google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 9., vasárnap

A magyar regény


A magyar regény kezdetei

A regény - vagy korabeli elnevezés szerint "román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a regény az olvasók között, az érdeklôdés e műfaj iránt egyre nôtt. Több száz szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetôsen színvonaltalan. Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak", néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére is alig-alig lehet ráismerni.
Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes utazása.
A jelentôsebb eredeti magyar regények megszületésének idôszaka a 19. század 30-as éveire esik.
Fáy Andrást (fái; 1786-1864) a "nemzet mindenesének" szokták nevezni. Széles körű közéleti tevékenységet fejtett ki. Megszervezte az elsô takarékpénztárt, volt színigazgató, országgyűlési képviselô; irányította a Kisfaludy Társaságot.
ž írta a magyar irodalom legelsô társadalmi regényét, A Bélteky-házat (1832). Ugyanazon család két nemzedékének, az apának és fiának ellentétében mutatja be a konzervatív és a reformokért lelkesedô nemesség típusait. A családfô, Bélteky Mátyás műveletlen, parlagi nemes, aki durvaságával halálba gyötri feleségét is. Fia, Gyula művelt, világlátott ember lesz. Szembekerül apjával, s kénytelen elhagyni a szülôi házat. A regény végén elrendezôdnek az ellentétek, s a fiatal hôs szerelme oldalán, barátai társaságában az új Magyarországért kíván munkálkodni.
A magyar regény igazi sikere Jósika Miklós (józsika; 1794-1865) nevéhez fűzôdik. Nemcsak 117 kötetben kiadott 78 regénye teszi szükségessé nevének megemlítését, hanem mindenekelôtt legelsônek megjelent és legjobb regénye, az Abafi (1836), melyet a kortársak ôszinte bámulattal fogadtak. Az Abafival írója a magyar romantikus történelmi regényt teremtette meg.
Báró Jósika Miklós Erdély szülötte volt. Kolozsváron végezte iskoláit, majd katonának állt be. Részt vett a napóleoni háborúkban, s közben bejárta fél Európát. A bécsi kongresszus idején, 1815-ben az osztrák fôvárosban az elôkelô tisztek vidám, fényűzô életét élte, de közben művelôdött is. Tudott németül, franciául, spanyolul, olaszul és angolul. - A katonaságot otthagyva vidéken gazdálkodott. A világosi katasztrófa után emigrációba kellett vonulnia, s többé nem is tért vissza hazájába.
A regényírásban Walter Scott volt a példaképe. - Az Abafi cselekménye Erdélyben játszódik az 1590-es években. A regény arról szól, hogy a züllött és kicsapongó életet élô Abafi Olivérban az elsô jótett tudata tiszta, nemes érzelmeket ébreszt. Szembefordul múltjával, elszakad a rossz társaságtól, a javulás útjára tér, s a közösség javának önzetlen harcosa lesz. A regény elôszavában az író is hangsúlyozta, hogy "erôs akarattal minden aljast le lehet gyôzni", s a gyakori visszaesések ellenére is "a lelki erô diadalt nyer, ha tud akarni".
A fordulatos cselekményszövésben Jósika felhasználta a korabeli romantika egész kelléktárát: a titkolt szerelmi epekedést, a rejtett érzelmek kibeszélését öntudatlan lázas álomban, a gyermekcserét, a szerelmi önfeláldozást, a cselvetést, gyilkosságokat, párviadalokat stb.


Eötvös József

Társadalomábrázolásában és történelemszemléletében Eötvös jutott a legközelebb a realizmushoz a reformkor prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a romantika hagyományos megoldásaitól.
Báró Eötvös József (1813-1871) Budán született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban. Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern, tôkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktôl. Az apai szándék nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelôje révén is - magába szívta a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a budai gimnáziumban és a pesti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult. Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában.
Eötvös látókörét nagyban tágította, társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába, Franciaországba és Németországba.
Politikai felfogása, baráti köre az ún. centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetôje lett. A centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erôs központi hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság, a hatalmi önkényeskedés támaszát látták.
1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt, elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 ôszén családjával együtt Münchenbe emigrált.
1851-ben tért vissza Magyarországra. Az 1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe iktatnia az általános és kötelezô népoktatást (1868. évi 38. törvénycikk).
1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi fôterén helyezték az anyaföldbe.)

Eötvös regényei

Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb része az a három regény, amely még 1848 elôtt született.
A karthausi (1839) szentimentális-elégikus énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Elôször az 1838-as nagy pesti árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Ćrvízkönyvben jelent meg folytatásokban (1839-1841).
A cselekmény az 1830-as évek Franciaországában játszódik. Az események elbeszélôje és fôszereplôje Gusztáv, egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve, kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét.
Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek. Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ô közvetíti Júlia szeretôjének levelét).
Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni. Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti), aki pedig igazán megszereti ôt. Betty késôbb belehal csalódásába, Júlia, miután kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig öngyilkosságot követ el.
A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdôbetegsége hamarosan sírba viszi.
A karthausi mégsem a lemondás, a csüggedés regénye. Hatásosan és nagy meggyôzô erôvel hirdeti a reformkornak azt a figyelmeztetô tanítását - mely Vörösmarty költészetébôl és Kölcsey Parainesisébôl is ismerôs -, hogy az önzô, az egyéni célokat, élvezeteket hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a használni-akarás, a közösség szolgálata.
Ezt a végsô parainesist köti Gusztáv is ifjú olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengô szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek, elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erôtök a nehéz pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll, ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke ôrizze meg önösségtôl lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs vigasztalása e földön." - A külföldrôl hazatérô fiatal író reményei szólalnak meg itt.
Eötvös a francia polgárkirályság romlott, gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a fôhôs lelki életének, érzelmi világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos olvasást.
A körmondat művészi szerkezetű többszörösen összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két fôrészre oszlik: elô- és utószakaszra. A fô mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az elôszakasz elôkészíti, megvilágítja ezt a fô gondolatot, és felkelti az érdeklôdést iránta.
A falu jegyzôje (1845), Eötvös második regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva lelkű és megvesztegethetô urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává.
Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyôzôdése volt, hogy megfelelô és kellô idôben végrehajtott reformokkal meg lehet elôzni a rettegett népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzôjében olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepérôl: "A költészet kedves játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitôl különválva, nem a létezô hibák orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
Az érdekfeszítô eseménysorozat, mely egy bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén.
Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a 19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig; valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat, a fôispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést, betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselôit, a megyei tisztviselôket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen kegyetlenség csak elôfordulhatott az országban, az mind föllelhetô Taksony megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet elôtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyôzzetek meg, hogy mind a dolgok, melyekrôl szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyôzôdésért; valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elôbb valószínűtlenné váljék."
A regény két fôhôse közül az egyik maga a címszereplô: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez közelálló jegyzôje; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál fôszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítôje gyilkosságba hajszolt és betyárságba kényszerített.
A látszólag terjengôs, olykor bôbeszédűnek is tűnô regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi szereplôjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gôgös és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon fele részére. Ettôl retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a pap a maga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyzô hivatali vasas ládájában ôrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét is, hogy a jegyzô ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sôt hamis látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják. Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcébôl: a pandúrok által halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ô szúrta le Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat. Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettôl, s gyümölcsfákat ápol.
A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a korrupt tisztviselôket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélô, romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory Boldizsár; az ô ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei fôjegyzô is, akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencrôl mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettôl fogva a nép sorsát felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdô, tiszta szívű, cselekvô regényhôsök. Violát pl. Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövô látomásával zárul.
A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű társadalomrajz mellett Eötvös műve ôrzi még a romantikus cselekménybonyolítás több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merô véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet.
A Magyarország 1514-ben (1847) című regény mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztô tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus következményeire, az erôszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végsô következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetôjével, Mészáros Lôrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út... nem vala az, mely célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erôszak fogja kivívni. A nép szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül... A magas cél, melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen. Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok gyôzôdve, hogy az emberi nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielôbb eljöjjön, ez feladata életemnek."
Negyedik regénye, A nôvérek (1857) nem éri el az elôzôek esztétikai színvonalát. Különbözô társadalmi környezetben felnövô két leánytestvér sorsát mutatja be: az elôkelô viszonyok között élô boldogtalan lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten éli életét.
Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében, a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond felelôs komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács véröntözte mezejét s a hazát átszelô, a "hon könnyének" jelképévé emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas múltidézés mögött ott rejtôzik - az elsô és az utolsó strófában - a "virányain" majdan virágzó hon látványa is.
Költôi elveinek megfogalmazása az Én is szeretném... (1846), mely a Victor Hugo-i költô-eszményt állítja példaképül. Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy Victor Hugo azért nagy költô, mert "minden, amit énekelt..., népérzemény vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzôjét ért támadásokra is. Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le:
"Kit nem hevít korának érzeménye,
 Szakítsa ketté lantja húrjait."


Petôfi Sándor

Életpályája

A Bessenyei Györggyel elindult irodalmi megújulás Petôfi Sándor (1823-1849) költészetével jutott el a csúcspontra: neve a magyar irodalmi közvéleményben összeforrott a költészet fogalmával. Művészete a romantika kiteljesedését, de egyben annak meghaladását is jelentette. "Külföldön Petôfi a legismertebb költô máig. ž az istenek magyar kedvence. Mindent megkapott, hogy nagy költô lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában." (Németh G. Béla - A magyar irodalom története. Kossuth Kiadó, 1982. 170. 1.)

Diákélet

Kiskôrösön született 1823. január 1-én. Apja Petrovics István mészárosmester, édesanyja Hrúz Mária, aki szlovák anyanyelvű volt, s alig tudott magyarul; férjhezmenetele elôtt cselédként, mosónôként dolgozott. - A kis csecsemôt még születése napján megkeresztelték a lutheránus templomban, a bába ugyanis csak pár órát jósolt neki, olyan gyöngécskének látszott.
1824 októberében a család Kiskunfélegyházára költözött. A gyermek itt tanult meg magyarul, itt kezdett eszmélkedni, ezért is nevezi ezt a várost születése helyének Szülôföldemen (1848) című szép versében - máig tartó vitát keltve ezzel a tudósok között szülôhelyérôl.
A család jó körülmények között élt, s anyagi felemelkedésük éppen Félegyházán kezdôdött. Az ügyes családapa nemcsak itt, hanem egyidejűleg Szabadszálláson is bérelte a mészárszéket, saját és bérelt földeken gazdálkodott, ingatlanok tulajdonosa lett.
A tisztes jómód, csaknem gazdagság lehetôvé tette a gyermek (Sándor és öccse, István) gondos taníttatását. Petôfi igen sok, összesen kilenc iskolában tanult - változó eredménnyel -, ez azonban azzal az elônnyel járt, hogy deákpályája befejezésekor, még nagyon fiatalon, igen gazdag élettapasztalattal rendelkezett. Az apa egyre jobb és igényesebb iskolákba igyekezett járatni fiait. - A kis Petrovics Sándor iskolai tanulmányait Félegyházán kezdte; három évig Kecskeméten tanult, majd egy jó félévig Szabadszálláson (szülei ideköltöztek idôközben). A következô három tanévet már a dunántúli Sárszentlôrincen végezte (1831-1833) az itteni algimnáziumban. Az apa azonban német szóra kívánta fogni fiát, ezért két évig a német nyelvű Pesten taníttatta, elôbb az evangélikus német, majd a híres piarista gimnáziumban. A pesti két évben igen gyenge eredményeket ért el. Ezután három esztendôt Aszódon töltött 1835-tôl 1838-ig, s itt a legelsô tanulók egyike. 1838-ban a tanév végén pl. ô mondja a záróünnepségen a búcsúbeszédet. Ez az 54 hexameterbôl álló költemény (Búcsúbeszéd - más címmel: Búcsúzás 1838-ik évben) Petôfi elsô ránk maradt verse. Śti jegyzetek (1845) című útirajzában így emlékezik vissza az aszódi "eseménydús három esztendôre": "1. Itt kezdtem verseket csinálni. - 2. Itt voltam elôször szerelmes. - 3. Itt akartam elôször színésszé lenni." - Aszódról Selmecbányára került: 1838. augusztus 1-jén iratkozott be a selmeci líceumba. Szláv neve ellenére a magyar önképzôkör, a Nemes Magyar Társaság tagja, s nevét és verseit több ízben megörökítették a kör jegyzôkönyvében. Itt ismerkedett meg alaposabban az újabb magyar költészettel, elsôsorban Gvadányi Józseffel, Csokonaival és Vörösmartyval. Tanulmányait azonban eléggé elhanyagolta, s nem is tudott beilleszkedni az iskola pánszláv légkörébe. Félévkor (1839-ben) hittanból és római régiségtanból "alig kielégítôt" kapott, magyar történelembôl pedig megbukott.
Édesapja, aki 1838-ban anyagilag tönkrement, elszegényedett, dühös indulatában azt írta fiának, hogy "leveszi róla a kezét". Ekkor kezdôdött életének az az 5-6 éve, mely telve volt nyomorral, szenvedéssel, örökös vándorlással. 1839 februárjának közepén, kemény téli hidegben gyalog elindult Pestre. Március elején érkezett meg, s beállt a Nemzeti Színházhoz kisegítô munkásnak. Nem sokáig maradt itt: szülei kérésére hazament. Májustól szeptemberig a Vas megyei Ostffyasszonyfán élt egyik rokonánál, aki megígérte, hogy tovább taníttatja. Ebbôl azonban semmi sem lett, s kétségbeesésében meg dacból is 1839. szeptember 6-án Sopronban (a rokon fiúk ebben a városban folytatták iskolájukat) beállt önként katonának a császári hadseregbe. A következô tavaszon alakulatával együtt Grazba érkezett, külföldre jutott. A vékony, gyenge testalkatú fiú azonban (alig múlt 16 éves) nem bírta a katonai élet megpróbáltatásait, a sok megerôltetô gyalogmenetet s megbetegedett. Zágrábban katonai kórházban ápolták (itt már vért hányt), s végül betegeskedésre való hajlama miatt 1841 februárjának végén elbocsátották a katonaság kötelékébôl - Sopronban.

Vándorévek

Leszerelése után sehol sem lelte meg nyugalmát: éveken át ide-oda cikázott - gyalog - az országban. Sopronból Pápára ment. Március végéig (20-ig) idôzött itt az Ostffyasszonyfán megismert Orlay Petrics Soma vendégeként, s eközben néhány hétig a gimnázium tanulója is volt. Innen Pozsonyon keresztül Dunavecsére gyalogolt szüleihez, majd Pest, Selmec és újra Dunavecse voltak nyugtalan vándorlásának állomásai. Ozorán felcsapott vándorszínésznek (1841. június végétôl szeptemberig), de 1841 októberében visszatért Pápára tanulni. Itt ismerkedett meg és kötött szoros barátságot Jókai Mórral. 1842 júliusáig tanult a pápai kollégiumban. îrói sikert is hozott már ez az esztendô: 1842. május 22-én az Athenaeum című folyóiratban megjelent nyomtatásban elsô verse, A borozó. Augusztusban egy hetet Komáromban töltött Jókaiéknál, majd Mezôberenyben Orlaynál vendégeskedett, közben meg-meglátogatta elszegényedett szüleit Dunavecsén. 1842. október végén Pápán örökre abbahagyta az iskolai tanulást pénztelensége miatt. - Itt kell megjegyezni, hogy bár középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de Petôfi késôbb igen alapos műveltséget szerzett, "sokat s az erôs gondolat olvasztó tüzével olvasott". Tudott latinul, németül, franciául, angolul (Shakespeare-t fordított).
Ismét színész lett: 1842 novemberétôl 1843 januárjáig Székesfehérváron, majd három hónapon át Kecskeméten szerepelt. Nem volt tehetségtelen színész, bár kiemelkedô sikereket nem könyvelhetett el. - A kecskeméti társulatot otthagyva Pestet és Pápát is érintve Pozsonyba gyalogolt, s itt más munka híján az Országgyűlési Tudósításokat másolta (április, május, június). A pozsonyi nyomorban született Távolból című költeménye. Az itteni szegénységbôl, koplalásból szinte menekült Pestre. 1843 nyarát - Pesten és Gödöllôn - azzal töltötte, hogy a Külföldi Regénytár részére németbôl két angol regényt fordított le, s a tiszteletdíjak enyhítettek anyagi gondjain. Kapcsolatba került a fôvárosi értelmiségi ifjúsággal, s naponta megfordult a Pilvax kávéházban.
1843 ôszén Debrecenben ismét felcsapott színésznek, s egy kisebb együttessel Diószegre vándorolt, onnan Székelyhídra. November végén nagybetegen vánszorgott vissza Debrecenbe, s a hideg telet ebben a "kövér" városban húzta ki - pénztelenül, "éhezve, fázva, betegen egy szegény, de jó öregasszonynál". Ezen a télen határozta el, hogy felhagy a színészi ábrándokkal. A maga gyöngybetűivel összeírta addigi legjobb verseit (vagy nyolcvanat), s 1844 februárjában süvöltô szélben, havas esôben nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költô lesz. Felkereste Vörösmarty Mihályt, aki már a korábbi években is segítette anyagiakkal, s az ô ajánlatára a Nemzeti Kör vállalta verseinek kiadását. Errôl így számol be XI. úti levelében: "A végsô ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. - E férfi, kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty."

Az elismert költô

Vörösmarty és Bajza József támogatásával Vahot Imre segédszerkesztônek vette maga mellé az 1844. július 1-jén meginduló Pesti Divatlaphoz (a Regélô Pesti Divatlap utódja). A divatlap a kor egyik népszerű képes folyóirattípusa volt: divatképek mellett szépirodalmi közleményeket - verseket, novellákat - is közreadott. - Ćllásának elfoglalása elôtt majdnem két hónapot szüleinél töltött Dunavecsén - nyugodtan, megbékélten, boldogan.
1844 októberében megjelent A helység kalapácsa című komikus eposza, s két hét múlva (1844. november 10.) elsô verseskötete is napvilágot látott Versek 1842-1844 címmel, s belefogott a János vitézbe (1845. március 6-án jelent meg).
Pesten megismerkedett Vachott Sándor (Vahot Imre testvére) sógornôjével, a 15 esztendôs Csapó Etelkével, a kislány azonban 1845. január 7-én váratlanul meghalt. Az ébredezô, de meg nem valósult szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze (Cipruslombok Etelke sírjáról; 1845 márciusában jelent meg könyvalakban).
1845. március végén kilépett a Pesti Divatlap szerkesztôségébôl. - 1845. április 1-jén indult el felvidéki körútjára, mely valóságos diadalmenet volt: mindenütt lelkesen üdvözölte az ifjúság a már népszerű költôt. E felsô-magyarországi útról készült Śti jegyzetek elnevezésű útirajza a nyár folyamán került kiadásra.
Egy újabb sikertelen szerelem következett életében: megismerte a szép, szôke gödöllôi lányt, Mednyánszky Bertát, szeptemberben megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart a házasságról. A Berta-szerelem szép verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845 októberében.
Nyugtalan volt, sokat utazgatott, s valamiféle kedélybetegség, borúlátás uralkodott el rajta. Barátaival is nehezen tudott kijönni, s gyakran ellátogatott elszegényedett szüleihez Szalkszentmártonba. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete (Versek II.). November közepétôl 1846. március 10-ig leginkább otthon, Szalkszentmártonban tartózkodott - keserű, kétségbeesett, világmegvetô hangulatban. Lelkiállapotának hű tükre az a Szalkszentmártonban írt 66 epigramma, amely könyvalakban 1846 áprilisában jelent meg Felhôk címmel. 1846 elején elkészült Tigris és hiéna című drámája, s késôbb regényén, A hóhér kötelén dolgozott.

Fordulópont

1846 tavasza fontos fordulópont Petôfi életében és költôi útján. A május 22-én Dömsödön kelt (szülei áprilisban ide költöztek Szalkszentmártonból) s Várady Antalhoz címzett költôi levele megváltozott hangulatát, a kedélybetegségbôl való kigyógyulást bizonyítja. A tréfás, évôdô hangnem derűsre forduló életszemléletét jelzi, az episztola befejezése pedig új politikai tájékozódásáról is hírt ad.
Márciusban visszatért Pestre, s türelmetlen tettvággyal vetette bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók "zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal író szövetségét; új folyóiratot szeretett volna indítani Pesti Füzetek néven. Terveit nem tudta megvalósítani.
1846. szeptember 8-án - szatmári útja alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 éves Szendrey Júliát, az erdôdi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértô leányát. Már a legelsô találkozás szenvedélyes szerelmet ébresztett Petôfiben, Júlia azonban nem érezte - mint írta - a szerelem "spontaneitását", s nem volt képes azonnal dönteni. Nem az udvarló férfi szépsége, csak költôi hírneve ragadta meg, s a nyílt, egyenes választ hónapokon át halogatta. A szerelmi regény minden mozzanatát ôrzik a költemények, s a Reszket a bokor, mert... (1846. november) kezdetű vers ha nem is a szerelem végét, de már a Júliáról való lemondás szándékát sejteti. Ezt Júlia is észrevette. A vers 1847 januárjában jelent meg az Életképekben. Júlia olvasta, s "a zárdabeli kislányok együgyűségével használja fel az elszakadt fonál összekötésére, melyet aztán egy lasszóvetô biztonságával ránt majd meg" (Illyés Gyula). Egyik közös barátjuk Petôfihez küldött levelének végére utóiratot biggyesztett, ennyit: "1000-szer Júlia". Ez a két szó eldöntötte Petôfi sorsát. 1847. szeptember 8-án, megismerkedésük évfordulóján Erdôdön megtartották az esküvôt a szülök tiltakozása ellenére. A mézesheteket Teleki Sándor gróf koltói kastélyában töltötte az ifjú pár.
Az 1847-es év meghozta számára az igazi barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes prózai és költôi levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzôt, s ettôl kezdve élénk és egyre bensôségesebb levelezés bontakozott ki köztük. Koltóról Kolozsváron keresztül Nagyszalontára utaztak Aranyék meglátogatására. November elején érkeztek meg Pestre.
1847 márciusában megjelent Összes költemények című kötete (második kiadás: 1848. február). Júliusban Váctól Beregszászig beutazta újra a Felvidéket, s errôl az útról az Śti levelekben számolt be a gyôri Hazánk című folyóiratban.
1848 januárjától a forradalomvárás lázában égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai népfelkelésekben (olasz, francia, bécsi forradalom). Március 15-ének egyik vezetôje, hôse, de az elért politikai eredményeket kevesellte, s szinte másnap már kiadta a "respublika" jelszavát. Királyellenes verseket írt, népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, szembekerült vezetô politikusokkal, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. îgy kerülhetett arra sor, hogy június 15-én a szabadszállási képviselôválasztásokon nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie kellett - Júliával együtt - a félrevezetett, felbôszített paraszti tömeg elôl. Csak csodálhatjuk lelki nagyságát, hogy ezen a napon leírta a következôket: "És ennek meg kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint hazaárulót agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én! ...ma három hónapja, hogy március 15-ike volt, midôn elsô valék azok között, kik a magyar nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! - De én azért nem a népet kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetôit, kiket egykor a törvény és az isten egyaránt meglakoltat... a nép én elôttem szent, mert gyönge, mint az asszony s mint a gyermek." (Pesti Hírlap, 1848. június 21.) A kudarc mégsem múlt el teljesen nyom nélkül: ebbôl a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol, mely politikai nézeteinek módosulását jelentette.

Petôfi és a szabadságharc

A szabadságharc idején századosi rangot kapott, de egyelôre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Ezért rosszindulatú vádaskodások, célzások kereszttüzében állt: szemére hányták, hogy még él, nem esett el a harc mezején. Petôfinek gondoskodnia kellett idôs szüleirôl s áldott állapotban lévô feleségérôl is. Júliát Erdôdre vitte, de a Szendrey család a felbôszült románok fenyegetése elôl kénytelen volt Debrecenbe menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán.
Most már kötetességének érezte, hogy a harctérre menjen, de csak egyetlen ütôképes, harcoló hadsereg volt ekkor, Bem serege Erdélyben. Ćthelyezését kérte, s 1849 januárjában jelentkezett Bem tábornoknál. A lengyel származású fôvezér, aki egy szót sem tudott magyarul, megszerette, szinte fiaként bánt vele. Segédtisztjévé nevezte ki, vitézségéért kitüntette, s mindenképpen igyekezett távol tartani a csaták veszélyeitôl. Ezért többször futárszolgálattal menesztette Debrecenbe, a kormány akkori tartózkodási helyére (1849. január 1-jén tette át székhelyét a kormány, miután a fôváros elesett). - Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem Bemmel!) többször összeütközésbe került. Ilyen "afférja" támadt Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, aki szóvá tette, hogy nem viselte az egyenruhához elôírt "nyakravalót". Dühében Petôfi benyújtotta lemondását tiszti rangjáról. A következô hetekben többfelé megfordult Erdélyben. Júliát és a kis Zoltánt Nagyszalontán helyezte el Aranyéknál. Kolozsvár, Nagyszalonta, Kolozsvár, Szeben cikázásainak állomásai. Ćprilis 1-jén Bem visszaadta tiszti rangját, május elején ôrnaggyá léptette elô, s futárként újra Debrecenbe küldte. Most Klapka Györggyel került kellemetlen helyzetbe, s ismét lemondott tiszti rangjáról, kilépett a hadseregbôl.
Súlyos anyagi gondok is gyötörték, hiszen nem kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat nagyszerű gyôzelmeinek idején szinte földönfutóvá lett. El kellett adnia a Bemtôl ajándékba kapott lovát is, hogy élni tudjon. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, ôket is el kellett temetni. Május végén leutazott Szalontára, hogy elhozza onnan kisfiát (Arany feleségét fárasztotta a kicsi nevelése, mert Júlia néhány héttel korábban eljött Szalontáról).
A kormány július 2-án Szegedre tette át székhelyét. Másnap családjával együtt Petôfi is elhagyta Pestet, s kb. két hetet Mezôberényben töltöttek Orlay Petrics Somáék rokoni otthonában. - Petôfi nem akart meghalni, nem készült a halálra. Mezôberényben megírta Zoltánka életrajzát, egy nagy történelmi drámába kezdett, s papírra vetette utolsó költeményét (Szörnyű idô). Az orosz seregek elôrenyomulása miatt Mezôberény sem volt már biztonságos hely. Petôfiék Aradon át kívántak Erdélybe menni, de a lovak megbokrosodtak, a kocsirúd eltörött, s az utat kénytelenek voltak elhalasztani. Másnap az érte jövô Egressy Gáborral és Kiss Sándorral együtt indultak Bemhez, hisz a katonai tábor nyújthatta ekkor a legnagyobb védettséget. Velük ment Júlia és Zoltán is. žket Tordán hagyta Petôfi, s július 25-én csatlakozott Bem seregéhez. Bem ugyan visszaadta ôrnagyi rangját, visszahelyezte segédtiszti beosztásába, de a költônek sem egyenruhája, sem fegyvere, sem lova nem volt. Lényegében "civilként" vett részt a segesvári csatában, ahol 2700 fônyi magyar csapat állt szemben 16 ezer orosszal. Az ellenség elôször cselt gyanított, képtelenségnek vélte, hogy csupán ilyen maroknyi az ellentábor létszáma. Mikor délutánra felderítették a valódi helyzetet, az oroszok megindultak, s az addigi csatából fejvesztett menekülés lett. Itt és ekkor tűnt el örökre Petôfi - 1849. július 31-én. Sokféle visszaemlékezés, hír és rémhír szólt sorsáról, az igazat azonban mindmáig senki sem tudja. Sírjának helye ismeretlen.

Indulása a népies költészet jegyében (1842-1844)

"Nem kész egyéniségként robbant elô Petôfi sem a semmiségbôl. Elsô kísérleteiben tanulékony hajlammal idomult kora közlírájához s nagy elôdeihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz, érzésmód, lírai anyag, stíl tekintetében egyaránt..." (Horváth János: Petôfi Sándor. Pallas, 1926. 497. 1.) De már "zsengéiben" is ép formakészséget árult el, verstechnikai gondjai már ekkor sem voltak.
Az 1842 és 1844 között írt verseiben az érzelmes almanach-líra meghaladására törekszik, egy új irodalmi ízlést honosít meg. A romantika ünnepélyessége, retorikussága (szónokiassága), szerkezeti bonyolultsága s idômértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a magyarosnak (nemzetinek) tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendô célnak, követendô példának. A népköltészettôl nyer tárgyi és formai ihletet, s ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt (költôelôdeihez hasonlóan), hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének legtermészetesebb kifejezô formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a hetyke, tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a természetesség jellemzô. Legfôbb esztétikai elve az egyszerűség. De bravúros egyszerűség ez, mely tudatos művészi munka eredményeképpen jön létre, s az olvasóban azt az illúziót kelti, hogy ennél egyszerűbben, természetesebben aligha lehet szólni. 1847-ben a Hortobágy láttán pl. így kiált fel (III. úti levél): "Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e fönséges, ami nem egyszerű?" - Elveti a stílromantikát: a stílussal nem akar önálló esztétikai hatást elérni, azt alárendeli a gondolat uralmának.
Mint minden kiemelkedô, korszakos költô, Petôfi is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt.

Népies helyzetdalok, életképek

Legjellegzetesebb költeményei, melyekben szerepjátszó hajlama leginkább megnyilvánulhat, a népies helyzetdalok. Ezekben beleéli magát egy-egy sajátos emberalak: szerelmes juhász, bánatos parasztlegény, vidám borissza stb. helyzetébe, s egyes szám elsô személyben magát az alakot szólaltatja meg (Befordultam a konyhára..., A szerelem, a szerelem..., A virágnak megtiltani nem lehet..., Temetésre szól az ének... stb.).
Bajza József a neki megküldött négy vers közül A borozót választotta ki s jelentette meg az Athenaeumban, s ezt Petôfi bátorításnak, biztatásnak vélte. Igazolást nyerhetett lírai egyéniségének cselekvô, szereplô ösztöne. Most kezd idomulni Csokonaihoz, ahhoz a költôtípushoz, amely - a közfelfogás szerint - szembe mer fordulni a nyárspolgári élet szokásaival. A borozó a maga vígan pergô trochaikus lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérô emberideált ünnepel. A vers beszélôje fittyet hány a zord világnak: a "gondüzô borocska" erejével fölébe emelkedik a sors hatalmának; a bor lírájának ihletôje, szerelmi bánatának feledtetôje, s boros fôvel fog nevetve a temetô jégölébe dűlni. Ez az önarckép - természetesen - nem Petôfié, akirôl egyik tudós életrajzírója kimutatta, hogy egy ültô helyében képtelen volt 2,5 deciliter bornál többet meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele magát a költô.
Helyzetdalnak kell tekinteni Ez a világ, amilyen nagy... kezdetű szerelmi költeményét is, hiszen életrajzi hátterük nincs ilyen témájú ekkori alkotásainak. Hangsúlyos ritmusú, kétütemű, páros rímű felezô nyolcasok adják a dalformát, s benne a szerelemvágy és a szerelmi bánat szólal meg. Az elsô két strófa ritmikusan ismétlôdô mondatpárhuzamaiban egy-egy ellentét (nagy - kicsiny; nap - éjjel) s ennek egybefoglalása található. A harmadik szakasz is ellentétre épül: a képek (tüzes szempár - elégô lélek) a vágy és a reménytelen lemondás érzelmeit közvetítik.
Ilyesfajta "önarcképei" mellett gyakoriak a népi életképek, melyek egy-egy kiragadott életdarabot, a nép világából vett jelenetet emelnek költôi témává (Szeget szeggel, A csaplárné a betyárt szerette..., Megy a juhász szamáron... stb.).
Keletkeztek ezekben az években olyan költemények is, amelyek szerepjátszás nélküli önmagát, ôszinte érzéseit tükrözik: rejtegetett szegénységének fájdalmát (Távolból), költôi elhivatottságát (Jövendölés), lírájának ellentéteket kedvelô sokszínűségét (Megunt rabság), jellemének szilárd egyenességét (Én).

Családi líra

Śj témakört jelent irodalmunkban családi lírája. Azt is mondhatnánk, hogy Petôfiig a költôknek nem volt apjuk és anyjuk: a családi élet intimitásai nem voltak korábban költôi témák. (Egyetlen kivétel a latinul író Janus Pannonius, aki megható költeményben siratja el halott édesanyját.) Petôfi jelentôs újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensôbb családi kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél.
Egy estém otthon (1844) című, Dunavecsén keletkezett költeményét Illyés Gyula "forradalmi nagy versnek" nevezi, az új ízlés egyik diadalának, mely szembefordul a korábbi költô-eszménnyel. "Az egész vers olyan, hogy prózában is csak épp így lehetett volna elmondani. Ezért kitűnô. A mondanivalón a vers nem ruha" (Illyés Gyula). A költô nagy művészi erôvel imitálja a kötetlen, könnyed családi társalgás természetességét (olykor henye töltelékszavakat is felhasználva: "Hja", "No csak"), s a csipkelôdô, ironikus dialógus és elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett egymás kölcsönös meg nem értését. A jambikus ritmusú versben valóban nincsenek "költôi kifejezések", csupán a legvégén ragyog fel a tükör-metafora, mely az édesanya iránti rajongást érzékelteti.
Ebbôl az évbôl való a Füstbe ment terv, az István öcsémhez, a Szülôimhez című hasonló tárgyú három költemény, s ezeket a következô esztendôkben még több ilyen alkotás fogja követni (A jó öreg kocsmáros, A vén zászlótartó, Szüleim halálára).

Tájköltészet

Śjat hoz Petôfi a tájköltészetben is. Az új tájeszmény a romantika vadregényes, zordon, ember nem lakta hegyvidékével szemben a délibábot ringató "arany kalásszal ékes rónaság", "az alföld tengersík vidéke". Szülôföldje is az Alföld, a magyar nép hazája, de egyben - korláttalansága következtében - a szabadság tágasságának jelképe is lesz. E témakör elsô remeke Az alföld (1844). Az elsô két szakasz a kétféle tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos szerkesztési technikával: a látókör tágításával, késôbb fokozatos szűkítésével, egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való lendítésével a költô az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt. - A tájleíró versek nagy sora fog következni ez után: A csárda romjai (1845), A Tisza (1847), A puszta, télen (1848), Kis-Kunság (1848).

Elbeszélô költemények

Az új költôi ízlés, magatartás megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában (1844. október) támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az érzelgôs, szentimentális irodalmiság finomkodó cikornyásságától, a túlzásba vitt pátosztól, az elôkelôen fennkölt hangnemtôl. - A helység kalapácsa komikus eposz, remek stílusparódia és kacagtató falusi történet: egy kisszerű küzdelmet, egy kocsmában kezdôdô és lezajló szerelmi versengést a nagy eposzok ünnepélyességével ad elô, valamennyi eposzi kelléket is felhasználva (az 55 éves "szemérmetes Erzsók" kegyeiért harcol a "szélestenyerű Fejenagy", a kovács s a "helybeli lágyszívű kántor"). Igen nagy távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu világa és a túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. A stílusparódia legfôbb eszközei: az eposzi jelzôk, értelmezôk állandó használata (pl. "szemérmetes" Erzsók; Vitéz Csepü Palkó, "a tiszteletes két pej csikajának jó kedvű abrakolója"); a szándékoltan bonyolult és fölösleges körülírások ("Már az idén negyvenedikszer értem meg a krumplikapálást"); a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletezô hasonlatok (I. ének: "Szintén így kiderűl / A sötétlô konyha is éjjel..."); a meghökkenést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek (pl. "S ha leugornám: / Nyakamat szegném, / Vagy más bajom is esnék." - Vitéz Csepü Palkó "...így adta bizonyságát / Ékesszólási tehetségének: »Bort!«").
1844 novemberében fogott bele a János vitézbe (1845. március 6-án jelent meg). Kiharcolt új ízlésének megkoronázása, összegezése ez az elbeszélô költemény, "mese"-eposz: a népies epika mintapéldája. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemű 12-es, de már páros rímekkel; pátosztalan nyelve a népnyelv kifejezô gazdagságából táplálkozik; cselekményében a valószerű falusi életkép a mesevilág jól ismert motívumaival (óriások, boszorkányok, Űperenciás-tenger, Tündérország) s a népi mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze (pl. a huszárok fantasztikus útja, János vitéz és a francia király, a felhôkbe kapaszkodás a tengeri viharban, utazás a griffmadáron). "Minden eleme romantikus, az egész mű világképe azonban tagadása a romantikus világképnek" (Németh G. Béla). A talált gyerek Kukoricza Jancsi János vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli akadályokat legyôznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel túljut: nem nyúl a rablott pénzhez, nem fogadja el a királylány kezét és a francia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában, Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek.
A János vitéz a szegények, az elnyomottak gyôzelmes felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól írójának derűs optimizmusáról is. A költô a világot, annak berendezését alapvetôen jónak tartja: a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek pedig a maguk megérdemelt jutalmát: az igazság diadalt arat.
Mi, mai olvasók, akik Petôfi és Arany költészetén nôttünk fel, Petôfi lírájának korszaknyitó újszerűségét fôleg azon az értetlenségen mérhetjük le, mellyel a korabeli kritika fogadta. Verseit "érthetetlennek" mondták, durvának, póriasnak, ízlést sértônek bélyegezték, s a kritikusok többsége irodalmi hadjáratot indított ellene. A fiatal költô 1844 decemberében még öntudatosan, magabiztosan utasítja vissza a támadásokat A természet vadvirága című versében. Az indulatos, szinte durva intonáció a költô felháborodását, de egyben tudatosságát, határozottságát is bizonyítja. A versszakok végén csattanó refrén csak fokozza ezt a magabiztosságot. Eszménye a természetes, az iskolai szabályoknak nem engedelmeskedô, "korláttalan" költészet - szemben a mesterkélt, "üvegházi" irodalmisággal. Az esztétikai "szabályok" elvetése, az új utat követô "ép ízlés" hangoztatása romantikus magatartást árul el.

Felhôk

Az a magabiztosság, melyet az 1844-es év sikerei teremtettek meg, a következô évben kezd szétfoszlani, megrendülni. 1845-ben kísérletet tesz témaköreinek bôvítésére. Elsôsorban a szerelmi költészettel szeretné gazdagítani költôi palettáját. Ez az év fôleg kudarcokat tartogat számára. Szerelmei (Csapó Etelke, Mednyánszky Berta) csupán "költôi ábrándok" voltak, igazi mély érzést, szenvedélyt nem váltottak ki belôle. A Cipruslombok darabjaira is inkább a szándékoltság, némi színpadias póz, a mesterkéltség nyomja rá bélyegét; gyakori bennük az epigrammai szerkezet. Keresi az alkalmat, ürügyet, hogy Etelke haláláról, a maga gyászáról, bánatáról énekelhessen. Ilyen alkalom pl. az Etelke sírhalmával mit sem törôdô játékos téli napsugár, mely a Játszik öreg földünk... kezdetű, rímes hexameterekben írt megkapó kis versének ihletforrása lesz.
Mikor megismerkedett Mednyánszky Bertával, akkor is azt hitte, hogy igazán szerelmes, pedig csak egy újabb múzsát talált szerelmi verseinek. A gödöllôi szôke szépséghez írt 39 darabja (Szerelem gyöngyei című ciklus; 1845. október 20-án jelent meg) esztétikai érték tekintetében alatta maradnak a Cipruslombok verseinek, mert ott legalább a bánat volt ôszinte. Itt elsôsorban a szerelemvágy s a szerelemköltôi ambíció uralkodik. Akad azért ezek között is néhány szép vers, mint pl. a Fa leszek, ha... Metaforikus szerkezetre épül ez a nyolcsoros kis dal: az egyes strófákban három-három, a lényegi összetartozást hangsúlyozó kép hordozza a szakaszzáró sorokban kifejezett egyesülés óhaját.
Szerelmi és fôként szerelemköltôi kudarcai, barátaiban való csalódása, a kritika kíméletlen támadásai többszörösen is felsebzik érzékenységét, elmélyítik magányosságát. "Nincsen leány, ki engemet szeretne" - sóhajtja keserűen egyik versében (Minden virágnak...). Szinte menekül Pestrôl: 1845 novemberétôl 1846 márciusáig leginkább Szalkszentmártonban tartózkodik elkomorult kedélyállapotban. Keserűségét fokozza a haza sorsa is, sötéten látását, pesszimizmusát felerôsítik olvasmányai, Heine és Byron művei. De nemcsak életrajzi körülmények állnak e kétségbeesett lelkiállapot mögött, a kiváltó okok között szerepel az önmagával való művészi elégedetlenség s az új utakat keresô szándék is.
Súlyos lelki-világnézeti válságának legfôbb tünetei: az önemésztô kínlódás, a keserű kiábrándulás az eszményekbôl (erény, becsület, erkölcs, barátság, szerelem, hitvesi hűség, emberi haladás stb.), a teljes reménytelenség, a világmegvetés és a világfájdalom. Egy érték nélküli, kiábrándító világ veszi körül - ekkori meggyôzôdése szerint - a magányos, sérült lelkű költôt. Lelki betegségének lírai tükre a 66 "epigrammából" álló Felhôk című versciklus, mely 1845 novembere és 1846 márciusa között keletkezett (1846. április 23-án jelent meg).
A költemények arról vallanak, hogy nemcsak lelki válságot él át a költô, a művészi válság is éppúgy tetten érhetô. Eljut korábbi korszaka legjellemzôbb műfajának, a népdalnak (általában a dalformának) legszélsôségesebb tagadásáig, s felerôsödnek bennük a romantika túlzásai. E rövid versek ("költeménykék" - ahogy Gyulai Pál nevezte) formája, ritmikája is ideges nyugtalanságot, szeszélyességet árul el, szerkezeti elvük pedig - a legtöbbször - az epigrammáké: "kidolgozott tételekkel, hirtelen rácsapással, tervszerű elôkészítéssel, hatást keresô éllel dolgozik" (Horváth János: i.m. 188. 1.). Tartalmuk nem filozófia, inkább csak ötletek, gondolatok felvillantása.
Olykor egy-egy metafora hatásos szembeállítása a vers tárgya - minden különösebb elmélkedés nélkül (A bánat? egy nagy óceán...). Máskor a szöveg, a stílus célja egyenesen a félrevezetés, hogy a lezárás minden korábbi állítást a csattanóra kihegyezett fordulattal megtagadjon, visszájára fordítson (Fönséges éj!, Barátaim megölelének). A legplasztikusabban érzékelhetô ez a versépítési technika A férj haza jô betegen... kezdetűben. A férj betegsége miatt aggódó asszonyi odaadás - kellô késleltetés és lassítás után - az utolsó rövid szóban ("öl") vált meghökkentôen a maga szöges ellentétébe. Másutt a meglepô ellentét már a vers kezdetén elhangzik (Nem sűlyed az emberiség...). Vannak olyan költemények is, amelyekre nem érvényes az epigrammatikus szerkezet: ezek lezáratlanul fejezôdnek be, további, ki nem mondott töprengésre késztetve az olvasót. Ehhez a típushoz tartozik az Emlékezet..., mely a végére vetett három ponttal és két gondolatjellel hívja fel a figyelmet a nyitottságra. Ilyen talányszerűen befejezetlen, belsô folytatást igénylô s éppen ezért a lélekben további hullámokat vetô vers: Itt állok a rónaközépen... Az utolsó sor - "Mit gondolhat, hogy én mirôl gondolkodom?" - nemcsak a két egymást messzirôl nézô ember gondolatainak titkát fürkészi, hanem belevonja harmadikul az olvasót, s ôt is gondolkodásra ösztönzi.
Belsô vívódásának legmarkánsabb kifejezôje Fejemben éj van... kezdetű felhôfoszlánya. "Laktársam a kétségbeesés, / Szomszédom a megôrülés" - kiált fel a vers végén a költô. - A lelki válság - mint láttuk - művészi forrongással, új utak, témák, kompozíciós formák keresésével is együtt járt, s majd egyéni és költôi meghasonlottságát legyôzve indul el újabb magaslatok felé.

"Szabadság, szerelem..."

1846 tavasza meghozza a lelki betegségébôl való kilábalást, a gyógyulást: a falu, a természet, a kikelet volt leghatásosabb orvosa. A Dömsödön 1846. május 22-én írt Levél Várady Antalhoz című episztola kedélyesen tréfálkozó hangneme a megváltozott, az újra bizakodó és magabiztos költôt állítja elénk, aki már elindult új célok felé. Visszatekint a Felhôk csüggedésére, az életunalom hónapjaira, s boldogan állapítja meg: "Śjjá születtem!" A kétféle lélekállapot közötti szakadékot a költô a most kialakult forradalmi meggyôzôdésével igyekszik áthidalni, helyreállítva ezáltal jellemének egységét, egyenes következetességét:
"Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;
Már csak haragszom rája, csak haragszom,
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit."
Ebben a levélben jelenik meg elôször az a "forradalom elôtti" optimizmus, mely az emberiség minden társadalmi bajának megoldását egy közeli, kegyetlen, véres háborúban látja, s az a meggyôzôdés, hogy ez után "isten képihez hasonló" emberek lakják majd a földet.
1846 tavaszától újra Pesten van, szervezni kezdi a fiatal írókat (Tízek Társasága), türelmetlen cselekvésvágy fogja el. ž, aki pár héttel korábban még kiábrándult, pesszimista verseit írta, most "az emberiség javáért" szeretne meghalni, "egy új Golgotán" kíván új Messiásként keresztre feszíttetni (Sors, nyiss nekem tért...). Most dühödten támadja a "bitang világgyűlölôket", akik "Byron-képeket" vágnak.
1847. március 15-én megjelent Összes költemények című kötete. Ennek mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely azon kívül, hogy megjelöli ekkori (1846-1849) költészetének két legfontosabb témakörét, a költô igen jellemzô értékrendjét is megszabja: az életnél becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.

Forradalmi látomásköltészet

Petôfi 1846 tavaszától a világforradalom lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai eszmeáramlatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus szocialista és a kommunisztikus nézetek is.
Költészetében 1846-tól fölerôsödik a politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal. Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés nélkül halad végsô célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ez után - hirdeti a kemény meggyôzôdés hitével - "a menny fog a földre leszállni". Ez a derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselôválasztás kudarcáig.
E jövôt idézô vízió legelôször - volt már róla szó - a Várady Antalhoz (1846) írt episztolában jelenik meg: a közeli jövôtôl ("maholnap"!) várja a világot megtisztító vérözönt. A vízözön-kép biblikus tartalma sugárzik át a "vérözönre", s ez indokolja a vers vallásos jellegű lezárását.
Látomásversei közül az egyik legjelentôsebb, mely "a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik", az Egy gondolat bánt engemet... Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az 1846-os esztendôt. - A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletezô kibontása érzékelteti. A cselekvô akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután két metafora (fa, kôszirt) fejezi ki - egyelôre - a költô óhaját. A metaforikus képek azonban csak annak a másiknak, a lassú és beteg sorvadásnak vágybeli ellentétei: az épnek és erôsnek hirtelen, elemi erôk által okozott, nagyszerű jelenségektôl kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív halál, mint a verskezdeti, s ezért a költô számára ez is elfogadhatatlan.
A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét jelzi, a végleges döntést megelôzô idôt. Az elôbbi képek után jelenik meg a cselekvô halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat, mely idôben egymást követô jelenségek során át rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az elôzôekhez képest is, de önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes mellékmondatokban tárul fel a már más versekbôl (Levél Várady Antalhoz, Véres napokról álmodom...) ismert vízió: minden rabszolganép a "világszabadság" szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek ismétlôdése erôsíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés "piros" színe az arcokon és a zászlókon s az "elharsogják" igének a földkerekségen kelettôl nyugatig végighömpölygô mennydörgése. A "Világszabadság!" önálló verssorba kiemelése erôteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének.
A költemény - a feltételes mondatok fômondatával: "Ott essem el én" - egyes szám elsô személyben folytatódik. A felzaklatott költôi képzelet a közvetlen összecsapás forgatagába, vad rohanatába vezet. Az erôteljes hangjelenségek kavargása - az acéli zörej, a trombiták riadója, az ágyúdörej - összekapcsolódik a gyors mozgással, a fújó paripák száguldásának látomásával. A költô erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hôsi halál ténye is szolgálat, a "kivívott diadal" elôidézôje. - Ritmust vált a költemény: az eddigi jambusi sorok lejtését robogó anapesztusok veszik át - felerôsítve a vad rohanás és a harci zaj képzetét, mely elnyeli az életét boldogan feláldozó ember személyes megnyilatkozását: "örömteli végszavát":
"Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül"
A páros rímű, változó hosszúságú verssorok izgatott lüktetése is jól idomul a nagy szabadságharc mozgalmasságához.
A ponttal és gondolatjellel lezárt mondat után a költemény visszatér elôbbi ritmusához; a vers lecsendesedik, "történése" lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végsô látomásának. Az a biztos hit szólal meg a záró szakaszban, hogy az utókor, a hálás nemzedék megadja a végsô tisztességet önfeláldozó hôseinek. A rapszódia a legfôbb gondolat, a "szent világszabadság" jelszavának végsô zengésével fejezôdik be.
A várt és remélt szabadságharc gondolatköréhez kapcsolódik Az ítélet (1847) című költemény is. A hexameteres forma a nagy antik eposzok fegyveres harcait juttatja eszünkbe, a cím pedig keresztény-vallásos fogalomhoz társul: a bibliai utolsó ítélet végsô igazságtevésére utal. Ebben a versben kevesebb a személyes átéltség, a közvetlen lírai érdekeltség. Inkább közlô, magyarázó jellegű, és a költô saját történelemszemléletét fejti ki benne. A múlt tanulmányozásából következtetéseket von le: az emberiség története örökös harcok folyamata. Majd a jelenre vetett pillantás után a nem is távolinak vélt jövôbe veti tekintetét, s megjósolja az elkövetkezô "rettenetes napokat", az utolsó véres háborút, mely megold minden társadalmi problémát, s utána megvalósulhat a földi menny.
Az uralkodó, a versen végigvonuló kép egy nagyon kifejezô metafora: az emberiség története vérfolyam, s ez csak a vértengerbe torkollva fog megpihenni.
A "Rettenetes napokat látok közeledni" kezdetű sorral a jövôbe nézô próféta szertartásos szerepét ölti magára a versben beszélô. Hosszadalmasan készíti elô (nyolc és fél sorban) a be nem avatott hallgatókat a látomás tételszerű kihirdetésére, s közben közli az általa már látott jövendô reá tett hatását: borzad, iszonyodik, de egyszersmind kedvre derül és "szilajan örül". Ez az érzelmi kontraszt összhangban áll a prófécia ellentmondásos tartalmával, történésével: a jók diadalma a gonoszok felett vértengerbe kerül ugyan, de "ez után kezdôdik az élet, az örök üdvesség", s "a menny fog a földre leszállni".
Jellemzô nemcsak Petôfire, hanem általában a forradalom elôtti optimista hitre, hogy máról holnapra, egy csapásra megváltozhat a világ, beteljesülhetnek az emberiség évezredes álmai.
1846 után jut el egy újfajta költô-ideál kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. Azonosul azzal a romantikus "költô-apostol" eszménnyel, mely Victor Hugótól elsôsorban Eötvös József közvetítésével került át hozzánk. A XIX. század költôi (1847) című verse szerint a költô Isten küldötte, "lángoszlop", mely valaha a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során; a költészet pedig politikai tett. - A költôk kötelessége a népet elvezetni a Kánaánba, az ígéret földjére. Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként századának költôi elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. versszak), meghatározza a népvezér-költôk szerepét, rendeltetését (2.), felháborodottan átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4.). A látnok-költô az éhen-szomjan, kétségbeesve tengôdô millióknak vigaszul feltárja a jövendôt: költôi képekkel írja körül az elérendô cél, a Kánaán legfôbb jellemzôit (5.). A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlôség utópisztikus elképzelése túlmutat már a közeli jövôn. Ezt az idôbeli messzeségbe helyezést érzékeltetik az 5. versszakban a romantikus körmondat "Ha majd" kezdetű feltételes tagmondatainak párhuzamos ismétlôdései - mintegy újra meg újra a közvetlen jelentôl elszakítva s a távoli víziókba lendítve a szemléletet.
A cél elérése nem kétséges, a prófécia beteljesülése bizonyos, de az idôpont bizonytalan. A költô itt már nem láttatja önmagát az elkövetkezô idôben, nem szól személyes részvételrôl, sôt a "talán" tétovasága azt jelzi, hogy "munkájának" eredményét nem fogja megérni (6.). A költemény mégis megnyugvással, a feladat teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulása, puha, tapintható finomsága (szelíd, lágy csók; virágkötél; selyempárna) a halál órájának lelki békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minôsíti az embert, a szolgálat, a használás akarata: a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése, csupán ennek hirdetése. - A biblikus motívumok át- meg átszövik a vers szövetét, s a politikai meggyôzôdést a vallásos hit magasába emelik, a látomást ars poeticává avatják.
Ez a költemény minden romantikus szenvedélyessége ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlôdését. Inkább az érvelô, bizonyító, meggyôzô retorikára esik benne a fôhangsúly.
Hátralévô néhány évében ez a küldetéstudat hatja át Petôfi politikai költészetét. A Világosságot! (1847) című bölcseleti költeménye a használni vágyó, a cselekvô költô filozófiája. Számára a kérdések kérdése nem a "lenni vagy nem lenni", hanem az, hogy használ-e vagy sem a világnak, "aki érte föláldozá magát". Bár kételyektôl gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ - folyvást emelkedve - az általános boldogság kora felé halad. - Arany Jánoshoz írott elsô prózai és költôi levelében is (1847. február 4.) a nép politikai szolgálatát teszi meg költészete céljának: "Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek..." - Az episztolában a következôket írja:
"S ez az igaz költô, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját."
"îme egy újfajta népiesség elvi alapjai" - jegyzi meg Horváth János. - "A kezdô Petôfi népiessége tisztán az irodalmi formának népiessége, művészeti reform volt. E mostani már erkölcsi jellegű s politikai célzatú." (i. m. 341. 1.)
Verseiben gúnyosan és ironikusan támadja a maradi, civilizálatlan országot (Okatootáia, 1847), a kényelemszeretô, semmittevô nemeseket (Pató Pál úr, 1847), s szenvedélyesen harcol a nép emberi jogaiért (A nép, 1846; A nép nevében, 1847). Költeményei az eszmék harcában bátor katonák, "rongyos vitézek", s ha el kell esniük, a szabadságért fognak meghalni (Rongyos vitézek, 1847). - Büszke magyarságára, s szereti, hôn szereti, imádja gyalázatában is nemzetét (Magyar vagyok, 1847).

Júlia

A politika mellett másik nagy ihletforrása a szerelem, az igazi mély szenvedély. Petôfiben most is egy pillanat, a legelsô lobbantotta lángra a szerelmet, s ettôl kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a tizennyolc éves leányétól.
Szerelmük történetének minden fordulata, rezdülete megtalálható a versekben. Petôfi boldog, de boldogsága nem felhôtlen. A szerelmét egyáltalán nem titkoló költô egy tartózkodó, érzelmeit rejtegetô, kétértelműen viselkedô leánnyal áll szemben a nagykárolyi megyebálon. Júlia maga sem volt tisztában önmagával: szívét sem lekötni, sem a feléje áradó szerelmet visszautasítani nem tudta, nem akarta. Hidegen, szeszélyesen, rejtélyesen viselkedik. Jellemzô, hogy valahányszor viszonyuk már-már megszakadt, mindig ô az, aki újból összeköti a szétfoszló szálakat.
A költô megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az 1846-os szerelmes versek tele vannak belsô bizonytalansággal, kétellyel (Költôi ábránd volt, mit eddig érzék...; Ćlmodtam szépet, gyönyörűt...). Júlia Petôfi számára egyelôre megfejthetetlen titok:
"Rejtély vagy te, lyányka, nékem,
S állsz megfejthetetlenűl;
Kárhozatom? üdvességem?
Egyik a kettô közül."
(NEM CSODA, HA UJRA ÉLEK...)
Hajlandó lemondani errôl a szerelemrôl, s Karácsonkor című szép elégiájában már a reménytelenség hangja szólal meg - Csokonai szavait visszhangozva. Júliáról a költeményben szó sincs, de benne van a költô egész levertsége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának:
"Eredj, reménység, menj, maradj magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ćmbár tudom, hogy mindig csak hazudsz...

Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el."
A nem sokkal korábban keletkezett Reszket a bokor, mert... a szakítás, a végleges "isten áldjon" verseként született. A dallamos versforma, az azonosan felépített strófák szerkezete, a kezdô természeti képekhez kapcsolt párhuzamos érzelmi tartalom a beletörôdést, az érzelmi vihar elcsöndesedését, a lelki veszteségen való rezignált felülemelkedést jelzi. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt lelkiállapot tükrözôje. Az indító kép is csupán a lélek rezdülését sejteti a már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék felbukkanásakor. (Csak az szokott eszünkbe jutni, aki vagy ami már feledésbe merült.) A második strófa képi anyaga ugyan a régi szenvedély felerôsödésérôl vall, de a záró szakaszban az évszakok ellentétébôl levont következtetés a kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad hírt.
Ismeretes e vers sorsfordító szerepe Petôfi és Szendrey Júlia szerelmi regényében. Júlia szakít a határozatlansággal, s beleegyezik a házasságba. A végtelen örömet, boldogságot sugárzó versek sora születik ezután egészen a szeptemberi esküvôig (Hol a leány, ki lelkem röpülését...; Bírom végre Juliskámat...; Mily szép a világ!; Lennék én folyóvíz...; Látom kelet leggazdagabb virágit...).
Koltón a mézeshetek idején írta Beszél a fákkal a bús ôszi szél... kezdetű versét. "A koltói elsô szerelmes versnek nem a szerelem a tárgya. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában alszik. A csendet jelenti, a légkör túlfeszült figyelmét, mely alkalmat és indokot ád a költônek, hogy nagy művész-virtuozitással egy mennydörgô, földrengetô motívumot a leghalkabb pianóban játsszon el." (Illyés Gyula: Petôfi. Nyugat Kiadó, 1945. 204. 1.)
Hangulatmegkötô helyzetképpel indul a költemény. Az ôszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve rázzák fejüket. Ezzel a ki nem mondott, csak finoman érzékeltetett halálsejtelemmel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése, a délutáni kényelmes pihenés. Merengô, nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz úrrá az elsô versszakon, ezt a késôbbiekben csak a refrén ôrzi.
Ezzel a nyugalommal, pihegô mozdulatlansággal kerül ellentétbe a következô négy strófában a költôi én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése, a kiindulás békés csendjétôl fokozatosan távolodó lírai hevülete. A költô kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A meditáció a zsarnokért és a szabadságért vívott háborúk különbségétôl ível a "csaták utósóinak", a jövendô kor jelenéseinek már ismert látomásáig, a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén gyöngéden becézgetô intimitásában. Az indulatok csatája tombol, égzengés és villámcikázás tölti meg a végsô képet, s közvetlen mellette halkan piheg a refrén - jelezve a roppant távolságot a bús ôszi szél halk beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között. "Soha ennyi feszültség egy lírai költeményben! Kezdet és vég között mily rendkívüli távolság!" - jegyzi meg Horváth János is.
Petôfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi költészetet. Míg pl. Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvô után, Petôfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Az emberi élet és a boldogság, a szerelem mulandóságáról töpreng, meditál benne elmerengve, s az anapesztusi verssorok finom lüktetése híven festi alá az élet eliramlását.
Közvetlen tájszemléletbôl indul el a költemény. A költô nézi a völgyet és a bérci tetôt, s ezek a nyár szépségeit, a még nyíló virágokat, a zöldellô lombokat a tél fenyegetô közelségében mutatják. Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a viruló kor, de sötét haja ôszbe vegyül már. A szubjektív párhuzam képeiben felvillannak mind a négy évszaknak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, ôszbe vegyülô haj, a tél dere) megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan idôt. Ezt az érzést, sejtelmet sűríti magába a következô (2.) strófa lágyan suhanó, lebegô verssora (Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor): "Elhull a virág, eliramlik az élet..." Az elomló l hangok lágyságát a gyorsan pergô r-ek ellensúlyozzák.
A fenyegetô elmúlás közvetlen látványa személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános mulandóság, az élet eliramlása ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését. A költô a legteljesebb boldogság óráit éli át Koltón, Júlia semmi okot nem adhatott hűsége iránti kétkedésre. A tájszemlélet hangulata mellett a közeli halál fenyegetô rémét talán a jövôt idézô forradalmi látomások állandó jelenléte, az "ott essem el én" emléke is felkelthette.
A fiatal özvegy képe (látomása) hívja elô annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költô "eljátszik" ezzel a lehetôséggel: a szentimentális költészet kelléktárából kölcsönzött színpadias jelenetezéssel - a vers művészi értékének kárára (semmiképpen sem elônyére) - láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt s a sírból kilépô halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava, mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni fogja.
Az irodalomtörténet és az utókor ítélete szerint Petôfi hitvesi lírájának talán legkülönb darabja a Minek nevezzelek? (1848). Rapszódia ez is, akárcsak az Egy gondolat bánt engemet; a nem korlátozott érzelmi kitörések külsô jele maga a látható nyelv: a különbözô hosszúságú sorok "szabálytalansága" és a rímelés hiánya.
A vers lírai anyaga a "megnyilatkozni vágyó, de kibeszélhetetlen nagyságú szerelem" (Horváth János). Keresi a legméltóbb kifejezést, megnevezést, mely leginkább illenék felesége szépségéhez. A "Minek nevezzelek?" tanácstalan, tehetetlen elragadtatása szervezi a költeményt, e körül vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedô bizakodás, a végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben.
Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a fantáziát szinte a végsôkig felcsigázó ihletforrásként a költô különbözô helyzeteket, állapotokat képzel el, idéz fel emlékeibôl. Az elsô négy strófa képei egy-egy találó metafora továbbfejlesztésébôl (kibontásából) származnak.
Elôször a merengô szemek esti-csillagának friss ámulatából próbál erôt meríteni a megnevezési szándék. A szem sugarához a képzelet a szerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe folyik. (A további versszakokban hasonló módon alakul ki egy-egy képláncolat.) Majd a tekintet szelíd galambja (2.), a tavaszt ébresztô csalogány-hangok zengése (3.), végül az ajkak lángoló rubintköve (4.) lesz az a forrás, melynek célja a kifejezô képesség fokozása. - A negyedik strófában jut el a legmesszebbre a felajzott képzelet: a szerelmi csók tüzében összeolvadó lelkek misztériumából fakadó boldogság nem ismer térbeli és idôbeli korlátokat; ez a boldogság-érzet az örökkévalósággal, a mennyei üdvösséggel azonosul. Errôl az alapról indul el - újabb kiindulópontot már nem keresve - a megnevezési vágy végsô nekirugaszkodása (5.). Szinte kergetik egymást a halmozott és egyre fokozódó erôsségű próbálkozások, s a halmozás - természetesen - azt jelenti, hogy a költô a már elhangzottakat nem tartja elég méltónak és kifejezônek. A hiábavaló erôfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz "édes szép ifju hitvesem" megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. A vers így teljesen nyitott marad, s azt tanúsítja, a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére.
A koltói mézeshetek után ifjúkorát lezártnak tekinti, s a családi tűzhely boldog melegében, a révbe ért ember védettségében szívesen fel-felidézi hányatott pályakezdésének egy-egy epizódját. A Bolond Istók című (1847. november-december) elbeszélô költeményben mintha hajdani önmagáról mintázná meg a fôhôst: az éhezésnek és balszerencsének fittyet hányó, a sorssal komázó, csüggedetlen vándor alakját. Bolond Istók életszemlélete, életfilozófiája megegyezik az ifjú férj Petôfiével:
"Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat."
Az idilli boldogság színtere a családi otthon - szép feleséggel, gyerekekkel és nagyszülôvel. Ez jelenik meg a mű végén Petôfi ábrándjait is közvetítve:
"A tanyában, jó meleg szobában,
Pattogó szikrázó tűz körűl
Az aggastyán, a férj, a menyecske
És egy pár kis pajkos gyermek űl.

A menyecske fon s dalol; nagyapja
S férje játszik a két fiuval. -
Kinn süvít a tél viharja... ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a dal... -"

Két tájköltemény

1848 januárjában Pesten írta A puszta, télen című leíró költeményét. Kiváltó ihlete nem a közvetlen szemlélet: a meleg szobában, "pattogó szikrázó tűz körűl" emlékeibôl szedeget össze egy csokorral, s kedélyesen mesélget a hallgatóknak.
A kezdô felkiáltás szójátéka (a "puszta" szó melléknévi és fônévi jelentése alapján), majd az ôsznek a paraszti élethez kapcsolt köznapi megszemélyesítése bensôséges, derűs, kedélyeskedô hangulatot áraszt. A mesélô nem siet, ráérôsen elidôzik "a rossz gazda" fecsérlô könnyelműségénél (1. versszak). - A második strófában a már más alkotásokból ismert (pl. Berzsenyi: A közelítô tél) negatív festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét. Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengôvé tette a nyári alföldi tájat: a kolomp szava, a pásztorlegény kesergô sípja, a madarak trillája, a haris harsogása, a "prücsök" hegedűje. A negatívumokra épülô kép - mint közismert - nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem visszasóvárogja a múlt, a nyár énekeit, s ezzel a szembeállítással a leírásba belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Ezt az árnyalatot erôsíti a negyedik sor régiesnek és ünnepélyesnek ható igealakja, az "elnémultanak". - A hangok hiánya után a teljes mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét kelti fel a 3. versszak elsô hasonlata. Az alacsonyan járó naphoz fűzôdô megszemélyesítések (egymással összevegyülô hasonlat és metafora) tovább fokozzák a puszta "pusztaságát", az életerô csökkenését, korlátozottságát (a nap "rövidlátó").
Az elsô három szakaszban a téli természet jellegzetes vonásai jelentek meg, a következô egységben (4-6.) az emberi élet színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csôszház, csendesek a tanyák, a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemzô. Csupa kijelentésre, tényközlésre szorítkozik a leírás. Egyetlen hasonlatot, metaforát sem találunk, az egész mégis szuggesztív képpé áll egybe. Emberi s állati létezés vontatott, elnyújtott mozgásban nyilvánul meg: a jószág "szénáz", "csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak". Bravúrosan mesteri ebbôl a szempontból az 5. versszak: a béres pipára gyújtásának aprólékosan részletezô, ráérôs kényelmességgel való bemutatása (hét cselekménymozzanat szövôdik egybe).
A benti világ statikus rajza után újra a kinti természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az elsô három versszak békésebb mozdulatlansága helyébe most (7.) a szelek és viharok félelmetes és vad kavargása, három irányból is egymásnak feszülô birkózása lép. Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét a távolba tűnô, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8. szakasz zárósorának jelképszerű látomása - "Háta mögött farkas, feje fölött holló" - emberi tragédiát sűrít magába. Ez a komor hangulat folytatódik - de már társadalmi-politikai síkra vetítve - a záró strófa hasonlatában. A kiűzött király véres koronájának lehullása megfelel Petôfi ekkori politikai elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt. Ez a kép arról is vall, hogy a természeti világ mozdulatlanságba dermedt voltával szemben a társadalmi lét - hite szerint - a végsô megoldás felé halad.
A strófaszerkezet a négyütemű 12-es variációjából jön létre: a hat sor közül a 3. és a 4. csupán fél sor (kétütemű 6-os), s ezek a rövidebb verssorok valami élénkséget, pergôbb menetet visznek a lassúbb 12-esek közé. A sorokat páros rímek kapcsolják össze.
Pár hónappal késôbb s szintén Pesten írta Kis-Kunság című költeményét. Kiindulópontja ennek sem a közvetlen látvány: a nagyvárosi élet örökös zajából száll fel képzelete, s lelki szemei elôtt lebegnek el "szépen gyönyörűn" az alföldi vidékek. Egy forró nyárközépi napon, kora délelôtt ("Kapaszkodik a nap fölfelé") a puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a szélmalmok alá ér, már beesteledik ("Közelg az este"). Csak a napszakok változásából s a hely- és az idôhatározók ritka fel-felbukkanásából (itten, amott, ott - végre, nagy sokára, végre) következtethetünk arra, hogy a térbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé. A nagyvároshoz mérten a puszta egzotikumát, páratlan szépségét s egyúttal végtelenségét sugallják a hol apró részletezéssel (pl. a legelô, a lapályon elnyúló ér), hol csak nagyvonalúan bemutatott tájelemek (pl. vén csárda, egy-egy tanya). Ez a vidék, a Kiskunság nem csak szülôföldje miatt értékes a költônek. A vers megírása idején (1848. május-június) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson kívánt fellépni a képviselôválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idô múlva bekövetkezô kudarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az egész költeményt. Talán ezt az állapotot, a jövôhöz fűzôdô lehetôségeket jelképezi a szélmalmok vitorláinak szüntelen, fáradhatatlan forgása, mely a vers végén a nyitottság, a befejezetlenség, a határtalanság benyomását kelti.
A versforma eléggé bonyolult. A nyolc ütemhangsúlyos verssor szótagszáma a következôképpen alakul: 6-12-12-6-6-12-12-6; a félrímek különbözô szótagszámú sorokat kötnek össze: x a x a x b x b.

A politikai események sodrásában

1848 januárjában az itáliai forradalom nyomán Petôfi igazolva látja elképzeléseit, s Olaszország című költeményében a korábbi nagy látnok-versek hangján lelkesülten üdvözli a "jelenné lett jövendôt":
"Eljô, eljô az a nagy szép idô,
Amely felé reményim szállanak,
Mint ôsszel a derűltebb ég alá
Hosszú sorban a vándormadarak;
A zsarnokság ki fog pusztulni, és
Megint virító lesz a föld szine -
A te dicsô szent katonáid ôk,
Segítsd ôket, szabadság istene!"
Ettôl kezdve a politikai szenvedélyek magasfeszültségében él. 1848. március 17-én jegyzi le a következô lelkesült mondatokat naplójába: "A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom, hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! - îgy vártam a jövendôt, vártam azt a pillanatot, mellyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen elkárhozott lelkei, elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét... vártam e pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni. Tanubizonyságaim erre a költemények, mellyeket több mint egy év óta írtam." (Lapok Petôfi Sándor naplójából)
Petôfi március 15-e legnagyobb hôse, Nemzeti dala valósággal a forradalom egyik közvetlen kiváltó oka és jelszava lett. Ezt szavalta el reggel a Pilvaxban, majd az orvosi egyetem udvarában, késôbb a jogászok kívánságára a szeminárium terén, végül Landerer nyomdája elôtt, s mint a szabad sajtó elsô termékét ezrével osztották szét a nép között.
A verset március 13-án írta arra az ún. reformlakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, ez azonban az események következtében már elmaradt.
A Nemzeti dal kiáltvány, felhívás, szózat a nemzethez: agitál, lelkesít, haladéktalan állásfoglalásra késztet. A legfontosabb mondanivaló, a legfôbb tétel mindjárt a vers elejére kerül. A lényegre lerövidített kurta mondatok parancsoló keménysége (az elsô négy sorban nyolc mondat!) válaszút elé állítja a hallgatókat, és azonnali elhatározásra ingerel: a történelmi sorsfordulón választani kell a rabság és a szabadság között. A refrén már magában foglalja a tömeg, a nép válaszát is. A többes szám elsô személy használata a szónok és a nép egybeforrt akaratát fejezi ki. Nemcsak a versbôl olvasható ki ez, a valóságban is így történt már az elsô szavalatok alkalmával is. Petôfi maga jegyzi fel naplójában: "Én velem elszavaltatták a Nemzeti dalt. ...fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a refrainban elôjövô. »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg, melly a téren állt." (Lapok Petôfi Sándor naplójából)
A vers voltaképpen elsô strófájával elérte célját, a nagy párbeszéd a költô-apostol és a nép között lejátszódott. A további versszakok az egyetlen ésszerű döntésnek a helyességét igazolják a múlt, a jelen és a jövô érveivel, melyek fôként a hallgatóság érzelmeire kívánnak hatni. Hivatkozik a költemény az ôsapákra, kik szabadon éltek, s most kárhozottak a szolgaföldben (2.). Ingerült durvasággal kel ki azok ellen, akikben nincs önbecsülés. A becsület parancsa most a hazáért való önfeláldozást követeli (3.). Śj motívumként jelenik meg a következô szakaszban (4.) a férfiúi önérzetre való utalás a lánc és a kard metaforikus szembeállításával. A refrénben újra meg újra megerôsített helyes választás nyomán a távoli jövô dicsôségét sejteti meg, hiszen a jelen történelemformáló tette visszahozza a magyar név régi nagy hírét (5.). Az érvsorozat eddigi keménységét az utolsó versszakban (6.) lágyabb, érzelmesebb hang váltja fel: a képek a kor vallásos képzeteihez kapcsolódnak. A késô unokák "áldó imádsága" a "szentté" lett hôsök neveit idézik fel, mikor leborulnak majd domborodó sírjaikra. Petôfi "dalnak" nevezi mozgósító szózatát, de olyan értelemben dal ez, ahogyan az a Marseillaise (marszejéz) - induló, tehát együttesen énekelt kardal. Ezt a daljelleget emeli ki a forma, a kétütemű, a sormetszeteket pontosan alkalmazó felezô nyolcas (csupán két alkalommal esik a cezúra a szó belsejébe). A refrén is ennek a sorfajnak a variációjából áll, de a 6. és a 8. sor csak egyetlen ütem.
Március 15-e után egyre kizárólagosabb uralomra jut költészetében a politika. A nagy népgyűlések szenvedélyességét közvetíti a Föltámadott a tenger lendülete. Királyellenes versek sorát írja (A királyokhoz, A király és a hóhér, A király esküje stb.), a köztársasági államforma mellett agitál (Respublica), ostorozza a tétlenséget, a forradalmi lelkesedés elapadását (Megint beszélünk s csak beszélünk...), s szenvedélyes felháborodással figyelmeztet a "belsô bitangok" árulására (A nemzethez), és sürgeti a nemzeti összefogást a szabadságharc megindulásakor (Élet vagy halál!). S bár nem lett országgyűlési képviselô, a sértôdöttség legkisebb jele nélkül nagy felelôsségtudattal szólítja fel az összeülô nemzetgyűlés tagjait új hazát teremtô kötelességükre (A nemzetgyűléshez).

Az apostol

A szabadszállási választási kudarc mégsem múlt el nyomtalanul benne. S jóllehet nem adja fel a liberális-romantikus népfelség elvét, csalódásai lényeges változásokat indítanak meg politikai világszemléletében. A néphez való új viszonyát, nézeteinek módosulását tükrözi Az apostol (1848. szeptember) című romantikus elbeszélô költeménye.
Életszemléletének eddigi derűje megingott, lelkiállapota olykor a Felhôk kiábrándulását, világgyűlöletét súrolja. Az apostolban a világ fekete, "mint a kibérlett lelkiismeret"; a nyomor és az erény - testvérek; a pár hónappal korábbi családi idillt a kétségbeejtô családi nincstelenség űzi el itt: férj, feleség, gyermekek éhezése megdöbbentô leírásban tárul elénk. Az ifjú férj, a családapa sötét homloka "egy kép, melyre miljom élet insége és fájdalma van lefestve".
Romantikus túlzások találhatók a gyermek Szilveszter sorsának - a központi témához képest - igen részletezô leírásában. "Lopott, koldult, szolgált" - ennyibôl állott gyermekkora, de a részeges tolvaj, az elhízott koldusasszony és a gôgös, pökhendi úrfi rajza kitűnô jellemkép.
Szilveszter egyoldalúan ábrázolt, romantikusan statikus hôs: egyszerre mint kész ember-megváltó, világ-megváltó apostol áll elôttünk. Az eposzi hagyományokat követô "in medias res" kezdés a padlásszoba nyomorában jeleníti meg. Lelke ledobta a ház és a nap gondjait, az Istennel társalog, az emberiség felszabadításához, boldogításához kér tôle erôt:
"Adj, isten, adj fényt és erôt nekem,
Hogy munkálhassak embertársaimért!"
Ezt a túlzott eszményítést beárnyékolja az a meghökkentô körülmény, hogy míg világboldogító terveit szövögeti, addig családja nyomorával szemben tétlen és tehetetlen: kenyérért sírdogáló fiát kakastejjel sütött cipóval hitegeti, csecsszopó gyermekét pedig hagyja éhen halni.
Szilveszter életébe beleszövi olykor saját sorsának egy-egy fordulatát (pl. a szilveszteri születésnap; a kastély kisasszonya szüleit megtagadva felesége lesz; a falu népe elűzi), eszméivel pedig teljes mértékben azonosul. Az ifjú fôhôsnek is az iskolában legkedvesebb stúdiuma a világtörténet tanulmányozása volt. Petôfi egy évvel korábban még olyan következtetéseket von le a történelembôl (Az itélet), hogy az emberiség története vérfolyam, amely a nem távoli jövôben egy utolsó nagy háborúban, a vértengerben fog véget érni. Szilveszter - a XI. fejezet alapján - egészen más tanulságokat von le ("szôlôszem"-hasonlat). E szerint a föld "megérését", az általános boldogság korát nem az elnyomott néptömegek világméretű összecsapásától várja, hanem egyes kiemelkedô emberek, a "nagy lelkek" önfeláldozó harcától. A számneves túlzások a végsô cél elérését a beláthatatlan jövô utópisztikus messzeségébe helyezik. Ha a szôlôszemet, a kicsiny gyümölcsöt sokszor százezer és miljom napsugár érleli, a föld, a nagy gyümölcs megérése "belékerül évezredek vagy tán évmiljomokba". Ezek a földet érlelô sugarak a "nagy lelkek", de ilyenek ritkán teremnek, s "csak egy nap tart a sugár élete". Szilveszter életének az a hit ad értelmet, hogy ô is egy ilyen sugár lehet.
Ćtértékelôdött tehát a korábbi népvezér-, lángoszlop-szerep: a költô-apostolnak nem e népet kell vezetnie, hanem a nép helyett kell cselekednie, a néptömegek forradalmi tettét kénytelen magára vállalnia.
Szilveszter elvont nép-fogalma három alkalommal kerül szembe a kiábrándító valósággal. Mint falusi jegyzôt az érte addig lelkesedô nép egyik napról a másikra - teljesen megváltozva - "káromkodó fenyegetéssel" űzi el. Ez az állhatatlanság, szolgalelkűség mélyen megdöbbenti:
"Egy pillanatra meg volt lelke törve,
Kétségbeejtô eszmék ültenek
Megnehezűlt fejére,
Mint a holttestre a hollósereg.
»Ez hát a nép!« kiálta föl,
»Ez hát a nép, amelyet én imádok,
Amelyért élek s halni akarok!«"
(XIII)
A kétségbeesést - egyelôre - az az önvigasztalás oldja, hogy a nép "még most gyermek", "kit el lehet könnyen bolondítani", s ezért kettôs erôvel fog érte küzdeni.
Hasonló csalódásban van része a titkos nyomdában megjelent könyve fogadtatásakor is (XVI.). Műve "ezrével olyan gyorsan terjedett el, mikéntha villám hordta volna szét". Eszméit, gondolatait mohón nyelte el a szomjas világ, s lelke megfrissült tôle. Mégis: az elsápadt hatalom egyetlen szavára a megrémült nép megtagadta a könyvet, szerzôjétôl elfordult, s megbüntetését követelte.
Szilveszter "rémesen lakolt": feleségétôl, életben maradt gyermekétôl nem búcsúzhatott el; az utcán tartóztatták le, s tízévi börtönre ítélték. Mikor egy évtized múltával kiszabadul, elsô szava: "Szabad tehát a nemzet, a haza?" Pont az ellenkezôjét tapasztalja: a világ nem haladt célja felé, az emberiség visszafejlôdött, még mélyebbre süllyedt a szolgaságba, s a zsarnokság "óriásodott". Szilveszter a maga elé tűzött célnak megfelelôen egyedül vállalja - a néptömegek helyett - a forradalmi tettet: a "szolgacsorda" éljenzése közepette rálô a királyra. Az apostolt, a megváltót az emberek ugyanúgy megrugdalják, leköpdösik, mint annak idején Jézus Krisztust, s hasonlóképpen követelik halálát is.
A befejezés azzal a régi jó költô-vigasszal zárja a költeményt, hogy a késô századok szabad nemzedékei megemlékeznek majd azokról a szentekrôl és nagyokról, akik a szolgaságban is szabadok voltak.
Bár Az apostol témájánál fogva epikus költemény lenne, a lírai elemek uralkodóvá válnak benne fôképp a belsô monológokban megnyilvánuló töprengések, lírai meditációk révén. A lírai jelleget erôsíti a cselekmény fô vonalának eseménytelensége és epikai elnagyoltsága. A történet magva ugyanis a titkos nyomdában kiadott könyv megírása, az író elítélése és lázadása, merénylete a király ellen. Sovány meseszál ez, s ezt is csak röviden érinti Petôfi. - Versformáját jambikus lejtésű, rímek nélküli, szabad szótagszámú sorok alkotják.

Szabad ihletek

Petôfi nem tudott, nem is akart folytonosan politikai izgalmak között élni. Olykor elfáradt, kiábrándult, s tehernek érezte a magára vállalt népvezér-szerepet. Szeretett volna csak ember és költô lenni. A politikamentes tiszta költészet iránti vágya szólal még Miért kisérsz... (1848) című versében. Háromszor kiált fel három versszak élén: "Oh hadd feledjem, hogy polgár vagyok!" Szabadulni óhajtana "csak egy idôre" a "munkás hazaszeretet" örökös gondjaitól, s az "ifjuság, tavasz, költészet, szerelem" négyes ihletforrása után "vágyva nyúl keze". - Március óta legtöbb verse haláláig a politikához, a társadalmi gondokhoz-bajokhoz kapcsolódik, de a legszebb, legnagyobb versek mégsem ebbôl a témakörbôl valók.
A szerelmi líra darabjai közé sorolhatjuk Itt benn vagyok a férfikor nyarában... című költeményét. 25 éves, még messze van "az emberélet útjának felétôl", de már számvetést készít életérôl. Az egy szerelmen kívül mindenbôl kiábrándultnak festi magát. Az illúzióvesztés, a csalódottság hangulatát, érzelmeit képes beszéddel (metaforákkal) elôbb csak általánosságban jellemzi (1-3.): az ifjúság eltűnt tavaszával s megannyi szépségével szemben nemcsak a férfikor kiürült nyara áll, hanem ott kísért, "közelít" már a nyarat követô ôsz is viharaival, zörgô, száraz erdejével:
"Ćbrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a lomb..."
Az ifjúkor álmait szétzúzta "a rideg valóság szigorú keze", s a világ, az élet sötétségét "a gondok fojtó" levegôje tovább mélyíti.
A múltból mindinkább a jelenbe, az általános hangulat-meghatározásból a konkrét indoklásra tér át a költemény (4-5.): a felnôtt kijózanodás lemond a költôi sikerekrôl, hírnévrôl, ajkai nem isznak többé a "dicsvágy patakjából". A komor hangulatnak politikai kiábrándulás is az okozója (5.). A "megromlott satnya ivadék", a "pusztulásnak indult nép" látványa s a hazafiúi tehetetlenség érzése tovább fokozza és véglegesíti a tragikus kedélyállapotot. Ebbôl az egyre sötétedô háttérbôl mind nagyobb ragyogással sugárzik ki a refrén gondolata:
"Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!"
îgy lesz a mindenben csalódott, a politikából kiábrándult költô egyetlen és minden veszteséget pótló életértéke, lírai mentsvára a szerelem. Az utolsó (6.) versszak szenvedélyes vágyakozása ezért magasztosítja ezt az érzést az emberi létezés legfôbb értelmévé. A vers utolsó szava, a rímhelyzetben megismételt "csillagom" metafora magába sűríti az éjszakai sötétséget és ezt a sötétséget oldó, iránymutató ragyogást is.
A magánemberi szférába való menekülési vágy költeménye A hegyek közt című is, melyet a Zugligetben írt, idôrendben az elôzô költemény után. Felülrôl, a budai hegyek tetejérôl néz vissza a városra, ott lenn hagyva hazája s háza gondjait. A természetbe menekült, s nem hozott fel mást magával, "csak ami boldogságot ad": kedvesét és lantját. "A lant varázsjátéka bűvöl, feledtet; végig egyenlô, gyors ritmusa mintegy mesterségesen veri el a zavaró gondokat, hogy végül a természet teljes élvezése szabadítsa fel a költô fogékonyságát. Júlia is csak mint egy kedves természeti jelenség vegyül el a pihentetô szemléletbe: jön, megy, pillangót űz, virágot szed, koszorút köt." (Horváth János: i.m. 490. 1.) A közvetlen szemlélet a természet merengô csodálatába csap át, s a szépségtôl csordultig telt lélekbôl kitör a boldogság meghatottsága:
"Istenem, beh boldog vagyok!
Majd hogy sírva nem fakadok."
Az Itt van az ôsz, itt van újra... című vers "a kézen számlálható vezérművek sorából való" - jegyzi meg Németh G. Béla. "A magyar dal, a Petôfi-féle dal azon a magaslaton van itt jelen, ahová ezt a műformát a romantika, kivált a német-angol romantika emelte."
"Egy olyan enyhe, késô szeptemberi napon keletkezett, 1848-ban, amely már csak ajándék, csak ráadás volt a költô utolsó, legutolsó ôszére. A szép hegyes-lankás Erdôdön idôzött Petôfi akkor... azon a vidéken, ahol egy esztendôvel elôbb nászát tartotta Szendrey Júliával, s ahol most immár csak egy-két hét választotta el Júliát gyermekük világrahozatalától. - Emlékezés és tervezés, aggodalom és várakozás, gond és reménykedés tette feszültté ezeket a napokat. Mert a szabadságharc csatatereirôl most csupa lehangoló hír érkezett. Vereség vereség után... Ez a vers fölébe emelte a költôt a napi történéseknek anélkül, hogy elszakította volna tôlük... Közvetlen esztétikai hatását és értékét valószínűleg éppen ebben a fölemelkedésben kell keresnünk. A mindennapok egy megszokott (magán) idilljével indul a költemény, s az emberi történelem, az emberi lét végtelenére nyitott kilátással zárul.
Mint annyiszor, ezúttal is egy mindennapi beszédhelyzetet vesz fel kiindulásul Petôfi: a magában mélázó meditálóét, a maga elé zümmögô beszélôét."
Mint az elsô sort, az egész elsô strófát is állandósult közbeszédszólamokból építi fel. Hanghordozása bensôséges, familiáris, játékos, egy kicsit elérzékenyült. Ismétlései némi merengô, elégikus emelkedettséget is sugallnak. A verselés tökéletesen egybevág mind a hangsúlyos, mind a trochaikus ritmus lejtésével. - A második strófában a belsô monológ ugyan megmarad, de külsô leírássá, leíró jelenetezéssé alakul át: a beszélôt kiemeli, a táj középpontjává avatja, távlatot biztosít neki. A harmadik szakasz gyakran használt szólamai a nézôpontot az egyedi helyzetbôl az általános szemlélôdés síkjára helyezik át, s a hangnemet is átváltják a személyes monológból az általános eszmélkedésbe. A megújító álom kulcsképzete ebben a szakaszban fordul elô elôször. Ezt a felismerést, hogy az ôsz nem a halál, csak az álom, az újjászületés jelképe, a következô versszak (4.) gondolati ismétlései erôsítik meg. Az elalvásra készülôdés és a fák lehulló leveleinek látványa társítja a mostani vetkôzés, majd a tavaszi felöltözés rejtett erotikájú képét, melyrôl alig-alig dönthetô el, hogy a kedvesrôl van-e szó benne vagy a természetrôl (5.). Ebbôl az összemosódásból fakad a becézgetô gyöngédség (6.) és a szendergô természetet álomba ringató altató dal finom légiessége (7.).
A hangulat intimségének, bizalmasan bensôséges idilljének forrása is és résztvevôje is a költô mellett ülô kedves, az áldott állapotban lévô Júlia (8-9.). A természet álmát óvó, suttogó beszélgetés, a halk hitvesi csók óhaja a költeményt a nagy szerelmes versek hangulatával zárja le. "Az Itt van az ôsz, itt van újra... mégis a létezés dala, a létezés örömének dala: az ôsz itt - szemben az átörökölt hagyománnyal - nem a halál, hanem a megújuló élet szimbóluma. A vers metaforikája a termékenységben folyton megújuló, a halált folyton legyôzô létnek mítoszi emelkedettségű jelképezése." (Németh G. Béla: 11 vers. Tankönyvkiadó, Bp. 1977. - Az ódához emelt dal című tanulmány kivonata)
"De oldjuk meg saruinkat! Amaz égô csipkebokor van itt. - Az év végén: aki Petôfit ismeri, szereti, nem haladhat el meghatottság, szinte áhítat nélkül e költemény mellett." (Horváth János: i.m. 477. 1.)
"Hattyúdalnak" készült a költemény. Bár nem utolsó zendülése ez a költô lantjának, de azzal a tudattal írta 1848 végén, hogy hátha ez lesz az utolsó, hiszen a frontra készült Bem még harcoló seregéhez.
Petôfi minden esztendôben nagy verssel búcsúztatta az óévet (születése napjának elôestéjén), de egyszer sem olyan ünnepélyesen, mint az 1848-49. év fordulóján. - A költeménykezdet elfogódottságába még vegyül némi könnyedség: marasztalja a "pályavégezett évet", s felajánlja neki - ötletszerű gondolattársítás nyomán - megszületendô dalát, hadd világítson égô lámpaként a másvilági sötétségben. Lantjának enyelgô-kedveskedô megszólításában merül fel az "utolsó dal" gondolata s vele együtt a közeli halál lehetôsége. Ez az indítás fesztelenebb, derűsebb hangulatát ünnepi komolyságúvá változtatja, a dalt az óda felé közelíti. A hatodik versszaktól kezdve a legutolsónak vélt-szánt dalra való biztatás hangzik el, s egy ilyen végsô dal ihletébe "beleóhajtja, visszasírja lantjának minden jellemzô, neki kedves, ismerôs hangszínét". Vázlatos, de hű önarckép ez saját költészetérôl, melynek lényege a hangnembeli sokszínűség, a hangulati, érzelmi, kedélybeli ellentétekbe való átlendülés líraisága, mely tud vadul és szelíden, ragyogóan és sötéten, szomorúan és vígan is szólni. Ezt a szélsôséges ellentétek közti vibrálást példázza a szenvedélyt és méla hangulatot kifejezô vihar- és szellô-metafora, valamint a két szorosan összetartozó fogalom: "ifjúság" és "szerelem" egymásnak ellentmondó jelzôje ("mulandó", "múlhatatlan"). A legutolsó dal fájdalmas eshetôsége csalja ki az élet sejtett véghatárán lantja húrjának valamennyi rezdülését, s így emelkedik a "dal" az óda magaslatára. A záró strófa az idô bérceinek visszhangzásával az idôtlenségbe lendíti - nyitottá téve, lezáratlanul hagyva - ez "utósó dalt":
"Hirtelen ne haljon ô meg!
Zengjék vissza az idônek
Bércei, a századok."
Zengik is folytonosan, mint ahogy Csokonai írta (a Múzsák barátjáról):
"Századjai az elmúlásnak
Ćtaladják ôtet egymásnak,
 És megôrizik hűséggel."
Búcsú egyszersmind ez a vers (Az év végén) "az élettôl is, ez ifjú és még szerelemmel gazdag szép élettôl, melyet költészetével annyira egynek tud." (Horváth János: i.m. 478. 1.)
Ez után a vers után már csak véres karddal írt költemények következnek - kettô kivételével. Az egyik az 1849 márciusában írt Pacsirtaszót hallok megint..., mely a harci zaj közepette az idilli pillanatot ragadja meg: a madárdal juttatja eszébe, hogy nemcsak gyilkos eszköz, katona, hanem költô is egyben. Az emlékezet felidézi a költészet és a szerelem, "e két istennô" áldásait, a remény pedig segíti megálmodni a múlt boldogságát a jövôben is: - A másik vers a Szüleim halálára című megrendítô siratóének.
Legutolsó költeménye, a Szörnyű idô... a teljes lelki összeomlást, a legsötétebb reménytelenséget sugallja: a végsô megsemmisülés riadt látomását jeleníti meg. Nincs szó már világszabadságról, emberiségrôl: egyetlen nemzet, a magyar végromlását jajongja el, amelynek kiirtására megesküdött az ég, a háború, a döghalál. A legszörnyűbb vízió, hogy e népnek s ez apokaliptikus harcnak a híre is elenyészik, mert nem marad egyetlen ember sem, aki túléli e borzalmakat. De ha ilyen akadna is, híradását az utókor "egy ôrült, rémülésteli, zavart ész meséjének" fogja fel majd.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése