvések
termékeny  együttélése,  élénk eszmecseréje jellemezte. Ez  az  idôszak  az
1949-es  "fordulattal"  lezárult,  s  a  szellemi  élet  beszűkülése   vált
uralkodóvá. A diktatúra művelôdéspolitikájának ideológiai és ízlésdiktátuma
nem  tűrte  el a sokféleséget. A vélemények  szabad  összeütközése  helyett
adminisztratív intézkedésekkel, határozatokkal intézték a problémákat.

  A tudományos kutatás, a filozófia művelése ezekben az
években szinte lehetetlenné vált. A társadalom életében jelentkezô  feszítô
problémákat nem engedték nyíltan és szakszerűen feltárni és megvitatni, így
ezek  a  feszültségek  gyakran  átcsapódtak  az  irodalom  területére,   és
irodalmi,  színházi  és  filmproblémává minôsültek át.  A  tudományos  élet
elszakadt az európai eszméktôl, távlatoktól, a művelôdéspolitika pedig
nagy számban elhallgattatott és kirekesztett kiváló értelmiségieket.

  Bár születtek jelentôsebb művek is, a művészetek világa
kisszerűvé és egyhangúvá vált, a művekben vajmi keveset találunk azokból  a
problémákból,  amelyek  a  kor emberét  valóban  izgatták,  érdekelték.  Az
alkotások megítélésében és értelmezésében meghatározó szerepet játszottak a
művészeten kívüli tényezôk, így az értékrend krónikus zavarban  szenvedett,
elmosódtak a különbségek a jó, a közepes és gyenge minôségű
művek között. A követendô példa Petôfi, Munkácsy és Erkel
lett,  ôk is úgy, hogy alkotásmódjuk iskolás "példaképpé", lobogóra  tűzött
emblémává  merevedett. József Attila vagy Derkovits művészete nehezen  volt
beilleszthetô   a  szektás  igények  szubjektivista   módon   érvényesített
rendszerébe.  A forradalmi avantgárd még élô képviselôjét,  Kassákot  pedig
"formalista  szocdem" költônek minôsítették. Bartók  legjelentôsebb  műveit
nem adták elô.

  A  60-as  években a megváltozott társadalmi és politikai  gyakorlat  újra
kibôvítette   a   szellemi  élet  lehetôségeit.   Kiszélesedett   a   világ
kultúrájában  való  tájékozódás  köre, a művészeti  életben  már  különbözô
irányzatok  és  alkotói  módszerek  élhettek  egymás  mellett.  Persze   az
állampárt ellenôrzô, korlátozó irányítása - most a támogatás, tűrés, tiltás
eszközeivel - továbbra is megmaradt.


Irodalmi élet

  A  magyar  művészeti  életben akkor jelentkezett  az  avantgárd  egymásra
torlódó hullámokban, amikor a Nyugat körének művészeti forradalma még éppen
csak elkezdôdött. Kassák már a tízes évek közepe táján megindította A Tett,
majd a Ma c. folyóiratot. Az avantgárd jelentôsebb alkotásai azonban
csak  a  húszas években születtek meg, s akkor is  fôleg  az  emigrációban.
Ezután  a  húszas-harmincas évek fordulóján a  magyar  avantgárd  lendülete
megtört. A húszas években a bécsi Ma (1920-25), majd Kassák hazatérése után
a  Budapesten  megjelenô  Dokumentum ( 1926-27) c.  folyóiratok  körül  még
jelentkeztek  dadaista, szürrealista és konstruktivista törekvések,  ezután
már maga Kassák is úgy látta, hogy "túl vagyunk az avantgardizmuson ".

  Az avantgárd éltetô ereje a művészet és az élet átalakításának forradalmi
eszméje  volt.  A  levert  forradalmak után ez  az  elôrehajtó  erô  nálunk
megszűnt, az avantgárdnak is el kellett halnia. Nemigen volt közönsége sem,
a középosztályi-úri ízlés naiv konzervativizmusa egyértelműen elutasította.
Az ország
állapota, elmaradott társadalmi viszonyai sem tették lehetôvé, hogy  valóra
tudja váltani ígérkezô lehetôségeit. Nálunk az
avantgárdnak nem volt meg a kifutási lehetôsége, és sokkal kisebb mértékben
volt  jelen a magyar művészetben és irodalomban, mint másutt, ugyanakkor  a
nemzeti művészet hagyományai nagyobb erôvel éltek tovább az alkotásokban.

  A rendszertôl elismert és támogatott irodalom igazi
értéket alig hozott létre. A konzervatív szemléletű Śj
Idôket Herczeg Ferenc szerkesztette, de az ô munkásságának értékesebb része
még  az  elsô világháború elôtti korszakra esik.  Színvonalasabb  folyóirat
volt  a  Napkelet (1923-1940), melyet a Nyugat  irányának  ellensúlyozására
indítottak.
 
  A századunk elején indult nemzedékbôl többen -
így Babits, Kosztolányi, Füst Milán és Kassák Lajos,
Móricz és Krúdy - most érkeztek el művészetük kiteljesedéséhez.
 
  A Nyugatnak (1908-1941) ebben az idôszakban is
fontos  szerep  jutott.  Osvát  halála után (1929)  Babits  lett  az  igazi
irányítója.  1930  és  1933  között  Móricz  jobban  meg  akarta  nyitni  a
folyóiratot  a  közéleti  témák  elôtt, de  ez  a  kísérlete  nem  vezetett
eredményre. Ezért kivált a Nyugatból, majd 1939-ben átvette a Kelet  Népét,
a népi írók egyik folyóiratát. 1941-ben Babits halálával megszűnt a Nyugat,
és   helyére   a   Magyar   Csillag   (1941-1944)   lépett   Illyés   Gyula
szerkesztésében.  Ez  a folyóirat az irodalmat  több  irányzat  természetes
együttélésének  fogta  fel,  és  a  nehéz  idôben  megjelenési  lehetôséget
nyújtott a magyar irodalom legjobb erôinek.

  1919  után  a  magyar irodalom egy  része  emigrációba  szorult.  Elôször
Bécsben,  majd  Berlinben  alakult  ki  magyar  irodalmi  központ.   Hitler
hatalomra   jutása   után   az  emigráns  kommunista   írók   nagyrészt   a
Szovjetunióban  telepedtek  le.  Itt  jelent  meg  a  szektás  irányvonalat
képviselô  Sarló  és  Kalapács (1929-1937), majd az Śj  Hang  c.  folyóirat
(1938-1941), melyet már a népfrontpolitika szellemében szerkesztettek.

  A  két  világháború  közötti  idôszakban  a  magyar  irodalomnak  két  új
nemzedéke lépett fel, a második és a
harmadik nemzedék. (Az elsô Ady, Babits, Kosztolányi
nemzedéke volt.)


A második nemzedék

  Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lôrinc, József Attila, Németh László,
Márai  Sándor, Déry Tibor nemzedéke a 20-as években jelentkezett.  Ezek  az
írók és költôk a századforduló táján születtek, átélték a háborút és
a forradalmakat, és az ellenforradalom ellentmondásokkal terhes korszakában
kezdték  pályájukat.  A társadalmi valóság felé  fordulás,  tárgyszerűségre
törekvô,  józan elemezô szemlélet jellemezte ôket. El kívántak szakadni  az
elôzô   irodalmi   áramlatoktól,   saját   folyóiratok     megjelentetésére
törekedtek:  Németh  László  a  Tanút (1932-36) adta  ki,  Szabó  Lôrinc  a
Pandorát (1927) szerkesztette.

  Ez a nemzedék a 30-as években két részre szakadt,
köreiben két irány alakult ki: egy népi és egy urbánus.
A  népiek  a  népi hagyományokhoz kapcsolódó  formanyelvvel  és  a  vidéki-
paraszti  élet motívumaira épülô tematikával fejezték ki  mondanivalójukat;
az  urbánusok (a latin urbs 'város' szóból) témáikat a nagyvárosi  élet,  a
városi ember életérzései, a "modern világ körébôl
merítették, és általában szívesen használták a különbözô modern  irányzatok
formakincsét is. A két csoport
éles vitát folytatott egymással: az urbánusok általában
provincializmussal, vidékiességgel, szűklátókörűséggel
vádolták  a  népieket, akik viszont hajlamosak voltak  arra,  hogy  egyedül
önmagukat tartsák az igazi magyarság
képviselôinek, és azt vetették az urbánusok szemére,
hogy kozmopoliták, lebecsülik a hazafiságot, a nemzeti
érzést, figyelmen kívül hagyják a nemzeti jelleget. A két
csoport külön folyóiratot is indított: a népiesek a Választ (1934-1938), az
urbánusok a Szép Szót
(1936-1938). A két folyóirat egyébként világnézeti
szempontból  nem  állt  nagyon  messze  egymástól,  a  Válaszban   idônként
urbánusok is megjelentek, és a Szép
Szó szerepe és jelentôsége is több volt annál, mint hogy
csak az urbánusok fóruma legyen.

  A  népi  írók - Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka István,  Gulyás  Pál,
Kodolányi János, Féja Géza, Németh
László,  Tamási  áron,  Szabó Pál, Darvas  József  -  nemcsak  szépirodalmi
tevékenységet folytattak, mozgalmuknak politikai célkitűzése is volt.

  Az  irányzat  nem volt egységes. Voltak, akik úgy látták, hogy  miután  a
munkásság  1919-ben eljátszotta történelmi szerepét,"a parasztság  mentheti
meg   egyedül  a  nemzetet"  (Féja  Géza).  Felfogásuk  szerint  a   magyar
társadalomnak  a szocializmus és a kapitalizmus között egy harmadik  "külön
magyar   úton"  kell  haladnia.  Sokan  közülük   radikális   földreformot,
demokratikus  szabadságjogokat  követeltek,  a  dunai  népek   összefogását
hirdették.

  Mozgalmuk szellemi elôzményeit egyfelôl Ady, Móricz, másfelôl Szabó Dezsô
munkásságában találták meg. Művészi-írói programjuk meghatározó tényezôje a
nép  felé  fordulás volt. Ez a törekvés a polgári  fejlôdés  elmaradottsága
miatt  válhatott  idôszerűvé, a parasztság helyzete, a  földkérdés  volt  a
magyar társadalom egyik legsúlyosabb problémája.

  A mozgalom eredményeit a hatalom is megpróbálta
saját  céljaira  felhasználni. Gömbös 1935-ben "Śj  Szellemi  Front"  néven
szerette volna az írókat tömöríteni és
a rendszer mellé állítani. Reformokat ígért, de hazug
demagógiája hamarosan leleplezôdött.

  A népi írók csoportja 1938 után felbomlott és polarizálódott. Munkásságuk
legtermékenyebb idôszaka az
1935  és  1938  közötti  évekre  esik.  Ekkor  születtek  a  legjelentôsebb
szociográfiai  művek is (Illyés Gyula: Puszták népe, Szabó Zoltán: A  tardi
helyzet, Veres Péter: Az Alföld parasztsága, Erdei Ferenc: Futóhomok,  Féja
Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma forradalom). Irodalmi értékeinél  fogva
kiemelkedik közülük Illyés Gyula Puszták népe c. műve.

  A szociográfia egy településnek, tájegységnek vagy
társadalmi rétegnek a leírását adja. A műfaj megengedi,
hogy egyszerre érvényesüljön benne a valóságos helyzet
tárgyilagos leírása és szubjektív hangvételű megvilágítása. A 30-as években
a  falukutató  irodalomnak  különösen nagy jelentôsége volt:  a  népi  írók
szociográfiai   munkáikban  a  parasztságnak,  a  falu  alsóbb   rétegeinek
tarthatatlan  szociális  helyzetét  tárták fel,  a  figyelmet  a  nyomorgó,
pusztuló magyarság sorsára irányították, a nemzet lelkiismeretét  próbálták
felébreszteni.   Eszközeik,  módszereik  különbözôek  voltak.   A   korszak
falukutató  munkái között találunk irodalmi szociográfiát (Illyés:  Puszták
népe),   politikai   célzatú  szociográfiai  publicisztikát   (Féja   Géza:
Viharsarok,  Kovács Imre: Néma forradalom) és tudományos  szociográfiát  is
(Erdei Ferenc munkái).

  A népi irodalom egyes képviselôinek gondolkodásában, írásaiban a korszerű
demokratikus  törekvések  provinciális elemekkel  keveredtek  (városellenes
vonások,
az egyetemesebb nézôpont hiánya), s néhányan közülük
a  kor téveszméinek hatása alá kerültek (a "kollektív  lelkiség"  misztikus
elmélete, a faji gondolat).


Az Ezüstkor nemzedéke

  A harmincas években fellépô harmadik nemzedék -
Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Radnóti Miklós, Zelk
Zoltán, Rónay György, Vas István, Dsida Jenô, Ottlik
Géza, Örkény István, Szentkuthy Miklós, Örley István -
a gazdasági válság, az erôsödô fasizmus jelenségeit, a
közeledô háború fenyegetését látta maga körül. Nem
hittek  már  abban, hogy a költô személyesen és közvetlenül  beleszólhat  a
világ sorsának alakulásába. Irodalmat
akartak,  tisztán  irodalmi eszközökkel. "A fiatal nemzedék  gyanakvóan  és
kétkedôn  nézi az elôtte folyó kisérleteket, és úgy érzi:  egy  megszállott
vers  több  szociális  lelkiismeretet képvisel,  mint  kétívnyi  falukutató
tanulmány"  - írja Sôtér István 1939-ben. A szellem emberei  egy  elképzelt
szigetre vonulnak, és az emberséget, a művészet erejét, a kultúra értékeit,
a szellem fölényét szegezik szembe a kor embertelenségével,  barbárságával.
Érdeklôdésük  az emberi lét filozófiai kérdései, a mítoszok sejtelmei  felé
fordul.

  A nemzedék fórumai az Apollo (1934) és az Ezüstkor
(1943) voltak.


1945-1970

  1945 és 1948 között több nemzedék, különféle eszmei és művészi irányzatok
munkálkodnak egymás mellett. Ezeknek az éveknek az irodalmi termése is igen
gazdag és változatos. Ebben az idôszakban a folyóiratok közül
három  volt  különösen  jelentôs.  Elsôként  a  Magyarok  jelent  meg  1945
áprilisában   Debrecenben,  júniusban  költözött  Budapestre.  A   fôvárosi
szerkesztô  Kéry László volt. A folyóirat a Magyar Csillag örökségét  vitte
tovább. A fiatal írók úgy érezték, hogy a Magyarok-ban
nekik nem jut elég hely, és Lengyel Balázs vezetésével
1946-ban megalapították az Śjhold-at. Mándy Iván, Örkény István,  Pilinszky
János,  Nemes  Nagy  ágnes,  Rába György és  mások  voltak  a  munkatársai.
Eszményképüknek  Babitsot  tekintették. Ezt a folyóiratot  nagy  esztétikai
igényesség  jellemezte,  és  hamarosan  a  modern  magyar  irodalom   egyik
legfontosabb  műhelye lett.1946 ôszén indult - pontosabban újraindult  -  a
Válasz,  a  népi írók folyóirata Illyés  Gyula  szerkesztésében.  Politikai
tanulmányokat,  szociográfiai írásokat is közölt. Külön  színt  jelentettek
Kassák folyóiratai: az Alkotás (1947-48) és a Kortárs (1947-48). A marxista
értelmiség    a    Lukács   György   és   Ortutay    Gyula    szerkesztette
társadalomtudományi  Forum (1946-50) körül gyülekezett. A fiatal  baloldali
értelmiség  legfôbb vitafóruma a Valóság c. irodalmi és kritikai  folyóirat
(1945-48)  volt,  mely a Madisz (Magyar  Demokratikus  Ifjúsági  Szövetség)
lapjaként
indult Szabó Zoltán szerkesztésében, majd 1947-tôl a
Nékosz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) vette
át kiadását.

  A szocialista átalakulás szolgálatát vállalta az 1947
végén  induló  Csillag  (fôszerkesztôje Németh  Andor:  1949-50-ben  Király
István szerkesztette), mely 1949
után központi folyóirattá alakult át.

  A fordulat éve után a szektariánus irodalompolitika
legtöbbször voluntarisztikus módon próbálta alakítani
az irodalom életét. 1948-49-ben a legtöbb folyóiratot
megszüntették. A kulturális politika és az irodalmi élet
központi orgánuma a Csillag lett, melynek irányítása
1950-tôl  Aczél  Tamás  kezébe  került.  Mellette  nemsokára  megjelent  az
Irodalmi  éjság c. hetilap (1950-56; fôszerk.: Illés Béla), majd  a  fiatal
írók  folyóirata,  az Śj Hang (1952-56; szerk.: Benjámin  László,  1955-tôl
Simon   István).   Ezekben  az   években   adminisztratív   intézkedésekkel
torlaszolták el a különféle törekvések útját, sok írót, költôt  hallgatásra
kényszerítettek,  így néhány évig a magyar irodalom jelentékeny  része  nem
volt  jelen az irodalmi életben. A napi politika szolgálatát követelték  az
irodalomtól,   melynek  olyan  társadalmi  tudatot   formáló   jelentôséget
tulajdonítottak, amellyel az valójában sohasem rendelkezett. Az 50-es  évek
elején kapott sebeket a magyar irodalom sokáig nem tudta kiheverni.

  1953   után   fokozatosan  ismét  megnyíltak  valamennyire   az   alkotás
lehetôségei, a hallgatásra kényszerült írók,
költôk részben megszólalhattak.

  1955-56-ban az írók és költôk, az irodalom intézményei
(îrószövetség, folyóiratok stb.) nagy szerepet játszottak
a diktatórikus rendszer lebontásában, majd a forradalomban és a  forradalom
leverése  után  következô  hónapok politikai  harcaiban  is.  Ezután  sokan
kényszerű  hallgatásba burkolóztak, néhányan elhagyták az országot,  többen
(Déry  Tibor,  Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor,  Eörsi  István,  Varga
Domokos, Fekete Gyula
stb.) börtönbe kerültek.

  Az irodalmi életben a konszolidáció csak nehezen, a
60-as évek közepére ment végbe. 1957 márciusában
megindult az Élet és Irodalom c. hetilap Bölöni György és Mesterházi  Lajos
szerkesztésében.  1957  tavaszán jelentkezett a  világirodalmat  közvetítô,
újjáalakult  Nagyvilág,  ôsszel megjelent a Kortárs, 1961-ben pedig  az  Uj
îrás  c. folyóirat. Nagyobb szerepet kaptak a vidéki  városokban  megjelenô
folyóiratok, a szegedi Tiszatáj és a
debreceni Alföld, 1958-ban indult meg a pécsi Jelenkor,
majd a kecskeméti Forrás és a többi vidéki folyóirat.
1971-ben  indult Mozgó Világ címen a fiatalok folyóirata,  amely  kezdetben
almanach jellegű kiadvány volt.


Magyar irodalom az országhatáron kívül

  1920  után  Romániában,  Csehszlovákiában  és  Jugoszláviában  a  nagyobb
létszámú magyar kisebbség létrehozta a maga
nemzetiségi   irodalmát.  Ezeket  az  irodalmakat  nyelvi   és   kulturális
hagyományai egyaránt a magyar irodalomhoz kötik. A második világháború után
a magyar irodalom még inkább többközpontú irodalommá vált: Budapest mellett
Kolozsvárral,  éjvidékkel,  Pozsonnyal  is számolnunk kell,  és  a  nyugati
magyar  irodalom  -  ha nem rendelkezik is egyetlen  központtal  -  szintén
végigjárta az autonómmá fejlôdés útját, kiadói, folyóiratai és kiváló  írói
vannak.  "Irodalmi többközpontúság"-ról beszélünk, de közben irodalmunk  az
összetartozandóság  érzetét is megtartotta. Az erdélyi, a  jugoszláviai,  a
nyugati, késôbb a szlovákiai magyar irodalom jelentôs értékeket
hozott  létre,  amelyek  helyi jellegzetességeik  miatt  is  sajátos  színt
képviselnek a magyar irodalomban.

  Erdély  irodalma  hosszú múltra tekint vissza, az elsô  világháború  után
kialakuló  magyar irodalom ezeket a hagyományokat fejlesztette tovább.  Kós
Károly  röpirata, a Kiáltó szó (1921) az önálló erdélyi  kultúra  építésére
szólított  a  transzszilvanizmus (erdélyiség) jegyében. Az  erdélyi  magyar
könyvkiadás  megteremtésére  megszervezik  az Erdélyi  Szépmives  Céh  nevű
kiadóvállalatot    (1924-44),   Kemény   János   marosvécsei    kastélyában
megalapítják a Helikon írói munkaközösséget (1926), majd folyóiratukat,  az
Erdélyi Helikont (1928-44).
A  Kolozsvárott  1926-ban  indult  Korunk  c.  kulturális,  világnézeti  és
politikai  folyóirat a baloldali értelmiség folyóirata volt (1931-tôl  Gaál
Gábor  szerkesztette).1945  után az írók nagy része  vállalta  a  közösségi
ügyek  közvetlen  szolgálatát. Az 50-es évek végén  a  sematizmus  kanyarai
nélkül indult az az új nemzedék, melyet az 1961-ben kezdett könyvsorozatról
"Forrás-nemzedék"-nek nevezett el a kritika.

  Jugoszláviába   a  20-as  években  Szenteleky  Kornél  és  Csuka   Zoltán
kezdeményezésére megindul a Vajdasági îrás
(1928-29), majd késôbb a Kalangya c. folyóirat (1932-44),
mely minden jugoszláviai magyar irodalmi értéknek otthona
kívánt  lenni.  E  két vezetô irodalmi  egyéniség  tevékenysége  nyomán  az
irdalmi  élet központja mindinkább Śjvidék lett. 1945 után a magyar írók  a
Híd  köré  csoportosultak. A 60-as években egy új  és  tehetséges  nemzedék
lépett  fel, és ezekben az években kapcsolódott be cselekvôen  a  vajdasági
szellemi életbe Sinkó Ervin. 1961-ben a Képes Ifjúság mellékleteként jelent
meg az új avantgárd tájékozódású nemzedék Symposion
nevű fóruma, mely 1964-ben éj Symposion címen önálló folyóirattá alakult.

  A szlovákiai magyar életben elôször a publicisztika virágzott fel, a  20-
as  években  megjelenô  napilapok,  folyóiratok  hasábjain  olyan  jelentôs
életművek bontakoztak ki, mint Fábry
Zoltáné.  A  kisebbségi  életben fontos szerepet  játszott  az  értelmiségi
fiatalok  mozgalma,  a  Sarló (1928-34).1945 után  a  szlovákiai  magyarság
iskoláit,   kulturális  intézményeit  megszüntették,  a   magyar   irodalom
folytonossága is megszakadt, csak az
50-es  években  indult újra, a 60-as és 70-es években  pedig  már  jelentôs
alkotások is születtek.

  A kárpátaljai magyar irodalom igazán csak az 50-es évek
második  felétôl  kezd kibontakozni, és a 60-as években  indul  jelentôsebb
fejlôdésnek.

  A  nyugati  országok magyar írói szétszórtan élnek, távol  az  anyanyelvi
közösségtôl. Ilyen körülmények között kivételes jelentôségre tesznek  szert
a   társaságok,   az   írói  csoportosulások  és   a   folyóiratok.   Egyik
legtekintélyesebb társas
ág a Mikes
Kelemen  Kör (Hollandia,1951). A Szepsi Csombor Kör Londonban alakult  meg,
az  1956 után Nyugatra távozott fiatalok szervezték. Az Európai  Protestáns
Magyar   Szabadegyetem   1960-tól  működik.  A   magyar   emigráció   egyik
legszínvonalasabb  folyóirata a Látóhatár (1950-58), majd az  Śj  Látóhatár
(1958). A Magyar Műhely c. irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat  1962-
ben indult meg Párizsban.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése