A XIX.
század világirodalmának szépprózájából
a) A XIX. századi francia regény egy jellegzetes
változata - Balzac vagy Stendhal egy művének elemzésével
b) Három élet - három halál (Gogol, Tolsztoj, Csehov
művei alapján)
A realizmus
A
realizmus a 19. század egyik stílusirányzata, ábrázolási módja. A romantikával
egy időben született, forrása a csalódottság, az illúzióvesztés: a
felvilágosodás rációkultusza illúziónak bizonyult, a társadalmi problémák
sokkal bonyolultabbak lettek. A romantikus írók elfordulnak saját koruk
társadalmától, egy idillikus, egy egzotikus világba menekülnek, amely a
képzelet szülötte. A realista írók szembefordulnak saját korukkal, s az a
törekvésük, hogy a valóságot minél hitelesebben ábrázolják.
A
"valóság" kérdése itt is felmerül. Minden ember a saját élményei,
benyomásai alapján alakít ki egy képet a körülötte élő emberekről,
társadalomról, tehát a "valóságról". Ugyanazt a témát, ugyanazt a
valóságot többféle módon is lehet látni és bemutatni. A realista művészek úgy
kívánnak minél pontosabb, igazabb ábrázolást adni a valóságról, ahogyan azt
maguk látják. A realizmus lényeges kelléke a táj- és helyrajzi adatok aprólékos
bemutatása, a szereplők külső tulajdonságainak leírása általában írói közlés
formájában.
A
realizmusra jellemző a körültekintő lélekrajz, a szereplők lelkivilágának
feltárása, hiszen az alakok belső ábrázolása is elősegíti a valóság
megragadását. A modern lélektani (analitikus) regény megszületése a
realizmussal esik egybe. Az írók csaknem ugyanolyan tudományos igénnyel
tanulmányozzák az emberi társadalom törvényeit, mint a kor természettudósai a
természetet. A művészeknek az a céljuk, hogy a társadalom tipikus vonásait
tárják fel. A tipikus olyan helyzet, esemény, cselekvő hős, amelyek egyedi
konkrétságukon keresztül valamilyen általános érvényű, társadalmilag lényeges
tartalmat fejeznek ki. A tipikus nem azonos az átlagossal, s nem mindig azonos
a valószerűvel sem.
A
realista irodalmi stílust a tárgyilagos, higgadt, részletező előadásmód
jellemzi. A naturalizmus a pozitivizmus filozófiai irányzatnak megfelelően a
valóság aprólékos megfigyelését, a mindennapi élet jelenségeinek vizsgálatát
tűzte ki célul (fő képviselője a francia Zola). A realizmus uralkodó műfaja a
regény és a novella.
A francia regény világa
a 19. században
A
francia realista regény kialakítói, Stendhal, Balzac, Flaubert egy történelmi
korszak krónikásai voltak. Műveikben a Napóleon bukása utáni korszak
kiábrándultságát ábrázolták. A Bourbon-restauráció elleni 1830-as forradalom és
az azt követő polgárkirályság a nagypolgárság hatalomra jutását eredményezte. A
társadalmat mozgató legszentebb eszme a pénz lett, ennek eszköze pedig az
érvényesülés, a siker. A törtetők ennek az új világnak a hősei. Róluk szólnak
Balzac, Flaubert és Stendhal regényei, amelyek a francia társadalom
keresztmetszetéről adnak képet.
Balzac: Goriot apó
Honoré
de Balzac a 19. századi francia realista
regény egyik nagy megteremtője. Regényeiből megismerhetjük a korabeli francia
társadalmat. Ez volt az író célja is: hatalmas freskóban kívánta ábrázolni
saját korát, a felemelkedő új osztály, a polgárság történelmi útját.
A részletek gazdagsága
Balzac
regényeinek fő jellemzője a pontosan megfigyelt és aprólékosan megrajzolt
részletek gazdagsága. A cselekményt az író mindig előkészíti a környék és a
figurák bemutatásával. Rendszerint kívülről halad befelé a leírásban. A
történet 1819-ben kezdődik, színhelye a Vauquer-ház, amely egy penzió.
A penzió lakói
Vauquer-né
"személye kifejezi a penziót". Balzac egymás után mutatja be a penzió
lakóit. Az első emeletről fölfelé haladva a szobák egyre szegényesebbek. Az
első emeleten lakik Vauquer-né, Couture-né Victorine Tailleferrel. A második
emelet lakói Poiret úr és Vautrin. A harmadik emeleten él Goriot apó és Eugene de
Rastignac, valamint a személyzet: Christophe és Sylvie. Két szereplőt, Vautrint
és Goriot apót meglehetősen sűrű rejtély veszi körül.
Vautrin
"élete mélyén gondosan eltemetett titok lappang". Goriot apó 1813-ban
költözött a penzióba gazdag emberként, s az első emeleten lakott. Fokozatos
elszegényedése arányában egyre feljebb került a szállóban. Goriot sorsa az
erőszakosan fölfelé törő, gyorsan meggazdagodó polgárság útját példázza. Goriot
tésztagyári munkás volt, s a forradalmi háborúk idején üzérkedéssel gazdagodott
meg. A szép fiatal nők, akik látogatják, a lányai. A Vauquer-ház a korabeli
Párizs keresztmetszetét adja. "Egy ilyen közösségen belül kicsiben az
egész társadalom elemei föllelhetők."
Több szálon futó cselekmény
Goriot
és Rastignac sorsa összekapcsolódik: mozgásuk a társadalmi ranglétrán
ellentétes. Rastignac fölfelé, az arisztokrácia világába, a gazdagság és a
fényűzés felé halad, Goriot pedig fokozatosan süllyed lefelé a nyomorba. Eugene
de Rastignac kitartó munkával akar karriert csinálni, de később megváltozik, s
az érvényesülés vezeti. Észrevette, mekkora befolyásuk van a nőknek a
társadalmi életre, ezért női pártfogóra, szeretőre akar szert tenni. Távoli
rokona, Beauséant vikomtné (boszean) segítségével ismerkedik meg Goriot két lányával
is. Anastasie de Restaud (resztó) grófnénál nincs sikere, de a fiatalabbik,
Delphine, Nucingen (nüszenzsen) báró felesége a szeretője lesz.
A "fent" és a
"lent" erkölcse
Az
arisztokrata körökben járatlan Rastignac a Beauséant-palotába
"rosszkor" érkezik, mert rokona a szeretőjét szokta ilyenkor fogadni.
Ebben a "fenti" világban minden előkelő asszonynak van
"barátja". Eugene megdöbbenve hallgatja végig Beauséant-né erkölcsi
leckéjét. Semmire sem viszi, ha nem akad egy fiatal, gazdag és elegáns nőre,
aki érdeklődik iránta. "A világ nem egyéb, mint megcsaltak és csalók
közössége." Eugene föl akar törni, de nincs semmije. Vautrin szinte
belelát Rastignac szívébe, s "pártfogásába" veszi a diákot. Vautrin
félelmetes logikával fejti ki, hogy becsületes munkával nem fog eredményt
elérni. Balzac a legelőkelőbb arisztokrácia és a bűnöző alvilág erkölcsi
felfogását szembesítette, s Rastignacnak rá kellett jönnie, hogy a két
világszemlélet között nincs különbség. Vautrin terve szerint a diák udvaroljon
Victorine-nak, s a diák milliomos lenne, miután Taillefer úr meghal.
Romantikus cselekménybonyolítás
Balzac
realista képet fest a pénz elembertelenítő hatalmáról. A regény
cselekménybonyolítása azonban inkább romantikus: az író sok mindent homályba
burkol, kedveli a váratlan fordulatokat, az éles szembeállításokat, nagy
összeütközéseket. Az események drámai fordulatot vesznek: az ifjú Taillefer
sorsa beteljesedett, majd Vautrint leleplezik - ő a Vasfejű, a szökött rab,
akinek valódi neve Jacques Collin.
Romantikus és realista jellemzés
A
drámai fordulat után minden figyelem Goriot apóra és Rastignacra terelődik.
Goriot apót már csak egyetlen nagy szenvedély jellemzi: a leányai iránt érzett
túlzott szeretet. Ez a romantikus, felnagyított, mértéktelen szenvedély nem
ismert határokat.
Sokkal
bonyolultabb, összetettebb hős Rastignac. Sikerről álmodó, felkapaszkodni vágyó
ifjú törtető. Könnyre fakasztja Goriot apó sorsa, s visszariad Vautrin aljas
tervétől, a családjától kért pénzt visszaküldi. Sajnálja Beauséant-nét, s bár
számításból közeledett Delphine-hez, őszintén megszereti. Önzetlenül,
szeretetből ápolja a haldokló Goriot-t. Jelleme előttünk alakul, változik.
Rastignac figurája a realista jellemábrázolás példája.
A végső elhatározás
Goriot
zokog tehetetlenségében, s a kiállt izgalmak összeroppantják. Eugent megrendíti
Goriot lányainak viselkedése, ez az "elegáns apagyilkosság". A
leányok közül egyik sem ment el a temetésre. Rastignac magára maradva
végignézett Párizson, s "kiejtette száján ezt a nagyszerű mondatot: Most
mirajtunk a sor!"
Ez
a kihívás nem szembeszállás a társadalom ellen, hanem éppen a korabeli
társadalmi erkölcsökhöz való alkalmazkodás, az érvényesülés becstelen útjának
elfogadása. Ezen az úton fényes jövő vár rá. Rastignacra további regényekben
valóban fényes jövő vár: gróf lesz és igazságügy-miniszter.
Rastignac
ragyogó pályafutásának titka az erkölcsi gátlástalanság. Goriot apónak azért
kellett elbuknia, mert átadta magát egy nagy, nemes szenvedélynek. Éppen
korlátokat nem ismerő szeretete tette sebezhetővé.
Az orosz realizmus
világa
A
19. század az orosz irodalom fénykora: íróóriások sora jelzi azt a szinte
robbanásszerűen gyors fejlődést, amellyel az orosz irodalom betört Európába. A
társadalom későfeudalista mivolta miatt nem volt még erős, művelt polgári
osztály, s csak a nemességből kiszakadt értelmiség sürgette a cári önkényuralom
megdöntését. Az 1825-ös dekabrista (decemberi) felkelés volt az első kísérlet a
polgárosításra. Vérbe fojtása után I. Miklós számos enyhítő intézkedést hozott.
A cári rendszer bürokratizmusa s az ország siralmas helyzete lett a kibontakozó
realizmus témája. Nyugaton a pénz hatalma áll a regény középpontjában,
Oroszországban viszont a vidék sivársága, a kisemberek szánalmas vergődése.
Az
orosz regényírók ábrázolták elsőként a szegényeket, az alázatosakat és a
megalázottakat, a cári rendszer kiszolgálóit és kiszolgáltatottjait. Az orosz
realista írók művei arról szólnak, hogy hogyan nem szabad, hogyan nem érdemes
élni. Hősei afféle "fölösleges" emberek. Lermontov Korunk hőse című
lélektani regényében jelenik meg Pecsorin, s Goncsarov Oblomovjában az
oblomovizmus, amely a korabeli nemesi világ tipikus magatartása volt. A
legnevesebb orosz írók ebből a korból: Gogol, Csehov, Tolsztoj, Dosztojevszkij.
Három élet - három
halál
A
"hogyan élni?" kérdését követhetjük nyomon Gogol, Tolsztoj és Csehov
egy-egy kiváló novellájában: A köpönyegben, az Ivan Iljics halálában és A
csinovnyik halálában. Három élet - három halál szemlélői, szemtanúi lehetünk.
Az orosz realizmus jellemző hősei az ún. "fölösleges emberek"; ilyen
ember Akakij Akakijevics, Gogol és Cservjakov, Csehov hőse. Egyedül Tolsztoj
"embere", Ivan Iljics keresi az élet értelmét, de csak halála előtt
látja meg a "fényt".
Gogol: A köpönyeg
Gogol
hivatalnok-novellái közül a leghíresebb A köpönyeg című groteszk elbeszélése. A
groteszk a komikumnak az a fajtája, amelyben a legszélsőségesebben ellentétes
elemek egybefonódása kelt nevetséges hatást.
Az
író elbeszélésmódja komikus hatást vált ki az olvasóból. Az anekdoták, a
szójátékok, a képtelen túlzások, a szójátékok, különféle ellentmondások a
rögtönzés benyomását keltik. Jellemző a fölösleges részletek kiemelése, de a
fontos dolgok elhallgatása, néhol a bizalmas bőbeszédűség érzete.
A
novella cselekménye igen egyszerű: egy kisember észrevétlenül meghal bánatában
ellopott köpönyege (télikabátja) miatt. Halála után egy ideig kísértetként
visszajár a túlvilágról, s "rangra és címre való tekintet nélkül
mindenkiről leráncigál mindenféle köpönyeget". Akakij Akakijevics egy
eltorzult világban él, amely tökéletesen illik csinovnyik-létéhez. Az egyhangú,
lélekölő másolás "változatos és kellemes világ" számára, míg egy új
kabát készítése nagyszabású, rendkívüli esemény. Világában eltorzulnak az
arányok: tragikomikussá fokozódik az apró cél és az ironikusan felnagyított
vágyálmok közötti ellentét.
A
főszereplő halálát többféleképpen is lehet értelmezni. Egyfelől köpenyével
együtt emberi méltóságát is ellopták, s a szerencsétlen kishivatalnok belehal
bánatába. Másfelől viszont egész életében megalázkodó csinovnyik volt. Amikor a
tábornok ráordított a megszeppent hivatalnokra, ezzel Akakij kiváltotta egy
nála magasabb állású személy rosszallását. Megszűnt csinovnyiknak lenni: addigi
élete összeomlott.
Csehov: A csinovnyik halála
Cservjakov,
a főhős hagyatéki végrehajtó, a novella hőse, igen közeli rokona Akakij
Akakijevicsnek. Ugyanolyan megnyomorított lelkű kishivatalnok, de leszűkített
világában ő is jól érzi magát. A novella kezdése nagyon hasonlít Gogol művéhez.
Ebben
a novellában is szinte ugyanaz történik, mint A köpönyegben: itt is egy magas
állású személyiség rosszallását váltja ki egy csinovnyik. A színházbeli
tüsszentés szörnyű bűnné terebélyesedik, s Cservjakov addig zaklatja
bocsánatkéréssel a tanácsos urat, amíg az egyszerűen kidobja. A csinovnyik
magára haragított egy felette álló személyt - ez összeférhetetlen a
csinovnyik-léttel. Cservjakov ezzel egyszerűen megszűnt létezni.
Tolsztoj: Ivan Iljics halála
Tolsztoj
egyik legkiválóbb kisregénye az Ivan Iljics halála, melynek központi kérdése:
hogyan kellene élni, illetve hogyan nem szabad élni. A korábbi művek epikus
hömpölygését, ironikus, mondhatni könnyed modorát itt a tömörség váltja fel: az
író szembenéz az élet sivárságával, a halál rettenetével.
Tolsztoj
megbontja a hagyományos időrendet: egy közhivatalnok életének bemutatását annak
halálhírével kezdi. Ebben a részben azt tudhatjuk meg, hogyan éreznek halála
iránt hozzátartozói, barátai. Ezt követően megismerhetjük Ivan Iljics életét,
szenvedését, s halálát. A közhivatalnok minden tekintetben középszerű ember.
Tökéletes csinovnyik: kötelességének azt tekintette, "amit magas állású
személyek annak tekintenek". A betegség részletes leírásával a regénytér
leszűkül, a színhely a lélek világa lesz.
Vívódások,
erkölcsi gyötrelmek után rá kellett döbbennie, hogy életét elhibázta.
Felismerte, hogy mindaz, amit értéknek hitt, üres. Fizikai szenvedéseinél is
elviselhetetlenebb volt erkölcsi szenvedése: elrontott bűnös életének tudata.
Halála előtt "meglátta a fényt", megvilágosodott előtte minden:
észrevette, hogy mások is szenvednek. Nem küzd életéért, meghal, hogy ne
szenvedjenek mások. Arca megtisztul, nyugalom és béke árasztja el.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése