A reneszánsz
Olasz városállamok
Az a hosszú, de folyamatos társadalmi
változás, mely kezdetben csupán a feudalizmus megrendítéséhez, majd
évszázadokkal késôbb felbomlásához és az új, kapitalista rend megszületéséhez
vezetett, már a középkor virágzó századaiban megindult. A gazdasági fejlôdés
lehetôvé tette egy új osztálynak, a polgárságnak a kialakulását és fokozatos
megerôsödését.
Ez a folyamat legkorábban Észak-Itáliában
bontakozott ki. Az itt levô nagyobb városok - a népvándorlás pusztításait
kiheverve - hamarosan a kézművesség és a kereskedelem központjaivá váltak.
Itália városain keresztül bonyolódott le ugyanis az Alpok hágóin észak és dél
felé, s késôbb a keresztes háborúk idején a kelet és a nyugat felé irányuló
tengeri és szárazföldi kereskedelem.
A városi polgárságnak sok esetben sikerült
leráznia a feudalizmus bilincseit, s a városok ezután városállamokká
szervezôdtek (Firenze, Pisa, Siena, Genova, Padova stb.).
Itália egyik legjelentôsebb városköztársasága
s egyben a világ egyik legnagyobb városa ekkor (13-15. század) Firenze volt.
Hatalmát, gazdagságát virágzó iparának, mindenekelôtt azonban kereskedelmének
és híres bankjainak köszönhette. A bankárcsaládok kezében felhalmozódó vagyon
idôvel lehetôvé tette, hogy ezek közül a családok közül egyesek a politikai
hatalmat is magukhoz ragadják. A meggazdagodott bankárok közül a Mediciek
(medicsi) jutottak a legnagyobb szerephez, akik - óriási vagyonuk ellenére - az
alacsonyabb néposztályokra támaszkodtak.
A város máig tartó világhírnevét megalapozó művészeti
emlékek, templomok és paloták jelentôs része a 15. századból való, amikor a
Medici-család két kiemelkedô tagja (Cosimo - kozimó - és Lorenzo) állt a város
élén.
Reneszánsz és humanizmus
Az olasz városállamok meggazdagodott, saját
sorsát, államát irányítani tudó, tehetségének tudatára ébredt polgársága
vagyona birtokában új életformát alakított ki, új eszméket kezdett magáévá
tenni. Az életet szabadon akarta élvezni, boldogan fedezte fel újra mindazt,
ami a földi életet széppé, teljesebbé teszi: a jólétet, a szerelmet, a szellem
szabadságát, a természet, az emberi test és a művészet szépségeit. Megnôtt az
egyéniség szerepe, eltűnt a középkorra jellemzô névtelenség. Az újonnan
készített festmények, szobrok, irodalmi művek alkotói már fontosnak tartották
az egyén érzéseinek, nézeteinek, élményeinek kifejezését. Tudatos programmá
vált az emberi képességek sokoldalú kifejlesztése, az ember harmonikus
kiművelése. Terjedni kezdett annak tudata, hogy Itália egykor a hatalmas Római
Birodalom központja volt, s az antik Róma feltámasztásának óhaja
összekapcsolódott Itália új felvirágoztatásának törekvéseivel.
A meggazdagodott itáliai polgárság - kb. a
14. század elején - új stílusú életfelfogásának igazolására feltámasztotta az
ókori görög és római kultúrát: visszhangra talált benne az antik műveltség
emberközpontúsága. Az antikvitás mint követendô minta, eszménykép elôször olasz
földön hódított. Az antik múlt s ennek néhány latin irodalmi terméke a középkor
századai alatt sem merült feledésbe - különösen Itáliában nem -, most azonban
tudatosan tárták fel a múlt emlékeit, mohó kíváncsisággal ásták ki a földbôl a
régi szobrokat, felkutatták a latin és a görög szerzôk műveit. Tudományos
alapossággal kezdték tanulmányozni a régi romok építészetét, görög
tanítómestereket, tudósokat hívtak Bizáncból, s nekiláttak a másik ókori nyelv
tanulásának is. Mindezekkel együtt az ember újra fölfedezte önmagát, tehetségét
és képességeit, s minden dolgok mértéke és végsô célja ismét az ember lett.
Az antik kultúra "újjászületése"
miatt reneszánsznak nevezzük a nyugat-európai művelôdéstörténetnek azt a
szakaszát, mely hozzávetôleg 1300-tól 1600-ig tart. (A francia
"renaissance" szó jelentése: újjászületés.)
Természetesen a reneszánsz kor kezdetén,
illetve végén nincs éles törésvonal, sôt a középkor és a reneszánsz között igen
nagy mértékű a folyamatosság, az átmenet. Az új kultúra, az új világszemlélet
nem jelenti a középkor látványos megtagadását, inkább azt mondhatnánk, hogy a
középkor bizonyos világi törekvései erôsödtek fel benne, bontakoztak ki
teljesebben, s közeledtek egyre jobban az antik eszmények felé. Bár a középkor
és a reneszánsz összefonódása egyes kutatókat arra indított, hogy egyenesen
kétségbe vonják a reneszánsz önálló létezését, e kornak mégis megvan a maga
sajátos arculata. A reneszánsz rendkívül összetett korszak, és a középkorhoz
vagy bármely más korszakhoz hasonlóan rengeteg idôbeli, helyi és társadalmi
különbséget foglal magában.
A reneszánsz - mai felfogásunk szerint -
nemcsak egy meghatározott művelôdéstörténeti korszak elnevezése, hanem
ugyanezzel a szóval jelöljük a művészeteknek ebben a korban érvényesülô
egyetemes stílusirányát is.
A humanizmus a reneszánsz szerves része, de
ennél szűkebb fogalom: számunkra elsôsorban a reneszánsz polgárság világi
ideológiáját jelenti. Mivel ez szorosan összefüggött az ókori irodalom
értékeinek kultuszával, ezért a humanizmus bizonyos klasszikus műveltséget,
tudós magatartást is jelent.
A reneszánsz kori humanizmus kezdetben (14.
század, 15. század elsô fele) nem volt filozófiai irányzat vagy eszmerendszer,
hanem egy olyan kulturális és oktatási program, mely a görög és fôleg a latin
klasszikusok tanulmányozását tűzte ki céljául. A reneszánsz irodalomtudósok, a
humanisták folytatták, illetve újrakezdték a latin szerzôk tanulmányozását,
alapos vizsgálatát, de nagymértékben kitágították és továbbfejlesztették ezt a
tevékenységet.
Nem voltak vallástalanok, de az antik írók
műveivel való foglalkozást önálló tudományággá emelték, s már nem törekedtek a
teológiai elméletekkel való egybeötvözésre, mint korábban. A legtöbb figyelmet
a középkor során ismeretlen vagy elhanyagolt klasszikus latin szerzôk
felfedezésének szentelték, de fokozatosan latinra fordították az akkoriban
ismert görög irodalom szinte teljes anyagát is, s így bekapcsolták azt a
nyugati gondolkodás fô áramába (pl. Homérosz, Szophoklész, Hérodotosz,
Plutarkhosz, Epikurosz).
A humanisták alakították ki a tudományos
szövegkritika módszereit, tanulmányozták a latin helyesírást és nyelvtant, a
retorikát, az antikvitás történetét és mitológiáját, a régészetet stb. Szilárd
meggyôzôdésük szerint jól írni és beszélni csakis az antik minták utánzása
révén lehet megtanulni. îrásaikban különös gondot fordítottak a stílus és a műforma
eleganciájára, tisztaságára és világosságára, s erénynek tekintették a minél
nagyobb számban felhasznált klasszikus idézeteket, mitológiai utalásokat.
A reneszánsz irodalmában gyakran esik szó
pogány istenekrôl, mitológiai hôsökrôl, s bizonyos mértékű vallási közömbösség
és csupán névleges ragaszkodás az egyház tanaihoz jellemzett nem egy
humanistát, de egyáltalán nem kívántak felidézni valamiféle antik pogány
kultuszt. Tarthatatlan az a felfogás, hogy a humanista mozgalom lényegét
tekintve keresztényellenes lett volna. A humanisták a klasszikusokhoz való
visszatérést kiterjesztették a keresztény klasszikusok, a Biblia és az
egyházatyák (ókori keresztény írók, tudósok) tudós vizsgálatára is.
A 15. század közepétôl a humanista műveltség
kilép az irodalmi tanulmányok kereteibôl, és átterjed a reneszánsz kultúra más
területeire, a filozófiát és a különbözô természettudományokat is beleértve. Śj
gondolatok és eszmék hatalmas tárháza állt tehát a korszak rendelkezésére, és
éppen ez az intellektuális erjedés a reneszánsz egyik legfôbb jellemzôje.
Képzôművészet és zene
A reneszánsz idején Itáliában és Itálián
kívül is rohamos fejlôdés jellemezte a különbözô művészeti ágakat. A Mediciek
Firenzéjében - a 15. században - elsôsorban a képzôművészet vált az új gondolati
és érzelmi tartalmak legfôbb hordozójává. Vezérelve a természet utánzása,
célkitűzése a harmonikus emberideál megformálása lett. A középkori művészet
személytelensége után megjelentek az önálló arculatú, összetéveszthetetlen
művészegyéniségek. Igazi szellemóriások, rendkívül sokoldalú tehetségek
alkottak egymás után és egymással egy idôben.
A középkorból örökölt hagyományos bibliai
témákat újszerű, evilági szellemben dolgozták fel a festôk, s emellett mind
nagyobb szerepet kaptak az antik mitológia témái is. - Az élethűbb ábrázolás
érdekében elmélyülten tanulmányozták az anatómiát, s legnagyobb diadaluknak a
perspektíva (távlatfestés) elméletének kidolgozását, a térbeliség kifejezési
technikájának felfedezését tekintették. A szobrokról lehullt a lepel: szabadon
gyönyörködtek az emberi test szépségében. Az építészetben a gótikus függôleges
tagoltságot felváltotta a vízszintes tagoltság erôs hangsúlyozása.
Az új kor elsô nagy festôjének Giottót
(dzsottó - ?1266-1377), Dante barátját tekintik. Freskóin az alakok szabadon
mozognak, tér van köztük, az elosztás levegôs, a kompozíció harmonikus
(Krisztus siratása; 1306). A firenzeiek 1334-ben a negyedik évtizede épülô
katedrális harangtornyának építésével a festô Giottót bízták meg, aki nem volt
tanult építész. Festôi módon oldotta meg feladatát: a tervezésnél számításba
vette a perspektivikus torzulást is, s ez egészen új jelenség volt ekkor.
Giottót - csak a legjelentôsebbeket említjük
- Masaccio (maszaccsó - 1401-?1428), Fra Angelico (fra andzselikó - 1387-1455),
Filippo Lippi (1406-1469) követte. Botticelli (botticselli - 1466-1510) a
Medici-kor ünnepelt művésze volt. Egyik leghíresebb festménye, a Venus
születése az emberi test szépségét és az élet élvezésének újjászületését
hirdeti. A tengerbôl kiemelkedô istennô a szépség megjelenését jelképezi a
földön.
A 16. század eleje nemcsak az itáliai, de
minden idôk művészetének egyik legdicsôségesebb korszaka. Ekkor alkották
remekműveiket Leonardo, Michelangelo, Raffaello, Giorgione, Tiziano, a német
Dürer, Holbein és más nagyok. Az olasz mestereket már kevesebb szál kötötte
Firenzéhez; a művészetek központja a reneszánsz pápák tékozló becsvágya
következtében részben Rómába, részben a gazdag kereskedôvárosba, Velencébe
helyezôdött át. Leonardo da Vinci (vincsi - 1452-1512) fôműve, az Utolsó
vacsora, Milánóban látható, a titokzatos mosolyú Mona Lisa még Firenzében készült.
- Raffaello Santi (szanti - 1483-1520) a Vatikánban a pápák lakosztályait
díszítette freskóival, s Michelangelo Buonarroti (mikelandzseló - 1475-1564) a
római Sixtus-kápolnát (szixtusz) festette éveken keresztül: az oltárképül
szolgáló Utolsó ítéleten Krisztus - akit addig kiálló bordájú, elgyötört,
légies alaknak ábrázoltak - egy antik atléta izmaival rendelkezik. Michelangelo
tervezte az új Szent Péter-templom kupoláját is. Mégis szobraira volt a
legbüszkébb. 26-28 éves korában faragta ki egy márványtömbbôl azt a szobrát,
amely Firenze és a reneszánsz ember jelképévé vált, a Dávidot. A szobor a
küzdelem elôtti feszült pillanatban ábrázolja az erejében és eszében bízó
ifjút, aki magabiztosan készül szembeszállni a barbár óriással, Góliáttal. Öregkori
szobrai, befejezetlen alkotásai (rabszolgaszobrok) már a reneszánsz végét, a
társadalmi fejlôdés elakadásával bekövetkezô, tragikus konfliktusokkal terhes
új idôszakot jelzik. A firenzei Medici-síremlékek jelképes szoboralakjai (Éj,
Nappal, Est, Hajnal) Michelangelo legérettebb alkotásai.
Velence két nagy festôegyénisége Giorgione
(dzsordzsóne - ?1478-1510) és Tiziano (ticiánó - 1485-1576) volt. Közép-Itália
reneszánsz festôi a tökéletes kompozícióval, a gondosan kiegyensúlyozott
elrendezéssel teremtették meg képeiken az új, magas szintű harmóniát, a
velenceiek viszont a fények és színek szerencsés alkalmazásával értek el
egységes képhatást. - Egy égiháború kísérteties fényei járják át Giorgione A
vihar című képét, melyen a táj, elôtérben a szereplôkkel - talán legelôször a
művészet történetében - több immár egyszerű háttérnél: önnön jogából, önmagáért
van a képen mint a festmény tulajdonképpeni témája. - Tiziano kevésbé törôdött
a kompozíció merev szabályaival, és pusztán a fény, a levegô, a színek
segítségével teremtette meg képei egységét. Kortársai portréi (arcképei) miatt
becsülték a legtöbbre. Egyházi és a világi hatalmasságok versengtek egymással,
hogy megfesse arcképüket (III. Pál pápa Alessandro - alesszandró - és Ottavio
Farnese - farnéze - társaságában; 1546). - Correggio (korreddzsó - ?1489-1534),
a pármai festô még Tizianónál is jobban kihasználta azt a felfedezést, mely
szerint a színek és a fények igen hatásosan ellensúlyozhatnak tömegeket is:
fölényes biztonsággal bánt a fényhatásokkal (Jézus születése; 1530).
Az építészek is új utakat kerestek. A 15.
század elsô évtizedeiben néhány fiatal művész összefogott azzal a feltett
szándékkal, hogy félredobják a hagyományokat, és megteremtik az új művészetet.
Vezetôjük Filippo Brunelleschi volt (brunelleszki - 1377-1446). A firenzeiek
kívánságára még nyolcszögletű gót kupolával fedte be a dómot, de aztán Rómába
utazott, és ott tanulmányozta az antik épületek romjait. Nem lemásolni akarta
az ókori épületeket, hanem olyan új stílust kívánt kialakítani, amelyben
szabadon felhasználhatja az antik formákat, és új szépségeket, új harmóniát
teremthet. Brunelleschi elérte, amit akart: új korszakot nyitott az
építészetben. ž tervezte a firenzei Pazzi család (pacci) híres kápolnáját (1430
körül). - Természetesen lakóházakat is terveztek Brunelleschi stílusában.
Jellegzetes reneszánsz épületek Firenzében a Rucellai- (rucselláj - tervezte
Alberti, 1460 körül), a Medici-Riccardi- (medicsi-rikkardi - Michelozzo -
mikeloccó - tervei szerint, 1460), a Strozzi- (sztrocci - Maiano tervei
alapján, 1507) és a Pitti palota (Brunelleschi tervezte; a fôépületet a 16.
században fejezték be).
Nyugat- és Közép-Európában más utat járt be a
reneszánsz. A művészetek itáliai típusú kivirágzásához hiányzott a társadalmi
háttér, hiányoztak a reneszánsz önbizalmával rendelkezô férfiak. Az Alpoktól
északra sokkal erôsebb volt a gótikus hagyomány, mint délen - Itáliában nem is
volt igazán fejlett gótikus építészet a milánói dómtól és Velence sajátos,
bizáncias gótikájától eltekintve. A reneszánsz Itálián kívül a gótikával egy
idôben, a gótikával összefonódva létezett. Franciaországban, Angliában,
Németországban olyan templomok, épületek láthatók, amelyekben a boltíveket
támasztó pilléreket úgy alakították át oszlopokká, hogy oszlopfôkkel
egészítették ki azokat; a gótikus ablakok kôcsipkézetét is érintetlenül
hagyták, csak csúcsíveiket kerekítették le.
A tudományosan megszerkesztett perspektívát
és az anatómián alapuló emberábrázolást az olasz művészek dolgozták ki a 15.
század folyamán. Az "északi" festôk, mint Dürer vagy az idôsebb
Pieter Bruegel (piter brôhel) kénytelenek voltak Itáliába menni, hogy
több-kevesebb sikerrel ellessék az olaszok titkait.
A kor legnagyobb német művészének, Albrecht
Dürernek (1471-1528) rézkarcai sikeres summázatát adják a reneszánsz vonzásába
kerülô gótikus művészetnek (Ćdám és Éva, 1504).
A 16. század folyamán az északi országokban
megkérdôjelezték a festészet létjogosultságát. E nagy válságot a reformáció
hozta magával. A protestánsok ellenezték képek és szobrok elhelyezését a
templomokban, "pápista bálványimádásnak" tekintették az ilyesmit.
Gyakorlatilag az arcképfestés és az életképfestészet virágzott. A
portréfestészet egyik legnagyobb alakja volt ekkor a német Hans Holbein (hans
holbejn - 1497-1543): hűen, minden aggály és hízelgés nélkül ábrázolta azt,
amit látott (Georg Gisze, német kereskedô Londonban, 1532).
A németalföldi flamand festôk már a 15.
században is elismert mesterei voltak a mindennapi élet jeleneteit ábrázoló
alkotásoknak, az ún. zsánerképeknek. A 16. századi flamand zsánerfestészet
legnagyobb művésze az idôsebb Pieter Bruegel (?1525-1569) volt. Egyik
legtökéletesebb munkája a parasztlakodalmat ábrázoló híres festmény (1565
körül). A sok szellemes megfigyelésnél, a bôven áradó anekdotázó kedvnél is
bámulatosabb Bruegel páratlan komponáló készsége, mellyel elejét veszi, hogy a
kép túlzsúfoltnak, zavarosnak tessék.
A 14-15. században Európa szellemi
arculatával együtt a zenei ízlés és gondolkodásmód is erôsen megváltozott. A
világi műfajok közül az egyik legnépszerűbb ekkor a villanella (eredetileg falusi
nóta, parasztdal). Ez kórusdal: négy szólama kitűnôen csendül össze, hangszer
nem kíséri, hangulata derűs. Hangzása itt-ott arra emlékeztet, hogy szerzôit
egykor a tanulatlan emberek népies többszólamúsága is megihlette.
A 16. században virágzik igazán a zenei
reneszánsz. Leghíresebb műfaja a madrigál: anyanyelven írt értékes költôi
szövegre szerzett, hangszerkíséret nélküli, négyszólamú társasének; mindegyik
szólamát egy-egy ember énekli. Fôleg az olasz udvarok műértô nemességének
ízlését tükrözi a népiesebb villanellával szemben. - A kor stílusjegyei fôleg
Palestrina (palesztrina - 1525-1594) zenéjében figyelhetôk meg. Zene és szöveg
egysége, harmónia és dallam kiegyensúlyozottsága jellemzi művészetét.
A 16. század divatos hangszere a lant. Egyik
legnagyobb művésze a magyar származású Bakfark Bálint (1507-1576).
Hazánkban a Mátyás király korában beáramló
reneszánsz művészet kivirágzását a török uralom megakadályozta. Néhány épület
maradt csak meg, mint pl. az esztergomi, vörös márványból épített Bakócz-kápolna
(1506-1507) vagy a sárospataki vár Perényi-szárnyának árkádos loggiája
(loddzsa) és lépcsôfeljárója. Mátyás budai és visegrádi palotájából csak
töredékek kerültek elô.
Amig a reneszánsz
idején létrehozott monumentális épitményeket
városokat, templomokat, palotákat és
várakat rongáltak meg
,vagy tettek a
földel egyenlôvé a török rombolók,
addig
az irodalmi alkotásokból
drága örökség maradhatott
ránk,amelyeket sem a
hóditók nem
rombolhattak
le, sem az idô vasfoga,sem a
századokon keresztül
dúló kisebb, nagyobb háboruk, vagy
magyarromlások sem kezdhettek ki, nem pusztithattak el, mert
a sok
névtelen szerzô, a kevésbé ismert,Szilveszter János, Tinódi Sebestyén,Janusz
Pannonius,
Balassi Bálint,Bornemisza Péter
oly maradandó remek
műveket
hagytak ránk,amelyek a
tolvalyoknak ellophatatlan, a
pusztitóknak
lerombolhatatlanok, hiszen
ezek a
kincsek nemcsak
megsárgult
papiron, megszűrkűlt pergamenteken
léteznek öreg
könyves polcokon hanem a szivünkben is
ôrizzűk.
Az angoloknak
is nagy örökség
maradt a reneszánsz
korból,hiszen
az angolszerzôk is nagyot
alkottak a reneszánsz
idején.
Anglia a 16. század végére Európa nagyhatalma
lett, a spanyol állam félelmetes vetélytársa. 1588-ban a könnyű angol hajók
megsemmisítették a legyôzhetetlennek hitt spanyol Armadát (hajóhadat), s ennek
következtében a szigetország egyedüli ura maradt a tengereknek. Az angol
polgárság ekkor mohó gyarmatosításba kezdett, gazdagsága rohamosan nôtt. A
trónon ülô királynô, Erzsébet is a protestáns polgárságra támaszkodott, s így
ellensúlyozta a spanyolbarát katolikus arisztokrácia hatalmát. A gazdasági
sikerek, a jólét emelkedése, az átmeneti belsô nyugalom kedvezett a tudományok
és az irodalom fejlôdésének, szaporodtak az iskolák, a könyvnyomtató műhelyek,
új színházak épültek. A kultúrának ezt a század végi virágzó korszakát nevezzük
angol reneszánsznak.
A
dráma a reneszánsz idején csak Angliában lett
az irodalom
vezetô
műneme a 16. század végén. A különbözô
drámai műfajok
felvirágzásának egyik oka minden bizonnyal az lehetett, hogy a
történelmi-társadalmi változások, a polgárság és a nagybirtokos
arisztokrácia
küzdelmei itt hatoltak e
korban a
legmélyebbre,
Angliában
lehetett leginkább érzékelni
a közelgô polgári
forradalom elôszelét. - Az angol reneszánsz
vége felé a drámaírói
tehetségek
jelentkezése, jelentôs színpadi
művek sorozatos
megszületése jelezte, hogy ennek a korszaknak
szinte a dráma volt
az
"anyanyelve".A reneszánsz
drámaszerzô a legnagyobb angol
költô és iró:Shakespeare volt. Szophokles
után ô volt az, aki a
világon a legtöbb
drámának volt a kiváló szerzôje.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése