A szubjektum megjelenése az értelmiség fogalmának
kifejtése közben
Az emberiség történelmének
kezdetétől egészen napjainkig léteztek, léteznek és mindig létezni fognak
kiemelkedő szellemi képességű egyének. Az értelmiség fogalma mégis viszonylag
új keletű, szociológiai megjelölésként csak a XIX.-ik század második felében
vált használatossá. Az értelmiségnek nincs egyértelmű meghatározása, számos,
egymásnak ellentmondó értelmiségelmélet létezik. Jan Szczepansky megkísérelte
ezeket a teóriákat meghatározott közös jellemzők alapján tipologizálni.
Elméleti álláspontja világosan rajzolódik ki Az értelmiség funkciói a modern
társadalmakban című tanulmányában.
Hogy kit nevezünk értelmiségnek,
azt az adott kor társadalmi viszonyai döntik el. Az őskor kezdeti szakaszában a
primitív kőszerszámok és a gyűjtögető életmód nem tette lehetővé jelentős
termékfelesleg felhalmozását, s ily módon nem is alakulhattak ki olyan rétegek,
amelyek a szellemi termelés specialistáiként csak az ideológiák magyarázatával
tölthették volna az idejüket.
A neolit forradalmat követően kezdetét vette a munkafolyamatok
differenciálódása. Már kevés volt a gyűjtögetés és a vadászat, meg kellett
figyelni hogyan szaporodnak az állatok, és a növények termesztése is módszeres
megfigyelésre kötelezte az embert. A földműveléssel együtt meghonosodott új
kultúrák A.Neuburger kimutatása szerint matematikai és mechanikai fogalmak
kialakításához vezettek.
Kr.e. 6000-3000-ig a Nílus és a Gangesz közötti félsivatagos övezetben
zajlott a második neolit forradalom, az úgynevezett városforradalom mely a
fizikai és szellemi munka elkülönüléséhez vezetett.
Az ókorhoz közeledve egyre inkább
szükségessé vált az írás, számítások és mértékek ismerete. Ettől a kortól
kezdve merült fel igazán igény arra, hogy egyes emberek az élet különböző
területein az átlagosnál jóval nagyobb tudást és tapasztalatot halmozzanak fel.
Az ókori kelet története e téma szempontjából különösen fontos. Ebben a
térségben találkozhatunk az államiság első történelmi alakzataival,
kincstárral, központi ügyintézéssel. Mindezzel összefüggésben előrehalad olyan
réteg, sőt rétegek színrelépése, amelyek elsődleges, később kizárólagos
feladata a jelek és szimbólumok értelmezése, továbbadása.
A sumér birodalomból származó régészeti leletek között agyagtáblákra
vésett templomtervek találhatóak. Egyes feliratok tanulmánya szerint a sumérok
úgy vélték: „az efféle tervrajzokat maguk az istenek alkotják, és álmukban
adják a halandók tudomására. Az igazi építészek azonban maguk a papok voltak.”
A feliraton található állítás nem meglepő, hiszen még több ezer év
távlatából is felfoghatatlannak tűnik, hogyan voltak képesek a rendelkezésre
álló csekély számú segédeszközzel ilyen mérnöki pontossággal és specialitással
tervezni és építeni.
A sumér kultúránál még megdöbbentőbb és titokzatosabb az egyiptomi
birodalom története. A piramisépítések nemcsak mérnöki tökéletességet
tükröznek, de világosan mutatják, hogy e kor tudósai pontos csillagászati
ismeretekkel rendelkeztek. Ezen kívül Egyiptomban fontos szerepet töltöttek be
a papok és a hivatalnokok is. Mai gondolkodással mindenkép az értelmiségiek
közé sorolnánk őket. Hogy miért csak mai gondolkodással? Mert hiába gazdag a
sumér, az óegyiptomi, a kínai, és különösen a görög-római társadalmak története
széles látókörű írástudókban, jeles alkotókban, őket a saját korukban nem
tekintették értelmiségeknek: költők, filozófusok, papok, írnokok voltak nem
pedig entellektüelek.
A kínai irodalmat tanulmányozva
érdekes paradoxont vehettünk észre: Lao-ce arisztokratikusan kifinomult stílusú
dialektikai fordulatokban gazdag írásában nem a tudás, hanem a tudatlanság
glorifikálódik: A régi időkben azok, akik tudták hogyan kell gyakorolni a
taot, nem arra törekedtek, hogy felvilágosítsák a népet, hanem arra hogy
(ismét) ostobává tegyék. A népet akkor nehéz kormányozni, ha sokat tud. Az
ilyen jellegű kormányzási elv visszafogta az értelmiség rétegének gyarapodását.
Az értelmiség történelmének
tárgyalása során elkerülhetetlen az ókori görög poliszok említése. Az ókori
Hellász poliszai a kultúra, művészet és tudomány bölcsői. A témához kapcsolva a
görög történelemből a filozófiai iskolákat emelném ki és fejteném ki
részletesebben. Ezek közül az egyik leghíresebb a milétoszi iskola volt,
melynek kiváló tagja Thalész (Kr.e. 624-547). Thalész nevéhez nem csak tétele
fűződik, ő terjesztette el a geometriát Görögországban, egyetlen bot és annak
árnyéka segítségével képes volt meghatározni a piramis magasságát, valamint
megjósolta a Kr.e. 585 május 28-i napfogyatkozást. Milétoszt a perzsák Kr.e.
494-ben lerombolják, a szellemi élet új központja Epheszosz lett. Itt
tevékenykedett többek között Herakleitosz (Kr.e. 530-470) is, pante rhei
elmélet megalkotója, kinek szállóigéjévé vált mondatát máig gyakran idézzük:
„Nem léphetsz kétszer ugyanabba a folyóba!”
Kr.e. V-ik században jelent meg
az a tomista filozófia, ennek egyik jeles képviselője Anaxagoros (Kr.e.
500-428). Bár az ő neve kevésbé ismert a laikusok számára, mint a Thalész, ő is
hasonlóan zseniális elme volt: ő magyarázta először helyesen a nap-és a
holdfogyatkozások okát.
Szintén ennek a filozófiai irányzatnak volt jeles képviselője Demokritosz
(Kr.e. 460-370). Felfedezte, hogy a kúp és a gúla térfogata egyharmada az
ugyanolyan alapú magasságú henger, illetve hasáb térfogatának, valamint az ő nevéhez
fűződik a mechanikus materializmus elméletének megalkotása is.
Szokratész alakja nem csak
filozófiatörténeti oldalról fontos, elengedhetetlen, hogy épp az ő nevét ne
említsem meg egy, az értelmiség történetét tárgyaló fogalmazásban. Szokratész kiinduló
módszere az irónia, a nem tudás tettetése volt. Módszere a dialektikus és
induktív Kérdve kifejtő módszer. Ellenfelei el akarták űzni istengyalázás és
az ifjúság félrevezetésének vádjával. Életével és halálával is példát mutatott.
Elfogadta az ítéletet, nem volt hajlandó menekülni. Egyik legkiválóbb
tanítványa Platón (Kr.e. 427-347) írt nagyszerű művet Szokratész védőbeszéde
címmel.
A görög városállamok még rengeteg
kitűnő filozófust adtak a világtörténelemnek, mint például Szolon, Arisztotelész
és még sorolhatnám a kitűnő matematikusokat, írókat, költőket. A felsorolás
teljessége nélkül is egy dolog biztos: ezek az emberek mindenképpen az
értelmiségekhez tartoznak.
A középkorhoz közeledve az
értelmiségi rétegek helyzetét a katolikus egyház létrejötte nehezebbé tette. A
tudás, mint eretnekség jelent meg nem egy esetben. A helyzet csak romlott a
reformáció megjelenésével. Máglyás kivégzések, kínvallatások és az index,
vagyis a tiltott könyvek jegyzéke jellemezték a korszakot. Szinte minden megjelent
könyvet betiltottak, nagyszerű tudósokat ítéltek el és nemritkán ki is végezték
őket. Giordano Burnót 1600-ban panteisztikus világszemlélete miatt máglyán
megégették.
Galileó Galilei (1564-1642) szintén a középkor zseniális alakja.
Felfedezését természetesen eretnekségnek nyilvánították, de a katolikus egyház
–kissé ugyan megkésve- 1992-ben beismerte tévedését (II. János Pál pápa) „Eppur
si muove”-és mégis mozog…
Az egyház visszafogó szerepét ellensúlyozta az, hogy a középkorban szinte
a világ minden országában alapítottak egyetemeket, melyek hozzájárultak a tudás
magas fokú terjesztéséhez, és ez által az értelmiségi rétegek gyarapodásához.
Magyarország első egyetemét 1367-ben alapították Pécsett.
Az értelmiség önálló rétegként való
önmeghatározása először Poroszországban jelent meg. Még láthatóbban rajzolódik
ki ez a tendencia Oroszországban, valamint azokban a kelet-európai országokban,
ahol a polgári forradalmak megkésettsége gyarmati elnyomással párosult. A
gazdasági és politikai fejlődés sűrűsödő ellentmondásai és a nyugat-európai
országok távlatokat nyitó szellemi és társadalmi fejlődése magyarázza ezekben
az országokban a rendekből kiváló értelmiségi társaságok és csoportosulások
szerveződését. A despotikus rendszerek elfojtották és üldözték ezeket a
mozgalmakat. Sokan illegalittásba szorultak, titkos társaságokban folytatták
munkájukat. E folyamatok magyarázzák, hogy Oroszországban a múlt század
negyvenes éveitől kezdődően az inteligencia szó a különálló, lázadó értelmiségi
csoportok jelölésére szolgált, és hogy Lengyelországban és Magyarországon e
tartalmak a nemzeti küldetés tudatával színeződtek át.
Az értelmiség elkülönültségét, önállóságát hirdető
eszmeáramlatok a nyugat- -európai országokban a századfordulón válna a
társadalom szellemi életének fontos jellemzőjévé. Az Októberi Forradalmat
követően a kérdés még hangsúlyosabbá válik: az értelmiség szociológiai
jellemzőinek és társadalmi szerepének megítélése az ideológiai konfrontáció, a
társadalmi hegemóniáért folytatott harc fontos tényezője.
Az értelmiség szakmai összetétele
függ attól, hogy az adott termelési és politikai szerkezet hatékony működése
milyen értelmiségi funkciókat állít előtérbe. Vagy más szóval: az uralkodó
osztály hegemóniájának érvényre juttatása milyen értelmiségi hivatalcsoportok
kifejlesztését vagy megerősítését feltételezi.
Független attól, hogy az adott
korban írnokoknak, papoknak, költőknek, filozófusoknak vagy államférfiaknak
nevezték őket, egy dolog biztos az értelmiség különböző csoportjai minden
korban hozzájárultak a haladáshoz, történelmük pozitív irányban való
előremozdításához.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése