A 20
század magyar irodalma
Társadalmi és szellemi élet
Az
elsô világháború végén összeomlott a Habsburg-monarchia, a történelmi
Magyarország is darabokra hullt. Megvalósult
ugyan az ország függetlensége,
de
ez mindjárt súlyos
traumával, nagy megrázkódtatással párosult,
vereségtudattal, a
magyarság jelentôs hányadának
kisebbségi sorsra
jutásával,
az ország nagyhatalmi helyzete illúziójának a szétfoszlásával,
azzal a felismeréssel és veszélyérzettel,
hogy az ország még inkább Európa
perifériájára szorult.
A megmaradt országot
a társadalmi, politikai, erkölcsi levertség
és
tehetetlenség jellemezte.
Az antantfegyverek árnyékában
berendezkedô
rendszer
minden nemzeti baj okát
Trianonban jelölte meg,
fenntartotta a
nagy
nemzeti nacionalizmus légkörét, a
nemzeti önbecsülést illúziókkal,
irredenta
politikával táplálta. A nemzeti
kérdés elhomályosított minden
más, az emberi lét lényegéhez tartozó
kérdést, és a nacionalizmus áramlata
szinte az egész országot átjárta. Az
értelmiségi
közgondolkodásra nagy
hatással volt a történész Szekfű
Gyulának Három
nemzedék
c. műve (1920), mely konzervatív polgári
nézôpontból nemzeti
katasztrófának minôsítette az
1918-19-es
forradalmakat. Nagy hatással
volt a kispolgárság
és az
értelmiség egy részének gondolkodására Szabó
Dezsô is. Az elsodort falu c.
regényében
(1919), ebben az expresszionista
hévvel megírt, nacionalista
szemléletű
könyvben a parasztság úgy szerepel, mint nemzetfenntartó elem.
Ezért válhatott a regény a népi írók egyik
ösztönzôjévé.
A két
világháború közôtti idôszak társadalmi-politikai történetében több
szakaszt külônböztetünk meg.
1920 után sikerült stabilizálni a rendszert, mely gróf Bethlen
István
kormányával
konszolidáltabb formákat öltött.
A szélsôjobboldal
visszaszorult, a
konzervativizmus pedig
bizonyos mértékig érvényesülni
engedte a polgárság liberálisabb elemeit is.
A bethleni konszolidációnak az 1929-ben kezdôdô világgazdasági válság
vetett
véget. Erôsödött az elnyomott tömegek ellenállása, erôre kaptak
a
rendszerrel szemben álló törekvések. Gömbös
Gyula miniszterelnök szociális
reformdemagógiával próbálta
leszerelni az elégedetlenséget, álradikális
szólamokkal
álcázta diktatórikus programját. A szélsôjobboldali áramlatok
elôretörését
az antifasiszta erôk
összefogási kísérletei sem
tudták
megállítani.
A húsz éve táplált
antiszemitizmus a harmincas évek végére
meghozta
a maga "eredményét": a
kormányzat nagyobb ellenállás
nélkül be
tudta
vezetni a zsidótörvényeket. A
magyarlakta területek
visszacsatolásának fejében a német fasizmus
siettette az ország belépését a
háborúba
a Szovjetunió ellen. Végül - a német
megszállást követôen -
Szálasi vette át a hatalmat, és totális
fasiszta rémuralmat vezetett be.
A
lakosság tekintélyes hányada a háború áldozata lett,a
zsidóság százezreit - köztük irodalmunk
számos kiválóságát - alázták porig
és pusztították
el. A fasiszta terrornak csak a szovjet csapatok vetettek
véget.
1945
a német megszállás és a fasiszta terror alól való felszabadulás éve.
Magyarországon a
fasizmussal való szembeszegülés
nem válhatott katonai
erôvé,
nem szélesedhetett aktív
tömegmozgalommá sem, a felszabaduláshoz
külsô
erô, a Vörös Hadsereg
felszabadító harcai segítették az országot.
Ugyanakkor azonban ez a hadsereg is
megszállási rendszert vezetett be, s a
magyar történelem egyik legvéresebb
diktatúráját hozta létre.
A
Szovjetunió az egyezmények révén Magyarországon
olyan
hatalmat gyakorolt, amely
elôször befolyásolta, majd egyoldalúan
meghatározta történelmünk további alakulását.
A kommunista párt fokozatosan magához ragadta
a hatalmat,
és a súlyosbodó
hidegháború közepette és az eluralkodó háborús
pszichózis
légkörében
távolabbi céljai gyors
valóra váltására törekedett.
Az
államosítások, a
nehézipar egyoldalú és
túlfeszített fejlesztése, a
mezôgazdaság
kollektivizálásának
erôszakos végrehajtása áruhiányt,
élelmezési
nehézségeket idéztek elô,
és az életszínvonal jelentôs
csökkenését okozták.
Rákosi Mátyás és társai kivonták magukat a ki sem fejlôdött demokratikus
ellenôrzés alól, a párton belül és kívül
megteremtették az önkény légkörét,
minden
józan bírálatot ellenséges
föllépésnek minôsítettek. Az
ún.
koncepciós perekben börtönnel, sôt halálos
ítélettel sújtották az ártatlan
áldozatok
tömegeit, sok embert
kitelepítettek a fôvárosból.
1953-ban
megindult
ugyan egy enyhülési folyamat, a pártvezetôk azonban
képtelenek
voltak
szakítani megszokott nézeteikkel
és módszereikkel. Mindez
felmérhetetlen károkat okozott, a
felszabadulással beköszöntô kibontakozást
megakasztotta, hibás útra terelte.
Az 1956-os forradalomban egy nép,
egy társadalom kelt fel a sztálinista
rendszer
lebontására, majd vívta a
maga szabadságharcát egy
ellenséges
nagyhatalom fegyveres erejével. A Szovjetunió
hadseregével végül is leverte
a
forradalmat, és csekély hazai segítséggel egy olyan
kormányt hozott
létre,
amelyik elôször rendkívüli
terrorral felszámolta a
civil
társadalmat,
illetve annak maradványait, majd 1963 után
egy enyhített
diktatúrát valósított meg, kialakítva egy
meglehetôsen
merev struktúrát a gazdaságban, politikában,
elzárva, akadályozva azokat az
erôket, amelyek a fejlôdés irányába vinnének.
Bármennyire nehéz volt a két
világháború között Magyarország
politikai,
társadalmi
és gazdasági helyzete, a magyar tudomány, irodalom és művészet
még ilyen körülmények között is jelentôs
teljesítményekre volt képes.
A
társadalomtudományok részben a szellemtörténet hatása
alatt
bontakoztak ki. Az irányzat
legjelentôsebb orgánuma a Minerva c.
folyóirat volt, mely Thienemann Tivadar
szerkesztésében jelent meg Pécsett
1922-tôl
1940-ig. A szellemtörténeti irány
térhódítását segítette a
Széphalom c. tudományos és irodalmi folyóirat
is, mely Szegeden indult meg
1927-ben, Zolnai Béla szerkesztésében.
A
történetírásban Szekfű Gyula, majd Mályusz Elemér,
Hajnal
István és Szabó István, a művészeti kritikában
Fülep Lajos, a
klasszika-filológiában és
vallástörténetben Kerényi Károly
munkássága
emelkedik
ki. Az irodalomtudomány legjelentôsebb alakja
a
szellemtudománnyal áthatott konzervatív szemléletű Horváth
János volt. A
liberális
felfogású Szerb Antal stílus- és
eszmetôrténeti, irodalom- és
ízlésszociológiai nézôpont
alkalmazásával frissítette fel
az
irodalomtörténet-írást.
A filozófia és
az irodalom kérdéseit Halász
Gábor a racionalizmus
szemléletével közelítette meg. Nagy
jelentôségűek József Attila filozófiai
orientációjú
esztétikai írásai, melyekben az olasz Crocénak (krócse),
az
intuíción alapuló művészetszemlélet
hirdetôjének, az egzisztencializmusnak
és a mélylélektannak az eredményei is
érvényre jutottak. Ferenczi Sándor és
a
magyar pszichoanalitikus iskola
is kiemelkedô eredményekkel
büszkélkedhet.
Többen az emigrációban
dolgoztak: Lukács György
a filozófiában és
esztétikában,
Balázs Béla a filmesztétikában fejtett
ki magas szintű
tevékenységet.
Az 1945 utáni
éveket pezsgô kulturális élet,
tág szellemi horizont,
szemléleti
nyitottság, kísérletezô alkotókedv,
különféle törekvések
termékeny
együttélése, élénk eszmecseréje
jellemezte. Ez az idôszak
az
1949-es
"fordulattal"
lezárult, s a
szellemi élet beszűkülése
vált
uralkodóvá. A diktatúra
művelôdéspolitikájának ideológiai és ízlésdiktátuma
nem
tűrte el a sokféleséget. A
vélemények szabad összeütközése
helyett
adminisztratív intézkedésekkel,
határozatokkal intézték a problémákat.
A
tudományos kutatás, a filozófia művelése ezekben az
években szinte lehetetlenné vált. A
társadalom életében jelentkezô feszítô
problémákat nem engedték nyíltan és
szakszerűen feltárni és megvitatni, így
ezek a
feszültségek gyakran átcsapódtak
az irodalom területére,
és
irodalmi,
színházi és filmproblémává minôsültek át. A
tudományos élet
elszakadt az európai eszméktôl, távlatoktól,
a művelôdéspolitika pedig
nagy számban elhallgattatott és kirekesztett
kiváló értelmiségieket.
Bár
születtek jelentôsebb művek is, a művészetek világa
kisszerűvé és egyhangúvá vált, a művekben
vajmi keveset találunk azokból a
problémákból,
amelyek a kor emberét
valóban izgatták, érdekelték.
Az
alkotások megítélésében és értelmezésében
meghatározó szerepet játszottak a
művészeten kívüli tényezôk, így az értékrend
krónikus zavarban szenvedett,
elmosódtak a különbségek a jó, a közepes és
gyenge minôségű
művek között. A követendô példa Petôfi,
Munkácsy és Erkel
lett,
ôk is úgy, hogy alkotásmódjuk iskolás "példaképpé",
lobogóra tűzött
emblémává
merevedett. József Attila vagy Derkovits művészete nehezen volt
beilleszthetô a
szektás igények szubjektivista módon
érvényesített
rendszerébe.
A forradalmi avantgárd még élô képviselôjét, Kassákot
pedig
"formalista szocdem" költônek minôsítették.
Bartók legjelentôsebb műveit
nem adták elô.
A 60-as években a megváltozott társadalmi és
politikai gyakorlat újra
kibôvítette
a szellemi élet
lehetôségeit. Kiszélesedett a
világ
kultúrájában
való tájékozódás köre, a művészeti életben
már különbözô
irányzatok
és alkotói módszerek
élhettek egymás mellett.
Persze az
állampárt ellenôrzô, korlátozó irányítása -
most a támogatás, tűrés, tiltás
eszközeivel - továbbra is megmaradt.
Irodalmi élet
A magyar művészeti
életben akkor jelentkezett az avantgárd
egymásra
torlódó hullámokban, amikor a Nyugat körének
művészeti forradalma még éppen
csak elkezdôdött. Kassák már a tízes évek
közepe táján megindította A Tett,
majd a Ma c. folyóiratot. Az avantgárd
jelentôsebb alkotásai azonban
csak
a húszas években születtek meg, s
akkor is fôleg az emigrációban.
Ezután
a húszas-harmincas évek
fordulóján a magyar avantgárd
lendülete
megtört. A húszas években a bécsi Ma
(1920-25), majd Kassák hazatérése után
a
Budapesten megjelenô Dokumentum ( 1926-27) c. folyóiratok
körül még
jelentkeztek
dadaista, szürrealista és konstruktivista törekvések, ezután
már maga Kassák is úgy látta, hogy "túl
vagyunk az avantgardizmuson ".
Az
avantgárd éltetô ereje a művészet és az élet átalakításának forradalmi
eszméje
volt. A levert
forradalmak után ez az elôrehajtó
erô nálunk
megszűnt, az avantgárdnak is el kellett
halnia. Nemigen volt közönsége sem,
a középosztályi-úri ízlés naiv
konzervativizmusa egyértelműen elutasította.
Az ország
állapota, elmaradott társadalmi viszonyai sem
tették lehetôvé, hogy valóra
tudja váltani ígérkezô lehetôségeit. Nálunk
az
avantgárdnak nem volt meg a kifutási
lehetôsége, és sokkal kisebb mértékben
volt
jelen a magyar művészetben és irodalomban, mint másutt, ugyanakkor a
nemzeti művészet hagyományai nagyobb erôvel
éltek tovább az alkotásokban.
A
rendszertôl elismert és támogatott irodalom igazi
értéket alig hozott létre. A konzervatív
szemléletű Śj
Idôket Herczeg Ferenc szerkesztette, de az ô
munkásságának értékesebb része
még
az elsô világháború elôtti
korszakra esik. Színvonalasabb folyóirat
volt
a Napkelet (1923-1940), melyet a
Nyugat irányának ellensúlyozására
indítottak.
A
századunk elején indult nemzedékbôl többen -
így Babits, Kosztolányi, Füst Milán és Kassák
Lajos,
Móricz és Krúdy - most érkeztek el művészetük
kiteljesedéséhez.
A
Nyugatnak (1908-1941) ebben az idôszakban is
fontos
szerep jutott. Osvát
halála után (1929) Babits lett
az igazi
irányítója.
1930 és 1933
között Móricz jobban
meg akarta nyitni
a
folyóiratot
a közéleti témák
elôtt, de ez a
kísérlete nem vezetett
eredményre. Ezért kivált a Nyugatból, majd
1939-ben átvette a Kelet Népét,
a népi írók egyik folyóiratát. 1941-ben
Babits halálával megszűnt a Nyugat,
és
helyére a Magyar
Csillag (1941-1944) lépett
Illyés Gyula
szerkesztésében. Ez a
folyóirat az irodalmat több irányzat
természetes
együttélésének fogta
fel, és a
nehéz idôben megjelenési
lehetôséget
nyújtott a magyar irodalom legjobb erôinek.
1919 után a
magyar irodalom egy része emigrációba
szorult. Elôször
Bécsben,
majd Berlinben alakult
ki magyar irodalmi
központ. Hitler
hatalomra
jutása után az
emigráns kommunista írók
nagyrészt a
Szovjetunióban telepedtek
le. Itt jelent
meg a szektás
irányvonalat
képviselô
Sarló és Kalapács (1929-1937), majd az Śj Hang
c. folyóirat
(1938-1941), melyet már a népfrontpolitika
szellemében szerkesztettek.
A két világháború
közötti idôszakban a
magyar irodalomnak két új
nemzedéke lépett fel, a második és a
harmadik nemzedék. (Az elsô Ady, Babits,
Kosztolányi
nemzedéke volt.)
A második nemzedék
Erdélyi József, Illyés Gyula, Szabó Lôrinc, József Attila, Németh
László,
Márai
Sándor, Déry Tibor nemzedéke a 20-as években jelentkezett. Ezek
az
írók és költôk a századforduló táján
születtek, átélték a háborút és
a forradalmakat, és az ellenforradalom
ellentmondásokkal terhes korszakában
kezdték
pályájukat. A társadalmi valóság
felé fordulás, tárgyszerűségre
törekvô,
józan elemezô szemlélet jellemezte ôket. El kívántak szakadni az
elôzô
irodalmi áramlatoktól, saját
folyóiratok megjelentetésére
törekedtek:
Németh László a
Tanút (1932-36) adta ki, Szabó
Lôrinc a
Pandorát (1927) szerkesztette.
Ez a
nemzedék a 30-as években két részre szakadt,
köreiben két irány alakult ki: egy népi és
egy urbánus.
A
népiek a népi hagyományokhoz kapcsolódó formanyelvvel
és a vidéki-
paraszti
élet motívumaira épülô tematikával fejezték ki mondanivalójukat;
az
urbánusok (a latin urbs 'város' szóból) témáikat a nagyvárosi élet,
a
városi ember életérzései, a "modern
világ körébôl
merítették, és általában szívesen használták
a különbözô modern irányzatok
formakincsét is. A két csoport
éles vitát folytatott egymással: az urbánusok
általában
provincializmussal, vidékiességgel,
szűklátókörűséggel
vádolták
a népieket, akik viszont
hajlamosak voltak arra, hogy
egyedül
önmagukat tartsák az igazi magyarság
képviselôinek, és azt vetették az urbánusok
szemére,
hogy kozmopoliták, lebecsülik a hazafiságot,
a nemzeti
érzést, figyelmen kívül hagyják a nemzeti
jelleget. A két
csoport külön folyóiratot is indított: a
népiesek a Választ (1934-1938), az
urbánusok a Szép Szót
(1936-1938). A két folyóirat egyébként
világnézeti
szempontból
nem állt nagyon
messze egymástól, a
Válaszban idônként
urbánusok is megjelentek, és a Szép
Szó szerepe és jelentôsége is több volt
annál, mint hogy
csak az urbánusok fóruma legyen.
A népi írók - Erdélyi József, Illyés Gyula, Sinka
István, Gulyás Pál,
Kodolányi János, Féja Géza, Németh
László,
Tamási áron, Szabó Pál, Darvas József
- nemcsak szépirodalmi
tevékenységet folytattak, mozgalmuknak
politikai célkitűzése is volt.
Az irányzat nem volt egységes. Voltak, akik úgy látták,
hogy miután a
munkásság
1919-ben eljátszotta történelmi szerepét,"a parasztság mentheti
meg
egyedül a nemzetet" (Féja
Géza). Felfogásuk szerint
a magyar
társadalomnak
a szocializmus és a kapitalizmus között egy harmadik "külön
magyar
úton" kell haladnia.
Sokan közülük radikális
földreformot,
demokratikus
szabadságjogokat követeltek, a
dunai népek összefogását
hirdették.
Mozgalmuk szellemi elôzményeit egyfelôl Ady, Móricz, másfelôl Szabó
Dezsô
munkásságában találták meg. Művészi-írói
programjuk meghatározó tényezôje a
nép
felé fordulás volt. Ez a törekvés
a polgári fejlôdés elmaradottsága
miatt
válhatott idôszerűvé, a
parasztság helyzete, a földkérdés volt a
magyar társadalom egyik legsúlyosabb
problémája.
A
mozgalom eredményeit a hatalom is megpróbálta
saját
céljaira felhasználni. Gömbös
1935-ben "Śj Szellemi Front"
néven
szerette volna az írókat tömöríteni és
a rendszer mellé állítani. Reformokat ígért,
de hazug
demagógiája hamarosan leleplezôdött.
A
népi írók csoportja 1938 után felbomlott és polarizálódott. Munkásságuk
legtermékenyebb idôszaka az
1935
és 1938 közötti
évekre esik. Ekkor
születtek a legjelentôsebb
szociográfiai
művek is (Illyés Gyula: Puszták népe, Szabó Zoltán: A tardi
helyzet, Veres Péter: Az Alföld parasztsága,
Erdei Ferenc: Futóhomok, Féja
Géza: Viharsarok, Kovács Imre: Néma
forradalom). Irodalmi értékeinél fogva
kiemelkedik közülük Illyés Gyula Puszták népe
c. műve.
A
szociográfia egy településnek, tájegységnek vagy
társadalmi rétegnek a leírását adja. A műfaj
megengedi,
hogy egyszerre érvényesüljön benne a
valóságos helyzet
tárgyilagos leírása és szubjektív hangvételű
megvilágítása. A 30-as években
a
falukutató irodalomnak különösen nagy jelentôsége volt: a
népi írók
szociográfiai munkáikban
a parasztságnak, a falu alsóbb
rétegeinek
tarthatatlan
szociális helyzetét tárták fel,
a figyelmet a
nyomorgó,
pusztuló magyarság sorsára irányították, a
nemzet lelkiismeretét próbálták
felébreszteni. Eszközeik,
módszereik különbözôek voltak.
A korszak
falukutató
munkái között találunk irodalmi szociográfiát (Illyés: Puszták
népe),
politikai célzatú szociográfiai
publicisztikát (Féja Géza:
Viharsarok,
Kovács Imre: Néma forradalom) és tudományos szociográfiát
is
(Erdei Ferenc munkái).
A
népi irodalom egyes képviselôinek gondolkodásában, írásaiban a korszerű
demokratikus
törekvések provinciális
elemekkel keveredtek (városellenes
vonások,
az egyetemesebb nézôpont hiánya), s néhányan
közülük
a kor
téveszméinek hatása alá kerültek (a "kollektív lelkiség" misztikus
elmélete, a faji gondolat).
Az Ezüstkor nemzedéke
A
harmincas években fellépô harmadik nemzedék -
Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Radnóti Miklós,
Zelk
Zoltán, Rónay György, Vas István, Dsida Jenô,
Ottlik
Géza, Örkény István, Szentkuthy Miklós, Örley
István -
a gazdasági válság, az erôsödô fasizmus
jelenségeit, a
közeledô háború fenyegetését látta maga körül.
Nem
hittek
már abban, hogy a költô
személyesen és közvetlenül
beleszólhat a
világ sorsának alakulásába. Irodalmat
akartak,
tisztán irodalmi eszközökkel.
"A fiatal nemzedék gyanakvóan és
kétkedôn
nézi az elôtte folyó kisérleteket, és úgy érzi: egy
megszállott
vers
több szociális lelkiismeretet képvisel, mint
kétívnyi falukutató
tanulmány" - írja Sôtér István 1939-ben. A szellem
emberei egy elképzelt
szigetre vonulnak, és az emberséget, a művészet
erejét, a kultúra értékeit,
a szellem fölényét szegezik szembe a kor
embertelenségével, barbárságával.
Érdeklôdésük
az emberi lét filozófiai kérdései, a mítoszok sejtelmei felé
fordul.
A
nemzedék fórumai az Apollo (1934) és az Ezüstkor
(1943) voltak.
1945-1970
1945
és 1948 között több nemzedék, különféle eszmei és művészi irányzatok
munkálkodnak egymás mellett. Ezeknek az
éveknek az irodalmi termése is igen
gazdag és változatos. Ebben az idôszakban a
folyóiratok közül
három
volt különösen jelentôs.
Elsôként a Magyarok
jelent meg 1945
áprilisában
Debrecenben, júniusban költözött
Budapestre. A fôvárosi
szerkesztô
Kéry László volt. A folyóirat a Magyar Csillag örökségét vitte
tovább. A fiatal írók úgy érezték, hogy a
Magyarok-ban
nekik nem jut elég hely, és Lengyel Balázs
vezetésével
1946-ban megalapították az Śjhold-at. Mándy
Iván, Örkény István, Pilinszky
János,
Nemes Nagy ágnes,
Rába György és mások voltak
a munkatársai.
Eszményképüknek Babitsot
tekintették. Ezt a folyóiratot
nagy esztétikai
igényesség
jellemezte, és hamarosan
a modern magyar
irodalom egyik
legfontosabb
műhelye lett.1946 ôszén indult - pontosabban újraindult - a
Válasz,
a népi írók folyóirata
Illyés Gyula szerkesztésében. Politikai
tanulmányokat, szociográfiai írásokat is közölt. Külön színt
jelentettek
Kassák folyóiratai: az Alkotás (1947-48) és a
Kortárs (1947-48). A marxista
értelmiség
a Lukács György
és Ortutay Gyula
szerkesztette
társadalomtudományi Forum (1946-50) körül gyülekezett. A
fiatal baloldali
értelmiség
legfôbb vitafóruma a Valóság c. irodalmi és kritikai folyóirat
(1945-48)
volt, mely a Madisz (Magyar Demokratikus
Ifjúsági Szövetség)
lapjaként
indult Szabó Zoltán szerkesztésében, majd
1947-tôl a
Nékosz (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége)
vette
át kiadását.
A
szocialista átalakulás szolgálatát vállalta az 1947
végén
induló Csillag (fôszerkesztôje Németh Andor:
1949-50-ben Király
István szerkesztette), mely 1949
után központi folyóirattá alakult át.
A
fordulat éve után a szektariánus irodalompolitika
legtöbbször voluntarisztikus módon próbálta
alakítani
az irodalom életét. 1948-49-ben a legtöbb
folyóiratot
megszüntették. A kulturális politika és az
irodalmi élet
központi orgánuma a Csillag lett, melynek
irányítása
1950-tôl
Aczél Tamás kezébe
került. Mellette nemsokára
megjelent az
Irodalmi
éjság c. hetilap (1950-56; fôszerk.: Illés Béla), majd a
fiatal
írók
folyóirata, az Śj Hang (1952-56;
szerk.: Benjámin László, 1955-tôl
Simon
István). Ezekben az években
adminisztratív intézkedésekkel
torlaszolták el a különféle törekvések útját,
sok írót, költôt hallgatásra
kényszerítettek, így néhány évig a magyar irodalom
jelentékeny része nem
volt
jelen az irodalmi életben. A napi politika szolgálatát követelték az
irodalomtól,
melynek olyan társadalmi
tudatot formáló jelentôséget
tulajdonítottak, amellyel az valójában
sohasem rendelkezett. Az 50-es évek
elején kapott sebeket a magyar irodalom
sokáig nem tudta kiheverni.
1953 után fokozatosan
ismét megnyíltak valamennyire
az alkotás
lehetôségei, a hallgatásra kényszerült írók,
költôk részben megszólalhattak.
1955-56-ban az írók és költôk, az irodalom intézményei
(îrószövetség, folyóiratok stb.) nagy
szerepet játszottak
a diktatórikus rendszer lebontásában, majd a
forradalomban és a forradalom
leverése
után következô hónapok politikai harcaiban
is. Ezután sokan
kényszerű
hallgatásba burkolóztak, néhányan elhagyták az országot, többen
(Déry
Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán,
Tardos Tibor, Eörsi István,
Varga
Domokos, Fekete Gyula
stb.) börtönbe kerültek.
Az
irodalmi életben a konszolidáció csak nehezen, a
60-as évek közepére ment végbe. 1957
márciusában
megindult az Élet és Irodalom c. hetilap
Bölöni György és Mesterházi Lajos
szerkesztésében. 1957
tavaszán jelentkezett a
világirodalmat közvetítô,
újjáalakult
Nagyvilág, ôsszel megjelent a
Kortárs, 1961-ben pedig az Uj
îrás
c. folyóirat. Nagyobb szerepet kaptak a vidéki városokban
megjelenô
folyóiratok, a szegedi Tiszatáj és a
debreceni Alföld, 1958-ban indult meg a pécsi
Jelenkor,
majd a kecskeméti Forrás és a többi vidéki
folyóirat.
1971-ben
indult Mozgó Világ címen a fiatalok folyóirata, amely
kezdetben
almanach jellegű kiadvány volt.
Magyar irodalom az országhatáron kívül
1920 után Romániában,
Csehszlovákiában és Jugoszláviában a
nagyobb
létszámú magyar kisebbség létrehozta a maga
nemzetiségi
irodalmát. Ezeket az
irodalmakat nyelvi és
kulturális
hagyományai egyaránt a magyar irodalomhoz
kötik. A második világháború után
a magyar irodalom még inkább többközpontú
irodalommá vált: Budapest mellett
Kolozsvárral,
éjvidékkel, Pozsonnyal is számolnunk kell, és
a nyugati
magyar
irodalom - ha nem rendelkezik is egyetlen központtal
- szintén
végigjárta az autonómmá fejlôdés útját,
kiadói, folyóiratai és kiváló írói
vannak.
"Irodalmi többközpontúság"-ról beszélünk, de közben
irodalmunk az
összetartozandóság érzetét is megtartotta. Az erdélyi, a jugoszláviai,
a
nyugati, késôbb a szlovákiai magyar irodalom
jelentôs értékeket
hozott
létre, amelyek helyi jellegzetességeik miatt
is sajátos színt
képviselnek a magyar irodalomban.
Erdély irodalma hosszú múltra tekint vissza, az elsô világháború
után
kialakuló
magyar irodalom ezeket a hagyományokat fejlesztette tovább. Kós
Károly
röpirata, a Kiáltó szó (1921) az önálló erdélyi kultúra
építésére
szólított
a transzszilvanizmus (erdélyiség)
jegyében. Az erdélyi magyar
könyvkiadás
megteremtésére megszervezik az Erdélyi
Szépmives Céh nevű
kiadóvállalatot (1924-44),
Kemény János marosvécsei kastélyában
megalapítják a Helikon írói munkaközösséget
(1926), majd folyóiratukat, az
Erdélyi Helikont (1928-44).
A
Kolozsvárott 1926-ban indult
Korunk c. kulturális,
világnézeti és
politikai
folyóirat a baloldali értelmiség folyóirata volt (1931-tôl Gaál
Gábor
szerkesztette).1945 után az írók
nagy része vállalta a
közösségi
ügyek
közvetlen szolgálatát. Az 50-es
évek végén a sematizmus
kanyarai
nélkül indult az az új nemzedék, melyet az
1961-ben kezdett könyvsorozatról
"Forrás-nemzedék"-nek nevezett el a
kritika.
Jugoszláviába a
20-as években Szenteleky
Kornél és Csuka
Zoltán
kezdeményezésére megindul a Vajdasági îrás
(1928-29), majd késôbb a Kalangya c.
folyóirat (1932-44),
mely minden jugoszláviai magyar irodalmi
értéknek otthona
kívánt
lenni. E két vezetô irodalmi egyéniség
tevékenysége nyomán az
irdalmi
élet központja mindinkább Śjvidék lett. 1945 után a magyar írók a
Híd
köré csoportosultak. A 60-as
években egy új és tehetséges
nemzedék
lépett
fel, és ezekben az években kapcsolódott be cselekvôen a
vajdasági
szellemi életbe Sinkó Ervin. 1961-ben a Képes
Ifjúság mellékleteként jelent
meg az új avantgárd tájékozódású nemzedék
Symposion
nevű fóruma, mely 1964-ben éj Symposion címen
önálló folyóirattá alakult.
A
szlovákiai magyar életben elôször a publicisztika virágzott fel, a 20-
as
években megjelenô napilapok,
folyóiratok hasábjain olyan
jelentôs
életművek bontakoztak ki, mint Fábry
Zoltáné.
A kisebbségi életben fontos szerepet játszott
az értelmiségi
fiatalok
mozgalma, a Sarló (1928-34).1945 után a
szlovákiai magyarság
iskoláit,
kulturális intézményeit megszüntették, a
magyar irodalom
folytonossága is megszakadt, csak az
50-es
években indult újra, a 60-as és
70-es években pedig már
jelentôs
alkotások is születtek.
A
kárpátaljai magyar irodalom igazán csak az 50-es évek
második
felétôl kezd kibontakozni, és a
60-as években indul jelentôsebb
fejlôdésnek.
A nyugati országok magyar írói szétszórtan élnek,
távol az
anyanyelvi
közösségtôl. Ilyen körülmények között
kivételes jelentôségre tesznek szert
a
társaságok, az írói
csoportosulások és a
folyóiratok. Egyik
legtekintélyesebb társas
ág a Mikes
Kelemen
Kör (Hollandia,1951). A Szepsi Csombor Kör Londonban alakult meg,
az
1956 után Nyugatra távozott fiatalok szervezték. Az Európai Protestáns
Magyar
Szabadegyetem 1960-tól működik.
A magyar emigráció
egyik
legszínvonalasabb folyóirata a Látóhatár (1950-58), majd
az Śj
Látóhatár
(1958). A Magyar Műhely c. irodalmi,
művészeti és kritikai folyóirat 1962-
ben indult meg Párizsban.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése