A görög dráma
Történelmi-politikai háttér
A Perzsa Birodalom már az i. e. 6. században
leigázta Elô-Ázsiát, s a Kis-Ázsiában levô part menti görög területek és a
szigetek elfoglalása után megindult Hellász ellen. Az idegen hódítók
megállításának feladatát fôleg Athén és Spárta vállalta magára. I. e. 490-ben
Miltiadész vezetése alatt az athéniek a marathóni síkon ragyogó gyôzelmet
arattak Dareiosz perzsa uralkodó seregei felett, de tíz év múlva az új király,
Xerxész újabb hadjáratot indított. Miután Thermopülainál Leónidasz
parancsnoksága mellett a spártai vitézek maroknyi csapata életét áldozta a
hazáért (i. e. 480), Athén is elesett. Jellemzô az athéniek hôsiességére, hogy
most is megtették, ami lehetetlennek látszott: még ugyanebben az évben
Szalamisz szigeténél szétverték a perzsák hajóhadát, a következô esztendôben
pedig a szárazföldön is gyôztek. Athén i. e. 478-ban megszervezte az ún.
déloszi szövetséget, melynek célja a kis görög poliszok egységes tengeri
szövetségbe tömörítése volt.
Athén Periklész idején (i. e. 443-429) érte
el fejlôdésének csúcspontját: a Földközi-tenger leghatalmasabb és leggazdagabb
államává vált. Olyan jólétet és annyi politikai szabadságot biztosított szabad
polgárai számára, mint egyetlen más korabeli állam sem, a demokrácia pedig
kibontotta a nép alkotókészségét. A perzsa betörések rombolásai után újjáépült
Athén nemcsak az ókor gyönyörű világvárosa, hanem a szellemi élet központja is
lett.
Képzôművészet
Mikor az athéni demokrácia fejlôdése csúcsára
ért, a képzôművészet is fénykorát élte. 480-ban az athéni Akropoliszon álló
templomokat a perzsák feldúlták, felégették. A felszabadult nép most
elhatározta, hogy a romok helyére márványból pompásabb templomokat épít.
Periklész az építéssel Iktinoszt bízta meg, a szobrok készítésével pedig
Pheidiászt (fejdiász). A Parthenón templom maradványai az Akropolisz hegyén ma
is lenyűgöznek harmóniájukkal, nagyszerű arányaikkal és mértéktartó
pompájukkal. Pheidiász híres szobrai azonban nem maradtak ránk, csupán Athéné
Parthenosz márványból készült római másolata.
Fennmaradt viszont a Parthenón belsô frízébôl
néhány töredék (fríz: az antik épületek koszorúpárkánya alatt körben futó
domborműves sáv). Ezen a márványszalagon az évente megtartott Athéné-ünnep
eseményei voltak kifaragva, a felvonulás meg a különféle versenyek. Az egyik
töredéken négy vágtató lovat látunk a kocsiba fogva: a mozdulatok szabadok, a
formák valószerűek. A kocsihajtó egyik karja pajzsot tart, köpenye duzzad a
szélben.
Ezek a félig-meddig épen maradt részletek is
sejtetik a művész bámulatos tudását. - Nem ismerhetjük eredetiben az athéni
Müron alkotásait sem, legfeljebb a Diszkoszvetô római kori másolatából
következtethetünk arra, hogy a görög művészek az emberi testet már minden
helyzetben, minden mozdulatban híven tudták ábrázolni, s ezen kívül már a belsô
érzelmek világát is képesek voltak szemléltetni az alakokon. Errôl gyôzhetnek
meg bennünket az 5. századból szép számmal fennmaradt vázaképek vagy Hégészó
síremlékének elbűvölô szépségű domborműve. Az egyszerű sírkôbôl is remekművet
teremt a művész, ha a mozdulatban meg tudja láttatni "a lélek
tevékenységét".
A görög színház és színjátszás
A külsô ellenséggel vívott élethalálharc s az
az alapvetô átalakulás, mely az 5. századig a görög poliszok nagy részében a
"népet" (démosz), a parasztokból, iparosokból, kereskedôkbôl álló
polgárságot segítette uralomra, mélyreható változásokat idézett elô az emberek
gondolkodásában is. A gyorsan változó világ, a szemben álló társadalmi
osztályok küzdelmébôl adódó összeütközések sorozata tudatosította az örökös
változás gondolatát, a biztonság, az állandóság, a mozdulatlanság hiányának
élményét. Ez a világszemléleti változás is hozzájárult ahhoz, hogy az i. e. 5.
században a dráma lett a görög irodalom vezetô műneme.
A dráma kialakulása szempontjából az sem
hagyható figyelmen kívül, hogy az új államszervezet Dionüszosz isten földművelô
jellegű kultuszának elterjedését támogatta. A görög dráma eredete ugyanis
vallásos szertartásokhoz, elsôsorban Dionüszosz ünnepeihez kapcsolódik. A
szôlôművelés, a bor és a mámor istenének egy évben több vidám-zajos ünnepe is
volt. A városokban - január végén - 50 ifjúból álló kórus az isten oltára elôtt
kardalokat, dithüramboszokat adott elô, s ezekben Dionüszosz mitikus sorsát,
tetteit, szenvedéseit, halálát és újjászületését énekelték meg.
Az elsô lépés a "dráma" felé
valószínűleg az volt, hogy a Dionüszoszt megszemélyesítô karvezetô kivált a
kórusból, az isten oltárához lépve egy-egy részletet elmondott életébôl, s erre
a kar hódoló énekkel válaszolt. Az elsô "színész" felléptetése
Theszpisz, a legendás attikai tragédiaköltô és színész nevéhez fűzôdik. Késôbb
két, majd három színész jelent meg a színpadon, s az ô párbeszédük már
bonyolult cselekménysor megjelenítésére adott lehetôséget. "Sok változáson
keresztül a tragédia végül megállapodott, mikor megkapta természetének
megfelelô alakját a színészek számában is. Ezt elôször Aiszkhülosz emelte
egyrôl kettôre, csökkentve a kar szerepét, és a párbeszédet állítva a
középpontba; a három színészt és a díszletezést Szophoklész vezette be" -
írja Poétikájában Arisztotelész. - Megváltozott a dráma tárgya is: Dionüszosz
helyét elsôsorban a trójai, a mükénéi s a thébai mondakör tragikus sorsú hôsei
foglalták el.
Minden év márciusában-áprilisában rendezték
meg a nagy Dionüszosz-ünnepet. A Dionüszia fénypontja volt a drámai verseny.
Ezen i. e. 534-tôl tragédiaköltôk, 486-tól kezdve pedig komédiaköltôk is részt
vettek. A versenyeket irányító arkhón (állami tisztviselô) három
tragédiaköltônek és öt komédiaszerzônek adott játszási engedélyt. (Késôbb csak
három komédia került bemutatásra.) A tragédiaírók rendszerint tetralógiával (három
tragédia és egy hozzájuk kapcsolódó szatírjáték), a komédiaköltôk egyes
darabokkal pályáztak. - A versenyeken tíz, elôre megválasztott bíró mindegyike
felírta az általa megállapított rangsort egy táblára, s ezt bedobta egy urnába.
Ebbôl az arkhón kihúzott öt táblát, s ennek alapján döntöttek. (A többi öt, ki
nem húzott "szavazólapot" figyelmen kívül hagyták.) A versenygyôzelem
igen nagy megbecsülést, tiszteletet, néha politikai tisztséget is szerzett a
költônek, a harmadik hely azonban a bukással volt egyenlô.
Az ún. szatírdrámáról vagy szatírjátékról
alig tudunk valamit, ez egyike az antik irodalomtörténet nagy rejtelmeinek. A
három tragédiát követôen került színre ez az oldottabb hangulatú, könnyedebb
hangvételű műfaj, s minden bizonnyal Dionüszosz dicsôítését kellett
tartalmaznia, bár az egyetlen, teljes épségben ránk maradt szatírdráma,
Euripidész Küklópsz című alkotása nem a bor és a vidámság istenérôl szól. A kar
tagjai a Dionüszosz kíséretébe tartozó, félig állati külsejű, kecskelábú,
lófarkú és lófülű szatírok - görögösen: szatüroszok - voltak.
Mivel az ünnepségeken hatalmas tömeg vett
részt, a színházat is ennek megfelelôen alakították ki. A színház mint építmény
az évtizedek folyamán sokféle változáson ment át. Rendszerint domboldalra
épített, félkör alakú, lépcsôzetesen emelkedô padsorokat képeztek ki a nézôk
számára. Egy-egy ilyen szabadtéri színház igen sok ember (olykor 20-30 ezer)
befogadására vált alkalmassá. A színház közepét egy kerek vagy félkör alakú
térség foglalta el. Ez volt az orkhésztra ("tánctér"), ide vonult be
a két részre osztott kórus (13-15 tagú), s itt is tartózkodott az elôadás
végéig. A valamivel magasabb szinten levô "színpad" elég keskeny
volt, csak 2-3 szereplô fért el rajta. A színészek csak nagyon keveset
mozogtak, elsôsorban vitatkoztak, szócsatát vívtak egymással. A színpad mögött
késôbb díszes épület állt (királyi palota vagy templom díszlete), elôtte pedig
oszlopsort alakítottak ki. - Az athéni Dionüszosz-színházat i. e. 472-ben
avatták fel, de csak 330-ban fejezték be az építést.
A színházi elôadások kora reggel kezdôdtek,
és természetes világítás mellett egész nap folyamatosan tartottak. A közönség
éppen ezért evett és ivott az elôadás alatt is. A színházba minden szabad ember
elmehetett, de belépôdíjat kellett fizetni. A szegény polgároknak az állam
megtérítette a jegy árát; ezt nevezték "nézôpénznek". - A közönség
élénk érdeklôdéssel kísérte az elôadásokat, s véleményét azonnal és hangosan ki
is nyilvánította: pl. pisszegett, hangosan beszélgetett, sarkával dobolt,
gyümölcsöket dobált a színpadra vagy tapsolt.
A színészek álarcot hordtak, hiszen a nagy
távolság miatt az arcjátéknak (mimika) egyébként sem lehetett volna semmi
funkciója. A maszk tette lehetôvé, hogy a nôi szerepeket is férfiak
alakították, s egy színész több szerepet is vállalhatott. Az bizonyosnak
tekinthetô, hogy az álarcokba nem tettek hangerôsítô tölcsért; a színházaknak
egyébként is kitűnô akusztikájuk volt. Az álarcok erôsen egyénítettek, a
szerephez szabottak lehettek. A tragikus hôsök (színészek) olyan ruhát
viseltek, mint az athéniek, csak sokkal ékesebbeket. Jellemzô lehetett a földig
érô ruha s az afölé öltött köpeny; valamelyik a kettô közül hosszú ujjú volt. A
szereplôk bôrbôl készült sarut (kothornosz) hordtak; ezt csak a késôbbi évszázadokban
magasították vastag talppal és sarokkal.
A kórus (kar), mely énekkel (kardal),
fuvolakíséretre lejtett tánclépésekkel kísérte és magyarázta a cselekményt
(néha maga is beleavatkozott abba), mindvégig jelen volt a görög drámában: a
kardalok és a dialógusok váltakozásából épült fel minden színpadi mű.
Az i. e. 5. század közepétôl kezdve az ún.
klasszikus attikai tragédiák a következô hagyományos szerkezeti egységekre
tagolódtak:
Az elôadást a fôhôs monológja vagy két
színész dialógusa nyitotta meg (prologosz). Ezt követte a kar bevonulása,
elhelyezkedése az orkhésztrán (vagy mellette), s közben elhangzott az elsô
kardal, a parodosz. Minden késôbbi kardalnak sztaszimon ("álló-dal")
volt a neve (ekkor a kórus már a helyén van, ha nem is áll mozdulatlanul). Az
epeiszodion a tragédiának az a párbeszédes része, amely két teljes kardal
között foglal helyet (a modern drámák jelenetnek nevezett részével rokon). Az
utolsó sztaszimont követô dialogikus rész volt az exodosz (végkifejlet,
befejezés). Az exodoszt lezáró, a mű tanulságait összefoglaló, rendszerint
valamilyen életbölcsességet megfogalmazó rövid kardalt, melyet a kórus
elvonulás közben énekelt, exodikonnak hívták. - A szereplônek vagy szereplôknek
a karral folytatott lírai dialógusa a kommosz (panaszdal).
Ma már nem lehet pontosan rekonstruálni,
milyen is lehetett egy-egy színházi elôadás, de annyi bizonyos, hogy rendkívül
összetett látványosságot nyújtott: ének, tánc, zenekíséret, szavalat, díszlet
együttesen hatott a nézôkre. A színház nyújtotta élményben a görögök az
"Ismerd meg önmagad!" elv gyakorlásának egyik legfontosabb forrását
látták.
Cím szerint 525 tragédiáról van tudomásunk, s
valószínűleg ez a szám sem teljes, ránk azonban mindössze 34 darab maradt.
Ami a görög tragikus költészetbôl a
világirodalom klasszikus hagyományaihoz tartozik, Athénban, i. e. az 5.
században jött létre, és három nagy költô, Aiszkhülosz (525-456), Szophoklész
(szofoklész - 496-406) és Euripidész (480-406) nevéhez fűzôdik. E
"tragikus triászhoz" kapcsolódik idôben az antik görög komédia
legnagyobb alakja, Arisztophanész (arisztofanész - ?450-?385).
A görög tragédiák mindig valamilyen válságot,
összeütközést, döntéskényszert, azaz drámai szituációt állítottak
középpontjukba. A tragikus hôsök általában a mitológia képzeletvilágából léptek
színpadra, de a művek rendszerint saját koruk nagy kérdéseire kerestek és adtak
válaszokat. Az i. e. 5. században a tragédia bizonyult a legalkalmasabbnak a
poliszdemokrácia erkölcsi-társadalmi problémáinak felvetésére. Az athéni állam
a színpad közvéleményformáló szerepét nagyon is felismerte. "A színház
mutatta, hogy mit látnak az athéni demokráciában érte felelôsséget érzô költôi.
Minden ellentét diadalmas megoldását, mint Aiszkhülosz, az ellentéteknek csak
elfojtását, mint Szophoklész, vagy a megoldhatatlan ellentétek gyötrô és
pusztító halmazát (Euripidész), ahol legfeljebb egy csalafinta kópé tud -
minden szokást és rendet félretéve - rendet teremteni (Arisztophanész)."
(Ritoók Zsigmond - in: A színház, világtörténete. Gondolat, Bp. 1986. 53. l.)
A dráma és a színpadi elôadás
A dráma a líra és az epika mellett az
irodalom harmadik műneme. - A drámai mű eseménysort ábrázol - tehát a külvilág
az ábrázolás tárgya -, de az eseményeket, a szereplôk jellemét, gondolatait,
egymáshoz való viszonyát az alakok párbeszédeibôl, dialógusaiból,
magánbeszédeibôl, monológjaiból és tetteibôl ismerjük meg (szemben az epikai
művekkel, amelyekben az elbeszélô szövegbôl derül ki a történet). A drámai
cselekmény jelen idôben elôttünk bontakozik ki az alapszituációból, amely a
szereplôk egymáshoz való viszonyát, törekvéseiket, magatartásukat meghatározza.
Ez a drámai szituáció a hôst vagy hôsöket akcióra, drámai harcra készteti. A
dráma rendszerint sorsfordulatot bemutató mű, cselekménye - terjedelmi okok
miatt is - sűrített, gyakran a szemben álló erôk, egymástól eltérô emberi
magatartások kiélezett összeütközése, konfliktusa áll a középpontjában. A
drámai mű sajátosságaiból következik, hogy nyelve sokkal tömörebb, erôteljesebb,
mint pl. az epikus művek nyelve.
ŐA dráma eredetileg - s bizonyos kivételektôl
eltekintve ma is - színpadra szánt alkotás.
Dráma és színpad kapcsolatából következik,
hogy a drámai művekbôl hiányzik a tárgyleírás, a táj- és környezetrajz, a külsô
jellemzés (legfeljebb rövid szerzôi utasítás formájában található meg), s
mindezeket a díszletek, a kellékek és a színpadon látható színészek pótolják. -
A drámai művek megjelenítésében a legnagyobb szerephez - a társművészetek közül
- a színjátszás jut. A drámai alkotás színpadi értelmezése a rendezô
elgondolásai alapján a színészi alakításban valósul meg. A színészi akció
(cselekvés, mozgás, gesztus és mimika együttese) és dikció (a színész beszéde,
a helyzetnek és a megformált alaknak megfelelôen elmondott drámai szöveg) a
megjelenítés legfôbb eszközei.
A tragédia
A dráma egyik műfaja a tragédia. Uralkodó
esztétikai minôsége a tragikum, olyan értékszerkezet, melyben hirtelen nagy
értékveszteség, értékpusztulás következik be. A cselekmény szintjén ez a
kiemelkedô hôs vagy hôsök halálában vagy lelki összeomlásában nyilvánul meg. A
tragikus hôs többnyire a korszakban általánosan elismert, pozitív erkölcsi
értékeket képvisel, céljaiért vállalja a harcot, s az ellenerôkkel való
küzdelemben bukik el. Bukása a félelem és együttérzés érzelmeit váltja ki a
nézôbôl, olvasóból, s megerôsíti a hôs által képviselt értékek tiszteletét.
(Vannak negatív vagy téves célokért küzdô, sôt erkölcsi értelemben
kifogásolható drámai hôsök is, akiknek bukása mégis tragikus hatású, mert nagy
formátumú ember pusztulása mindig az értékveszteség érzetét kelti.)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése