Jékely Zoltán

         Jékely Zoltán (1913-1982) Erdélyben született, az ottani líra

légkörében  nevelôdött, ettôl távol szakadva is valamiképp erdélyi  maradt.

Elsô  verseskönyve,  az Éjszakák(1936) természetes  költôiségével,  spontán

líraiságával  tűnt ki. Nyelve régies, bibliás erdélyi ízeket  ôriz,  versei

ugyanakkor telítve vannak

modern idegességgel, nyugtalan vibrálással. Elégikus költô, verseit emlékek

és álmok szövik át. Legfôbb ihletôje az elmúlás, amelynek feledtetôje lehet

a szerelmes egymásra találás

pillanata.  A  visszahozhatatlan  pillanat  azonban  múlttá,   gyönyôrűsége

semmivé  válik.  A halál és a szerelem összevillanó  élményérôl  mondja  el

leghitelesebb vallomásait. Más verseiben a múlt, jelen és jövô viszonylatai

történelmi, sôt kozmikus

arányokban is megjelennek. A marosszentimrei templomban c. versében  (1936)

a magyarság sajátosan erdélyi sorstudata nyilvánul meg: már nemcsak a halál

a költô ellenfele, hanem a

magyarságot porlasztó, a szabadság reményét pusztító történelem is.

  Jékely  a  magyar költészet egyik nagy hagyományát  folytatja,  amikor  a

Hajnali részegség látomásának egyéni változatát teremti meg. Az ég  játékai

c. költeményében (1946) a lírai én két hant között, mintegy gödörben  hever

- lent ott nyugosznak igazi halottai - és az eget szemléli. A szemle  által

megtörténik  az  "én"  és a föld alatt nyugvók, a fönti és  a  lenti  világ

azonosulása,  a beszélô már a mindenség áramába kapcsolódott, a  holtakkal,

sôt magával a földdel, az egész mindenséggel érzi a közösséget.

  Életének utolsó két évtizede legtermékenyebb korszaka.

A  közelgô öregség, a magányosság érzései válnak uralkodóvá  költészetében.

Tragikus  társadalomszemléletét  történelmi  elégiái fejezik  ki  (A  budai

Kapisztrán-toronyhoz, 1963).

   A szülôvárosában, Pécsett élô Csorba Gyôzô (1916-) költészetét  objektív

tartás,  a  lélek mélyrétegeiben való tájékozódás jellemzi.  A  szó  ünnepe

(1959),  Séta  és  meditáció (1965), a Lélek és ôsz  (1968)  c.  köteteiben

bontakozik  ki  a maga teljességében látomásos, egyre  szigorúbb  formálású

lírája, melyen az élet legnagyobb tényeivel való szembenézés megrendültsége

vonul végig. Legszebb verseiben az életvágy és a haláltudat vitája

adja  a  feszültséget. A sötétebb érzéseket a szerelem, a családi  élet,  a

megtalált  otthon boldogabb ihlete szövi át (Március, 1954). Följegyzés  c.

versében  (1955)  két  éleformát,  magatartást  tár  elénk:  az  egyik   az

elmélkedés,  a nyugtalan gyötrôdés, a másik önfeledt  cselekvés,  nyugalom,

derű.  Az  érezhetô  fölényeskedés a vers végére  elolvad,  s  -  ugyancsak

érezhetô - nosztalgiává válik.

  A  70-es  évektôl  egyre  inkább  a  múló  idô  foglalkoztatja,  a   test

hanyatlásával,  az elmúlás tényeivel szinte naponta számot kell  vetnie.  A

szavak bolyhai c. kötetének (1988) már szinte egyetlen tárgya a búcsúzás az

élettôl,  a fölkészülés a végre, a szembenézés a halállal.  A  költészetben

vívja  meg harcát a lélek épségéért, hogy belsô  küzdelmeiben  megôrizhesse

emberi  méltóságát  (Dona  nobis pacem,1987).  Stílusát  tömörség,  puritán

lényeglátás  jellemzi,  nyelve  emelkedett, pontos,  telt  hangulatú,  szép

hangzatú.