A görög líra
A történelmi változások hatása
A lírai költészet kialakulására az i. e. 7-6.
század nagy történelmi-társadalmi eseményei voltak döntô hatással. A görög
világ minden részében hatalmas változások történtek. A görög törzsek lázas
hódításba kezdtek: megszállták a Fekete-tenger partvidékeit, a
"Nagy-Görögország"-nak nevezett Dél-Itáliát, Szicíliát, s Egyiptom
földjén is létesültek görög kolóniák. Az árutermelésbôl adódó felhalmozás s a
gyarmatosító vagyonszerzés új lehetôségei egyre nagyobb vagyoni-társadalmi
különbségekhez vezettek, s fokozták a városállamokon belüli küzdelmet. A
legtöbb poliszban megdöntötték a régi arisztokrata királyságot, s egy-egy
vezéregyéniség állt a nép élére. Ezek a türannoszok többnyire a parasztok, az
iparosok és a kereskedôk érdekeit védelmezték a földbirtokos arisztokráciával
szemben. A fejlôdés üteme s a politikai hatalom formája szinte városonként
sajátosan eltérô vonásokat mutatott, s a poliszok egymás elleni harca is
fel-fellángolt.
A régi rend bukásával a régi ideálok is
megrendültek. A külsô ellenséggel vívott harcok, a pártviszályok és a
polgárháborúk következtében az embereket sokkal jobban érdekelte a jelen. A
dicsô múlt kezdett elhalványodni, az eposz idôszerűtlenné vált. A hagyományok
naiv tisztelete ellenében az új kor megváltozott lehetôségei új eszméket,
életcélokat, vágyakat szültek, s mind a politikában, mind az irodalomban az
egyéniség kibontakozásának kedveztek. A költô, aki az eposzban még háttérben
állt, most elôlép, és a legváltozatosabb egyéni érzelmekrôl: hazaszeretetrôl,
szabadságról, barátságról, szerelemrôl, boldogságról, búbánatról, erényes
életrôl kezd énekelni. "Múlt helyett jelen, elbeszélés helyett érzelmi
reagálás, az ábrázolt eseményektôl távol és kívül álló énekes helyett szenvedélyes
költôegyéniség, közvetett ábrázolás helyett az új mondanivalónak megfelelô
közvetlen eszközök, az ünnepi fenségű hexameter helyett rövidebb, változatosabb
ritmusegységek" - íme ezek a jellemzôi az új, a lírai kötészetnek. (Falus
R.: i. m. 134. l.)
Az i. e. 7-6. századi görög költészetet a
formák rendkívüli változatossága, gazdagsága tette alkalmassá az új
életérzések, lelki tartalmak kifejezésére.
Sajnos, ezekbôl az évszázadokból nem maradtak
ránk teljes életművek. Csupán néhány versbôl s más szerzôk munkáiban idézetként
fennmaradt töredékekbôl tudunk következtetni egy-egy költôegyéniség
művészetére.
Elégiák és epigrammák
A görög líra egyik ágának szülôanyja nem a
népköltészet, hanem az eposz volt. Azáltal született, hogy a hôsi hexametert a
könnyedebb, lebegôbb, zeneibb pentameterrel ("öt mértékű sor") együtt
kezdték váltakozva használni, s így jött létre a legelsô strófaszerkezet is, a
disztichon.
A görögök eleinte minden hosszabb,
disztichonban írt költeményt tartalmától függetlenül elégiának neveztek. A műfaj
fogalma a költészet története során sokat változott: ma fájdalmas tárgyról
kiengesztelôdött hangon szóló költeményt jelent.
Az ókorban a disztichonban írt elégia a
legkülönfélébb tartalmak formája lehetett. Türtaiosz (türtajosz - i. e 7.
század) pl. harci elégiáival buzdította a spártaiakat a gyôzelemre. Sodró
lendületű harci énekeinek alapeszméje az állam önfeláldozó védelme, az élet
semmibe vevése, a hôsi halál vállalása. - Szolón (i. e. 7-6. század) elégiái
tele vannak bölcs tanácsokkal, élettapasztalatokkal, Mimnermosz (i. e. 6.
század eleje) költészete pedig már nem a közhangulat, hanem igazi egyéni
érzések kifejezôje: ô teremti meg a szerelmi elégiát. A mai elégiák szomorú
hangnemét a görög gyászdalokra vezethetjük vissza.
Az epigrammát az elégiával közös származás és
forma (disztichon), sôt tartalom jellemzi. Eredetileg sírkövekre, műemlékekre,
isteneknek szánt tárgyakra, épületekre vésték (innen a neve: epigramma, azaz
"felirat"), s ezért tartalmában igen tömör és terjedelmében rövid
volt. Késôbb mint könyvepigramma veszített tömörségébôl, rövidségébôl is. Ma a
bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló,
gyakran csattanóval végzôdô, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma
már nem feltétlen követelmény.
Csaknem minden költôtôl maradt ránk
epigramma, de az ókor legjelesebb epigrammaköltôjének Szimónidészt (i. e.
?556-?468) tartották. Ćllítólag ô írta a thermopülai hôsök sírfeliratát is. Ez
a méltán híres költemény panasz és dicsekvés nélkül, de büszke öntudattal
csupán a tényt közli: néhány száz spártai harcos az utolsó szálig meghalt a
hazáért: megtették kötelességüket.
Tanulmányozzuk a disztichont Szimónidész
epigrammáján!
A disztichon tehát egy hexameter és egy
pentameter kapcsolata; valójában a pentameter is hat verslábból álló daktilikus
sorfaj, s csak annyiban tér el a hexametertôl, hogy a harmadik és a hatodik
versláb csonka, egyetlen szótag: az így keletkezett szünet, erôteljes
sormetszet két rövidebb, zengôbb félsorra töri a hosszabb hexametert. A
pentameter önálló sorfajként sohasem szerepel, mindig hexameterrel váltakozva
fordul csak elô.
"Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a
spártaiaknak:
megcselekedtük, amit megkövetelt a haza."
(Ponori-Thewrewk Emil fordítása)
Az iambosz és a görög verselés új formái
Iambosznak (kiejtése: iambosz, nem jambosz)
nevezték a gúnyos, csipkelôdô verseket, melyek kíméletlenül támadtak minden bűnt,
hibát, fogyatékosságot. Bár a gúnyos vers nem hiányzik a modern lírából sem,
ezt az elnevezést nem alkalmazza már a műfajelmélet. Az iambosz megteremtôje
Arkhilokhosz (i. e. 7. század) volt. Fellépése forradalmat jelentett az antik
verselés történetében, "reformjai" óta hihetetlen változatosságra
tett szert a görög költészet.
Arkhilokhosz használta elôször - valószínűleg
népköltészeti hatásra - a műfajról elnevezett új verslábat, a jambust: r h (egy
rövid és egy hosszú szótag) és a trocheust: h r (egy hosszú és egy rövid
szótag). - A legfontosabb verslábak közül meg kell még említeni az anapesztust:
r r h (két rövid és egy hosszú szótag) és a pürrikhiuszt: r r (két rövid
szótag). - Az idômértékes verslábakban is megkülönböztetünk hangsúlyos és
hangsúlytalan részt. A nyomatékos elem az arszisz, a nyomaték nélküli idôtartam
a theszisz. Elöl álló arszisz és az azt követô theszisz esetében ereszkedô
verslábról, ha fordított a sorrend, emelkedô verslábról beszélünk. Ezek szerint
ereszkedô verslábak: pürrikhiusz: r r, trocheus: h r, daktilus: h r r,
spondeus: h h. Emelkedôk: jambus: r h, anapesztus: r r h.
A különbözô verslábak csoportosítása új
sorfajokat teremtett, s addig ismeretlen nyelvzenei lehetôségeket, különös
dallamokat csiholt ki a görög nyelvbôl. - A változatos verssorok kombinációi
sokféle versszak kialakítását is lehetôvé tették. - Az antik görögök nem
tagolták külön verslábakra az egyes sorfajokat (bizonyos verslábakat egy
metrumba vontak, s nagyobb szerepük volt a sormetszeteknek). Tankönyvünk - a
késôbbi hagyományt követve - a könnyebb áttekinthetôség és eligazodás kedvéért
elkülöníti a verslábakat. - A verssorok utolsó szótagja általában közömbös:
lehet hosszú is, rövid is. - A hexameter és a pentameter kivételével a sorok
szótagszáma kötött: tehát két rövid szótag helyett nem fordulhat elô hosszú
szótag, illetve ezt nem helyettesítheti két rövid.
Figyeljük meg a jambikus és a trochaikus
verszenét Arkhilokhosz néhány verssorán!
Kezében mirtusz-ág, abban gyönyörködik,
s a rózsa szép virágain...
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
*
Ű, te szív, te űzhetetlen gondok által
meggyötört,
Légy erôs hát és a rosszal szembevetve
melledet,
Ćlld a harcot, tartva hűn a baj között is
elveid.
(Marticskó József fordítása)
Az elégia, epigramma, iambosz zenei kíséret
nélküli műfajok voltak. Csupán mai felfogásunk szerint soroljuk ôket a líra
műnemébe, a görögök ugyanis nem különítették el egymástól határozottan a
költészet különbözô ágait. A "lírai költészet" elnevezés is csak az
i. e. 2. században bukkan fel náluk, s ezzel csupán a húros hangszerekkel
(líra=lant) kísért verseket illették, kizárták tehát a "líra"
fogalmából pl. a fuvolakísérettel elôadott költeményeket.
A népdalokban (munkadalok, bölcsôdalok,
kéregetô énekek, nászdalok, halottsiratók, az isteneket dicsôítô himnuszok
stb.) és a népköltészetbôl kinövô műdalokban a szöveg és a zene
elválaszthatatlan egységet alkotott, a kardalokban pedig a zenekísérethez még
tánc is társult.
Dalköltészet
A Leszbosz szigetén (az Égei-tenger északi
részén) kibontakozó aiol dalköltészet klasszikusai közül költôi világuk újszerűsége
és különösen az utókorra, a késôbbi évezredek irodalmára gyakorolt hatásuk
miatt két lírikus emelkedik ki: Szapphó (szaffó - ?628-?568) és Alkaiosz
(alkajosz - ?630-?570). - (Leszbosz szigetét a mítosz szerint a meggyilkolt és
tengerbe vetett Orpheusz szelleme tette dalossá, amikor a szigetlakók a
hullámokból kifogva ôt tisztes temetésben részesítették.)
"Futó kacajok, forró sóhajok
lüktetnek" az elsô asszony-költô, Szapphó verseiben. Neki már csak
egyetlen témája van: a szerelem. Gyönyörű fiatal lányokhoz írta lobogó,
perzselô hevű, új formákban megcsendülô költeményeit. (Az egyneműek közötti
szerelmet a görögök természetesnek találták - nem szabad ezt mai erkölcsi
elveink szerint megítélni.)
A szerelem megszületésének hangulati
finomságát s a felerôsödô szenvedély testet-lelket bénító erejét villantja fel
Édesanyám! nem perdül a rokka... kezdetű töredékes helyzetdala. Az akadozó
rokka és a szakadós fonál metaforája még a tétova bizonytalanságot, a lélek
zavarát, a szerelmi szenvedélynek való tehetetlen kiszolgáltatottságot sejteti,
a következô sorok már álszemérem nélküli közvetlenséggel sóhajtják el a
szerelmi vágyódást, a testi-lelki harmónia megteremtésének óhaját.
A mindent feldúló, felégetô szerelmi
vágyakozás nyíltan szókimondó megszólaltatása ma is az újdonság erejével hat. Egyik
leghíresebb verstöredékében ennek a szerelmi borzongásnak, a bensejében dúló
viharnak tüneteit mutatja be. Az Śgy tünik nékem... kezdetű vers Agalliszhoz
szól, akit fiatal férfiudvarlója csábít el a költô bűvkörébôl. A felzaklató
irigység, a kínzó féltékenység érzelmeit szólaltatja meg a vers intonációja
(hangvétel, hangütés): a kedvessel szemben ülô ifjú "egy az
istenekkel", tehát örökre boldog, s éppen ettôl, a sajátjának követelt
isteni állapottól fosztja meg ôt, a gyötrôdô, már-már tébolyodottan szerelmes
lírai ént. - A következô három strófa tulajdonképpen nem is Agalliszhoz szól: a
költônô figyelme önmagára fordul, s szinte ámulattal elemzi önmagát, a benne
lezajló változásokat. A szenvedély nem csupán lelki-érzelmi síkon jelentkezik:
kóros testi tüneteit biológiai hitelességgel részletezi: szíve vadul ver,
elakad a hangja, szeme vak, füle zúg, színe a haldokolva vergôdôé, a fűnél is
zöldebb. - A töredék utolsó sora (a következô strófa kezdete) a kétségbeesett
tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság bevallása. Kérdés, hogyan
fejezôdhetett be a költemény. - Szapphó gyönyörű dalát Catullus (katullusz) is
átköltötte latinra, Ady Endre pedig magyarul szólaltatta meg. Devecseri Gábor
műfordítása közelíti meg legpontosabban az eredetit.
ŐAphroditéhoz intézett himnusza vallásos
emelkedettségű nyitósorokkal kezdôdik: könyörgô imával fordul szerelmes
gondjában az istennôhöz segítségért. A himnikus hang a fájdalmas panasz után
bensôséges vallomássá válik: a mindenható istennôt, Zeusz leányát legmeghittebb
barátjának, bizalmas szövetségesének tekinti a szerelméért vívott harcban.
Legfôbb érvként a múltra hivatkozik: van oka és joga, hogy újra Aphroditéhoz
forduljon, hiszen "annyi másszor" hajlott már hívó szavára; verebek
vonta kocsiján (a verebek voltak Aphrodité szent madarai) mindig gyorsan
megérkezett az Olümposzról halhatatlan arcán hozva a mosolyt, a megértô
vigasztalást.
Az 5-6. versszak idézi az istennô és a
szerelmes Szapphó egyik korábbi intim párbeszédét: Aphrodité megígéri, hogy
kielégíti olthatatlan vágyát; Peithó, a rábeszélés istennôje révén elintézi,
hogy az eddig szívtelen, érzéketlen szeretô - ha nem akarja is - viszonozza az
utána epedô vágyat, fellobogjon benne is az emésztô szenvedély. - A kompozíció
átgondolt kerekdedségét (könyörgô ima; jelen - elbeszélés; múlt - könyörgô ima;
jelen) a múlt érveivel felerôsített bensôséges fohász megismétlésével éri el, s
a befejezés kiegészül azzal a reménnyel, hogy ezt a legújabb szerelmes harcát
is sikerre viszi Aphrodité.
A "tizedik Múzsát" látták Szapphóban
a késôbbi görögök, s így él az utókor emlékezetében is. Róla nevezték el az ún.
"szapphói versszakot".
Ez a strófaszerkezet három szapphói sorból
áll (a harmadik láb daktilus, a többi négy trocheus), a negyedik pedig az ún.
adoniszi sor (egy daktilus és egy trocheus, illetve spondeus).
Ritmizáljuk Szapphó egyik strófáját!
Śgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelrôl
hallja, hogyan szól.
(Devecseri Gábor fordítása)
Alkaiosz még írt vallásos himnuszokat és
politikai verseket is, de igazi világhírét rezignált bölcselkedést és játékos
könnyedséget ötvözô bordalainak köszönheti (Bordal). A ránk maradt töredékek
nem sokat árulnak el róla, valódi nagyságát utódaiban, elsôsorban Horatius
költészetében mérhetjük le.
A róla elnevezett alkaioszi strófa elsô három
sora emelkedô, a negyedik ereszkedô.
Immár a szél járása sem ismerôs,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
amarra
is, mi meg középen
csak
vitetünk a sötét hajóval.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Az iónok halhatatlan lírikusa Anakreón (i. e.
?572-?487). ž a pillanat boldogságának, az élet élvezésének, a bor mámorának és
a szerelem gyönyörének a költôje. A ránk maradt töredékek azt bizonyítják, hogy
csaknem teljes érdektelenséggel nézett el a közélet, a politika eseményei
fölött. Költészetét a közvetlen hang, a könnyed dallam, a tréfás és
melankolikus bölcselkedés, a játékos érzelmi telítettség jellemzi. Egyik
legnagyobb élménye lehetett az öregség ellenére is fel-fellobbanó szerelmi
vágy, amely gyakran hiába égette szívét. Ez a témája az Engem a Szerelem...
kezdetű töredékes dalának is: az idôs emberben is feltámad a szerelem
szenvedélye, de a lány, a leszboszi a szerelmes költô fehér haját
csúfolva-gúnyolva elszalad, s inkább másokra kacsint. - Anakreónt az élet
rövidsége - idôs korában is - Aphrodité és a Múzsák szép adományainak
szeretetére inti. Azért gyűlöli a háborút és a lélekölô viadalt, mert az élet
szépségeitôl fosztja meg az embereket (Gyűlölöm azt...).
Anakreón hatása vetekszik Szapphóéval: az ún.
"anakreóni dalok" ismeretlen szerzôi évszázadokon át ismétlik -
gyakran a nagy mesterhez méltó ügyességgel - örök életű témáit.
Gyorsan múlik az élet, mindenkire a halál
vár; élvezzük tehát okosan az élet szépségeit, amíg lehet, amíg a fiatalság
engedi; az élet, az ifjúkor legnagyobb ajándéka a szerelem, s azért fenyegetô
az öregség, mert éppen ennek gyönyörétôl fosztja meg az embert - körülbelül ez
az a lírai tartalom, mely áthatja a görög klasszikusok költészetét, s ez az
életszemlélet, emberi magatartás fog újjászületni mintegy félezer év múlva a
római irodalom legnagyobb lírikusainak műveiben.
Olvassunk
el nk el
néhány szép verset
azókori líra
gyöngyszemeibôl!
___________
RHODOSZI FECSKEDAL
Megjött, megjött a fecske,
a szép idôt hozza,
a szép évet kezdi,
a begye fehérke,
és a háta fekete.
Te a fügesajtot gördítsd
kövér házadból,
hozd a boros kancsót,
a sajtot kosárban.
A fecske a kalácsot sem,
bablisztbôl sült kenyeret sem
utasítja vissza.
Elmenjünk-e hát vagy kapunk valamit?
Megyünk, ha adsz, ha nem, mi nem megyünk
tovább,
vagy visszük a kaput vagy az ajtó-bütüt,
vagy visszük asszonyod, ki most még bent
csücsül,
kicsike ô, könnyen visszük el.
{Ajtó-bütü: ajtófélfa}
De ha adsz valamit,
adj nagy valamit.
Nyisd meg, nyisd meg ajtódat a fecske elôtt!
- Hisz nem vagyunk mi vének, gyermekek vagyunk.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
TÜRTAIOSZ (i. e. 7. század második fele)
A spártai harcosokhoz
Rajta, ti Héraklész sose-vert ivadékai,
bátran
küzdeni! - nem fordult Zeusz kegye tôletek el!
Félni se, megrettenni se kell a csatár-sokaságtól,
csak
bele pajzzsal az él-harcosok ezrein át!
Vessétek meg az életet, áhítsátok a Kérek
gyászos szellemeit, mint csak a nap sugarát.
{Kérek: a halálos végzet istennôi}
Tudjátok, hogy a megsiratott Ćrész
csupa-rémség
műve
milyen, hogy a bôsz harc dühe rettenetes.
Hisz már űztetek is, menekültetek is csata
közben,
úntig
elég, amit így éltetek át, fiaim.
Mert hol a hôs katonák hada együtt, zárt
csatasorban,
bátran
az elsôk közt vívja a kézitusát,
ott kevesebb esik el, de megóvja az otthoni
népet,
míg
aki meghátrál: minden erényt odaveszt!
Senkise tudná mind elmondani emberi szóval,
mennyi
gyalázat is ér gyávaszivű katonát.
Szégyen a férfira, hogyha a véres harcban a
dárda
hátulról döfi át, épp amikor menekül.
Még a halálban is átkozzák, ha a porba
hanyatlót
hátul,
a vállai közt szúrta keresztül a vas.
Rajta, kilépni! ma mind gyökerezze keményen a
földbe
lábait
- ajkbamaró daccal a harcba tehát!
Mellet, vállakat és le egészen a combig, a
lábig
mindent védjen a jó, öblösölű hadipajzs.
Jobb kezetek csak rázza a roppant érchegyü
lándzsát,
szörnyen lengjen a toll fent a sisak tetején!
Küzdelem árán szokhat a férfi vitézi
erényhez,
hogyha
kezében a pajzs: el ne kerülje a vészt,
rontson az ellenség közelébe, hajítsa a
dárdát
messzire,
villámló karja kaszálja le mind.
Lábat a lábhoz, pajzsot a pajzshoz a
párviadalban,
míg
sisak ér sisakot, bóbita-tollat a toll.
Mellet a mellre szorítva viaskodjék, de a
jobbja
fogja
marokra a kard vagy csata-dárda nyelét.
Ćm ti csatárok a pajzsok alá itt-ott
lelapulva,
sok
nagy sziklakövet dobjatok át szaporán.
Ćrasszátok el ôket a símanyelű gerelyekkel,
mindig
az elsô sor hôs katonái mögött!
(Franyó Zoltán fordítása)
MIMNERMOSZ (i. e. 6. század eleje)
Nannó
{Nannó: az öregedô költô késôi szerelme}
Élni mit ér arany Aphrodité nélkül s mi lehet
szép?
Haljak
meg, ha nekem gondot okozni se tud
már édes szerelem nyoszolyáján titkos
ajándék.
Mert
csak az ifjúság gyönge virága gyönyör
férfinak és nônek. De ha megjön a gyászos
öregség,
mely férfit
hitvány vázra cserél, derekat,
szívén már a gonosz gondok rágnak csak
örökké,
napfénynek sem örül, hogyha az égre tekint,
gyűlölik ôt a fiúk, asszonynak semmirekellô.
Vénségünkre ilyen terhet az isten adott.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
SZOLŰN (i. e. 640-594)
Az igazi gazdagság
Egyformán vagyonos mindaz, ki
ezüstben-aranyban
gazdag, mind, aki dús búzavetéseken úr,
sok lova és öszvére van; ámde az is, ki
derűsen
éli le
épkézláb testtel az élte sorát,
nôjén és gyerekén örömét leli, míg fiatalság
fűti s
boldogitó, szép napok üdve virul.
Mindez kincs a halandónak. De nem is viszi
senki
nagy
vagyonát Aidész éji lakába soha,
meg nem váltja magát a haláltól és az emésztô
kórtól, nem menekül mégsem az aggkor elôl.
{Aidész: Hádész, az Alvilág és annak ura}
(Franyó Zoltán fordítása)
Senkise boldog
Boldog a földilakó nem lesz soha; küzd
nyomorogva
mind,
ki halandó lény nézi az égi napot.
(Franyó Zoltán fordítása)
Kétféle ember
Sok gaz gazdag, amíg nyomorognak a
legderekabbak.
El ne
cseréljük azért kincseikért az erényt!
Mert maradandó ez mindenkor, míg a világon
kézrôl
kézre tovább perdül örökkön a pénz.
(Kárpáty Csilla fordítása)
Önkényuralom
Hó esik és hevesen ver a jég zord fellegek
alján,
villám
lángol, az ég mennyköve csap le nyomán;
mégis a várost baj csak uraktól éri. A
zsarnok
rabjává lesz a nép s nem veszi észre, miként.
Lassan emelkedik az, de utóbb már jaj, be
nehéz ôt
megfékezni; tehát éberen álljatok ôrt!
(Franyó Zoltán fordítása)
ARKHILOKHOSZ (i. e. 7. század)
Megnyugvás a sorsban
Ű, te szív, te űzhetetlen gondok által
meggyötört,
légy erôs hát és a rosszal szembevetve
melledet
álld a harcot, tartva hűn a baj között is
elveid,
rendületlen; s más szemének gyôztesen se légy
kevély,
ám legyôzve, könnyeket titkon se hullass,
csüggedôn,
hanem - örömnek és keservnek - jóban-rosszban
egyaránt -
vess határt, s fogadd el hát az emberélet
ritmusát.
(Marticskó József fordítása)
A nagyképű hadvezérekhez
Én utálom hórihorgas, döngôléptü tisztjeim,
akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szôrtelen.
Közlegény kell, tömzsi, nékem, hogyha
csámpás, akkor is,
csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén
legyen!
(Horváth István Károly fordítása)
Meobulé
Egy mirtuszágat vitt kezében és derűs
mosollyal egy pár rózsát, és a fürtje mind
nyakára hullt, beárnyékolta vállait.
(Franyó Zoltán fordítása)
SZAPPHŰ (i. e. 628-568)
Śgy tünik nékem...
1. Śgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelrôl
hallja, hogyan szól,
2. s ezt a vágykeltô nevetést, amelytôl
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis idôre, hangot
nem
tud a nyelvem
3. adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bôröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
zúg a
fülem már.
4. És veríték önt el egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
látszom, Agallisz.
Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...
(Devecseri Gábor fordítása)
Aphroditéhoz
1. Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
tôrbe
a lelkem?
2. Inkább jôjj hozzám, ahogy annyi másszor
mindig hajlottál a szavamra, s jöttél,
kedvemért elhagyva aranylakását
égi
atyádnak.
3. Fürge pár veréb a kocsidba fogva
siklott, míg a föld feketéllt a mélyben,
sűrűn verték szárnyukat, égi úton
vágva
az ösvényt.
4. Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt
halhatatlan arcodon, ó te boldog,
úgy kérdezted, hogy mi bajom, mi végre
hívtalak újra,
5. hogy mi kívánság gyötör újra engem,
"Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád
hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó,
mondd
ki, ki bántott?
6. Mert ha most kerül, hamar ô keres fel,
most ha nem kell tôled ajándék, ô ad,
most ha nem szeret, hamar érted ég majd,
bár ne
akarja."
7. Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem
súlyos gondomból, s mire hajt a lélek,
teljesíts nekem te magad s e harcom
küzdd
velem együtt.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Édesanyám! nem perdül a rokka...
Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
szakadós ma a szál, -
vágy
nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
szeretô, szeretô
kell
ma nekem már!
(Radnóti Miklós fordítása)
ALKAIOSZ (i. e. 630?-570?)
Bordal
Jôjj, igyunk! Sose várj mécsre. A nap már
csak egy ujjnyi tán.
Vedd le hát, szeretett társam, a nagy
szépdiszü kelyheket:
gondűzôül adott bort minekünk Zeusz s Szemelé
fia,
embereknek; egészen tele töltsd, harmada bor
legyen
és kétharmada víz, és azután rajta: kupát
kupa
kergessen...
{Szemelé fia: Zeusz és Szemelé fia
Dionüszosz, a szôlôművelés, a bor és a mámor istene}
(Devecseri Gábor fordítása)
ANAKREŰN (i. e. 572-487)
Engem a Szerelem...
Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipôjű, aranyhajú
lánnyal játszani hívott.
Lesbosban született a lány,
Csak csúfolta fehér fejem
s elfutott gonoszul, gonosz
társnôjére
kacsintva.
(Babits Mihály fordítása)
Gyűlölöm
Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett bort
iszogatván
háborut emleget és lélekölô viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a
Múzsák
szép
adományairól zengve szeretni tanít.
(Radnóti Miklós fordítása)
Egy leányhoz
Thrák csikó, miért szaladsz el, görbe szemmel
rámtekintve,
íly vadul? tán azt hiszed, hogy semmihez sem
értek én?
Hidd csak el, hogy könnyüszerrel rádvetem még
ezt a zablát,
és a gyeplôt kézbetartva, körbe
kényszerítelek.
Még ma lágy füvet harapdálsz, könnyeden
szökellve játszol,
mert ki hátadat megülje, nem került derék
lovas.
(Devecseri Gábor fordítása)
Szerelmi párviadal
Vizet adj, de bort is, ifjú,
hamar adj pazar-virágú
koszorút: ma még Erósszal
megyek én ököltusára.
(Franyó Zoltán fordítása)
Töredék a halálról
A halánték deres immár, a haj ôszül
koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami
jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a
szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is
ijesztô,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön
a fényre...
(Radnóti Miklós fordítása)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése