A magyar regény kezdetei
A regény - vagy korabeli elnevezés szerint
"román" - a 18. század utolsó évtizedeiben s a 19. század elején
egyszerre nagy tömegben jelent meg a magyar irodalmi életben. Divat lett a
regény az olvasók között, az érdeklôdés e műfaj iránt egyre nôtt. Több száz
szépirodalmi alkotás, leginkább kalandos történet igyekezett kielégíteni a
megnövekedett igényeket. Ezek túlnyomó többsége meglehetôsen színvonaltalan.
Rendszerint idegen nyelvű műveket fordítottak le, pontosabban "magyarítottak",
néha annyira átalakítva, átdolgozva, hogy az értékesebb alkotások alapszövegére
is alig-alig lehet ráismerni.
Eredeti munkák ritkán akadtak köztük. Ezek
közül kiemelkedik Kármán József Fanni hagyományai és Bessenyei György Tariménes
utazása.
A jelentôsebb eredeti magyar regények
megszületésének idôszaka a 19. század 30-as éveire esik.
Fáy Andrást (fái; 1786-1864) a "nemzet
mindenesének" szokták nevezni. Széles körű közéleti tevékenységet fejtett
ki. Megszervezte az elsô takarékpénztárt, volt színigazgató, országgyűlési
képviselô; irányította a Kisfaludy Társaságot.
ž írta a magyar irodalom legelsô társadalmi
regényét, A Bélteky-házat (1832). Ugyanazon család két nemzedékének, az apának
és fiának ellentétében mutatja be a konzervatív és a reformokért lelkesedô
nemesség típusait. A családfô, Bélteky Mátyás műveletlen, parlagi nemes, aki
durvaságával halálba gyötri feleségét is. Fia, Gyula művelt, világlátott ember
lesz. Szembekerül apjával, s kénytelen elhagyni a szülôi házat. A regény végén
elrendezôdnek az ellentétek, s a fiatal hôs szerelme oldalán, barátai
társaságában az új Magyarországért kíván munkálkodni.
A magyar regény igazi sikere Jósika Miklós
(józsika; 1794-1865) nevéhez fűzôdik. Nemcsak 117 kötetben kiadott 78 regénye
teszi szükségessé nevének megemlítését, hanem mindenekelôtt legelsônek
megjelent és legjobb regénye, az Abafi (1836), melyet a kortársak ôszinte
bámulattal fogadtak. Az Abafival írója a magyar romantikus történelmi regényt
teremtette meg.
Báró Jósika Miklós Erdély szülötte volt.
Kolozsváron végezte iskoláit, majd katonának állt be. Részt vett a napóleoni
háborúkban, s közben bejárta fél Európát. A bécsi kongresszus idején, 1815-ben
az osztrák fôvárosban az elôkelô tisztek vidám, fényűzô életét élte, de közben
művelôdött is. Tudott németül, franciául, spanyolul, olaszul és angolul. - A
katonaságot otthagyva vidéken gazdálkodott. A világosi katasztrófa után
emigrációba kellett vonulnia, s többé nem is tért vissza hazájába.
A regényírásban Walter Scott volt a
példaképe. - Az Abafi cselekménye Erdélyben játszódik az 1590-es években. A
regény arról szól, hogy a züllött és kicsapongó életet élô Abafi Olivérban az
elsô jótett tudata tiszta, nemes érzelmeket ébreszt. Szembefordul múltjával, elszakad
a rossz társaságtól, a javulás útjára tér, s a közösség javának önzetlen
harcosa lesz. A regény elôszavában az író is hangsúlyozta, hogy "erôs
akarattal minden aljast le lehet gyôzni", s a gyakori visszaesések
ellenére is "a lelki erô diadalt nyer, ha tud akarni".
A fordulatos cselekményszövésben Jósika
felhasználta a korabeli romantika egész kelléktárát: a titkolt szerelmi
epekedést, a rejtett érzelmek kibeszélését öntudatlan lázas álomban, a
gyermekcserét, a szerelmi önfeláldozást, a cselvetést, gyilkosságokat,
párviadalokat stb.
Eötvös József
Társadalomábrázolásában és
történelemszemléletében Eötvös jutott a legközelebb a realizmushoz a reformkor
prózaírói közül, de a cselekménybonyolításban még nem tudott elszakadni a
romantika hagyományos megoldásaitól.
Báró Eötvös József (1813-1871) Budán
született konzervatív érzelmű, a bécsi udvarhoz hű nagybirtokos családban.
Gyermekkorának legszebb éveit a Fejér megyei Ercsiben, anyai nagyapja modern,
tôkésített birtokán töltötte. Apja állítólag azért bízta meg nevelésével a
Martinovics-mozgalomban részt vett, börtönviselt Pruzsinszky Józsefet, hogy ez
a szigorú, morózus ember elriassza fiát a forradalmi eszméktôl. Az apai szándék
nem vált valóra: a fiatal Eötvös - valószínűleg nevelôje révén is - magába szívta
a felvilágosodás gondolatait, Voltaire és Rousseau tanításait. Tanulmányait a
budai gimnáziumban és a pesti egyetemen végezte, utána vármegyei hivatalnok
lett. Irodalmi pályakezdése Kazinczy és Kölcsey jegyében indult.
Emberi-politikai eszményképéül Kölcseyt választotta, akivel az 1832-36-os
pozsonyi országgyűlésen ismerkedett meg. Kölcsey Eötvöst "szeretetre méltó
lelkes gyermeknek" nevezi Országgyűlési naplójában.
Eötvös látókörét nagyban tágította,
társadalmi-politikai szemléletét még inkább megszilárdította 1836-37-ben tett
nyugat-európai körutazása. Eljutott Svájcba, Németalföldre, Angliába,
Franciaországba és Németországba.
Politikai felfogása, baráti köre az ún.
centralisták csoportjába vonzotta, melynek egyik szellemi vezetôje lett. A
centralisták (Szalay László, Trefort Ćgoston, Csengery Antal, Irinyi József
stb.) sokoldalúan képzett, értelmiségivé lett fiatalemberek voltak, akik
tudományosan megalapozott politikai programot dolgoztak ki. Erôs központi
hatalmat kívántak az országban (innen származik elnevezésük is), támadták a
nemesi vármegyék autonómiáját, mert ebben a nemesi kiváltságok és a maradiság,
a hatalmi önkényeskedés támaszát látták.
1848-ban a Batthyány-kormány vallás- és
közoktatásügyi minisztere lett. A fegyveres szabadságharctól visszariadt,
elítélte a Béccsel való nyílt szembeszállást, s 1848 ôszén családjával együtt
Münchenbe emigrált.
1851-ben tért vissza Magyarországra. Az
1867-es kiegyezés után ismét elvállalta a megalakuló kormányban a
kultuszminiszteri tárcát. Sikerült a parlamenttel elfogadtatnia és törvénybe
iktatnia az általános és kötelezô népoktatást (1868. évi 38. törvénycikk).
1871-ben halt meg. Ercsiben temették el a
Duna partján álló, maga által épített kápolna kriptájában. (Ma már nem ott
pihen; a közelmúltban vandál kezek kifosztották a kriptát, a három koporsót
összetörték, a csontokat szétszórták; az összeszedett maradványokat Ercsi
fôterén helyezték az anyaföldbe.)
Eötvös regényei
Eötvös szépprózai munkásságának legértékesebb
része az a három regény, amely még 1848 elôtt született.
A karthausi (1839) szentimentális-elégikus
énregény, naplóformában megírt vallomásregény. Elôször az 1838-as nagy pesti
árvíz idején tönkrement Heckenast nyomdász megsegítésére kiadott Ćrvízkönyvben
jelent meg folytatásokban (1839-1841).
A cselekmény az 1830-as évek
Franciaországában játszódik. Az események elbeszélôje és fôszereplôje Gusztáv,
egy francia grófi család gyermeke. - Egy napon testben-lélekben megtörve,
kiábrándultan és betegen felvételét kérte az örökös némaságot fogadó karthausi
szerzetesek rendjébe. Orvosának kérésére - az emberek okulására - írta meg
csalódásainak, szenvedéseinek szomorú történetét.
Gusztáv magába zárkózó, érzékeny lélek.
Szoros barátság fűzi régi kollégiumi barátjához, Armand-hoz (arman), s rajongó
hevülettel szereti Júliát, a szép, fiatal özvegyasszonyt. Mindkettejükben
csalódnia kell: Júlia mást szeret, Armand pedig elárulja (ô közvetíti Júlia
szeretôjének levelét).
Hogy felejtsen, Gusztáv két év alatt beutazza
új barátjával, Arturral egész Európát. Felejteni mégsem tud, s visszatérve
Párizsba viharos és zajos szórakozásokban próbál vigasztalást keresni.
Fogadásból - lelketlenül - elcsábít egy szegény polgárleányt, Bettyt (betti),
aki pedig igazán megszereti ôt. Betty késôbb belehal csalódásába, Júlia, miután
kedvese elhagyta, a bűn útjára lép (testét bocsátja áruba), Artur pedig
öngyilkosságot követ el.
A lelki megrázkódtatások, az önvád mardosásai
összetörik, beteggé teszik Gusztávot, s békét, megnyugvást már csak a
kolostortól remél - hiába. Súlyos tüdôbetegsége hamarosan sírba viszi.
A karthausi mégsem a lemondás, a csüggedés
regénye. Hatásosan és nagy meggyôzô erôvel hirdeti a reformkornak azt a
figyelmeztetô tanítását - mely Vörösmarty költészetébôl és Kölcsey
Parainesisébôl is ismerôs -, hogy az önzô, az egyéni célokat, élvezeteket
hajszoló élet boldogtalanná teszi az embert; az egyén legnemesebb hivatása a
használni-akarás, a közösség szolgálata.
Ezt a végsô parainesist köti Gusztáv is ifjú
olvasói szívére. A regény utolsó naplófeljegyzésének egyik dallamosan zengô
szép körmondata így hangzik: "S ha netalán napok jönnének, hol szívetek,
elfáradva annyi kínzó tapasztalás után, kételkedni kezd; ha erôtök a nehéz
pályán, melynek célja, mennyivel tovább jártatok, annyival messzebbre száll,
ellankadott: akkor gondoljatok reám, éltemnek emléke ôrizze meg önösségtôl
lelketeket; bús napjaitok el fognak múlni; a világ fájdalmát kedveseitek
ölelései, kedveseitek sértéseit a világ ki fogja pótolni, csak az önösnek nincs
vigasztalása e földön." - A külföldrôl hazatérô fiatal író reményei szólalnak
meg itt.
Eötvös a francia polgárkirályság romlott,
gátlástalan társadalmának keserű bírálatát a fôhôs lelki életének, érzelmi
világának mélyreható, finom elemzésével kapcsolta össze. - A történet
elbeszélését gyakran szakítják meg hosszabb elmélkedések, lírai áradozások; ez
s a kissé nehézkes körmondatos stílus akadályozza a könnyed, folyamatos
olvasást.
A körmondat művészi szerkezetű többszörösen
összetett mondat. - Szerkezeti sajátossága, hogy két fôrészre oszlik: elô- és
utószakaszra. A fô mondanivalót az utószakasz tartalmazza; az elôszakasz
elôkészíti, megvilágítja ezt a fô gondolatot, és felkelti az érdeklôdést
iránta.
A falu jegyzôje (1845), Eötvös második
regénye keserű szatíra a feudális Magyarországról, a nemesi vármegyék durva
lelkű és megvesztegethetô urainak hatalmaskodásáról, s így lesz ez a regény az
író centralista nézeteinek valóságos kiáltványává.
Ezzel a regénnyel ugyanis a reformkor
politikai küzdelmeibe kívánt beleszólni. Meggyôzôdése volt, hogy megfelelô és
kellô idôben végrehajtott reformokkal meg lehet elôzni a rettegett
népforradalmat, elmulasztásuk viszont nemzeti katasztrófához vezet. E feladat
szolgálatába állította ezt az elkötelezett irányregényét. A falu jegyzôjében
olvasható felfogása az irodalom társadalmi szerepérôl: "A költészet kedves
játékká aljasul, ha a kor nagy érdekeitôl különválva, nem a létezô hibák
orvoslása, nem az érzelmek nemesítése után törekszik."
Az érdekfeszítô eseménysorozat, mely egy
bűnügyi történet köré csoportosul, egy elképzelt színhelyen, a típussá emelt
Taksony vármegyében történik - valahol az Alföldön, a Tisza mentén.
Az író egyetlen vármegyében sűríti össze a
19. századi megyei élet sajátos színhelyeit az alispán kastélyától a tömlöcig;
valamennyi jellegzetes eseményét: a tisztújítást, a politikai tanácskozásokat,
a fôispáni látogatást, a statáriális bíráskodást, az adószedést,
betyárüldözést, tarokk-játszmát, a paraszti robotot stb., s felvonultatja
legtipikusabb alakjait: a falusi szegénység képviselôit, a megyei
tisztviselôket, a táblabírákat. Ami visszaélés, törvénytelenség és embertelen
kegyetlenség csak elôfordulhatott az országban, az mind föllelhetô Taksony
megyében. - Az író így fordul könyve végén olvasóihoz: "Ha a képet, melyet
elôtökbe állítottam, valótlannak tartjátok, gyôzzetek meg, hogy mind a dolgok,
melyekrôl szóltam, ha nem is egy megyének szűk határai között, de hogy nem
történhetnek, hogy nem történnek hazánkban, s áldani foglak e meggyôzôdésért;
valamint legforróbb óhajtásom az, hogy e regény minél elôbb valószínűtlenné váljék."
A regény két fôhôse közül az egyik maga a
címszereplô: Tengelyi Jónás, Tiszarét felvilágosult, szabadelvű, a néphez
közelálló jegyzôje; a másik a derék paraszt, Viola, akit Nyúzó Pál
fôszolgabíró, a megyei önkény és kegyetlenség megtestesítôje gyilkosságba
hajszolt és betyárságba kényszerített.
A látszólag terjengôs, olykor bôbeszédűnek is
tűnô regényt szilárd szerkezetbe fogja a cselekményszövésnek az a vonása, hogy
a bonyodalom mozgatója voltaképpen egyetlen intrika: a mű valamennyi
szereplôjét ez a cselszövés indítja cselekvésre. Réty alispán becsvágyó, gôgös
és hisztérikus felesége - ügyvédjük, Macskaházy segítségével - ellopatja
Tiszarét papjának, Vándory Boldizsárnak iratait. Vándory ugyanis az alispán
mostohatestvére, s iratai birtokában bármikor igényt tarthatna a Réty-vagyon
fele részére. Ettôl retteg, s ezt akarja megakadályozni Rétyné. S mivel a pap a
maga személyes okmányait egy korábbi sikertelen betörés után a jegyzô hivatali
vasas ládájában ôrizteti, Macskaházy egyúttal megszerzi Tengelyi nemesi levelét
is, hogy a jegyzô ne indulhasson a megyei tisztújítási választásokon. A
konzervatív nemesi pártnak sikerül így Tengelyit lehetetlenné tenni, sôt hamis
látszatok alapján Macskaházy meggyilkolásának vádjával börtönbe is zárják.
Viola hálája és önfeláldozása szabadítja ki tömlöcébôl: a pandúrok által
halálosan megsebesített becsületes betyár bevallja, hogy ô szúrta le
Macskaházyt, s visszajuttatja jogos tulajdonosaihoz az ellopott iratokat.
Tengelyi ügye tehát tisztázódik, nem marad folt becsületén, de az események
annyira összetörik, hogy visszavonul a közélettôl, s gyümölcsfákat ápol.
A regény mégsem pesszimista kicsengésű: a
korrupt tisztviselôket leváltják, Réty alispán lemond hivataláról, s a megyei
élet megtisztul. Mert Taksony vármegyében sem csak hatalmukkal visszaélô,
romlott nemesek élnek. Maga az alispán sem ilyen, legfeljebb gyenge, második
feleségének befolyása alatt álló ember. Tengelyi mellett áll mindvégig Vándory
Boldizsár; az ô ügyét támogatja a ragyogó jellemű Völgyessy megyei fôjegyzô is,
akinek alakját Eötvös Kölcsey Ferencrôl mintázta. A fiatalok pedig, Réty Etelka
és Kislaky Kálmán, Tengelyi Vilma és Réty Ćkos kezdettôl fogva a nép sorsát
felkaroló, az igazságtalanságok ellen küzdô, tiszta szívű, cselekvô
regényhôsök. Violát pl. Kislaky Kálmán - szülei jóváhagyásával - szökteti meg a
siralomházból. Végül a szerelmesek is megtalálják egyéni boldogságukat: Ćkos
feleségül veheti - mostohaanyja öngyilkossága után - apja beleegyezésével
Tengelyi Vilmát, Kislaky Kálmán pedig elnyeri Etelka kezét. - A regény az
alföldi rónaság gyönyörű leírásában a boldog jövô látomásával zárul.
A realisztikus jellemábrázolás s a valósághű
társadalomrajz mellett Eötvös műve ôrzi még a romantikus cselekménybonyolítás
több hagyományos elemét: az eseményszál egyes láncszemeit igen gyakran merô
véletlenek, titokban kihallgatott beszélgetések kapcsolják össze. Körmondatos
stílusa, helyenként száraz nyelve a mai olvasó számára nehézkesnek tűnhet.
A Magyarország 1514-ben (1847) című regény
mögött ott komorlik az 1846-os galíciai parasztfelkelés szörnyű, ijesztô
tapasztalata. A Dózsa-féle parasztháború felidézésével Eötvösnek az volt a
célja, hogy felhívja a nemesség figyelmét a reformok elmulasztásának tragikus
következményeire, az erôszakos, vad bosszúállásra. A parasztfelkelés elbukása s
kegyetlen megtorlása ugyanakkor arra is rávilágít, hogy a forradalom nem old
meg semmit, csak még nagyobb nyomorba taszítja a népet. - A végsô
következtetést a mozgalom egyik irányítójával és szellemi vezetôjével, Mészáros
Lôrinc ceglédi pappal mondatja ki az író: "Az út... nem vala az, mely
célhoz vezethet. Az igazság diadalát nem vad erôszak fogja kivívni. A nép
szabaddá nem válhatik, amíg azt lelki sötétség fogja körül... A magas cél,
melyért e szív dobogott, azért, mivel el nem érhetém, még nem elérhetetlen.
Nagy volt, azért látszék oly közelnek; de meg vagyok gyôzôdve, hogy az emberi
nem, ha századok után is, el fog jutni oda; s dolgozni, hogy e pillanat mielôbb
eljöjjön, ez feladata életemnek."
Negyedik regénye, A nôvérek (1857) nem éri el
az elôzôek esztétikai színvonalát. Különbözô társadalmi környezetben felnövô
két leánytestvér sorsát mutatja be: az elôkelô viszonyok között élô boldogtalan
lesz, míg a szegénységben maradt leány szerelmes asszonyként boldogan, megelégedetten
éli életét.
Eötvös József lírai költészete a Kölcsey-féle
érzelmesség és világfájdalom jegyében bontakozott ki. Egyik legszebb versében,
a Búcsúban (1836) korai érzelmes hangja átadja helyét a hazája miatti gond
felelôs komolyságának. A "szentelt fájdalom" borongós, könnyes
hangján idézi fel múltunk emlékhelyeit, Rákos szent határát, Buda várát, Mohács
véröntözte mezejét s a hazát átszelô, a "hon könnyének" jelképévé
emelt nagy folyót, a Dunát. De él még a reménység a sír felett is: a fájdalmas
múltidézés mögött ott rejtôzik - az elsô és az utolsó strófában - a
"virányain" majdan virágzó hon látványa is.
Költôi elveinek megfogalmazása az Én is
szeretném... (1846), mely a Victor Hugo-i költô-eszményt állítja példaképül.
Eötvös a francia íróról készített tanulmányában (1837) azt fejtegette, hogy
Victor Hugo azért nagy költô, mert "minden, amit énekelt..., népérzemény
vala". - Válasz ez a költemény A falu jegyzôjét ért támadásokra is.
Büszkén és önérzetesen vállalni meri költészetét: a nép szolgálatát, ezrek
kínjainak kimondását, s szentenciaszerűen szögezi le:
"Kit nem hevít korának érzeménye,
Szakítsa ketté lantja húrjait."
Petôfi Sándor
Életpályája
A Bessenyei Györggyel elindult irodalmi
megújulás Petôfi Sándor (1823-1849) költészetével jutott el a csúcspontra: neve
a magyar irodalmi közvéleményben összeforrott a költészet fogalmával. Művészete
a romantika kiteljesedését, de egyben annak meghaladását is jelentette.
"Külföldön Petôfi a legismertebb költô máig. ž az istenek magyar kedvence.
Mindent megkapott, hogy nagy költô lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot.
Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú s méretű életmű maradt utána, mely
korfordulót jelentett nemzete irodalmában." (Németh G. Béla - A magyar
irodalom története. Kossuth Kiadó, 1982. 170. 1.)
Diákélet
Kiskôrösön született 1823. január 1-én. Apja
Petrovics István mészárosmester, édesanyja Hrúz Mária, aki szlovák anyanyelvű
volt, s alig tudott magyarul; férjhezmenetele elôtt cselédként, mosónôként
dolgozott. - A kis csecsemôt még születése napján megkeresztelték a lutheránus
templomban, a bába ugyanis csak pár órát jósolt neki, olyan gyöngécskének
látszott.
1824 októberében a család Kiskunfélegyházára
költözött. A gyermek itt tanult meg magyarul, itt kezdett eszmélkedni, ezért is
nevezi ezt a várost születése helyének Szülôföldemen (1848) című szép versében
- máig tartó vitát keltve ezzel a tudósok között szülôhelyérôl.
A család jó körülmények között élt, s anyagi
felemelkedésük éppen Félegyházán kezdôdött. Az ügyes családapa nemcsak itt,
hanem egyidejűleg Szabadszálláson is bérelte a mészárszéket, saját és bérelt
földeken gazdálkodott, ingatlanok tulajdonosa lett.
A tisztes jómód, csaknem gazdagság lehetôvé
tette a gyermek (Sándor és öccse, István) gondos taníttatását. Petôfi igen sok,
összesen kilenc iskolában tanult - változó eredménnyel -, ez azonban azzal az
elônnyel járt, hogy deákpályája befejezésekor, még nagyon fiatalon, igen gazdag
élettapasztalattal rendelkezett. Az apa egyre jobb és igényesebb iskolákba
igyekezett járatni fiait. - A kis Petrovics Sándor iskolai tanulmányait Félegyházán
kezdte; három évig Kecskeméten tanult, majd egy jó félévig Szabadszálláson
(szülei ideköltöztek idôközben). A következô három tanévet már a dunántúli
Sárszentlôrincen végezte (1831-1833) az itteni algimnáziumban. Az apa azonban
német szóra kívánta fogni fiát, ezért két évig a német nyelvű Pesten
taníttatta, elôbb az evangélikus német, majd a híres piarista gimnáziumban. A
pesti két évben igen gyenge eredményeket ért el. Ezután három esztendôt Aszódon
töltött 1835-tôl 1838-ig, s itt a legelsô tanulók egyike. 1838-ban a tanév
végén pl. ô mondja a záróünnepségen a búcsúbeszédet. Ez az 54 hexameterbôl álló
költemény (Búcsúbeszéd - más címmel: Búcsúzás 1838-ik évben) Petôfi elsô ránk
maradt verse. Śti jegyzetek (1845) című útirajzában így emlékezik vissza az
aszódi "eseménydús három esztendôre": "1. Itt kezdtem verseket
csinálni. - 2. Itt voltam elôször szerelmes. - 3. Itt akartam elôször színésszé
lenni." - Aszódról Selmecbányára került: 1838. augusztus 1-jén iratkozott
be a selmeci líceumba. Szláv neve ellenére a magyar önképzôkör, a Nemes Magyar
Társaság tagja, s nevét és verseit több ízben megörökítették a kör
jegyzôkönyvében. Itt ismerkedett meg alaposabban az újabb magyar költészettel,
elsôsorban Gvadányi Józseffel, Csokonaival és Vörösmartyval. Tanulmányait
azonban eléggé elhanyagolta, s nem is tudott beilleszkedni az iskola pánszláv
légkörébe. Félévkor (1839-ben) hittanból és római régiségtanból "alig
kielégítôt" kapott, magyar történelembôl pedig megbukott.
Édesapja, aki 1838-ban anyagilag tönkrement,
elszegényedett, dühös indulatában azt írta fiának, hogy "leveszi róla a
kezét". Ekkor kezdôdött életének az az 5-6 éve, mely telve volt nyomorral,
szenvedéssel, örökös vándorlással. 1839 februárjának közepén, kemény téli
hidegben gyalog elindult Pestre. Március elején érkezett meg, s beállt a
Nemzeti Színházhoz kisegítô munkásnak. Nem sokáig maradt itt: szülei kérésére
hazament. Májustól szeptemberig a Vas megyei Ostffyasszonyfán élt egyik
rokonánál, aki megígérte, hogy tovább taníttatja. Ebbôl azonban semmi sem lett,
s kétségbeesésében meg dacból is 1839. szeptember 6-án Sopronban (a rokon fiúk
ebben a városban folytatták iskolájukat) beállt önként katonának a császári
hadseregbe. A következô tavaszon alakulatával együtt Grazba érkezett, külföldre
jutott. A vékony, gyenge testalkatú fiú azonban (alig múlt 16 éves) nem bírta a
katonai élet megpróbáltatásait, a sok megerôltetô gyalogmenetet s
megbetegedett. Zágrábban katonai kórházban ápolták (itt már vért hányt), s
végül betegeskedésre való hajlama miatt 1841 februárjának végén elbocsátották a
katonaság kötelékébôl - Sopronban.
Vándorévek
Leszerelése után sehol sem lelte meg
nyugalmát: éveken át ide-oda cikázott - gyalog - az országban. Sopronból Pápára
ment. Március végéig (20-ig) idôzött itt az Ostffyasszonyfán megismert Orlay
Petrics Soma vendégeként, s eközben néhány hétig a gimnázium tanulója is volt.
Innen Pozsonyon keresztül Dunavecsére gyalogolt szüleihez, majd Pest, Selmec és
újra Dunavecse voltak nyugtalan vándorlásának állomásai. Ozorán felcsapott
vándorszínésznek (1841. június végétôl szeptemberig), de 1841 októberében
visszatért Pápára tanulni. Itt ismerkedett meg és kötött szoros barátságot
Jókai Mórral. 1842 júliusáig tanult a pápai kollégiumban. îrói sikert is hozott
már ez az esztendô: 1842. május 22-én az Athenaeum című folyóiratban megjelent
nyomtatásban elsô verse, A borozó. Augusztusban egy hetet Komáromban töltött
Jókaiéknál, majd Mezôberenyben Orlaynál vendégeskedett, közben meg-meglátogatta
elszegényedett szüleit Dunavecsén. 1842. október végén Pápán örökre abbahagyta
az iskolai tanulást pénztelensége miatt. - Itt kell megjegyezni, hogy bár
középiskolai tanulmányait nem fejezte be, de Petôfi késôbb igen alapos
műveltséget szerzett, "sokat s az erôs gondolat olvasztó tüzével
olvasott". Tudott latinul, németül, franciául, angolul (Shakespeare-t
fordított).
Ismét színész lett: 1842 novemberétôl 1843
januárjáig Székesfehérváron, majd három hónapon át Kecskeméten szerepelt. Nem
volt tehetségtelen színész, bár kiemelkedô sikereket nem könyvelhetett el. - A
kecskeméti társulatot otthagyva Pestet és Pápát is érintve Pozsonyba gyalogolt,
s itt más munka híján az Országgyűlési Tudósításokat másolta (április, május,
június). A pozsonyi nyomorban született Távolból című költeménye. Az itteni
szegénységbôl, koplalásból szinte menekült Pestre. 1843 nyarát - Pesten és
Gödöllôn - azzal töltötte, hogy a Külföldi Regénytár részére németbôl két angol
regényt fordított le, s a tiszteletdíjak enyhítettek anyagi gondjain.
Kapcsolatba került a fôvárosi értelmiségi ifjúsággal, s naponta megfordult a
Pilvax kávéházban.
1843 ôszén Debrecenben ismét felcsapott
színésznek, s egy kisebb együttessel Diószegre vándorolt, onnan Székelyhídra.
November végén nagybetegen vánszorgott vissza Debrecenbe, s a hideg telet ebben
a "kövér" városban húzta ki - pénztelenül, "éhezve, fázva,
betegen egy szegény, de jó öregasszonynál". Ezen a télen határozta el,
hogy felhagy a színészi ábrándokkal. A maga gyöngybetűivel összeírta addigi
legjobb verseit (vagy nyolcvanat), s 1844 februárjában süvöltô szélben, havas
esôben nekivágott a pesti útnak azzal a szándékkal, hogy költô lesz. Felkereste
Vörösmarty Mihályt, aki már a korábbi években is segítette anyagiakkal, s az ô
ajánlatára a Nemzeti Kör vállalta verseinek kiadását. Errôl így számol be XI.
úti levelében: "A végsô ponton álltam, kétségbeesett bátorság szállt meg,
s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely
kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál. A nagy férfi átolvasta
verseimet, lelkes ajánlására kiadta a Kör, s lett pénzem és nevem. - E férfi,
kinek én életemet köszönöm, s kinek köszönheti a haza, ha neki valamit
használtam vagy használni fogok, e férfi: Vörösmarty."
Az elismert költô
Vörösmarty és Bajza József támogatásával
Vahot Imre segédszerkesztônek vette maga mellé az 1844. július 1-jén meginduló
Pesti Divatlaphoz (a Regélô Pesti Divatlap utódja). A divatlap a kor egyik
népszerű képes folyóirattípusa volt: divatképek mellett szépirodalmi
közleményeket - verseket, novellákat - is közreadott. - Ćllásának elfoglalása
elôtt majdnem két hónapot szüleinél töltött Dunavecsén - nyugodtan,
megbékélten, boldogan.
1844 októberében megjelent A helység
kalapácsa című komikus eposza, s két hét múlva (1844. november 10.) elsô
verseskötete is napvilágot látott Versek 1842-1844 címmel, s belefogott a János
vitézbe (1845. március 6-án jelent meg).
Pesten megismerkedett Vachott Sándor (Vahot
Imre testvére) sógornôjével, a 15 esztendôs Csapó Etelkével, a kislány azonban
1845. január 7-én váratlanul meghalt. Az ébredezô, de meg nem valósult
szerelemvágy és a gyász költeményeit egy versciklusba gyűjtötte össze
(Cipruslombok Etelke sírjáról; 1845 márciusában jelent meg könyvalakban).
1845. március végén kilépett a Pesti Divatlap
szerkesztôségébôl. - 1845. április 1-jén indult el felvidéki körútjára, mely
valóságos diadalmenet volt: mindenütt lelkesen üdvözölte az ifjúság a már
népszerű költôt. E felsô-magyarországi útról készült Śti jegyzetek elnevezésű
útirajza a nyár folyamán került kiadásra.
Egy újabb sikertelen szerelem következett
életében: megismerte a szép, szôke gödöllôi lányt, Mednyánszky Bertát,
szeptemberben megkérte a kezét, de a lány apja hallani sem akart a házasságról.
A Berta-szerelem szép verseit a Szerelem gyöngyei versciklusban adta ki 1845
októberében.
Nyugtalan volt, sokat utazgatott, s
valamiféle kedélybetegség, borúlátás uralkodott el rajta. Barátaival is nehezen
tudott kijönni, s gyakran ellátogatott elszegényedett szüleihez
Szalkszentmártonba. 1845. november 10-én megjelent második verseskötete (Versek
II.). November közepétôl 1846. március 10-ig leginkább otthon,
Szalkszentmártonban tartózkodott - keserű, kétségbeesett, világmegvetô
hangulatban. Lelkiállapotának hű tükre az a Szalkszentmártonban írt 66
epigramma, amely könyvalakban 1846 áprilisában jelent meg Felhôk címmel. 1846
elején elkészült Tigris és hiéna című drámája, s késôbb regényén, A hóhér kötelén
dolgozott.
Fordulópont
1846 tavasza fontos fordulópont Petôfi
életében és költôi útján. A május 22-én Dömsödön kelt (szülei áprilisban ide
költöztek Szalkszentmártonból) s Várady Antalhoz címzett költôi levele
megváltozott hangulatát, a kedélybetegségbôl való kigyógyulást bizonyítja. A
tréfás, évôdô hangnem derűsre forduló életszemléletét jelzi, az episztola
befejezése pedig új politikai tájékozódásáról is hírt ad.
Márciusban visszatért Pestre, s türelmetlen
tettvággyal vetette bele magát az irodalmi-politikai életbe. A lapkiadók
"zsarnoksága" ellen szervezni kezdte a Tízek Társaságát, tíz fiatal
író szövetségét; új folyóiratot szeretett volna indítani Pesti Füzetek néven.
Terveit nem tudta megvalósítani.
1846. szeptember 8-án - szatmári útja
alkalmával - a nagykárolyi megyebálon megismerte a 18 éves Szendrey Júliát, az
erdôdi jószágigazgató kissé szeszélyes, irodalomértô leányát. Már a legelsô
találkozás szenvedélyes szerelmet ébresztett Petôfiben, Júlia azonban nem
érezte - mint írta - a szerelem "spontaneitását", s nem volt képes
azonnal dönteni. Nem az udvarló férfi szépsége, csak költôi hírneve ragadta
meg, s a nyílt, egyenes választ hónapokon át halogatta. A szerelmi regény
minden mozzanatát ôrzik a költemények, s a Reszket a bokor, mert... (1846.
november) kezdetű vers ha nem is a szerelem végét, de már a Júliáról való
lemondás szándékát sejteti. Ezt Júlia is észrevette. A vers 1847 januárjában
jelent meg az Életképekben. Júlia olvasta, s "a zárdabeli kislányok
együgyűségével használja fel az elszakadt fonál összekötésére, melyet aztán egy
lasszóvetô biztonságával ránt majd meg" (Illyés Gyula). Egyik közös
barátjuk Petôfihez küldött levelének végére utóiratot biggyesztett, ennyit:
"1000-szer Júlia". Ez a két szó eldöntötte Petôfi sorsát. 1847.
szeptember 8-án, megismerkedésük évfordulóján Erdôdön megtartották az esküvôt a
szülök tiltakozása ellenére. A mézesheteket Teleki Sándor gróf koltói
kastélyában töltötte az ifjú pár.
Az 1847-es év meghozta számára az igazi
barátot is. Február 4-én olvasta Arany János Toldiját, s még aznap lelkes
prózai és költôi levélben üdvözölte az ismeretlen nagyszalontai jegyzôt, s
ettôl kezdve élénk és egyre bensôségesebb levelezés bontakozott ki köztük.
Koltóról Kolozsváron keresztül Nagyszalontára utaztak Aranyék meglátogatására.
November elején érkeztek meg Pestre.
1847 márciusában megjelent Összes költemények
című kötete (második kiadás: 1848. február). Júliusban Váctól Beregszászig
beutazta újra a Felvidéket, s errôl az útról az Śti levelekben számolt be a
gyôri Hazánk című folyóiratban.
1848 januárjától a forradalomvárás lázában
égett, hiszen korábbi látomásainak megvalósulását látta az ekkori európai
népfelkelésekben (olasz, francia, bécsi forradalom). Március 15-ének egyik
vezetôje, hôse, de az elért politikai eredményeket kevesellte, s szinte másnap
már kiadta a "respublika" jelszavát. Királyellenes verseket írt,
népgyűléseket szervezett, támadta a kormány politikáját, szembekerült vezetô
politikusokkal, s fokozatosan kezdte elveszíteni korábbi népszerűségét. îgy
kerülhetett arra sor, hogy június 15-én a szabadszállási képviselôválasztásokon
nemcsak hogy nem jutott be a nemzetgyűlésbe, hanem valósággal menekülnie
kellett - Júliával együtt - a félrevezetett, felbôszített paraszti tömeg elôl.
Csak csodálhatjuk lelki nagyságát, hogy ezen a napon leírta a következôket:
"És ennek meg kellett történnie, hogy engem, mint orosz spiont, mint
hazaárulót agyon akart verni a magyar nép, ma június 15-én! ...ma három
hónapja, hogy március 15-ike volt, midôn elsô valék azok között, kik a magyar
nép szabadságáért szót emeltek, síkra szálltak! - De én azért nem a népet
kárhoztatom, hanem ámítóit, félrevezetôit, kiket egykor a törvény és az isten
egyaránt meglakoltat... a nép én elôttem szent, mert gyönge, mint az asszony s
mint a gyermek." (Pesti Hírlap, 1848. június 21.) A kudarc mégsem múlt el
teljesen nyom nélkül: ebbôl a fájó tapasztalatból születik meg majd Az apostol,
mely politikai nézeteinek módosulását jelentette.
Petôfi és a szabadságharc
A szabadságharc idején századosi rangot
kapott, de egyelôre nem harcoló alakulatoknál teljesített szolgálatot. Ezért
rosszindulatú vádaskodások, célzások kereszttüzében állt: szemére hányták, hogy
még él, nem esett el a harc mezején. Petôfinek gondoskodnia kellett idôs
szüleirôl s áldott állapotban lévô feleségérôl is. Júliát Erdôdre vitte, de a
Szendrey család a felbôszült románok fenyegetése elôl kénytelen volt Debrecenbe
menekülni. Itt született meg 1848. december 15-én fia, Zoltán.
Most már kötetességének érezte, hogy a
harctérre menjen, de csak egyetlen ütôképes, harcoló hadsereg volt ekkor, Bem
serege Erdélyben. Ćthelyezését kérte, s 1849 januárjában jelentkezett Bem
tábornoknál. A lengyel származású fôvezér, aki egy szót sem tudott magyarul,
megszerette, szinte fiaként bánt vele. Segédtisztjévé nevezte ki, vitézségéért
kitüntette, s mindenképpen igyekezett távol tartani a csaták veszélyeitôl.
Ezért többször futárszolgálattal menesztette Debrecenbe, a kormány akkori
tartózkodási helyére (1849. január 1-jén tette át székhelyét a kormány, miután
a fôváros elesett). - Nem volt fegyelmezett katona, feljebbvalóival (nem
Bemmel!) többször összeütközésbe került. Ilyen "afférja" támadt
Mészáros Lázár hadügyminiszterrel, aki szóvá tette, hogy nem viselte az
egyenruhához elôírt "nyakravalót". Dühében Petôfi benyújtotta
lemondását tiszti rangjáról. A következô hetekben többfelé megfordult
Erdélyben. Júliát és a kis Zoltánt Nagyszalontán helyezte el Aranyéknál.
Kolozsvár, Nagyszalonta, Kolozsvár, Szeben cikázásainak állomásai. Ćprilis
1-jén Bem visszaadta tiszti rangját, május elején ôrnaggyá léptette elô, s
futárként újra Debrecenbe küldte. Most Klapka Györggyel került kellemetlen
helyzetbe, s ismét lemondott tiszti rangjáról, kilépett a hadseregbôl.
Súlyos anyagi gondok is gyötörték, hiszen nem
kapta tiszti fizetését. A tavaszi hadjárat nagyszerű gyôzelmeinek idején szinte
földönfutóvá lett. El kellett adnia a Bemtôl ajándékba kapott lovát is, hogy
élni tudjon. Márciusban apja, májusban édesanyja halt meg, ôket is el kellett
temetni. Május végén leutazott Szalontára, hogy elhozza onnan kisfiát (Arany
feleségét fárasztotta a kicsi nevelése, mert Júlia néhány héttel korábban
eljött Szalontáról).
A kormány július 2-án Szegedre tette át
székhelyét. Másnap családjával együtt Petôfi is elhagyta Pestet, s kb. két
hetet Mezôberényben töltöttek Orlay Petrics Somáék rokoni otthonában. - Petôfi
nem akart meghalni, nem készült a halálra. Mezôberényben megírta Zoltánka
életrajzát, egy nagy történelmi drámába kezdett, s papírra vetette utolsó
költeményét (Szörnyű idô). Az orosz seregek elôrenyomulása miatt Mezôberény sem
volt már biztonságos hely. Petôfiék Aradon át kívántak Erdélybe menni, de a
lovak megbokrosodtak, a kocsirúd eltörött, s az utat kénytelenek voltak
elhalasztani. Másnap az érte jövô Egressy Gáborral és Kiss Sándorral együtt
indultak Bemhez, hisz a katonai tábor nyújthatta ekkor a legnagyobb
védettséget. Velük ment Júlia és Zoltán is. žket Tordán hagyta Petôfi, s július
25-én csatlakozott Bem seregéhez. Bem ugyan visszaadta ôrnagyi rangját,
visszahelyezte segédtiszti beosztásába, de a költônek sem egyenruhája, sem
fegyvere, sem lova nem volt. Lényegében "civilként" vett részt a
segesvári csatában, ahol 2700 fônyi magyar csapat állt szemben 16 ezer
orosszal. Az ellenség elôször cselt gyanított, képtelenségnek vélte, hogy
csupán ilyen maroknyi az ellentábor létszáma. Mikor délutánra felderítették a
valódi helyzetet, az oroszok megindultak, s az addigi csatából fejvesztett
menekülés lett. Itt és ekkor tűnt el örökre Petôfi - 1849. július 31-én.
Sokféle visszaemlékezés, hír és rémhír szólt sorsáról, az igazat azonban
mindmáig senki sem tudja. Sírjának helye ismeretlen.
Indulása a népies költészet jegyében
(1842-1844)
"Nem kész egyéniségként robbant elô Petôfi
sem a semmiségbôl. Elsô kísérleteiben tanulékony hajlammal idomult kora
közlírájához s nagy elôdeihez, Kölcseyhez és Vörösmartyhoz, érzésmód, lírai
anyag, stíl tekintetében egyaránt..." (Horváth János: Petôfi Sándor.
Pallas, 1926. 497. 1.) De már "zsengéiben" is ép formakészséget árult
el, verstechnikai gondjai már ekkor sem voltak.
Az 1842 és 1844 között írt verseiben az
érzelmes almanach-líra meghaladására törekszik, egy új irodalmi ízlést honosít
meg. A romantika ünnepélyessége, retorikussága (szónokiassága), szerkezeti
bonyolultsága s idômértékes ritmikája helyett a közvetlenséget, a természetes
könnyedséget, a köznapiságot, az egyszerű szerkezeti felépítést és a
magyarosnak (nemzetinek) tartott ütemhangsúlyos verselést tekinti elérendô
célnak, követendô példának. A népköltészettôl nyer tárgyi és formai ihletet, s
ez önmagában romantikus vonás. De nem "utánozza" a népdalt
(költôelôdeihez hasonlóan), hanem mint egyszerű, egyenes, nyílt egyéniségének
legtermészetesebb kifejezô formáját használja. Ekkor írt verseinek többségére a
hetyke, tréfás hangnem, a szándékoltan egyszerű nyelvhasználat, a
természetesség jellemzô. Legfôbb esztétikai elve az egyszerűség. De bravúros
egyszerűség ez, mely tudatos művészi munka eredményeképpen jön létre, s az
olvasóban azt az illúziót kelti, hogy ennél egyszerűbben, természetesebben
aligha lehet szólni. 1847-ben a Hortobágy láttán pl. így kiált fel (III. úti
levél): "Mily egyszerű a puszta és mégis mily fönséges! de lehet-e
fönséges, ami nem egyszerű?" - Elveti a stílromantikát: a stílussal nem
akar önálló esztétikai hatást elérni, azt alárendeli a gondolat uralmának.
Mint minden kiemelkedô, korszakos költô,
Petôfi is nagymértékben kitágítja a líra témakörét, s új műfajokat teremt.
Népies helyzetdalok, életképek
Legjellegzetesebb költeményei, melyekben
szerepjátszó hajlama leginkább megnyilvánulhat, a népies helyzetdalok. Ezekben
beleéli magát egy-egy sajátos emberalak: szerelmes juhász, bánatos
parasztlegény, vidám borissza stb. helyzetébe, s egyes szám elsô személyben
magát az alakot szólaltatja meg (Befordultam a konyhára..., A szerelem, a
szerelem..., A virágnak megtiltani nem lehet..., Temetésre szól az ének...
stb.).
Bajza József a neki megküldött négy vers
közül A borozót választotta ki s jelentette meg az Athenaeumban, s ezt Petôfi
bátorításnak, biztatásnak vélte. Igazolást nyerhetett lírai egyéniségének
cselekvô, szereplô ösztöne. Most kezd idomulni Csokonaihoz, ahhoz a
költôtípushoz, amely - a közfelfogás szerint - szembe mer fordulni a
nyárspolgári élet szokásaival. A borozó a maga vígan pergô trochaikus
lejtésével egy sajátos, a mindennapitól eltérô emberideált ünnepel. A vers
beszélôje fittyet hány a zord világnak: a "gondüzô borocska" erejével
fölébe emelkedik a sors hatalmának; a bor lírájának ihletôje, szerelmi
bánatának feledtetôje, s boros fôvel fog nevetve a temetô jégölébe dűlni. Ez az
önarckép - természetesen - nem Petôfié, akirôl egyik tudós életrajzírója
kimutatta, hogy egy ültô helyében képtelen volt 2,5 deciliter bornál többet
meginni. Helyzetdal ez: egy borissza, vidám versfaragó helyzetébe éli bele
magát a költô.
Helyzetdalnak kell tekinteni Ez a világ,
amilyen nagy... kezdetű szerelmi költeményét is, hiszen életrajzi hátterük
nincs ilyen témájú ekkori alkotásainak. Hangsúlyos ritmusú, kétütemű, páros
rímű felezô nyolcasok adják a dalformát, s benne a szerelemvágy és a szerelmi
bánat szólal meg. Az elsô két strófa ritmikusan ismétlôdô mondatpárhuzamaiban
egy-egy ellentét (nagy - kicsiny; nap - éjjel) s ennek egybefoglalása
található. A harmadik szakasz is ellentétre épül: a képek (tüzes szempár -
elégô lélek) a vágy és a reménytelen lemondás érzelmeit közvetítik.
Ilyesfajta "önarcképei" mellett
gyakoriak a népi életképek, melyek egy-egy kiragadott életdarabot, a nép
világából vett jelenetet emelnek költôi témává (Szeget szeggel, A csaplárné a
betyárt szerette..., Megy a juhász szamáron... stb.).
Keletkeztek ezekben az években olyan
költemények is, amelyek szerepjátszás nélküli önmagát, ôszinte érzéseit
tükrözik: rejtegetett szegénységének fájdalmát (Távolból), költôi
elhivatottságát (Jövendölés), lírájának ellentéteket kedvelô sokszínűségét
(Megunt rabság), jellemének szilárd egyenességét (Én).
Családi líra
Śj témakört jelent irodalmunkban családi
lírája. Azt is mondhatnánk, hogy Petôfiig a költôknek nem volt apjuk és anyjuk:
a családi élet intimitásai nem voltak korábban költôi témák. (Egyetlen kivétel
a latinul író Janus Pannonius, aki megható költeményben siratja el halott
édesanyját.) Petôfi jelentôs újszerűsége, hogy legszemélyesebb, legbensôbb családi
kapcsolatairól is fesztelen, közvetlen modorban közügyként beszél.
Egy estém otthon (1844) című, Dunavecsén
keletkezett költeményét Illyés Gyula "forradalmi nagy versnek"
nevezi, az új ízlés egyik diadalának, mely szembefordul a korábbi költô-eszménnyel.
"Az egész vers olyan, hogy prózában is csak épp így lehetett volna
elmondani. Ezért kitűnô. A mondanivalón a vers nem ruha" (Illyés Gyula). A
költô nagy művészi erôvel imitálja a kötetlen, könnyed családi társalgás
természetességét (olykor henye töltelékszavakat is felhasználva:
"Hja", "No csak"), s a csipkelôdô, ironikus dialógus és
elbeszélés felvillantja apa és fia ellentmondásos viszonyát: a szeretet mellett
egymás kölcsönös meg nem értését. A jambikus ritmusú versben valóban nincsenek
"költôi kifejezések", csupán a legvégén ragyog fel a tükör-metafora,
mely az édesanya iránti rajongást érzékelteti.
Ebbôl az évbôl való a Füstbe ment terv, az
István öcsémhez, a Szülôimhez című hasonló tárgyú három költemény, s ezeket a
következô esztendôkben még több ilyen alkotás fogja követni (A jó öreg
kocsmáros, A vén zászlótartó, Szüleim halálára).
Tájköltészet
Śjat hoz Petôfi a tájköltészetben is. Az új
tájeszmény a romantika vadregényes, zordon, ember nem lakta hegyvidékével
szemben a délibábot ringató "arany kalásszal ékes rónaság", "az
alföld tengersík vidéke". Szülôföldje is az Alföld, a magyar nép hazája,
de egyben - korláttalansága következtében - a szabadság tágasságának jelképe is
lesz. E témakör elsô remeke Az alföld (1844). Az elsô két szakasz a kétféle
tájideál szembeállításával indítja a verset, majd a továbbiakban egy sajátos
szerkesztési technikával: a látókör tágításával, késôbb fokozatos szűkítésével,
egy ponttá zsugorításával, végül a horizont legtávolabbi széléig való
lendítésével a költô az Alföld végtelenségének illúzióját kelti fel; az utolsó
versszak meghitt, személyes vallomása hatásosan zárja le a költeményt. - A
tájleíró versek nagy sora fog következni ez után: A csárda romjai (1845), A
Tisza (1847), A puszta, télen (1848), Kis-Kunság (1848).
Elbeszélô költemények
Az új költôi ízlés, magatartás
megállapodottságát, tudatosságát jelzi, hogy A helység kalapácsában (1844.
október) támadó modorban határolja el magát a romantika dagályosságától, az
érzelgôs, szentimentális irodalmiság finomkodó cikornyásságától, a túlzásba
vitt pátosztól, az elôkelôen fennkölt hangnemtôl. - A helység kalapácsa komikus
eposz, remek stílusparódia és kacagtató falusi történet: egy kisszerű
küzdelmet, egy kocsmában kezdôdô és lezajló szerelmi versengést a nagy eposzok
ünnepélyességével ad elô, valamennyi eposzi kelléket is felhasználva (az 55
éves "szemérmetes Erzsók" kegyeiért harcol a "szélestenyerű
Fejenagy", a kovács s a "helybeli lágyszívű kántor"). Igen nagy
távolság keletkezik így a maga vaskos, reális figuráit felsorakoztató falu
világa és a túlzó romantikus stílus sallangos kellemkedése között. A
stílusparódia legfôbb eszközei: az eposzi jelzôk, értelmezôk állandó használata
(pl. "szemérmetes" Erzsók; Vitéz Csepü Palkó, "a tiszteletes két
pej csikajának jó kedvű abrakolója"); a szándékoltan bonyolult és
fölösleges körülírások ("Már az idén negyvenedikszer értem meg a
krumplikapálást"); a hosszadalmasra elnyújtott, aprólékosan részletezô
hasonlatok (I. ének: "Szintén így kiderűl / A sötétlô konyha is
éjjel..."); a meghökkenést kiváltó tréfás fordulatok, ellentétek (pl.
"S ha leugornám: / Nyakamat szegném, / Vagy más bajom is esnék." -
Vitéz Csepü Palkó "...így adta bizonyságát / Ékesszólási tehetségének:
»Bort!«").
1844 novemberében fogott bele a János vitézbe
(1845. március 6-án jelent meg). Kiharcolt új ízlésének megkoronázása,
összegezése ez az elbeszélô költemény, "mese"-eposz: a népies epika
mintapéldája. Versformája a régi hagyományokból örökölt négyütemű 12-es, de már
páros rímekkel; pátosztalan nyelve a népnyelv kifejezô gazdagságából
táplálkozik; cselekményében a valószerű falusi életkép a mesevilág jól ismert
motívumaival (óriások, boszorkányok, Űperenciás-tenger, Tündérország) s a népi
mesemondó színes képzeletével, tódító nagyotmondásaival kapcsolódik össze (pl.
a huszárok fantasztikus útja, János vitéz és a francia király, a felhôkbe
kapaszkodás a tengeri viharban, utazás a griffmadáron). "Minden eleme
romantikus, az egész mű világképe azonban tagadása a romantikus
világképnek" (Németh G. Béla). A talált gyerek Kukoricza Jancsi János
vitézzé lesz, s nemcsak erejével, bátorságával, eszességével kell rendkívüli
akadályokat legyôznie, hanem jellempróbáló erkölcsi csapdákon is sikerrel
túljut: nem nyúl a rablott pénzhez, nem fogadja el a királylány kezét és a
francia királyságot. A falu két árvája végül az örökös boldogság hazájában,
Tündérországban találkozik, s mindketten Tündérország örökös uralkodói lesznek.
A János vitéz a szegények, az elnyomottak gyôzelmes
felülkerekedését hirdeti a szenvedéseken, megpróbáltatásokon, de szól írójának
derűs optimizmusáról is. A költô a világot, annak berendezését alapvetôen jónak
tartja: a bűnösök elnyerik méltó büntetésüket, az erényesek pedig a maguk
megérdemelt jutalmát: az igazság diadalt arat.
Mi, mai olvasók, akik Petôfi és Arany
költészetén nôttünk fel, Petôfi lírájának korszaknyitó újszerűségét fôleg azon
az értetlenségen mérhetjük le, mellyel a korabeli kritika fogadta. Verseit
"érthetetlennek" mondták, durvának, póriasnak, ízlést sértônek
bélyegezték, s a kritikusok többsége irodalmi hadjáratot indított ellene. A
fiatal költô 1844 decemberében még öntudatosan, magabiztosan utasítja vissza a
támadásokat A természet vadvirága című versében. Az indulatos, szinte durva
intonáció a költô felháborodását, de egyben tudatosságát, határozottságát is
bizonyítja. A versszakok végén csattanó refrén csak fokozza ezt a
magabiztosságot. Eszménye a természetes, az iskolai szabályoknak nem
engedelmeskedô, "korláttalan" költészet - szemben a mesterkélt,
"üvegházi" irodalmisággal. Az esztétikai "szabályok"
elvetése, az új utat követô "ép ízlés" hangoztatása romantikus
magatartást árul el.
Felhôk
Az a magabiztosság, melyet az 1844-es év
sikerei teremtettek meg, a következô évben kezd szétfoszlani, megrendülni.
1845-ben kísérletet tesz témaköreinek bôvítésére. Elsôsorban a szerelmi
költészettel szeretné gazdagítani költôi palettáját. Ez az év fôleg kudarcokat
tartogat számára. Szerelmei (Csapó Etelke, Mednyánszky Berta) csupán "költôi
ábrándok" voltak, igazi mély érzést, szenvedélyt nem váltottak ki belôle.
A Cipruslombok darabjaira is inkább a szándékoltság, némi színpadias póz, a
mesterkéltség nyomja rá bélyegét; gyakori bennük az epigrammai szerkezet.
Keresi az alkalmat, ürügyet, hogy Etelke haláláról, a maga gyászáról, bánatáról
énekelhessen. Ilyen alkalom pl. az Etelke sírhalmával mit sem törôdô játékos
téli napsugár, mely a Játszik öreg földünk... kezdetű, rímes hexameterekben írt
megkapó kis versének ihletforrása lesz.
Mikor megismerkedett Mednyánszky Bertával,
akkor is azt hitte, hogy igazán szerelmes, pedig csak egy újabb múzsát talált
szerelmi verseinek. A gödöllôi szôke szépséghez írt 39 darabja (Szerelem
gyöngyei című ciklus; 1845. október 20-án jelent meg) esztétikai érték
tekintetében alatta maradnak a Cipruslombok verseinek, mert ott legalább a
bánat volt ôszinte. Itt elsôsorban a szerelemvágy s a szerelemköltôi ambíció
uralkodik. Akad azért ezek között is néhány szép vers, mint pl. a Fa leszek,
ha... Metaforikus szerkezetre épül ez a nyolcsoros kis dal: az egyes strófákban
három-három, a lényegi összetartozást hangsúlyozó kép hordozza a szakaszzáró
sorokban kifejezett egyesülés óhaját.
Szerelmi és fôként szerelemköltôi kudarcai,
barátaiban való csalódása, a kritika kíméletlen támadásai többszörösen is
felsebzik érzékenységét, elmélyítik magányosságát. "Nincsen leány, ki
engemet szeretne" - sóhajtja keserűen egyik versében (Minden virágnak...).
Szinte menekül Pestrôl: 1845 novemberétôl 1846 márciusáig leginkább Szalkszentmártonban
tartózkodik elkomorult kedélyállapotban. Keserűségét fokozza a haza sorsa is,
sötéten látását, pesszimizmusát felerôsítik olvasmányai, Heine és Byron művei.
De nemcsak életrajzi körülmények állnak e kétségbeesett lelkiállapot mögött, a
kiváltó okok között szerepel az önmagával való művészi elégedetlenség s az új
utakat keresô szándék is.
Súlyos lelki-világnézeti válságának legfôbb
tünetei: az önemésztô kínlódás, a keserű kiábrándulás az eszményekbôl (erény,
becsület, erkölcs, barátság, szerelem, hitvesi hűség, emberi haladás stb.), a
teljes reménytelenség, a világmegvetés és a világfájdalom. Egy érték nélküli,
kiábrándító világ veszi körül - ekkori meggyôzôdése szerint - a magányos,
sérült lelkű költôt. Lelki betegségének lírai tükre a 66 "epigrammából"
álló Felhôk című versciklus, mely 1845 novembere és 1846 márciusa között
keletkezett (1846. április 23-án jelent meg).
A költemények arról vallanak, hogy nemcsak
lelki válságot él át a költô, a művészi válság is éppúgy tetten érhetô. Eljut
korábbi korszaka legjellemzôbb műfajának, a népdalnak (általában a dalformának)
legszélsôségesebb tagadásáig, s felerôsödnek bennük a romantika túlzásai. E
rövid versek ("költeménykék" - ahogy Gyulai Pál nevezte) formája,
ritmikája is ideges nyugtalanságot, szeszélyességet árul el, szerkezeti elvük
pedig - a legtöbbször - az epigrammáké: "kidolgozott tételekkel, hirtelen
rácsapással, tervszerű elôkészítéssel, hatást keresô éllel dolgozik"
(Horváth János: i.m. 188. 1.). Tartalmuk nem filozófia, inkább csak ötletek, gondolatok
felvillantása.
Olykor egy-egy metafora hatásos
szembeállítása a vers tárgya - minden különösebb elmélkedés nélkül (A bánat?
egy nagy óceán...). Máskor a szöveg, a stílus célja egyenesen a félrevezetés,
hogy a lezárás minden korábbi állítást a csattanóra kihegyezett fordulattal
megtagadjon, visszájára fordítson (Fönséges éj!, Barátaim megölelének). A
legplasztikusabban érzékelhetô ez a versépítési technika A férj haza jô
betegen... kezdetűben. A férj betegsége miatt aggódó asszonyi odaadás - kellô
késleltetés és lassítás után - az utolsó rövid szóban ("öl") vált
meghökkentôen a maga szöges ellentétébe. Másutt a meglepô ellentét már a vers
kezdetén elhangzik (Nem sűlyed az emberiség...). Vannak olyan költemények is,
amelyekre nem érvényes az epigrammatikus szerkezet: ezek lezáratlanul
fejezôdnek be, további, ki nem mondott töprengésre késztetve az olvasót. Ehhez
a típushoz tartozik az Emlékezet..., mely a végére vetett három ponttal és két
gondolatjellel hívja fel a figyelmet a nyitottságra. Ilyen talányszerűen
befejezetlen, belsô folytatást igénylô s éppen ezért a lélekben további
hullámokat vetô vers: Itt állok a rónaközépen... Az utolsó sor - "Mit
gondolhat, hogy én mirôl gondolkodom?" - nemcsak a két egymást messzirôl
nézô ember gondolatainak titkát fürkészi, hanem belevonja harmadikul az
olvasót, s ôt is gondolkodásra ösztönzi.
Belsô vívódásának legmarkánsabb kifejezôje
Fejemben éj van... kezdetű felhôfoszlánya. "Laktársam a kétségbeesés, /
Szomszédom a megôrülés" - kiált fel a vers végén a költô. - A lelki válság
- mint láttuk - művészi forrongással, új utak, témák, kompozíciós formák
keresésével is együtt járt, s majd egyéni és költôi meghasonlottságát legyôzve
indul el újabb magaslatok felé.
"Szabadság, szerelem..."
1846 tavasza meghozza a lelki betegségébôl
való kilábalást, a gyógyulást: a falu, a természet, a kikelet volt
leghatásosabb orvosa. A Dömsödön 1846. május 22-én írt Levél Várady Antalhoz
című episztola kedélyesen tréfálkozó hangneme a megváltozott, az újra bizakodó
és magabiztos költôt állítja elénk, aki már elindult új célok felé.
Visszatekint a Felhôk csüggedésére, az életunalom hónapjaira, s boldogan
állapítja meg: "Śjjá születtem!" A kétféle lélekállapot közötti
szakadékot a költô a most kialakult forradalmi meggyôzôdésével igyekszik áthidalni,
helyreállítva ezáltal jellemének egységét, egyenes következetességét:
"Nem gyűlölöm, mint eddig, a világot;
Már csak haragszom rája, csak haragszom,
Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált
Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy
Meg nem torolja kincse elrablóin
Évezredeknek szenvedéseit."
Ebben a levélben jelenik meg elôször az a
"forradalom elôtti" optimizmus, mely az emberiség minden társadalmi
bajának megoldását egy közeli, kegyetlen, véres háborúban látja, s az a
meggyôzôdés, hogy ez után "isten képihez hasonló" emberek lakják majd
a földet.
1846 tavaszától újra Pesten van, szervezni
kezdi a fiatal írókat (Tízek Társasága), türelmetlen cselekvésvágy fogja el. ž,
aki pár héttel korábban még kiábrándult, pesszimista verseit írta, most
"az emberiség javáért" szeretne meghalni, "egy új Golgotán"
kíván új Messiásként keresztre feszíttetni (Sors, nyiss nekem tért...). Most
dühödten támadja a "bitang világgyűlölôket", akik
"Byron-képeket" vágnak.
1847. március 15-én megjelent Összes
költemények című kötete. Ennek mottója volt a Szabadság, szerelem!, mely azon
kívül, hogy megjelöli ekkori (1846-1849) költészetének két legfontosabb
témakörét, a költô igen jellemzô értékrendjét is megszabja: az életnél
becsesebb a szerelem, de a szerelemnél is értékesebb a szabadság.
Forradalmi látomásköltészet
Petôfi 1846 tavaszától a világforradalom
lázában égett, a nemzeti és az egyetemes emberi szabadság ügye 1848-ig szorosan
összekapcsolódott gondolkodásában. Ismerte kora valamennyi politikai
eszmeáramlatát, verseiben, leveleiben, nyilatkozataiban jelen voltak az utópikus
szocialista és a kommunisztikus nézetek is.
Költészetében 1846-tól fölerôsödik a
politikai líra, művészi forradalmisága megtelik politikai forradalmisággal.
Ilyen tárgyú verseit az a hit hatja át, hogy az emberiség egyenletesen, törés
nélkül halad végsô célja, az általános boldogság felé, a cél elérésének eszköze
pedig a szabadság. Ezt a szabadságot egy utolsó, kegyetlen, véres háború fogja
megszülni, melyben a rab népek leszámolnak zsarnokaikkal, s ez után - hirdeti a
kemény meggyôzôdés hitével - "a menny fog a földre leszállni". Ez a
derűlátás lobog benne a szabadszállási képviselôválasztás kudarcáig.
E jövôt idézô vízió legelôször - volt már
róla szó - a Várady Antalhoz (1846) írt episztolában jelenik meg: a közeli
jövôtôl ("maholnap"!) várja a világot megtisztító vérözönt. A
vízözön-kép biblikus tartalma sugárzik át a "vérözönre", s ez
indokolja a vers vallásos jellegű lezárását.
Látomásversei közül az egyik legjelentôsebb,
mely "a nagy romantikus-szimbolista víziókkal vetekszik", az Egy
gondolat bánt engemet... Ezzel a zaklatott menetű rapszódiával búcsúztatja az
1846-os esztendôt. - A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen
elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat
(hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletezô kibontása érzékelteti. A cselekvô
akarat két izgatott felkiáltásban utasítja el ezt a halálnemet, s rögtön ezután
két metafora (fa, kôszirt) fejezi ki - egyelôre - a költô óhaját. A metaforikus
képek azonban csak annak a másiknak, a lassú és beteg sorvadásnak vágybeli
ellentétei: az épnek és erôsnek hirtelen, elemi erôk által okozott, nagyszerű
jelenségektôl kísért pusztulását jelentik. De ez a megsemmisülés is passzív
halál, mint a verskezdeti, s ezért a költô számára ez is elfogadhatatlan.
A három pont és a gondolatjel a töprengés csendjét
jelzi, a végleges döntést megelôzô idôt. Az elôbbi képek után jelenik meg a
cselekvô halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz
egyetlen hatalmas versmondat, mely idôben egymást követô jelenségek során át
rohan a megnyugtató megoldás felé. Ez a rész az elôzôekhez képest is, de
önmagában véve is nagyarányú fokozást valósít meg. A feltételes
mellékmondatokban tárul fel a már más versekbôl (Levél Várady Antalhoz, Véres
napokról álmodom...) ismert vízió: minden rabszolganép a "világszabadság"
szent jelszavát harsogva megütközik a zsarnoksággal. Látási és hallási képzetek
ismétlôdése erôsíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés
"piros" színe az arcokon és a zászlókon s az "elharsogják"
igének a földkerekségen kelettôl nyugatig végighömpölygô mennydörgése. A
"Világszabadság!" önálló verssorba kiemelése erôteljes hangsúlyt ad
az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének.
A költemény - a feltételes mondatok
fômondatával: "Ott essem el én" - egyes szám elsô személyben
folytatódik. A felzaklatott költôi képzelet a közvetlen összecsapás
forgatagába, vad rohanatába vezet. Az erôteljes hangjelenségek kavargása - az
acéli zörej, a trombiták riadója, az ágyúdörej - összekapcsolódik a gyors
mozgással, a fújó paripák száguldásának látomásával. A költô erkölcsi
elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak
elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát.
Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hôsi
halál ténye is szolgálat, a "kivívott diadal" elôidézôje. - Ritmust
vált a költemény: az eddigi jambusi sorok lejtését robogó anapesztusok veszik
át - felerôsítve a vad rohanás és a harci zaj képzetét, mely elnyeli az életét
boldogan feláldozó ember személyes megnyilatkozását: "örömteli
végszavát":
"Ott essem el én,
A harc mezején,
Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül"
A páros rímű, változó hosszúságú verssorok
izgatott lüktetése is jól idomul a nagy szabadságharc mozgalmasságához.
A ponttal és gondolatjellel lezárt mondat
után a költemény visszatér elôbbi ritmusához; a vers lecsendesedik,
"történése" lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a
nagy temetési nap végsô látomásának. Az a biztos hit szólal meg a záró
szakaszban, hogy az utókor, a hálás nemzedék megadja a végsô tisztességet
önfeláldozó hôseinek. A rapszódia a legfôbb gondolat, a "szent
világszabadság" jelszavának végsô zengésével fejezôdik be.
A várt és remélt szabadságharc
gondolatköréhez kapcsolódik Az ítélet (1847) című költemény is. A hexameteres
forma a nagy antik eposzok fegyveres harcait juttatja eszünkbe, a cím pedig
keresztény-vallásos fogalomhoz társul: a bibliai utolsó ítélet végsô
igazságtevésére utal. Ebben a versben kevesebb a személyes átéltség, a
közvetlen lírai érdekeltség. Inkább közlô, magyarázó jellegű, és a költô saját
történelemszemléletét fejti ki benne. A múlt tanulmányozásából következtetéseket
von le: az emberiség története örökös harcok folyamata. Majd a jelenre vetett
pillantás után a nem is távolinak vélt jövôbe veti tekintetét, s megjósolja az
elkövetkezô "rettenetes napokat", az utolsó véres háborút, mely
megold minden társadalmi problémát, s utána megvalósulhat a földi menny.
Az uralkodó, a versen végigvonuló kép egy
nagyon kifejezô metafora: az emberiség története vérfolyam, s ez csak a
vértengerbe torkollva fog megpihenni.
A "Rettenetes napokat látok
közeledni" kezdetű sorral a jövôbe nézô próféta szertartásos szerepét ölti
magára a versben beszélô. Hosszadalmasan készíti elô (nyolc és fél sorban) a be
nem avatott hallgatókat a látomás tételszerű kihirdetésére, s közben közli az
általa már látott jövendô reá tett hatását: borzad, iszonyodik, de egyszersmind
kedvre derül és "szilajan örül". Ez az érzelmi kontraszt összhangban
áll a prófécia ellentmondásos tartalmával, történésével: a jók diadalma a
gonoszok felett vértengerbe kerül ugyan, de "ez után kezdôdik az élet, az
örök üdvesség", s "a menny fog a földre leszállni".
Jellemzô nemcsak Petôfire, hanem általában a
forradalom elôtti optimista hitre, hogy máról holnapra, egy csapásra
megváltozhat a világ, beteljesülhetnek az emberiség évezredes álmai.
1846 után jut el egy újfajta költô-ideál
kialakításáig, egy új művészi hitvallás hirdetéséig. Azonosul azzal a
romantikus "költô-apostol" eszménnyel, mely Victor Hugótól elsôsorban
Eötvös József közvetítésével került át hozzánk. A XIX. század költôi (1847)
című verse szerint a költô Isten küldötte, "lángoszlop", mely valaha
a zsidókat vezette az egyiptomi bujdosás során; a költészet pedig politikai
tett. - A költôk kötelessége a népet elvezetni a Kánaánba, az ígéret földjére.
Ezt az eszményt, ezt a szent és nagy küldetést állítja követelményként
századának költôi elé. Ennek érdekében szenvedélyes indulattal érvel és
bizonyít: tiltással figyelmeztet a feladat rendkívüliségére (1. versszak),
meghatározza a népvezér-költôk szerepét, rendeltetését (2.), felháborodottan
átkozza meg a gyáva és a hamis, hazug próféták magatartását (3-4.). A
látnok-költô az éhen-szomjan, kétségbeesve tengôdô millióknak vigaszul feltárja
a jövendôt: költôi képekkel írja körül az elérendô cél, a Kánaán legfôbb
jellemzôit (5.). A vagyoni, a jogi és a kulturális egyenlôség utópisztikus
elképzelése túlmutat már a közeli jövôn. Ezt az idôbeli messzeségbe helyezést
érzékeltetik az 5. versszakban a romantikus körmondat "Ha majd"
kezdetű feltételes tagmondatainak párhuzamos ismétlôdései - mintegy újra meg
újra a közvetlen jelentôl elszakítva s a távoli víziókba lendítve a
szemléletet.
A cél elérése nem kétséges, a prófécia
beteljesülése bizonyos, de az idôpont bizonytalan. A költô itt már nem láttatja
önmagát az elkövetkezô idôben, nem szól személyes részvételrôl, sôt a
"talán" tétovasága azt jelzi, hogy "munkájának" eredményét
nem fogja megérni (6.). A költemény mégis megnyugvással, a feladat
teljesítésének boldogító tudatával zárul. A képek ellágyulása, puha, tapintható
finomsága (szelíd, lágy csók; virágkötél; selyempárna) a halál órájának lelki
békességét sugallja. Mert nem az eredmény, hanem a szándék minôsíti az embert,
a szolgálat, a használás akarata: a próféta szerepe nem a beteljesülés átélése,
csupán ennek hirdetése. - A biblikus motívumok át- meg átszövik a vers
szövetét, s a politikai meggyôzôdést a vallásos hit magasába emelik, a látomást
ars poeticává avatják.
Ez a költemény minden romantikus
szenvedélyessége ellenére is kerek, zárt, szinte klasszicista ízlésű
kompozíció; az indulatok nem teszik zaklatottá, nem bontják meg a sorok, a
strófaszerkezetek és a rímek szabályos ismétlôdését. Inkább az érvelô,
bizonyító, meggyôzô retorikára esik benne a fôhangsúly.
Hátralévô néhány évében ez a küldetéstudat
hatja át Petôfi politikai költészetét. A Világosságot! (1847) című bölcseleti
költeménye a használni vágyó, a cselekvô költô filozófiája. Számára a kérdések
kérdése nem a "lenni vagy nem lenni", hanem az, hogy használ-e vagy
sem a világnak, "aki érte föláldozá magát". Bár kételyektôl
gyötörten, de mégis hinni akarja, hogy a világ - folyvást emelkedve - az
általános boldogság kora felé halad. - Arany Jánoshoz írott elsô prózai és
költôi levelében is (1847. február 4.) a nép politikai szolgálatát teszi meg
költészete céljának: "Ha a nép uralkodni fog a költészetben, közel áll
ahhoz, hogy a politikában is uralkodjék, s ez a század föladata, ezt kivívni
célja minden nemes kebelnek, ki megsokalta már látni, mint mártírkodnak
milliók, hogy egy pár ezren henyélhessenek és élvezzenek..." - Az
episztolában a következôket írja:
"S ez az igaz költô, ki a nép ajkára
Hullatja keblének mennyei mannáját."
"îme egy újfajta népiesség elvi
alapjai" - jegyzi meg Horváth János. - "A kezdô Petôfi népiessége
tisztán az irodalmi formának népiessége, művészeti reform volt. E mostani már
erkölcsi jellegű s politikai célzatú." (i. m. 341. 1.)
Verseiben gúnyosan és ironikusan támadja a
maradi, civilizálatlan országot (Okatootáia, 1847), a kényelemszeretô,
semmittevô nemeseket (Pató Pál úr, 1847), s szenvedélyesen harcol a nép emberi
jogaiért (A nép, 1846; A nép nevében, 1847). Költeményei az eszmék harcában
bátor katonák, "rongyos vitézek", s ha el kell esniük, a szabadságért
fognak meghalni (Rongyos vitézek, 1847). - Büszke magyarságára, s szereti, hôn
szereti, imádja gyalázatában is nemzetét (Magyar vagyok, 1847).
Júlia
A politika mellett másik nagy ihletforrása a
szerelem, az igazi mély szenvedély. Petôfiben most is egy pillanat, a legelsô
lobbantotta lángra a szerelmet, s ettôl kezdve sorsa elválaszthatatlan lett a
tizennyolc éves leányétól.
Szerelmük történetének minden fordulata,
rezdülete megtalálható a versekben. Petôfi boldog, de boldogsága nem felhôtlen.
A szerelmét egyáltalán nem titkoló költô egy tartózkodó, érzelmeit rejtegetô,
kétértelműen viselkedô leánnyal áll szemben a nagykárolyi megyebálon. Júlia
maga sem volt tisztában önmagával: szívét sem lekötni, sem a feléje áradó
szerelmet visszautasítani nem tudta, nem akarta. Hidegen, szeszélyesen,
rejtélyesen viselkedik. Jellemzô, hogy valahányszor viszonyuk már-már
megszakadt, mindig ô az, aki újból összeköti a szétfoszló szálakat.
A költô megszenvedi ezt a kétértelműséget. Az
1846-os szerelmes versek tele vannak belsô bizonytalansággal, kétellyel (Költôi
ábránd volt, mit eddig érzék...; Ćlmodtam szépet, gyönyörűt...). Júlia Petôfi
számára egyelôre megfejthetetlen titok:
"Rejtély vagy te, lyányka, nékem,
S állsz megfejthetetlenűl;
Kárhozatom? üdvességem?
Egyik a kettô közül."
(NEM CSODA, HA UJRA ÉLEK...)
Hajlandó lemondani errôl a szerelemrôl, s
Karácsonkor című szép elégiájában már a reménytelenség hangja szólal meg -
Csokonai szavait visszhangozva. Júliáról a költeményben szó sincs, de benne van
a költô egész levertsége. Búcsút int a szép családi élet ábrándjának:
"Eredj, reménység, menj, maradj
magadnak,
Oly kedves vagy, hogy hinnem kell szavadnak,
Ćmbár tudom, hogy mindig csak hazudsz...
Isten veled, te szép családi élet!
Ki van rám mondva a kemény itélet,
Hogy vágyam űzzön és ne érjen el."
A nem sokkal korábban keletkezett Reszket a
bokor, mert... a szakítás, a végleges "isten áldjon" verseként
született. A dallamos versforma, az azonosan felépített strófák szerkezete, a
kezdô természeti képekhez kapcsolt párhuzamos érzelmi tartalom a beletörôdést,
az érzelmi vihar elcsöndesedését, a lelki veszteségen való rezignált
felülemelkedést jelzi. A búcsúvers hangja nem kétségbeesett, inkább nyugodt
lelkiállapot tükrözôje. Az indító kép is csupán a lélek rezdülését sejteti a
már-már elfeledett, de továbbra is értékesnek tartott szerelmi emlék
felbukkanásakor. (Csak az szokott eszünkbe jutni, aki vagy ami már feledésbe
merült.) A második strófa képi anyaga ugyan a régi szenvedély felerôsödésérôl
vall, de a záró szakaszban az évszakok ellentétébôl levont következtetés a
kijózanodást mutatja, s a köznapi búcsúformula az indulatok lehiggadásáról ad
hírt.
Ismeretes e vers sorsfordító szerepe Petôfi
és Szendrey Júlia szerelmi regényében. Júlia szakít a határozatlansággal, s
beleegyezik a házasságba. A végtelen örömet, boldogságot sugárzó versek sora
születik ezután egészen a szeptemberi esküvôig (Hol a leány, ki lelkem
röpülését...; Bírom végre Juliskámat...; Mily szép a világ!; Lennék én
folyóvíz...; Látom kelet leggazdagabb virágit...).
Koltón a mézeshetek idején írta Beszél a
fákkal a bús ôszi szél... kezdetű versét. "A koltói elsô szerelmes versnek
nem a szerelem a tárgya. Júlia jelen van benne, de nem csak testi valóságában
alszik. A csendet jelenti, a légkör túlfeszült figyelmét, mely alkalmat és
indokot ád a költônek, hogy nagy művész-virtuozitással egy mennydörgô,
földrengetô motívumot a leghalkabb pianóban játsszon el." (Illyés Gyula:
Petôfi. Nyugat Kiadó, 1945. 204. 1.)
Hangulatmegkötô helyzetképpel indul a
költemény. Az ôszi szél elmúlást susogó beszédére a fák tiltakozásul merengve
rázzák fejüket. Ezzel a ki nem mondott, csak finoman érzékeltetett
halálsejtelemmel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a boldogság beteljesülése,
a délutáni kényelmes pihenés. Merengô, nyugodt, szinte álmosító hangulat lesz
úrrá az elsô versszakon, ezt a késôbbiekben csak a refrén ôrzi.
Ezzel a nyugalommal, pihegô mozdulatlansággal
kerül ellentétbe a következô négy strófában a költôi én egyre szenvedélyesebbé
váló elmélkedése, a kiindulás békés csendjétôl fokozatosan távolodó lírai
hevülete. A költô kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története.
Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. A
meditáció a zsarnokért és a szabadságért vívott háborúk különbségétôl ível a
"csaták utósóinak", a jövendô kor jelenéseinek már ismert látomásáig,
a "vérpanoráma" iszonyatáig, de közben minden strófa végén megpihen a
képzelet a refrén gyöngéden becézgetô intimitásában. Az indulatok csatája
tombol, égzengés és villámcikázás tölti meg a végsô képet, s közvetlen mellette
halkan piheg a refrén - jelezve a roppant távolságot a bús ôszi szél halk
beszélgetése és a kiszabadult érzelemvihar között. "Soha ennyi feszültség egy
lírai költeményben! Kezdet és vég között mily rendkívüli távolság!" -
jegyzi meg Horváth János is.
Petôfi teremti meg irodalmunkban a hitvesi
költészetet. Míg pl. Vörösmarty szerelmi lírája elhallgat az esküvô után,
Petôfi feleségéhez írja legszenvedélyesebb költeményeit. Talán a legismertebb
ezek közül a szintén Koltón írt Szeptember végén című elégiája. Az emberi élet
és a boldogság, a szerelem mulandóságáról töpreng, meditál benne elmerengve, s
az anapesztusi verssorok finom lüktetése híven festi alá az élet eliramlását.
Közvetlen tájszemléletbôl indul el a
költemény. A költô nézi a völgyet és a bérci tetôt, s ezek a nyár szépségeit, a
még nyíló virágokat, a zöldellô lombokat a tél fenyegetô közelségében mutatják.
Ugyanezt az ellentétet fedezi fel önmagában: fiatal, ifjú szívében még ott a
viruló kor, de sötét haja ôszbe vegyül már. A szubjektív párhuzam képeiben
felvillannak mind a négy évszaknak motívumai (lángsugarú nyár, kikelet, ôszbe
vegyülô haj, a tél dere) megsejtetve a rohanó, feltartóztathatatlan idôt. Ezt
az érzést, sejtelmet sűríti magába a következô (2.) strófa lágyan suhanó,
lebegô verssora (Kosztolányi szerint a legszebb magyar verssor): "Elhull a
virág, eliramlik az élet..." Az elomló l hangok lágyságát a gyorsan pergô
r-ek ellensúlyozzák.
A fenyegetô elmúlás közvetlen látványa
személyes élménnyé mélyül, s ennek hatása alakítja a költemény további
érzelmi-gondolati lírai anyagát. Az általános mulandóság, az élet eliramlása
ébreszti fel a halál gondolatát, az özvegyen maradó fiatal feleség elképzelését.
A költô a legteljesebb boldogság óráit éli át Koltón, Júlia semmi okot nem
adhatott hűsége iránti kétkedésre. A tájszemlélet hangulata mellett a közeli
halál fenyegetô rémét talán a jövôt idézô forradalmi látomások állandó
jelenléte, az "ott essem el én" emléke is felkelthette.
A fiatal özvegy képe (látomása) hívja elô
annak a fájdalmas elképzelését is, hogy Júlia újra férjhez mehet. A költô
"eljátszik" ezzel a lehetôséggel: a szentimentális költészet
kelléktárából kölcsönzött színpadias jelenetezéssel - a vers művészi értékének
kárára (semmiképpen sem elônyére) - láttatja az özvegyi fátylat eldobó asszonyt
s a sírból kilépô halott önmagát. Mégis: a hitvesi hűtlenségre nincs más szava,
mint a halálon túli szerelemé, hiszen még akkor is, a sírban is örökre szeretni
fogja.
Az irodalomtörténet és az utókor ítélete
szerint Petôfi hitvesi lírájának talán legkülönb darabja a Minek nevezzelek?
(1848). Rapszódia ez is, akárcsak az Egy gondolat bánt engemet; a nem
korlátozott érzelmi kitörések külsô jele maga a látható nyelv: a különbözô
hosszúságú sorok "szabálytalansága" és a rímelés hiánya.
A vers lírai anyaga a "megnyilatkozni
vágyó, de kibeszélhetetlen nagyságú szerelem" (Horváth János). Keresi a
legméltóbb kifejezést, megnevezést, mely leginkább illenék felesége
szépségéhez. A "Minek nevezzelek?" tanácstalan, tehetetlen elragadtatása
szervezi a költeményt, e körül vonultatja fel a nagyszerű kifejezési próbák
egész áradatát. Minden szakasz elején a reménykedô bizakodás, a végén a
tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben.
Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó
kérdésre, a fantáziát szinte a végsôkig felcsigázó ihletforrásként a költô
különbözô helyzeteket, állapotokat képzel el, idéz fel emlékeibôl. Az elsô négy
strófa képei egy-egy találó metafora továbbfejlesztésébôl (kibontásából)
származnak.
Elôször a merengô szemek esti-csillagának
friss ámulatából próbál erôt meríteni a megnevezési szándék. A szem sugarához a
képzelet a szerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe
folyik. (A további versszakokban hasonló módon alakul ki egy-egy képláncolat.)
Majd a tekintet szelíd galambja (2.), a tavaszt ébresztô csalogány-hangok
zengése (3.), végül az ajkak lángoló rubintköve (4.) lesz az a forrás, melynek
célja a kifejezô képesség fokozása. - A negyedik strófában jut el a
legmesszebbre a felajzott képzelet: a szerelmi csók tüzében összeolvadó lelkek
misztériumából fakadó boldogság nem ismer térbeli és idôbeli korlátokat; ez a
boldogság-érzet az örökkévalósággal, a mennyei üdvösséggel azonosul. Errôl az
alapról indul el - újabb kiindulópontot már nem keresve - a megnevezési vágy
végsô nekirugaszkodása (5.). Szinte kergetik egymást a halmozott és egyre
fokozódó erôsségű próbálkozások, s a halmozás - természetesen - azt jelenti,
hogy a költô a már elhangzottakat nem tartja elég méltónak és kifejezônek. A
hiábavaló erôfeszítések után megállapodna az egyszerű és igaz "édes szép
ifju hitvesem" megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná
teszi. A vers így teljesen nyitott marad, s azt tanúsítja, a nyelv szegényes
eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére.
A koltói mézeshetek után ifjúkorát lezártnak
tekinti, s a családi tűzhely boldog melegében, a révbe ért ember védettségében
szívesen fel-felidézi hányatott pályakezdésének egy-egy epizódját. A Bolond
Istók című (1847. november-december) elbeszélô költeményben mintha hajdani
önmagáról mintázná meg a fôhôst: az éhezésnek és balszerencsének fittyet hányó,
a sorssal komázó, csüggedetlen vándor alakját. Bolond Istók életszemlélete,
életfilozófiája megegyezik az ifjú férj Petôfiével:
"Míg az ember boldog nem volt,
Addig meg nem halhat."
Az idilli boldogság színtere a családi otthon
- szép feleséggel, gyerekekkel és nagyszülôvel. Ez jelenik meg a mű végén
Petôfi ábrándjait is közvetítve:
"A tanyában, jó meleg szobában,
Pattogó szikrázó tűz körűl
Az aggastyán, a férj, a menyecske
És egy pár kis pajkos gyermek űl.
A menyecske fon s dalol; nagyapja
S férje játszik a két fiuval. -
Kinn süvít a tél viharja... ott benn
Perg a rokka s vígan zeng a dal... -"
Két tájköltemény
1848 januárjában Pesten írta A puszta, télen
című leíró költeményét. Kiváltó ihlete nem a közvetlen szemlélet: a meleg
szobában, "pattogó szikrázó tűz körűl" emlékeibôl szedeget össze egy
csokorral, s kedélyesen mesélget a hallgatóknak.
A kezdô felkiáltás szójátéka (a
"puszta" szó melléknévi és fônévi jelentése alapján), majd az ôsznek
a paraszti élethez kapcsolt köznapi megszemélyesítése bensôséges, derűs,
kedélyeskedô hangulatot áraszt. A mesélô nem siet, ráérôsen elidôzik "a
rossz gazda" fecsérlô könnyelműségénél (1. versszak). - A második
strófában a már más alkotásokból ismert (pl. Berzsenyi: A közelítô tél) negatív
festéssel érzékelteti a téli puszta halotti némaságát, hangtalan csendjét.
Hiányzik mindaz, ami oly kedvessé, zengôvé tette a nyári alföldi tájat: a
kolomp szava, a pásztorlegény kesergô sípja, a madarak trillája, a haris
harsogása, a "prücsök" hegedűje. A negatívumokra épülô kép - mint
közismert - nemcsak a jelent, a téli kifosztottságot festi, hanem
visszasóvárogja a múlt, a nyár énekeit, s ezzel a szembeállítással a leírásba
belopja a veszteség elégikus hangnemét is. Ezt az árnyalatot erôsíti a negyedik
sor régiesnek és ünnepélyesnek ható igealakja, az "elnémultanak". - A
hangok hiánya után a teljes mozdulatlanság, az élettelen dermedtség képzetét
kelti fel a 3. versszak elsô hasonlata. Az alacsonyan járó naphoz fűzôdô
megszemélyesítések (egymással összevegyülô hasonlat és metafora) tovább
fokozzák a puszta "pusztaságát", az életerô csökkenését,
korlátozottságát (a nap "rövidlátó").
Az elsô három szakaszban a téli természet
jellegzetes vonásai jelentek meg, a következô egységben (4-6.) az emberi élet
színhelyei felé fordul a figyelem: üres a halászkunyhó és a csôszház, csendesek
a tanyák, a csárdák is hallgatnak. A természeti jelenségekkel párhuzamosan itt
is a visszafogott, lelassult élettevékenység ábrázolása a jellemzô. Csupa
kijelentésre, tényközlésre szorítkozik a leírás. Egyetlen hasonlatot, metaforát
sem találunk, az egész mégis szuggesztív képpé áll egybe. Emberi s állati
létezés vontatott, elnyújtott mozgásban nyilvánul meg: a jószág
"szénáz", "csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak".
Bravúrosan mesteri ebbôl a szempontból az 5. versszak: a béres pipára
gyújtásának aprólékosan részletezô, ráérôs kényelmességgel való bemutatása (hét
cselekménymozzanat szövôdik egybe).
A benti világ statikus rajza után újra a kinti
természetbe, a kihalt, úttalan pusztaságba vezet a képzelet. Az elsô három
versszak békésebb mozdulatlansága helyébe most (7.) a szelek és viharok
félelmetes és vad kavargása, három irányból is egymásnak feszülô birkózása lép.
Ebben a dinamikus környezetben jelenik meg vészjóslóan a fenyegetett emberi lét
a távolba tűnô, kilátástalan sorsú betyár alakjával. A 8. szakasz zárósorának
jelképszerű látomása - "Háta mögött farkas, feje fölött holló" -
emberi tragédiát sűrít magába. Ez a komor hangulat folytatódik - de már
társadalmi-politikai síkra vetítve - a záró strófa hasonlatában. A kiűzött
király véres koronájának lehullása megfelel Petôfi ekkori politikai
elképzeléseinek, hiszen 1846 óta a világforradalom várásának izgalmában élt. Ez
a kép arról is vall, hogy a természeti világ mozdulatlanságba dermedt voltával
szemben a társadalmi lét - hite szerint - a végsô megoldás felé halad.
A strófaszerkezet a négyütemű 12-es
variációjából jön létre: a hat sor közül a 3. és a 4. csupán fél sor (kétütemű
6-os), s ezek a rövidebb verssorok valami élénkséget, pergôbb menetet visznek a
lassúbb 12-esek közé. A sorokat páros rímek kapcsolják össze.
Pár hónappal késôbb s szintén Pesten írta
Kis-Kunság című költeményét. Kiindulópontja ennek sem a közvetlen látvány: a
nagyvárosi élet örökös zajából száll fel képzelete, s lelki szemei elôtt
lebegnek el "szépen gyönyörűn" az alföldi vidékek. Egy forró
nyárközépi napon, kora délelôtt ("Kapaszkodik a nap fölfelé") a
puszta egy meghatározott pontjáról indul el a szemlélet a város felé, s mire a
szélmalmok alá ér, már beesteledik ("Közelg az este"). Csak a
napszakok változásából s a hely- és az idôhatározók ritka fel-felbukkanásából
(itten, amott, ott - végre, nagy sokára, végre) következtethetünk arra, hogy a
térbeli haladás képei sorakoznak egymás mellé. A nagyvároshoz mérten a puszta
egzotikumát, páratlan szépségét s egyúttal végtelenségét sugallják a hol apró
részletezéssel (pl. a legelô, a lapályon elnyúló ér), hol csak nagyvonalúan
bemutatott tájelemek (pl. vén csárda, egy-egy tanya). Ez a vidék, a Kiskunság
nem csak szülôföldje miatt értékes a költônek. A vers megírása idején (1848.
május-június) politikai reményei is ide kapcsolták, hiszen Szabadszálláson
kívánt fellépni a képviselôválasztáskor. Ekkor még nem sejthette a rövid idô
múlva bekövetkezô kudarcot. Várakozó bizakodás, optimista derű lengi át az
egész költeményt. Talán ezt az állapotot, a jövôhöz fűzôdô lehetôségeket
jelképezi a szélmalmok vitorláinak szüntelen, fáradhatatlan forgása, mely a
vers végén a nyitottság, a befejezetlenség, a határtalanság benyomását kelti.
A versforma eléggé bonyolult. A nyolc
ütemhangsúlyos verssor szótagszáma a következôképpen alakul:
6-12-12-6-6-12-12-6; a félrímek különbözô szótagszámú sorokat kötnek össze: x a
x a x b x b.
A politikai események sodrásában
1848 januárjában az itáliai forradalom nyomán
Petôfi igazolva látja elképzeléseit, s Olaszország című költeményében a korábbi
nagy látnok-versek hangján lelkesülten üdvözli a "jelenné lett
jövendôt":
"Eljô, eljô az a nagy szép idô,
Amely felé reményim szállanak,
Mint ôsszel a derűltebb ég alá
Hosszú sorban a vándormadarak;
A zsarnokság ki fog pusztulni, és
Megint virító lesz a föld szine -
A te dicsô szent katonáid ôk,
Segítsd ôket, szabadság istene!"
Ettôl kezdve a politikai szenvedélyek
magasfeszültségében él. 1848. március 17-én jegyzi le a következô lelkesült
mondatokat naplójába: "A tűzokádó hegy közepébe kellene tollamat mártanom,
hogy napjaimat, napjaim gyötrelmeit leírhassam! - îgy vártam a jövendôt, vártam
azt a pillanatot, mellyben szabadsági eszméim és érzelmeim, szívemnek ezen
elkárhozott lelkei, elhagyhatják a börtönt, kínszenvedésök helyét... vártam e
pillanatot; nemcsak reméltem, de bizton hittem, hogy el fog jönni.
Tanubizonyságaim erre a költemények, mellyeket több mint egy év óta
írtam." (Lapok Petôfi Sándor naplójából)
Petôfi március 15-e legnagyobb hôse, Nemzeti
dala valósággal a forradalom egyik közvetlen kiváltó oka és jelszava lett. Ezt
szavalta el reggel a Pilvaxban, majd az orvosi egyetem udvarában, késôbb a
jogászok kívánságára a szeminárium terén, végül Landerer nyomdája elôtt, s mint
a szabad sajtó elsô termékét ezrével osztották szét a nép között.
A verset március 13-án írta arra az ún.
reformlakomára, melyet az ifjúság március 19-én akart adni, ez azonban az
események következtében már elmaradt.
A Nemzeti dal kiáltvány, felhívás, szózat a
nemzethez: agitál, lelkesít, haladéktalan állásfoglalásra késztet. A
legfontosabb mondanivaló, a legfôbb tétel mindjárt a vers elejére kerül. A
lényegre lerövidített kurta mondatok parancsoló keménysége (az elsô négy sorban
nyolc mondat!) válaszút elé állítja a hallgatókat, és azonnali elhatározásra
ingerel: a történelmi sorsfordulón választani kell a rabság és a szabadság
között. A refrén már magában foglalja a tömeg, a nép válaszát is. A többes szám
elsô személy használata a szónok és a nép egybeforrt akaratát fejezi ki.
Nemcsak a versbôl olvasható ki ez, a valóságban is így történt már az elsô
szavalatok alkalmával is. Petôfi maga jegyzi fel naplójában: "Én velem
elszavaltatták a Nemzeti dalt. ...fanatikus lelkesedéssel fogadták, s a
refrainban elôjövô. »esküszünk«-öt mindannyiszor visszaharsogta az egész sereg,
melly a téren állt." (Lapok Petôfi Sándor naplójából)
A vers voltaképpen elsô strófájával elérte
célját, a nagy párbeszéd a költô-apostol és a nép között lejátszódott. A
további versszakok az egyetlen ésszerű döntésnek a helyességét igazolják a
múlt, a jelen és a jövô érveivel, melyek fôként a hallgatóság érzelmeire
kívánnak hatni. Hivatkozik a költemény az ôsapákra, kik szabadon éltek, s most
kárhozottak a szolgaföldben (2.). Ingerült durvasággal kel ki azok ellen,
akikben nincs önbecsülés. A becsület parancsa most a hazáért való önfeláldozást
követeli (3.). Śj motívumként jelenik meg a következô szakaszban (4.) a férfiúi
önérzetre való utalás a lánc és a kard metaforikus szembeállításával. A
refrénben újra meg újra megerôsített helyes választás nyomán a távoli jövô
dicsôségét sejteti meg, hiszen a jelen történelemformáló tette visszahozza a
magyar név régi nagy hírét (5.). Az érvsorozat eddigi keménységét az utolsó
versszakban (6.) lágyabb, érzelmesebb hang váltja fel: a képek a kor vallásos
képzeteihez kapcsolódnak. A késô unokák "áldó imádsága" a
"szentté" lett hôsök neveit idézik fel, mikor leborulnak majd
domborodó sírjaikra. Petôfi "dalnak" nevezi mozgósító szózatát, de
olyan értelemben dal ez, ahogyan az a Marseillaise (marszejéz) - induló, tehát
együttesen énekelt kardal. Ezt a daljelleget emeli ki a forma, a kétütemű, a
sormetszeteket pontosan alkalmazó felezô nyolcas (csupán két alkalommal esik a
cezúra a szó belsejébe). A refrén is ennek a sorfajnak a variációjából áll, de
a 6. és a 8. sor csak egyetlen ütem.
Március 15-e után egyre kizárólagosabb
uralomra jut költészetében a politika. A nagy népgyűlések szenvedélyességét
közvetíti a Föltámadott a tenger lendülete. Királyellenes versek sorát írja (A
királyokhoz, A király és a hóhér, A király esküje stb.), a köztársasági
államforma mellett agitál (Respublica), ostorozza a tétlenséget, a forradalmi
lelkesedés elapadását (Megint beszélünk s csak beszélünk...), s szenvedélyes
felháborodással figyelmeztet a "belsô bitangok" árulására (A
nemzethez), és sürgeti a nemzeti összefogást a szabadságharc megindulásakor
(Élet vagy halál!). S bár nem lett országgyűlési képviselô, a sértôdöttség
legkisebb jele nélkül nagy felelôsségtudattal szólítja fel az összeülô
nemzetgyűlés tagjait új hazát teremtô kötelességükre (A nemzetgyűléshez).
Az apostol
A szabadszállási választási kudarc mégsem
múlt el nyomtalanul benne. S jóllehet nem adja fel a liberális-romantikus
népfelség elvét, csalódásai lényeges változásokat indítanak meg politikai
világszemléletében. A néphez való új viszonyát, nézeteinek módosulását tükrözi
Az apostol (1848. szeptember) című romantikus elbeszélô költeménye.
Életszemléletének eddigi derűje megingott,
lelkiállapota olykor a Felhôk kiábrándulását, világgyűlöletét súrolja. Az
apostolban a világ fekete, "mint a kibérlett lelkiismeret"; a nyomor
és az erény - testvérek; a pár hónappal korábbi családi idillt a kétségbeejtô
családi nincstelenség űzi el itt: férj, feleség, gyermekek éhezése megdöbbentô
leírásban tárul elénk. Az ifjú férj, a családapa sötét homloka "egy kép,
melyre miljom élet insége és fájdalma van lefestve".
Romantikus túlzások találhatók a gyermek
Szilveszter sorsának - a központi témához képest - igen részletezô leírásában.
"Lopott, koldult, szolgált" - ennyibôl állott gyermekkora, de a
részeges tolvaj, az elhízott koldusasszony és a gôgös, pökhendi úrfi rajza
kitűnô jellemkép.
Szilveszter egyoldalúan ábrázolt,
romantikusan statikus hôs: egyszerre mint kész ember-megváltó, világ-megváltó
apostol áll elôttünk. Az eposzi hagyományokat követô "in medias res"
kezdés a padlásszoba nyomorában jeleníti meg. Lelke ledobta a ház és a nap
gondjait, az Istennel társalog, az emberiség felszabadításához, boldogításához
kér tôle erôt:
"Adj, isten, adj fényt és erôt nekem,
Hogy munkálhassak embertársaimért!"
Ezt a túlzott eszményítést beárnyékolja az a
meghökkentô körülmény, hogy míg világboldogító terveit szövögeti, addig
családja nyomorával szemben tétlen és tehetetlen: kenyérért sírdogáló fiát
kakastejjel sütött cipóval hitegeti, csecsszopó gyermekét pedig hagyja éhen
halni.
Szilveszter életébe beleszövi olykor saját
sorsának egy-egy fordulatát (pl. a szilveszteri születésnap; a kastély
kisasszonya szüleit megtagadva felesége lesz; a falu népe elűzi), eszméivel
pedig teljes mértékben azonosul. Az ifjú fôhôsnek is az iskolában legkedvesebb
stúdiuma a világtörténet tanulmányozása volt. Petôfi egy évvel korábban még
olyan következtetéseket von le a történelembôl (Az itélet), hogy az emberiség
története vérfolyam, amely a nem távoli jövôben egy utolsó nagy háborúban, a
vértengerben fog véget érni. Szilveszter - a XI. fejezet alapján - egészen más
tanulságokat von le ("szôlôszem"-hasonlat). E szerint a föld
"megérését", az általános boldogság korát nem az elnyomott néptömegek
világméretű összecsapásától várja, hanem egyes kiemelkedô emberek, a "nagy
lelkek" önfeláldozó harcától. A számneves túlzások a végsô cél elérését a
beláthatatlan jövô utópisztikus messzeségébe helyezik. Ha a szôlôszemet, a
kicsiny gyümölcsöt sokszor százezer és miljom napsugár érleli, a föld, a nagy
gyümölcs megérése "belékerül évezredek vagy tán évmiljomokba". Ezek a
földet érlelô sugarak a "nagy lelkek", de ilyenek ritkán teremnek, s
"csak egy nap tart a sugár élete". Szilveszter életének az a hit ad
értelmet, hogy ô is egy ilyen sugár lehet.
Ćtértékelôdött tehát a korábbi népvezér-,
lángoszlop-szerep: a költô-apostolnak nem e népet kell vezetnie, hanem a nép
helyett kell cselekednie, a néptömegek forradalmi tettét kénytelen magára
vállalnia.
Szilveszter elvont nép-fogalma három
alkalommal kerül szembe a kiábrándító valósággal. Mint falusi jegyzôt az érte
addig lelkesedô nép egyik napról a másikra - teljesen megváltozva -
"káromkodó fenyegetéssel" űzi el. Ez az állhatatlanság,
szolgalelkűség mélyen megdöbbenti:
"Egy pillanatra meg volt lelke törve,
Kétségbeejtô eszmék ültenek
Megnehezűlt fejére,
Mint a holttestre a hollósereg.
»Ez hát a nép!« kiálta föl,
»Ez hát a nép, amelyet én imádok,
Amelyért élek s halni akarok!«"
(XIII)
A kétségbeesést - egyelôre - az az
önvigasztalás oldja, hogy a nép "még most gyermek", "kit el
lehet könnyen bolondítani", s ezért kettôs erôvel fog érte küzdeni.
Hasonló csalódásban van része a titkos
nyomdában megjelent könyve fogadtatásakor is (XVI.). Műve "ezrével olyan
gyorsan terjedett el, mikéntha villám hordta volna szét". Eszméit,
gondolatait mohón nyelte el a szomjas világ, s lelke megfrissült tôle. Mégis:
az elsápadt hatalom egyetlen szavára a megrémült nép megtagadta a könyvet,
szerzôjétôl elfordult, s megbüntetését követelte.
Szilveszter "rémesen lakolt":
feleségétôl, életben maradt gyermekétôl nem búcsúzhatott el; az utcán
tartóztatták le, s tízévi börtönre ítélték. Mikor egy évtized múltával
kiszabadul, elsô szava: "Szabad tehát a nemzet, a haza?" Pont az
ellenkezôjét tapasztalja: a világ nem haladt célja felé, az emberiség
visszafejlôdött, még mélyebbre süllyedt a szolgaságba, s a zsarnokság
"óriásodott". Szilveszter a maga elé tűzött célnak megfelelôen
egyedül vállalja - a néptömegek helyett - a forradalmi tettet: a
"szolgacsorda" éljenzése közepette rálô a királyra. Az apostolt, a
megváltót az emberek ugyanúgy megrugdalják, leköpdösik, mint annak idején Jézus
Krisztust, s hasonlóképpen követelik halálát is.
A befejezés azzal a régi jó költô-vigasszal
zárja a költeményt, hogy a késô századok szabad nemzedékei megemlékeznek majd
azokról a szentekrôl és nagyokról, akik a szolgaságban is szabadok voltak.
Bár Az apostol témájánál fogva epikus
költemény lenne, a lírai elemek uralkodóvá válnak benne fôképp a belsô
monológokban megnyilvánuló töprengések, lírai meditációk révén. A lírai
jelleget erôsíti a cselekmény fô vonalának eseménytelensége és epikai
elnagyoltsága. A történet magva ugyanis a titkos nyomdában kiadott könyv
megírása, az író elítélése és lázadása, merénylete a király ellen. Sovány
meseszál ez, s ezt is csak röviden érinti Petôfi. - Versformáját jambikus
lejtésű, rímek nélküli, szabad szótagszámú sorok alkotják.
Szabad ihletek
Petôfi nem tudott, nem is akart folytonosan
politikai izgalmak között élni. Olykor elfáradt, kiábrándult, s tehernek érezte
a magára vállalt népvezér-szerepet. Szeretett volna csak ember és költô lenni.
A politikamentes tiszta költészet iránti vágya szólal még Miért kisérsz...
(1848) című versében. Háromszor kiált fel három versszak élén: "Oh hadd
feledjem, hogy polgár vagyok!" Szabadulni óhajtana "csak egy
idôre" a "munkás hazaszeretet" örökös gondjaitól, s az
"ifjuság, tavasz, költészet, szerelem" négyes ihletforrása után
"vágyva nyúl keze". - Március óta legtöbb verse haláláig a
politikához, a társadalmi gondokhoz-bajokhoz kapcsolódik, de a legszebb,
legnagyobb versek mégsem ebbôl a témakörbôl valók.
A szerelmi líra darabjai közé sorolhatjuk Itt
benn vagyok a férfikor nyarában... című költeményét. 25 éves, még messze van
"az emberélet útjának felétôl", de már számvetést készít életérôl. Az
egy szerelmen kívül mindenbôl kiábrándultnak festi magát. Az illúzióvesztés, a
csalódottság hangulatát, érzelmeit képes beszéddel (metaforákkal) elôbb csak
általánosságban jellemzi (1-3.): az ifjúság eltűnt tavaszával s megannyi
szépségével szemben nemcsak a férfikor kiürült nyara áll, hanem ott kísért,
"közelít" már a nyarat követô ôsz is viharaival, zörgô, száraz
erdejével:
"Ćbrándaimnak száraz erdejében
Csörög, csörög már s nem susog a
lomb..."
Az ifjúkor álmait szétzúzta "a rideg
valóság szigorú keze", s a világ, az élet sötétségét "a gondok
fojtó" levegôje tovább mélyíti.
A múltból mindinkább a jelenbe, az általános
hangulat-meghatározásból a konkrét indoklásra tér át a költemény (4-5.): a
felnôtt kijózanodás lemond a költôi sikerekrôl, hírnévrôl, ajkai nem isznak
többé a "dicsvágy patakjából". A komor hangulatnak politikai
kiábrándulás is az okozója (5.). A "megromlott satnya ivadék", a
"pusztulásnak indult nép" látványa s a hazafiúi tehetetlenség érzése
tovább fokozza és véglegesíti a tragikus kedélyállapotot. Ebbôl az egyre
sötétedô háttérbôl mind nagyobb ragyogással sugárzik ki a refrén gondolata:
"Milyen sötét vón a világ, az élet,
Ha nem szeretnél, fényes angyalom!"
îgy lesz a mindenben csalódott, a politikából
kiábrándult költô egyetlen és minden veszteséget pótló életértéke, lírai
mentsvára a szerelem. Az utolsó (6.) versszak szenvedélyes vágyakozása ezért
magasztosítja ezt az érzést az emberi létezés legfôbb értelmévé. A vers utolsó
szava, a rímhelyzetben megismételt "csillagom" metafora magába sűríti
az éjszakai sötétséget és ezt a sötétséget oldó, iránymutató ragyogást is.
A magánemberi szférába való menekülési vágy
költeménye A hegyek közt című is, melyet a Zugligetben írt, idôrendben az elôzô
költemény után. Felülrôl, a budai hegyek tetejérôl néz vissza a városra, ott
lenn hagyva hazája s háza gondjait. A természetbe menekült, s nem hozott fel
mást magával, "csak ami boldogságot ad": kedvesét és lantját. "A
lant varázsjátéka bűvöl, feledtet; végig egyenlô, gyors ritmusa mintegy
mesterségesen veri el a zavaró gondokat, hogy végül a természet teljes élvezése
szabadítsa fel a költô fogékonyságát. Júlia is csak mint egy kedves természeti
jelenség vegyül el a pihentetô szemléletbe: jön, megy, pillangót űz, virágot
szed, koszorút köt." (Horváth János: i.m. 490. 1.) A közvetlen szemlélet a
természet merengô csodálatába csap át, s a szépségtôl csordultig telt lélekbôl
kitör a boldogság meghatottsága:
"Istenem, beh boldog vagyok!
Majd hogy sírva nem fakadok."
Az Itt van az ôsz, itt van újra... című vers
"a kézen számlálható vezérművek sorából való" - jegyzi meg Németh G.
Béla. "A magyar dal, a Petôfi-féle dal azon a magaslaton van itt jelen,
ahová ezt a műformát a romantika, kivált a német-angol romantika emelte."
"Egy olyan enyhe, késô szeptemberi napon
keletkezett, 1848-ban, amely már csak ajándék, csak ráadás volt a költô utolsó,
legutolsó ôszére. A szép hegyes-lankás Erdôdön idôzött Petôfi akkor... azon a
vidéken, ahol egy esztendôvel elôbb nászát tartotta Szendrey Júliával, s ahol
most immár csak egy-két hét választotta el Júliát gyermekük világrahozatalától.
- Emlékezés és tervezés, aggodalom és várakozás, gond és reménykedés tette
feszültté ezeket a napokat. Mert a szabadságharc csatatereirôl most csupa
lehangoló hír érkezett. Vereség vereség után... Ez a vers fölébe emelte a
költôt a napi történéseknek anélkül, hogy elszakította volna tôlük... Közvetlen
esztétikai hatását és értékét valószínűleg éppen ebben a fölemelkedésben kell
keresnünk. A mindennapok egy megszokott (magán) idilljével indul a költemény, s
az emberi történelem, az emberi lét végtelenére nyitott kilátással zárul.
Mint annyiszor, ezúttal is egy mindennapi
beszédhelyzetet vesz fel kiindulásul Petôfi: a magában mélázó meditálóét, a
maga elé zümmögô beszélôét."
Mint az elsô sort, az egész elsô strófát is
állandósult közbeszédszólamokból építi fel. Hanghordozása bensôséges,
familiáris, játékos, egy kicsit elérzékenyült. Ismétlései némi merengô,
elégikus emelkedettséget is sugallnak. A verselés tökéletesen egybevág mind a
hangsúlyos, mind a trochaikus ritmus lejtésével. - A második strófában a belsô
monológ ugyan megmarad, de külsô leírássá, leíró jelenetezéssé alakul át: a
beszélôt kiemeli, a táj középpontjává avatja, távlatot biztosít neki. A
harmadik szakasz gyakran használt szólamai a nézôpontot az egyedi helyzetbôl az
általános szemlélôdés síkjára helyezik át, s a hangnemet is átváltják a
személyes monológból az általános eszmélkedésbe. A megújító álom kulcsképzete
ebben a szakaszban fordul elô elôször. Ezt a felismerést, hogy az ôsz nem a
halál, csak az álom, az újjászületés jelképe, a következô versszak (4.)
gondolati ismétlései erôsítik meg. Az elalvásra készülôdés és a fák lehulló
leveleinek látványa társítja a mostani vetkôzés, majd a tavaszi felöltözés
rejtett erotikájú képét, melyrôl alig-alig dönthetô el, hogy a kedvesrôl van-e
szó benne vagy a természetrôl (5.). Ebbôl az összemosódásból fakad a becézgetô
gyöngédség (6.) és a szendergô természetet álomba ringató altató dal finom
légiessége (7.).
A hangulat intimségének, bizalmasan bensôséges
idilljének forrása is és résztvevôje is a költô mellett ülô kedves, az áldott
állapotban lévô Júlia (8-9.). A természet álmát óvó, suttogó beszélgetés, a
halk hitvesi csók óhaja a költeményt a nagy szerelmes versek hangulatával zárja
le. "Az Itt van az ôsz, itt van újra... mégis a létezés dala, a létezés
örömének dala: az ôsz itt - szemben az átörökölt hagyománnyal - nem a halál,
hanem a megújuló élet szimbóluma. A vers metaforikája a termékenységben folyton
megújuló, a halált folyton legyôzô létnek mítoszi emelkedettségű
jelképezése." (Németh G. Béla: 11 vers. Tankönyvkiadó, Bp. 1977. - Az
ódához emelt dal című tanulmány kivonata)
"De oldjuk meg saruinkat! Amaz égô
csipkebokor van itt. - Az év végén: aki Petôfit ismeri, szereti, nem haladhat
el meghatottság, szinte áhítat nélkül e költemény mellett." (Horváth
János: i.m. 477. 1.)
"Hattyúdalnak" készült a költemény.
Bár nem utolsó zendülése ez a költô lantjának, de azzal a tudattal írta 1848
végén, hogy hátha ez lesz az utolsó, hiszen a frontra készült Bem még harcoló
seregéhez.
Petôfi minden esztendôben nagy verssel
búcsúztatta az óévet (születése napjának elôestéjén), de egyszer sem olyan
ünnepélyesen, mint az 1848-49. év fordulóján. - A költeménykezdet
elfogódottságába még vegyül némi könnyedség: marasztalja a "pályavégezett
évet", s felajánlja neki - ötletszerű gondolattársítás nyomán -
megszületendô dalát, hadd világítson égô lámpaként a másvilági sötétségben.
Lantjának enyelgô-kedveskedô megszólításában merül fel az "utolsó dal"
gondolata s vele együtt a közeli halál lehetôsége. Ez az indítás fesztelenebb,
derűsebb hangulatát ünnepi komolyságúvá változtatja, a dalt az óda felé
közelíti. A hatodik versszaktól kezdve a legutolsónak vélt-szánt dalra való
biztatás hangzik el, s egy ilyen végsô dal ihletébe "beleóhajtja,
visszasírja lantjának minden jellemzô, neki kedves, ismerôs hangszínét".
Vázlatos, de hű önarckép ez saját költészetérôl, melynek lényege a hangnembeli
sokszínűség, a hangulati, érzelmi, kedélybeli ellentétekbe való átlendülés
líraisága, mely tud vadul és szelíden, ragyogóan és sötéten, szomorúan és vígan
is szólni. Ezt a szélsôséges ellentétek közti vibrálást példázza a szenvedélyt
és méla hangulatot kifejezô vihar- és szellô-metafora, valamint a két szorosan
összetartozó fogalom: "ifjúság" és "szerelem" egymásnak
ellentmondó jelzôje ("mulandó", "múlhatatlan"). A legutolsó
dal fájdalmas eshetôsége csalja ki az élet sejtett véghatárán lantja húrjának
valamennyi rezdülését, s így emelkedik a "dal" az óda magaslatára. A
záró strófa az idô bérceinek visszhangzásával az idôtlenségbe lendíti -
nyitottá téve, lezáratlanul hagyva - ez "utósó dalt":
"Hirtelen ne haljon ô meg!
Zengjék vissza az idônek
Bércei, a századok."
Zengik is folytonosan, mint ahogy Csokonai
írta (a Múzsák barátjáról):
"Századjai az elmúlásnak
Ćtaladják ôtet egymásnak,
És
megôrizik hűséggel."
Búcsú egyszersmind ez a vers (Az év végén)
"az élettôl is, ez ifjú és még szerelemmel gazdag szép élettôl, melyet
költészetével annyira egynek tud." (Horváth János: i.m. 478. 1.)
Ez után a vers után már csak véres karddal
írt költemények következnek - kettô kivételével. Az egyik az 1849 márciusában
írt Pacsirtaszót hallok megint..., mely a harci zaj közepette az idilli
pillanatot ragadja meg: a madárdal juttatja eszébe, hogy nemcsak gyilkos
eszköz, katona, hanem költô is egyben. Az emlékezet felidézi a költészet és a
szerelem, "e két istennô" áldásait, a remény pedig segíti megálmodni
a múlt boldogságát a jövôben is: - A másik vers a Szüleim halálára című
megrendítô siratóének.
Legutolsó költeménye, a Szörnyű idô... a
teljes lelki összeomlást, a legsötétebb reménytelenséget sugallja: a végsô
megsemmisülés riadt látomását jeleníti meg. Nincs szó már világszabadságról,
emberiségrôl: egyetlen nemzet, a magyar végromlását jajongja el, amelynek
kiirtására megesküdött az ég, a háború, a döghalál. A legszörnyűbb vízió, hogy
e népnek s ez apokaliptikus harcnak a híre is elenyészik, mert nem marad
egyetlen ember sem, aki túléli e borzalmakat. De ha ilyen akadna is, híradását
az utókor "egy ôrült, rémülésteli, zavart ész meséjének" fogja fel
majd.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése