google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. december 15., szombat

A görög líra


A görög líra

A történelmi változások hatása

A lírai költészet kialakulására az i. e. 7-6. század nagy történelmi-társadalmi eseményei voltak döntô hatással. A görög világ minden részében hatalmas változások történtek. A görög törzsek lázas hódításba kezdtek: megszállták a Fekete-tenger partvidékeit, a "Nagy-Görögország"-nak nevezett Dél-Itáliát, Szicíliát, s Egyiptom földjén is létesültek görög kolóniák. Az árutermelésbôl adódó felhalmozás s a gyarmatosító vagyonszerzés új lehetôségei egyre nagyobb vagyoni-társadalmi különbségekhez vezettek, s fokozták a városállamokon belüli küzdelmet. A legtöbb poliszban megdöntötték a régi arisztokrata királyságot, s egy-egy vezéregyéniség állt a nép élére. Ezek a türannoszok többnyire a parasztok, az iparosok és a kereskedôk érdekeit védelmezték a földbirtokos arisztokráciával szemben. A fejlôdés üteme s a politikai hatalom formája szinte városonként sajátosan eltérô vonásokat mutatott, s a poliszok egymás elleni harca is fel-fellángolt.
A régi rend bukásával a régi ideálok is megrendültek. A külsô ellenséggel vívott harcok, a pártviszályok és a polgárháborúk következtében az embereket sokkal jobban érdekelte a jelen. A dicsô múlt kezdett elhalványodni, az eposz idôszerűtlenné vált. A hagyományok naiv tisztelete ellenében az új kor megváltozott lehetôségei új eszméket, életcélokat, vágyakat szültek, s mind a politikában, mind az irodalomban az egyéniség kibontakozásának kedveztek. A költô, aki az eposzban még háttérben állt, most elôlép, és a legváltozatosabb egyéni érzelmekrôl: hazaszeretetrôl, szabadságról, barátságról, szerelemrôl, boldogságról, búbánatról, erényes életrôl kezd énekelni. "Múlt helyett jelen, elbeszélés helyett érzelmi reagálás, az ábrázolt eseményektôl távol és kívül álló énekes helyett szenvedélyes költôegyéniség, közvetett ábrázolás helyett az új mondanivalónak megfelelô közvetlen eszközök, az ünnepi fenségű hexameter helyett rövidebb, változatosabb ritmusegységek" - íme ezek a jellemzôi az új, a lírai kötészetnek. (Falus R.: i. m. 134. l.)
Az i. e. 7-6. századi görög költészetet a formák rendkívüli változatossága, gazdagsága tette alkalmassá az új életérzések, lelki tartalmak kifejezésére.
Sajnos, ezekbôl az évszázadokból nem maradtak ránk teljes életművek. Csupán néhány versbôl s más szerzôk munkáiban idézetként fennmaradt töredékekbôl tudunk következtetni egy-egy költôegyéniség művészetére.

Elégiák és epigrammák

A görög líra egyik ágának szülôanyja nem a népköltészet, hanem az eposz volt. Azáltal született, hogy a hôsi hexametert a könnyedebb, lebegôbb, zeneibb pentameterrel ("öt mértékű sor") együtt kezdték váltakozva használni, s így jött létre a legelsô strófaszerkezet is, a disztichon.
A görögök eleinte minden hosszabb, disztichonban írt költeményt tartalmától függetlenül elégiának neveztek. A műfaj fogalma a költészet története során sokat változott: ma fájdalmas tárgyról kiengesztelôdött hangon szóló költeményt jelent.
Az ókorban a disztichonban írt elégia a legkülönfélébb tartalmak formája lehetett. Türtaiosz (türtajosz - i. e 7. század) pl. harci elégiáival buzdította a spártaiakat a gyôzelemre. Sodró lendületű harci énekeinek alapeszméje az állam önfeláldozó védelme, az élet semmibe vevése, a hôsi halál vállalása. - Szolón (i. e. 7-6. század) elégiái tele vannak bölcs tanácsokkal, élettapasztalatokkal, Mimnermosz (i. e. 6. század eleje) költészete pedig már nem a közhangulat, hanem igazi egyéni érzések kifejezôje: ô teremti meg a szerelmi elégiát. A mai elégiák szomorú hangnemét a görög gyászdalokra vezethetjük vissza.
Az epigrammát az elégiával közös származás és forma (disztichon), sôt tartalom jellemzi. Eredetileg sírkövekre, műemlékekre, isteneknek szánt tárgyakra, épületekre vésték (innen a neve: epigramma, azaz "felirat"), s ezért tartalmában igen tömör és terjedelmében rövid volt. Késôbb mint könyvepigramma veszített tömörségébôl, rövidségébôl is. Ma a bölcs gondolatot, szellemes gúnyt, fontos igazságot tömören összefoglaló, gyakran csattanóval végzôdô, viszonylag rövid versek neve, a disztichonforma már nem feltétlen követelmény.
Csaknem minden költôtôl maradt ránk epigramma, de az ókor legjelesebb epigrammaköltôjének Szimónidészt (i. e. ?556-?468) tartották. Ćllítólag ô írta a thermopülai hôsök sírfeliratát is. Ez a méltán híres költemény panasz és dicsekvés nélkül, de büszke öntudattal csupán a tényt közli: néhány száz spártai harcos az utolsó szálig meghalt a hazáért: megtették kötelességüket.
Tanulmányozzuk a disztichont Szimónidész epigrammáján!
A disztichon tehát egy hexameter és egy pentameter kapcsolata; valójában a pentameter is hat verslábból álló daktilikus sorfaj, s csak annyiban tér el a hexametertôl, hogy a harmadik és a hatodik versláb csonka, egyetlen szótag: az így keletkezett szünet, erôteljes sormetszet két rövidebb, zengôbb félsorra töri a hosszabb hexametert. A pentameter önálló sorfajként sohasem szerepel, mindig hexameterrel váltakozva fordul csak elô.
"Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak:
 megcselekedtük, amit megkövetelt a haza."
(Ponori-Thewrewk Emil fordítása)

Az iambosz és a görög verselés új formái

Iambosznak (kiejtése: iambosz, nem jambosz) nevezték a gúnyos, csipkelôdô verseket, melyek kíméletlenül támadtak minden bűnt, hibát, fogyatékosságot. Bár a gúnyos vers nem hiányzik a modern lírából sem, ezt az elnevezést nem alkalmazza már a műfajelmélet. Az iambosz megteremtôje Arkhilokhosz (i. e. 7. század) volt. Fellépése forradalmat jelentett az antik verselés történetében, "reformjai" óta hihetetlen változatosságra tett szert a görög költészet.
Arkhilokhosz használta elôször - valószínűleg népköltészeti hatásra - a műfajról elnevezett új verslábat, a jambust: r h (egy rövid és egy hosszú szótag) és a trocheust: h r (egy hosszú és egy rövid szótag). - A legfontosabb verslábak közül meg kell még említeni az anapesztust: r r h (két rövid és egy hosszú szótag) és a pürrikhiuszt: r r (két rövid szótag). - Az idômértékes verslábakban is megkülönböztetünk hangsúlyos és hangsúlytalan részt. A nyomatékos elem az arszisz, a nyomaték nélküli idôtartam a theszisz. Elöl álló arszisz és az azt követô theszisz esetében ereszkedô verslábról, ha fordított a sorrend, emelkedô verslábról beszélünk. Ezek szerint ereszkedô verslábak: pürrikhiusz: r r, trocheus: h r, daktilus: h r r, spondeus: h h. Emelkedôk: jambus: r h, anapesztus: r r h.
A különbözô verslábak csoportosítása új sorfajokat teremtett, s addig ismeretlen nyelvzenei lehetôségeket, különös dallamokat csiholt ki a görög nyelvbôl. - A változatos verssorok kombinációi sokféle versszak kialakítását is lehetôvé tették. - Az antik görögök nem tagolták külön verslábakra az egyes sorfajokat (bizonyos verslábakat egy metrumba vontak, s nagyobb szerepük volt a sormetszeteknek). Tankönyvünk - a késôbbi hagyományt követve - a könnyebb áttekinthetôség és eligazodás kedvéért elkülöníti a verslábakat. - A verssorok utolsó szótagja általában közömbös: lehet hosszú is, rövid is. - A hexameter és a pentameter kivételével a sorok szótagszáma kötött: tehát két rövid szótag helyett nem fordulhat elô hosszú szótag, illetve ezt nem helyettesítheti két rövid.
Figyeljük meg a jambikus és a trochaikus verszenét Arkhilokhosz néhány verssorán!
Kezében mirtusz-ág, abban gyönyörködik,
s a rózsa szép virágain...
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
 *
Ű, te szív, te űzhetetlen gondok által meggyötört,
Légy erôs hát és a rosszal szembevetve melledet,
Ćlld a harcot, tartva hűn a baj között is elveid.
(Marticskó József fordítása)
Az elégia, epigramma, iambosz zenei kíséret nélküli műfajok voltak. Csupán mai felfogásunk szerint soroljuk ôket a líra műnemébe, a görögök ugyanis nem különítették el egymástól határozottan a költészet különbözô ágait. A "lírai költészet" elnevezés is csak az i. e. 2. században bukkan fel náluk, s ezzel csupán a húros hangszerekkel (líra=lant) kísért verseket illették, kizárták tehát a "líra" fogalmából pl. a fuvolakísérettel elôadott költeményeket.
A népdalokban (munkadalok, bölcsôdalok, kéregetô énekek, nászdalok, halottsiratók, az isteneket dicsôítô himnuszok stb.) és a népköltészetbôl kinövô műdalokban a szöveg és a zene elválaszthatatlan egységet alkotott, a kardalokban pedig a zenekísérethez még tánc is társult.

Dalköltészet

A Leszbosz szigetén (az Égei-tenger északi részén) kibontakozó aiol dalköltészet klasszikusai közül költôi világuk újszerűsége és különösen az utókorra, a késôbbi évezredek irodalmára gyakorolt hatásuk miatt két lírikus emelkedik ki: Szapphó (szaffó - ?628-?568) és Alkaiosz (alkajosz - ?630-?570). - (Leszbosz szigetét a mítosz szerint a meggyilkolt és tengerbe vetett Orpheusz szelleme tette dalossá, amikor a szigetlakók a hullámokból kifogva ôt tisztes temetésben részesítették.)
"Futó kacajok, forró sóhajok lüktetnek" az elsô asszony-költô, Szapphó verseiben. Neki már csak egyetlen témája van: a szerelem. Gyönyörű fiatal lányokhoz írta lobogó, perzselô hevű, új formákban megcsendülô költeményeit. (Az egyneműek közötti szerelmet a görögök természetesnek találták - nem szabad ezt mai erkölcsi elveink szerint megítélni.)
A szerelem megszületésének hangulati finomságát s a felerôsödô szenvedély testet-lelket bénító erejét villantja fel Édesanyám! nem perdül a rokka... kezdetű töredékes helyzetdala. Az akadozó rokka és a szakadós fonál metaforája még a tétova bizonytalanságot, a lélek zavarát, a szerelmi szenvedélynek való tehetetlen kiszolgáltatottságot sejteti, a következô sorok már álszemérem nélküli közvetlenséggel sóhajtják el a szerelmi vágyódást, a testi-lelki harmónia megteremtésének óhaját.
A mindent feldúló, felégetô szerelmi vágyakozás nyíltan szókimondó megszólaltatása ma is az újdonság erejével hat. Egyik leghíresebb verstöredékében ennek a szerelmi borzongásnak, a bensejében dúló viharnak tüneteit mutatja be. Az Śgy tünik nékem... kezdetű vers Agalliszhoz szól, akit fiatal férfiudvarlója csábít el a költô bűvkörébôl. A felzaklató irigység, a kínzó féltékenység érzelmeit szólaltatja meg a vers intonációja (hangvétel, hangütés): a kedvessel szemben ülô ifjú "egy az istenekkel", tehát örökre boldog, s éppen ettôl, a sajátjának követelt isteni állapottól fosztja meg ôt, a gyötrôdô, már-már tébolyodottan szerelmes lírai ént. - A következô három strófa tulajdonképpen nem is Agalliszhoz szól: a költônô figyelme önmagára fordul, s szinte ámulattal elemzi önmagát, a benne lezajló változásokat. A szenvedély nem csupán lelki-érzelmi síkon jelentkezik: kóros testi tüneteit biológiai hitelességgel részletezi: szíve vadul ver, elakad a hangja, szeme vak, füle zúg, színe a haldokolva vergôdôé, a fűnél is zöldebb. - A töredék utolsó sora (a következô strófa kezdete) a kétségbeesett tehetetlenség, a teljes kiszolgáltatottság bevallása. Kérdés, hogyan fejezôdhetett be a költemény. - Szapphó gyönyörű dalát Catullus (katullusz) is átköltötte latinra, Ady Endre pedig magyarul szólaltatta meg. Devecseri Gábor műfordítása közelíti meg legpontosabban az eredetit.
ŐAphroditéhoz intézett himnusza vallásos emelkedettségű nyitósorokkal kezdôdik: könyörgô imával fordul szerelmes gondjában az istennôhöz segítségért. A himnikus hang a fájdalmas panasz után bensôséges vallomássá válik: a mindenható istennôt, Zeusz leányát legmeghittebb barátjának, bizalmas szövetségesének tekinti a szerelméért vívott harcban. Legfôbb érvként a múltra hivatkozik: van oka és joga, hogy újra Aphroditéhoz forduljon, hiszen "annyi másszor" hajlott már hívó szavára; verebek vonta kocsiján (a verebek voltak Aphrodité szent madarai) mindig gyorsan megérkezett az Olümposzról halhatatlan arcán hozva a mosolyt, a megértô vigasztalást.
Az 5-6. versszak idézi az istennô és a szerelmes Szapphó egyik korábbi intim párbeszédét: Aphrodité megígéri, hogy kielégíti olthatatlan vágyát; Peithó, a rábeszélés istennôje révén elintézi, hogy az eddig szívtelen, érzéketlen szeretô - ha nem akarja is - viszonozza az utána epedô vágyat, fellobogjon benne is az emésztô szenvedély. - A kompozíció átgondolt kerekdedségét (könyörgô ima; jelen - elbeszélés; múlt - könyörgô ima; jelen) a múlt érveivel felerôsített bensôséges fohász megismétlésével éri el, s a befejezés kiegészül azzal a reménnyel, hogy ezt a legújabb szerelmes harcát is sikerre viszi Aphrodité.
A "tizedik Múzsát" látták Szapphóban a késôbbi görögök, s így él az utókor emlékezetében is. Róla nevezték el az ún. "szapphói versszakot".
Ez a strófaszerkezet három szapphói sorból áll (a harmadik láb daktilus, a többi négy trocheus), a negyedik pedig az ún. adoniszi sor (egy daktilus és egy trocheus, illetve spondeus).
Ritmizáljuk Szapphó egyik strófáját!
Śgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelrôl
hallja, hogyan szól.
(Devecseri Gábor fordítása)
Alkaiosz még írt vallásos himnuszokat és politikai verseket is, de igazi világhírét rezignált bölcselkedést és játékos könnyedséget ötvözô bordalainak köszönheti (Bordal). A ránk maradt töredékek nem sokat árulnak el róla, valódi nagyságát utódaiban, elsôsorban Horatius költészetében mérhetjük le.
A róla elnevezett alkaioszi strófa elsô három sora emelkedô, a negyedik ereszkedô.
Immár a szél járása sem ismerôs,
mert erre is hullám hegye hömpölyög,
 amarra is, mi meg középen
  csak vitetünk a sötét hajóval.
(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)
Az iónok halhatatlan lírikusa Anakreón (i. e. ?572-?487). ž a pillanat boldogságának, az élet élvezésének, a bor mámorának és a szerelem gyönyörének a költôje. A ránk maradt töredékek azt bizonyítják, hogy csaknem teljes érdektelenséggel nézett el a közélet, a politika eseményei fölött. Költészetét a közvetlen hang, a könnyed dallam, a tréfás és melankolikus bölcselkedés, a játékos érzelmi telítettség jellemzi. Egyik legnagyobb élménye lehetett az öregség ellenére is fel-fellobbanó szerelmi vágy, amely gyakran hiába égette szívét. Ez a témája az Engem a Szerelem... kezdetű töredékes dalának is: az idôs emberben is feltámad a szerelem szenvedélye, de a lány, a leszboszi a szerelmes költô fehér haját csúfolva-gúnyolva elszalad, s inkább másokra kacsint. - Anakreónt az élet rövidsége - idôs korában is - Aphrodité és a Múzsák szép adományainak szeretetére inti. Azért gyűlöli a háborút és a lélekölô viadalt, mert az élet szépségeitôl fosztja meg az embereket (Gyűlölöm azt...).
Anakreón hatása vetekszik Szapphóéval: az ún. "anakreóni dalok" ismeretlen szerzôi évszázadokon át ismétlik - gyakran a nagy mesterhez méltó ügyességgel - örök életű témáit.
Gyorsan múlik az élet, mindenkire a halál vár; élvezzük tehát okosan az élet szépségeit, amíg lehet, amíg a fiatalság engedi; az élet, az ifjúkor legnagyobb ajándéka a szerelem, s azért fenyegetô az öregség, mert éppen ennek gyönyörétôl fosztja meg az embert - körülbelül ez az a lírai tartalom, mely áthatja a görög klasszikusok költészetét, s ez az életszemlélet, emberi magatartás fog újjászületni mintegy félezer év múlva a római irodalom legnagyobb lírikusainak műveiben.


Olvassunk   el   nk   el  néhány   szép   verset   azókori   líra
gyöngyszemeibôl!





                           ___________
RHODOSZI FECSKEDAL

Megjött, megjött a fecske,
a szép idôt hozza,
a szép évet kezdi,
a begye fehérke,
és a háta fekete.
Te a fügesajtot gördítsd
kövér házadból,
hozd a boros kancsót,
a sajtot kosárban.
A fecske a kalácsot sem,
bablisztbôl sült kenyeret sem
utasítja vissza.

Elmenjünk-e hát vagy kapunk valamit?

Megyünk, ha adsz, ha nem, mi nem megyünk tovább,
vagy visszük a kaput vagy az ajtó-bütüt,
vagy visszük asszonyod, ki most még bent csücsül,
kicsike ô, könnyen visszük el.
{Ajtó-bütü: ajtófélfa}
De ha adsz valamit,
adj nagy valamit.
Nyisd meg, nyisd meg ajtódat a fecske elôtt!
- Hisz nem vagyunk mi vének, gyermekek vagyunk.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)


TÜRTAIOSZ (i. e. 7. század második fele)


A spártai harcosokhoz

Rajta, ti Héraklész sose-vert ivadékai, bátran
 küzdeni! - nem fordult Zeusz kegye tôletek el!
Félni se, megrettenni se kell a csatár-sokaságtól,
 csak bele pajzzsal az él-harcosok ezrein át!
Vessétek meg az életet, áhítsátok a Kérek
 gyászos szellemeit, mint csak a nap sugarát.
{Kérek: a halálos végzet istennôi}
Tudjátok, hogy a megsiratott Ćrész csupa-rémség
 műve milyen, hogy a bôsz harc dühe rettenetes.
Hisz már űztetek is, menekültetek is csata közben,
 úntig elég, amit így éltetek át, fiaim.
Mert hol a hôs katonák hada együtt, zárt csatasorban,
 bátran az elsôk közt vívja a kézitusát,
ott kevesebb esik el, de megóvja az otthoni népet,
 míg aki meghátrál: minden erényt odaveszt!
Senkise tudná mind elmondani emberi szóval,
 mennyi gyalázat is ér gyávaszivű katonát.
Szégyen a férfira, hogyha a véres harcban a dárda
 hátulról döfi át, épp amikor menekül.
Még a halálban is átkozzák, ha a porba hanyatlót
 hátul, a vállai közt szúrta keresztül a vas.
Rajta, kilépni! ma mind gyökerezze keményen a földbe
 lábait - ajkbamaró daccal a harcba tehát!
Mellet, vállakat és le egészen a combig, a lábig
 mindent védjen a jó, öblösölű hadipajzs.
Jobb kezetek csak rázza a roppant érchegyü lándzsát,
 szörnyen lengjen a toll fent a sisak tetején!
Küzdelem árán szokhat a férfi vitézi erényhez,
 hogyha kezében a pajzs: el ne kerülje a vészt,
rontson az ellenség közelébe, hajítsa a dárdát
 messzire, villámló karja kaszálja le mind.
Lábat a lábhoz, pajzsot a pajzshoz a párviadalban,
 míg sisak ér sisakot, bóbita-tollat a toll.
Mellet a mellre szorítva viaskodjék, de a jobbja
 fogja marokra a kard vagy csata-dárda nyelét.
Ćm ti csatárok a pajzsok alá itt-ott lelapulva,
 sok nagy sziklakövet dobjatok át szaporán.
Ćrasszátok el ôket a símanyelű gerelyekkel,
 mindig az elsô sor hôs katonái mögött!

(Franyó Zoltán fordítása)


MIMNERMOSZ (i. e. 6. század eleje)


Nannó
{Nannó: az öregedô költô késôi szerelme}

Élni mit ér arany Aphrodité nélkül s mi lehet szép?
 Haljak meg, ha nekem gondot okozni se tud
már édes szerelem nyoszolyáján titkos ajándék.
 Mert csak az ifjúság gyönge virága gyönyör
férfinak és nônek. De ha megjön a gyászos öregség,
 mely férfit hitvány vázra cserél, derekat,
szívén már a gonosz gondok rágnak csak örökké,
 napfénynek sem örül, hogyha az égre tekint,
gyűlölik ôt a fiúk, asszonynak semmirekellô.
 Vénségünkre ilyen terhet az isten adott.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)


SZOLŰN (i. e. 640-594)


Az igazi gazdagság

Egyformán vagyonos mindaz, ki ezüstben-aranyban
 gazdag, mind, aki dús búzavetéseken úr,
sok lova és öszvére van; ámde az is, ki derűsen
 éli le épkézláb testtel az élte sorát,
nôjén és gyerekén örömét leli, míg fiatalság
 fűti s boldogitó, szép napok üdve virul.
Mindez kincs a halandónak. De nem is viszi senki
 nagy vagyonát Aidész éji lakába soha,
meg nem váltja magát a haláltól és az emésztô
 kórtól, nem menekül mégsem az aggkor elôl.
{Aidész: Hádész, az Alvilág és annak ura}

(Franyó Zoltán fordítása)


Senkise boldog

Boldog a földilakó nem lesz soha; küzd nyomorogva
 mind, ki halandó lény nézi az égi napot.

(Franyó Zoltán fordítása)


Kétféle ember

Sok gaz gazdag, amíg nyomorognak a legderekabbak.
 El ne cseréljük azért kincseikért az erényt!
Mert maradandó ez mindenkor, míg a világon
 kézrôl kézre tovább perdül örökkön a pénz.

(Kárpáty Csilla fordítása)


Önkényuralom

Hó esik és hevesen ver a jég zord fellegek alján,
 villám lángol, az ég mennyköve csap le nyomán;
mégis a várost baj csak uraktól éri. A zsarnok
 rabjává lesz a nép s nem veszi észre, miként.
Lassan emelkedik az, de utóbb már jaj, be nehéz ôt
 megfékezni; tehát éberen álljatok ôrt!

(Franyó Zoltán fordítása)


ARKHILOKHOSZ (i. e. 7. század)


Megnyugvás a sorsban

Ű, te szív, te űzhetetlen gondok által meggyötört,
légy erôs hát és a rosszal szembevetve melledet
álld a harcot, tartva hűn a baj között is elveid,
rendületlen; s más szemének gyôztesen se légy kevély,
ám legyôzve, könnyeket titkon se hullass, csüggedôn,
hanem - örömnek és keservnek - jóban-rosszban egyaránt -
vess határt, s fogadd el hát az emberélet ritmusát.

(Marticskó József fordítása)


A nagyképű hadvezérekhez

Én utálom hórihorgas, döngôléptü tisztjeim,
akkor is, ha bodros álluk, akkor is, ha szôrtelen.
Közlegény kell, tömzsi, nékem, hogyha csámpás, akkor is,
csak meg tudja vetni lábát s szíve is helyén legyen!

(Horváth István Károly fordítása)


Meobulé

Egy mirtuszágat vitt kezében és derűs
mosollyal egy pár rózsát, és a fürtje mind
nyakára hullt, beárnyékolta vállait.

(Franyó Zoltán fordítása)


SZAPPHŰ (i. e. 628-568)


Śgy tünik nékem...

1. Śgy tünik nékem, hogy az istenekkel
egy a férfiú, aki szemben ülhet
véled és édes szavadat közelrôl
 hallja, hogyan szól,

2. s ezt a vágykeltô nevetést, amelytôl
felszökik mellem közepén a szívem;
hisz ha látlak s bár kis idôre, hangot
 nem tud a nyelvem

3. adni, megtörvén elakad, s a könnyű
tűz egész bôröm befutossa végig
nyomban, és nem lát a szemem se, zúgván
 zúg a fülem már.

4. És veríték önt el egész valómban
reszketek, fűnél szinem íme zöldebb,
s mint ki végéhez közelít, olyannak
 látszom, Agallisz.
Tűrni kell mindezt, ha ez így van, úgyis...

(Devecseri Gábor fordítása)


Aphroditéhoz

1. Tarka trónodon, kegyes Aphrodité,
Zeusz leánya, már könyörülj te rajtam!
Fájó kínra mért csalod, ó hatalmas,
 tôrbe a lelkem?

2. Inkább jôjj hozzám, ahogy annyi másszor
mindig hajlottál a szavamra, s jöttél,
kedvemért elhagyva aranylakását
 égi atyádnak.

3. Fürge pár veréb a kocsidba fogva
siklott, míg a föld feketéllt a mélyben,
sűrűn verték szárnyukat, égi úton
 vágva az ösvényt.

4. Gyorsan érkeztek veled, és mosoly járt
halhatatlan arcodon, ó te boldog,
úgy kérdezted, hogy mi bajom, mi végre
 hívtalak újra,

5. hogy mi kívánság gyötör újra engem,
"Csábító szóval kit akarsz, hogy hozzád
hozza Peithó hű szerelemre, Szapphó,
 mondd ki, ki bántott?

6. Mert ha most kerül, hamar ô keres fel,
most ha nem kell tôled ajándék, ô ad,
most ha nem szeret, hamar érted ég majd,
 bár ne akarja."

7. Jöjj ma is hozzám s szabadíts ki engem
súlyos gondomból, s mire hajt a lélek,
teljesíts nekem te magad s e harcom
 küzdd velem együtt.

(Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)


Édesanyám! nem perdül a rokka...

Édesanyám! nem perdül a rokka, olyan
 szakadós ma a szál, -
 vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
 szeretô, szeretô
 kell ma nekem már!

(Radnóti Miklós fordítása)


ALKAIOSZ (i. e. 630?-570?)


Bordal

Jôjj, igyunk! Sose várj mécsre. A nap már csak egy ujjnyi tán.
Vedd le hát, szeretett társam, a nagy szépdiszü kelyheket:
gondűzôül adott bort minekünk Zeusz s Szemelé fia,
embereknek; egészen tele töltsd, harmada bor legyen
és kétharmada víz, és azután rajta: kupát kupa
kergessen...
{Szemelé fia: Zeusz és Szemelé fia Dionüszosz, a szôlôművelés, a bor és a mámor istene}

(Devecseri Gábor fordítása)


ANAKREŰN (i. e. 572-487)


Engem a Szerelem...

Engem a Szerelem piros
lapdával sziven ért, és egy
szépcipôjű, aranyhajú
 lánnyal játszani hívott.

Lesbosban született a lány,
Csak csúfolta fehér fejem
s elfutott gonoszul, gonosz
 társnôjére kacsintva.

(Babits Mihály fordítása)


Gyűlölöm

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett bort iszogatván
háborut emleget és lélekölô viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
 szép adományairól zengve szeretni tanít.

(Radnóti Miklós fordítása)


Egy leányhoz

Thrák csikó, miért szaladsz el, görbe szemmel rámtekintve,
íly vadul? tán azt hiszed, hogy semmihez sem értek én?
Hidd csak el, hogy könnyüszerrel rádvetem még ezt a zablát,
és a gyeplôt kézbetartva, körbe kényszerítelek.
Még ma lágy füvet harapdálsz, könnyeden szökellve játszol,
mert ki hátadat megülje, nem került derék lovas.

(Devecseri Gábor fordítása)


Szerelmi párviadal

Vizet adj, de bort is, ifjú,
hamar adj pazar-virágú
koszorút: ma még Erósszal
megyek én ököltusára.

(Franyó Zoltán fordítása)


Töredék a halálról

A halánték deres immár, a haj ôszül koponyámon,
fiatalságom elillant, feketéllnek fogaim már,
oda van múltam, az édes, rövid és csúf, ami jön még.
Remegek már a haláltól, hisz a Hádészban a szöglet,
ami vár rám, hideg és szűk, a lejárat is ijesztô,
s aki egyszer lemegy, az már soha fel nem jön a fényre...

(Radnóti Miklós fordítása)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése