google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 8., szombat

A középkori irodalom áttekintése és néhány mű bemutatása


A  középkor  irodalmi  áttekintése  és   néhány
                      kiemelt mű bemutatása


A szellemi élet fellendülése

A 10-11. században szilárdult meg az új világ társadalmi rendje, s ezután, a 12-13. században a középkori kultúra nagyszerű virágzásának lehetünk tanúi a tudomány és a művészetek minden területén. Az 1096-ban megindult elsô keresztes hadjárattól fogva erôre kapott a tengeri kereskedelem és az ipar, a városokban megjelent a polgárság, s vele együtt megszületett a középkori értelmiségi is, az az ember, aki szellemi munkából él, akinek hivatásszerű foglalkozása az írás vagy tanítás, vagy mindkettô egyszerre. Az uralkodó osztály életszínvonala emelkedett, kulturális igénye megnôtt.
A vallásos céllal igazolt keleti hadjáratok, a keresztes háborúk létrehozták a "lovagság" intézményét, emellett nagymértékben ki is tágították a középkori ember világképét. De a keresztény Nyugat és az Iszlám nemcsak a csatatereken találkozott: Itáliában és fôleg Spanyolországban békés cserekereskedelem alakult ki, s a fűszerekkel meg a selyemmel együtt a kéziratok elhozták a keresztény világ számára a görög-arab műveltséget is. A középkori Nyugat már elfelejtett görögül, a tudomány nyelve a latin volt. Most keresztény fordítók serényen munkálkodó csapata kezdte átültetni latinra az arab, az arabra fordított görög és az eredeti görög szövegeket. A nyugati keresztények segítséget kaptak ebben a munkában a mohamedán uralom alatt élô spanyol keresztényektôl, a zsidóktól, sôt maguktól a muzulmánoktól is. îgy, ilyen közvetítéssel - Keleten és Afrikán keresztül - jutott a középkori műveltségbe pl. Eukleidész matematikája, Ptolemaiosz (ptolemajosz) asztronómiája, Hippokratész és Galénosz orvostudománya, Arisztotelész fizikája, logikája és etikája. Nem lebecsülendô azonban a tisztán arab hatás sem: most ismerkedtek meg Nyugaton az arab matematikával, s az arabok orvosi szakkönyvei is - sok más tudományos mű mellett - kedvenc olvasmányai lettek a középkori tudósoknak.
Mindezek hatására fellendült a szellemi élet, a tudományos kutatómunka és az oktatási tevékenység a középkor híres nemzetközi egyetemein, mindenekelôtt Párizsban, 0xfordban, Padovában és Genovában. Európa minden részébôl diákok serege tanulta itt az alapfokú műveltséget jelentô "hét szabad művészetet": a grammatikát, a retorikát és a logikát, valamint az aritmetikát, a geometriát, a zenét és az asztronómiát. Ezután kerülhetett sor az orvosi, a teológiai vagy az egyházjogi tanulmányokra.
A 13. században emelkedett a tudomány rangjára a teológia azáltal, hogy az értelmet hívta segítségül. A kor legnagyobb teológusát, Aquinói Szent Tamást (akvinói - ?1224-1274) az értelmet keresô hit vezette, s arra törekedett. hogy a vallásos hit tételeit összhangba hozza a racionális gondolkodással, Arisztotelész filozófiájával. Sajátos középkori ellentmondást jelent, hogy a kereszténység magyarázatához, korszerűsítéséhez a támaszt a kereszténységet megelôzô tudományokban kellett keresni.

Képzôművészet és zene

E két évszázad a képzôművészet, ezen belül is elsôsorban az építészet terén alkotott halhatatlan remekműveket. A 11-12. század fejlesztette ki az ún. román stílust. A "harcoló egyház" céljainak megfelelôen a templomok inkább középkori lovagvárakra emlékeztetnek, s azt az érzést sugallják, hogy a hívôk biztonságban érezhetik magukat a Gonosz ellenében. A hatalmas falak, a zömök pillérek kívül is, belül is masszív erôt árasztanak. A teret félköríves boltozatok hidalják át, s félkörív zárja le a keskeny, lôrésszerű ablakokat is.
A román stílus még a 12. század végét sem érte meg, máris egy új, még jelentôsebb építészeti irányzat született, a gótika. Eltűntek a hatalmas és vastag falfelületek: karcsú pillérek, keskeny bordák tartják az egész épületet. Az élénk színekben ragyogó üvegablakok már csúcsívben végzôdnek, s a tér lezárására is a csúcsíves megoldás, két körszelet összeillesztése szolgál. A templomhomlokzatok jellemzô elemei a gazdagon díszített kapuzatok, a fülkékbe épített szoborgalériák és a hatalmas méretű rózsaablakok. A díszítôelemek szemkápráztató gazdagsága gyönyörködteti a tekintetet. A könnyed, szinte súlytalannak tetszô, égbe törô gótikus katedrálisok a mennyek dicsôségét, a "diadalmas egyház" hatalmát hirdetik, az épületek szinte lebegni látszanak. A merev román szobrokkal szemben a gótikus szobrok légiesek, valósággal élnek, mozogni látszanak. A ruhák redôzete még eltakarja, de már sejteti az élô, eleven testet.
A középkori egyház hivatalos zenéje a gregorián ének volt. Nevét onnan kapta, hogy I. Gergely pápa (590-604) alatt gyűjtötték össze és írták le a Biblia szövegének hangos felolvasásából származó zsoltárdallamokat, a bizánci liturgikus énekeket, a himnuszok melódiáit, a kolostorok zsolozsmáit. Mindezek latin szöveggel énekelt, hangszeres kíséret nélküli, egyszólamú dallamok voltak. Ez a dallamvilág - a népzenébôl közben beszivárgó új elemekkel együtt - közel ezer évig az európai zene fejlôdésének egyik legfontosabb alapja lett.
A középkori zenének a kolostorok mellett egyéb központjai is léteztek. A világi zene elsô kivirágzása a trubadúrének. A trubadúrok, az eszményi udvari szerelmet és a lovagi erényeket megéneklô költôk, provanszál nyelvű lírai költeményeiket saját szerzésű dallammal adták elô. Ez fôleg a néphagyományokból táplálkozott, témái és műfajai azonban szorosan kapcsolódtak a lovagi életforma alkalmaihoz. Van közöttük szerelmi dal, udvarló esti dal, a kedvest üdvözlô hajnali nóta, vetélkedô játék, táncnóta stb. - Ebben az idôben alakult ki a többszólamúság legegyszerűbb formája, a kánon.
Magyarországon Géza fejedelem és Szent István király idejében indult meg a román stílusú építészet. A korabeli épületek azonban elpusztultak, csak néhány templom alapfalait, alaprajzát ismerjük. Legnagyobb volt közöttük a székesfehérvári háromhajós bazilika. A legjobb állapotban a tihanyi apátsági templom (1055) altemploma maradt ránk. A 13. században építették a magyar romanika legnevezetesebb alkotásait. Közülük az egyik legszebb a jáki templom. Két zömök toronnyal hangsúlyozott homlokzatát az apostolokat ábrázoló szobordíszes kapuzat ékesíti (ennek stílusa már átmenet a gótikába). Jellegzetes román kori emlékeink még a bélapátfalvi, a lébényi és az átmeneti stílust képviselô zsámbéki templomok. A pécsi dómot Schmidt Frigyes építette újjá a 19. század végén. Az esztergomi királyi palota bejáratának kapubéllete, rózsaablaka is szép példája a magyarországi román stílusnak. Kápolnája már átmeneti stílusú.
Magyarországon már a tatárjárás után megjelentek a gótikus stílus elsô nyomai, a gótika kora azonban nálunk mégis inkább a 14-15. század. Gótikus műemlékeink közül a legjelentôsebbek a budapesti Mátyás-templom (Schulek Frigyes restaurálta), a budapesti Belvárosi plébániatemplom szentélye, a soproni ferences templom. A mellette levô káptalanterem hazánk legszebb koragótikus keresztboltozatos terme. Késôgótikus a hálóboltozatos nyírbátori templom. - A Kárpát-medencében gótikus stílusú a kassai dóm, a szepescsütörtökhelyi Zápolya-kápolna, a kolozsvári Szent Mihály-templom. - Gótikus váraink közül a legjelentôsebb a diósgyôri, a kôszegi, a nagyvázsonyi és a visegrádi.
A magyar gótikus szobrászat kiemelkedô példája, Kolozsvári Márton és György bronzból készült Szent György lovasszobra (1373) a prágai várban látható. E korból való a gyôri Szent László-herma (fejereklyetartó) is. - A magyar gótikus festôk sorából kiemelkedik Kolozsvári Tamás (15. század) nagyméretű oltárképeivel.

A virágzó középkor irodalma

A tudományos életnek az egyetemeken való kibontakozásával s a képzôművészetek lendületes fejlôdésével párhuzamosan a 12-13. században az irodalom is nagyszerű virágkort ért el. Sok szálból összefonódó, rendkívül összetett, témában és műfajokban igen változatos a középkor irodalmi kultúrája. A szellemi, művelôdési élet központjai ekkor a kolostorok, az egyetemek, a fôúri várkastélyok, illetve a királyi udvarok voltak. A vallásos szellemet terjesztô, a túlvilágra összpontosított misztikus áhítatot népszerűsítô latin nyelvű egyházi irodalom mellett és vele szemben ez a két évszázad teremtette meg a harsány életkedvet árasztó, szabadszájú, az egyházi és a világi hatalmakat nyíltan támadó - fôként latin nyelven éneklô - diákköltészetet: a vágánsok vagy goliard-ok (goliár) poézisét. A lovagság intézménye hívta létre a már nemzeti nyelveken megszólaló, világi jellegű lovageposzt és lovagregényt, valamint a trubadúroknak és a német lovagköltôknek, a minnesengereknek különös bájú, az elvont rajongást és a nagyon is érzéki vágyakat ötvözô szerelmi líráját.
A középkori kultúrának ebbe az elevenen pezsgô szellemi áramába kapcsolódott be - éppen ezekben a századokban - a népvándorlás hullámai által nem sokkal korábban a Kárpát-medencébe sodródott magyarság is. A feudális államalapítás és a kereszténység felvétele utáni elsô századokban, művelôdéstörténetünk kezdetén a mi irodalmi alkotásaink elôször a korabeli egyházi irodalom nemzetközi nyelvén, latinul íródtak, de a magyar nyelv irodalmi, írásbeli felhasználása is hamarosan nélkülözhetetlenné vált. A tihanyi apátságnak 1055-bôl származó latin alapítólevelében pl. 58 magyar szó (szókapcsolat) olvasható, s ezek helyesírása már határozott következetességet mutat. - A magyarországi irodalom az európai kultúra szerves része lett, s a legtöbb középkori műfaj - vallásos és világi egyaránt - megvolt a mi irodalmunkban is.

Vallásos irodalom

A kolostorokból és a szellemi élet más egyházi központjaiból kisarjadó irodalom az egyház céljait szolgálta, a vallásos világszemléletet hirdette. Részben az istentiszteletek szükségleteit elégítette ki (templomi énekek, prédikációk), de leginkább a kolostorokban élô szerzetesek vallásos áhítatát igyekezett fokozni, az alázatosság, a szegénység, az engedelmesség, a szüzesség stb. aszkétikus erényeinek ápolására buzdított. A keresztény szemlélet központjába a földi élet megvetése, a haláltudat és a túlvilág került. A pokol kínjai riasztották s a mennyország csodálatos örömei vonzották a középkori hívôt. A túlvilági boldogsághoz a testi vágyak legyôzésén, az önmegtagadáson keresztül vezet az út. Az ember legnagyobb ellensége - e hit szerint - a test, ez a bűnös vágyak forrása, ezért böjttel, önkínzással kell sanyargatni, megalázni a lélek megtisztulása érdekében. (A test bűnös voltából és megvetésébôl következett a higiénia hiánya, hiszen a test ápolása bűnnek számított, s ez is egyik magyarázata a nagy középkori járványos betegségeknek.)
Az egyházi irodalom nyelve a latin volt, de késôbb a latinul nem tudó, fôleg nôi szerzetesek, az apácák olvasmányigényeinek kielégítésére megindult a latin szövegek átdolgozása a különbözô nemzeti nyelvekre.
A vallásos irodalom változatos műfajai közül (imádság, prédikáció, passió - Krisztus kínszenvedésének és halálának dramatizált története -, példa, látomás stb.) a himnusz és a legenda volt a legnépszerűbb.

Himnuszok
Az egyházi lírai költészet a himnuszokban érte el csúcspontját. A középkori himnuszok istentiszteletek alatt, vallásos összejövetelek alkalmából énekelt, a hívôk áhítatos érzelmeit kifejezô, az Istent magasztaló és a szenteket dicsôítô, emelkedett hangulatú költemények voltak.
A himnuszköltôk között is az elsôk és a legkiválóbbak közé tartozik Pierre Abélard (pier abélár - 1079-1142), a latinul író francia filozófus, teológus, párizsi egyetemi tanár. (Szerelemre lobbant egyik tehetséges leánytanítványa, Héloise [eloiz] iránt, s titokban házasságot kötöttek. A leány nagybátyja, egy kanonok felbérelt pribékjeivel megfosztotta férfiasságától. Abélard kolostorba vonult, felesége pedig apáca lett, de - a hagyomány szerint - kölcsönös szerelmük életük végéig megmaradt.) - 93 himnusza maradt ránk. Ezekben új sor- és strófafajták jelennek meg. Közülük a legismertebb a Szombatesti himnusz (Babits Mihály fordította). A frissen és könnyedén lüktetô ritmusban megírt vers csupa lelkesedés és ujjongó öröm: a túlvilági, a mennyei boldogság látomása. A babiloni (földi) számkivetés után az égi Jeruzsálem királyi palotájának békéje és nyugalma várja az üdvözülteket, akik az angyalokkal együtt egy örökkévalóságon át éneklik ünnepi himnuszaikat.
A 12. század végén és a 13. század elején szembetűnô a Mária-kultusz kialakulása - nemcsak a kolostorokban, hanem a városi értelmiség köreiben is. A Mária-himnuszok egyik fajtája a planctus, a siratóének, siralom. Ez kezdetben lírai sequentia volt (szekvencia - a versszakok két, egymásnak formailag pontosan megfelelô részbôl állnak), és mint ilyen, a nagypénteki istentisztelet részét képezte. A Mária-siralmakban valóságos földi érzések, evilági gondok, emberi fájdalmak, megrendülések is kifejezésre jutottak. Mária, isten anyja a kereszt alatt meg-megújuló kitörésekben panaszolja el bánatát, s földi asszonyként éli át a legnagyobb emberi szenvedést, egyetlen fiának megszégyenítô kínhalálát.
Az egyik legmegrendítôbb, legnépszerűbb Mária-siralomnak, a Stabat maternek (sztábat máter) a szerzôje egy olasz ferences szerzetes, Jacopone da Todi (jakopóne da tódi - 1236-1306). Figyeljük meg a himnusz (planctus - planktusz) érzelmi hullámzását! A fájdalmas anya iránti részvét és szánalom felkeltése, majd a döbbent csodálkozás után a Máriával való azonosulás vágya imába vált át: éppen a lehetô legnagyobb emberi kín vállalása és átélése jogán könyörög a szerzô a "szűzek szűzéhez" mennyei közbenjárásért, hogy halála után a pálmás paradicsomba, a mennyországba juthasson.

Śj korszak a vers történetében

A középkori latin himnuszokkal az európai vers történetében egészen új korszak kezdôdött: megszületett a "modern" verselés.
a) A leginkább feltűnô, füllel is hallható újdonság az antik klasszikus verseléshez képest a rím megjelenése: a verssorok végének hangzásbeli összecsengése.
Rímet a görög és a latin műköltészet nem ismert, s valószínűleg a népi költészet hatására került most a latin versbe. A rím, "ez az édes és méla csendülés, mely oly tipikusan keresztény és modern" (Babits Mihály), ettôl kezdve hosszú idôn át szinte elválaszthatatlan a vers fogalmától. Nem egyszerűen csilingelô dísz, több is annál: a verszenét erôsítô, a dallamot felfokozó eszköz azáltal, hogy lezárja és kiemeli a ritmikai egységeket. A himnuszok népszerűségéhez minden bizonnyal hozzájárult a rímek által felfoghatóbbá, érzékelhetôbbé váló versdallam is.
A rímeket az ábécé kisbetűivel szoktuk jelölni, a rímtelen sorokat pedig x-szel. Néha egy-egy sor közepe és vége is rímel egymással: ezek a belsô rímek.
Jacopone da Todi latinul írt költeményében nemcsak a sorok végén találunk rímeket. Ezeket Babits Mihály fordítása is visszaadja. Keressünk ilyen sorokat! Az eredetiben gyakoribbak a belsô rímek, mint a magyar műfordításban.
b) Ćtalakult, módosult a klasszikus idômérték is, megnôtt a hangsúly ritmuskeltô szerepe. A középkori latin költészet verssorai úgy utánozzák a klasszikus verselés egy-egy verslábát, hogy a hosszú szótag helyén hangsúlyos, a rövid szótag helyén pedig hangsúlytalan szótag áll. Ebben a költeményben is tulajdonképpen "hangsúlyos trocheusok" szerepelnek, s a sorok két-két, négyszótagú ütemre tagolhatók. Ezt a fajta verselési módot antikizáló hangsúlyos verselésnek nevezzük.
Ez lett az alapvetô versformája az újlatin nyelveknek (francia, olasz, spanyol stb.), s a 10. századtól fokozatosan kiszorította az ógermán verselést a germán nyelvterületen is Angliától Skandináviáig. (A magyar műfordítási hagyomány az efféle ritmusképleteket idômértékes formában tolmácsolja.)

Halotti beszéd - Űmagyar Mária-siralom

A korabeli magyar irodalomban is léteztek a vallásos-kolostori irodalom különbözô műfajai - kezdetben latin nyelven, de igen hamar szükség volt az anyanyelv használatára is: a latinul nem tudó hívôkhöz ugyanis csak magyar nyelven lehetett szólni, s ôk maguk is igényelték a magyar nyelvű imádságokat, himnuszokat, a lelki épülésüket szolgáló kegyes olvasmányokat.
Nem véletlen, hogy a két legelsô ránk maradt magyar szöveg egy prédikáció, a Halotti beszéd és Könyörgés (1200 körül) és egy 1300 táján lejegyzett magyar vallásos vers, az Űmagyar Mária-siralom. Mindkettô egy-egy mintaként szolgáló latin szöveg szabad, lendületes, magyaros átdolgozása. A kényszeredettségnek, az eredetihez való görcsös ragaszkodásnak semmi nyoma. Kifejezôkészségük, erôteljes nyelvi fordulataik olyan fejlett gyakorlatra vallanak, hogy szinte elképzelni sem lehet, hogy ezek lettek volna a legelsô kísérletek egyházi szövegek átültetésére.
A temetési prédikáció, a Halotti beszéd a szertartási rend értelmében a koporsónak a sírba lebocsátása és szenteltvízzel való meghintése után hangzott el. A korabeli pap - igen hatásosan - egy felkiáltó mondathoz kapcsolt kérdô mondattal a halál megrendítô komorságát idézi fel, s a kérdésre adott válasszal bizonyítja, hogy mindnyájan "por és hamu vagyunk". Hogy a bűn végzetes voltát igazolja. feleleveníti a paradicsombeli tilalmakat, Ćdám bűnbeesését és következményeit. Ezt az elmélkedô részt újra egy rövid, felkiáltásszerű kérdés és gyors válasz zárja le ("Kik azok? Mi vagyunk"), majd egy figyelmeztetô gesztussal mutat a sírgödörbe: Egy ember sem kerülheti el "ez vermet", mert mindnyájan afelé közeledünk. Befejezésként imádkozásra szólítja fel a hallgatóságot a szegény halott bűnös lelkéért.
A beszéd bôvelkedik retorikai elemekben (megszólítás, felkiáltás, kérdés, válasz): különösen erôteljes a hármas figura etymologica: "halálnak halálával halsz" (a latinban csak: "halállal halsz"). - A figura etymologica (etimologika) a szó tövének ismétlésén alapuló stilisztikai alakzat.
Az ún. Könyörgés egy hivatalos liturgikus szövegnek az eredetihez tapadó, szó szerinti fordítása. Ezért is érezzük nehézkesebbnek, mint a beszéd szövegét.
Az Űmagyar Mária-siralom magyar költôje jól megérezte, hogy a latin sorok két ritmikai egységre oszlanak, s végig kétütemű sorfajban írta meg a maga költeményét. (A latin vers szerzôje Gotfrid, a párizsi Szent Viktorról elnevezett ágostonos kanonokrendi apátság helyettes házfônöke volt, aki a 12. században élt.) A magyar hangsúlyos ütemben a hangsúlytalan szótagok száma ekkor még kötetlen volt, s ez nagyobb szabadságot, változatosabb sorok létrehozását tette lehetôvé.
"Legelsô" versünkben már fejlett rímek, szép és tudatosan alkalmazott alliterációk találhatók. Változatos a rímelhelyezés is: elôfordulnak páros rímek (a a b b), félrímes megoldások (x a x a) és bokorrímek is (a a a).
A régi irodalmi nyelvben gyakori stilisztikai forma, hogy egy szó önmagával alkot birtokos jelzôs szószerkezetet, pl. "halálnak halála", "énekek éneke", "hiúságok hiúsága". Ez a szófordulat a héberbôl került a Vulgatába, s tulajdonképpen a szó fogalmi tartalmának a lehetô legnagyobb mértékű teljességét jelenti, tehát afféle felsôfok, túlzófok. A "halálnak halála" = a legszörnyűbb halál; "énekek éneke" = a leggyönyörűbb ének stb. Hasonló szerkezetek fordulnak elô a Mária-siralomban is. A "világ világa" jelentése itt: a legragyogóbb világosság, fényesség.
A költeményben Mária, a keresztre feszített Jézus anyja egyes szám elsô személyben szólal meg. A legnagyobb szenvedést átélô, a fia kínhalálát szemlélô asszony tehetetlen kétségbeesésben vergôdik. Hol önmaga nyomorult állapotát zokogja el, hol pedig - váltakozva a keserű jajongással - fiát szólítja meg anyai becézgetéssel, illetve a halált kérleli - önmagát ajánlva fel neki gyermeke helyett -, majd pedig Jézus kínzóihoz könyörög kegyelemért. A vers befejezésében feltör a tébolyult anyai sikoly: ha már nem mentheti meg egyetlen iát, legalább osztozni akar vele a halálban. - Horváth János a középkori irodalmat feldolgozó híres monográfiájában (A magyar irodalmi műveltség kezdetei) így jellemzi a Mária-siralmat: "A ,siralom' műfaja egyike az egyházi költészet azon alkotásainak, melyek a szent történetet a legegyetemesebb emberi érzések részvételével fogják fel. Isteni magasságba emelve megszentesítik, felmagasztalják az emberi érzést - ezúttal az anyai szeretetet... Csak végig kell nézni: még a csonka magyar költeményben is hány fordulaton nem megy át s mily gazdag modulatiójú a ,siralom' líraisága. Bágyadt féleszmélet állapotából három ízben tör fel benne megújuló erôvel az anyai fájdalom jajszava, mindannyiszor más-más fordulattal keresve utat, amelyen megnyilatkozhassék s élô lényt, ki könyörüljön rajta és fián, mígnem a szemlélet ismételten felizgató hatása alatt az irgalomért kiáltás kitöréseiig emelkedik" (i. m. 91. l.).

Legendák
A középkori legenda Krisztus, Szűz Mária vagy valamely szent életének, a velük kapcsolatos csodás történeteknek prózai vagy verses elbeszélése.
ŐA jámbor szerzôk legtöbbször egyesítették a lelkileg épületest a szórakoztatóval, s a földi létet megvetô, az istenes életet propagáló történeteket az antik regénybôl és a keleti (hindu) mesekincsbôl vett motívumokkal tették érdekesebbé. A legtöbb legenda izgalmas, a képzeletet megmozgató, érdekfeszítô "regény", "novella", s a korabeli olvasók igényét szolgálta ki. Néha még az erotika is megjelenik bennük negatív formában: némelyik legenda részletesen leírja, hogy szent hôse vagy hôsnôje hogyan gyôzi le a bűnös testi vágyak kísértéseit.
A legendák, mint elnevezésük is jelzi ("olvasandó dolgok", "amit el kell olvasni"), kezdetben latin nyelven árasztották el Európát. Késôbb a középkori néptömegek vallásos mozgalmainak, az ún. laikus mozgalmaknak a hatására (12-13. század) anyanyelven szólaltak meg. Nôtt ugyanis az olyan közösségeknek, fôleg nôi szerzeteseknek, apácáknak és vallásos érzületű világiaknak (elsôsorban városi polgároknak) a száma, akik latinul már nem tudtak, de igényelték a szent szövegek felolvasását vagy olvasását.
Latin nyelven születtek meg az elsô magyarországi legendák a 11-12. században Szent Istvánról, Szent Imrérôl, Szent Lászlóról, Gellért püspökrôl. A magyar nyelvű irodalom kezdeteit - mind egyházi, mind világi téren - a 13. század elejére vagy közepére kell tennünk.
A Margit-legenda, IV. Béla király szomorú sorsú, szentté avatott lányának története már a laikus vallásos mozgalmak hatására jött létre. A 14. század legelején, 1310 körül keletkezhetett magyar nyelven. Margit domonkos rendi apáca volt, s a Nyulak szigetén, a mai Margitszigeten lévô kolostorban élte le rövid, aszkézisben töltött életét. (A legenda szövegét megôrzô kódexet Ráskai Lea másolta 1510-ben.)
Margit az egyház által népszerűsített életideál megtestesítôje: a legenda egyes eseményei mind szent életmódjának illusztrációjául szolgálnak, a jellemzés eszközei. Ezekbôl egy rendkívüli egyéniség képe bontakozik ki, aki a földi élet megvetésében, az alázatosságban, az önsanyargató aszkézisben és a szegénységhez való ragaszkodásban minden társa felett állt. Még kolostori elöljárói is korholták túlságos buzgalmáért, de nem változtatott életmódján, mellyel a mennyei boldogság felé törekedett. Rendtársai, a "sororok", nem is igen értették meg, különcnek vélték, s szerzetesi életvitelének túlzásait nem tartották méltónak királyi eredetéhez. Isten azonban még életében sokféle csodával tüntette ki.
A legenda a jámbor élet propagálását összekapcsolja saját korának kemény bírálatával: az egyes részletekbôl a feudális anarchia képe bontakozik ki. Ebbôl is kiderül, hogy a középkori vallásos embereszmény aligha valósulhatott meg nagyobb méretekben.

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

nem mondhatni,hogy kevés.

Megjegyzés küldése