Janus Pannonius

Az olasz literatúra művészi színvonalát a következô évszázad (15.) irodalmi termése - legalábbis Itáliában - meg sem tudta közelíteni. Ez a korszak a humanisták, a tudós újlatin költôk "fénykora", a humanizmus pedig nem kedvezett a nagy költészetnek. Az antik irodalom felfedezésének mámora, a klasszikusok föltétlen tisztelete egyúttal korlátokat, gátakat is emelt: a humanisták írói alapelve az utánzás lett. Nem a kimondhatatlan kimondása, nem az élmény feszítô ereje szülte általában a műveket, hanem a rutin. Az írói becsvágyat az jelentette, hogy minél több idézetet, mitológiai utalást, célzást, antikos sallangot zsúfoljanak bele a költeményekbe. Ezzel kívánták bizonyítani saját tudós voltukat. A korabeli olvasóközönség is ezt értékelte bennük.

A reneszánsz humanistái, Cicero és Horatius nyelvének tudós utánzói természetesen lenézték, megvetették a barbár latinsággal írt, rímes középkori himnuszokat.

Az újlatin poézis csak akkor tudott jelentôset alkotni, ha egy-egy író valódi élménye, újszerű mondanivalója át tudta törni a kötelezô sablonokat, mikor a mitológiai utalások szinte áttekinthetetlen szövedékén átragyogott az igazi egyéniség.

Ilyen kivételes író volt Janus Pannonius (jánusz pannoniusz - 1434-1472), Petôfiig az egyetlen magyar költô, akit ismert és elismert Európa.

Neve költôi név, a humanisták szokásának megfelelôen felvett latin név (Magyarországi János); családi neve, pontos születési helye is bizonytalan. Nagybátyja, Vitéz János nagyváradi püspök 1447-tôl 1458-ig Itáliában neveltette. Csaknem nyolc évig Guarino da Verona híres ferrarai humanista iskolájában tanult. Már ekkor, 15-16 éves korában költôvé érett, messze maga mögött hagyva verselgetô társait, s hírnevet szerzett magának Itáliában. Négy évig Padovában, Velence egyetemi városában egyházjogot tanult, s megszerezte a doktori címet.

Itáliában csak úgy ontotta a klasszikus latin nyelven írt verseket: százszámra írta csipkelôdô, erotikus epigrammáit (az ún. római epigrammákat Martialis - marciálisz - modorában), megverselte a szelek, a hónapok versenyét, s kipróbálta költôi erejét, írói becsvágyát a nagyobb terjedelmű dicsôítô költeményekben is (panegirikusz).

1458 nyarán tért vissza Magyarországra annak biztos tudatában, hogy nagy jövô vár rá. Reményei megalapozottak voltak: nagybátyja az ifjú király, Mátyás mindenható kancellárja lett, ô maga pedig 1459-tôl pécsi püspök, feudális nagyúr. - Itthon mégsem érezte jól magát: szellemi hontalanság gyötörte, s vissza-visszavágyott a műveltebb Itáliába. Mátyás udvara ekkor még nem volt az a fényes reneszánsz udvar, amilyenné a 70-es években vált, s Buda szellemi szegénysége akadályozta további kibontakozását. Társtalanságának, a 15. századi "magyar ugar" bénító erejének többször is hangot adott. A régi barátok, a pezsgô ferrarai és padovai élet után vágyakozva írta Galeotto Marziónak (marció) mintegy mentegetôzésként gyöngébb versei miatt:

Rég a latin környék latinabbá tette a versem,

 Barbár táj barbár szóra kapatja a szám.

Hozd ide Vergiliust: hamisan fog szólni a lantja;

 Vagy Cicerót: itt elnémul a nagy Ciceró.

(Csorba Gyôzô fordítása)

1465-ben még egyszer eljuthatott szeretett Itáliájába, szellemi hazájába: a pápához küldte a király követként. Itt azonban valamilyen politikai hibát követett el, s ettôl kezdve fölfelé ívelô közéleti pályája megtört, kegyvesztett lett, élete félresiklott. Mellôzöttségét nehezen viselte el, s belsô válságát súlyosbodó betegsége is mélyítette. A meg-megújuló tüdôvérzések korai halálát sejtették. "Ekkor írt verseiben, amelyekben csôdbe jutott életérôl, testi-lelki elesettségérôl, halálfélelmérôl s az emberlét embertelen magányáról vallott, oly magaslatra emelkedett, ahová emelkedni csak nagy költônek adatik meg." (Gerézdi Rabán: Janus Pannoniustól Balassi Bálintig. Akadémiai Kiadó, Bp. 1968. 15. l.)

Mikor Mátyás a fônemességet különösen magas adóterhekkel sújtotta, a költô nagybátyjával együtt a király ellen fordult, s egy összeesküvés szervezôjeként menekülnie kellett. Horvátországban érte utol a halál.

Búcsú Váradtól

Janus Pannonius latinul írta verseit. A 15. századi Magyarországon még nem volt erôs, fejlett városi polgárság; a reneszánsz kultúra, a humanista világnézet csak egy maroknyi értelmiségi, fôleg tudós fôpapi csoporthoz juthatott el, s ezek tagjai kiválóan tudtak latinul. A reneszánsz műveltség irodalmi termékei majd csak a következô évszázadban terjednek el szélesebb körben magyar nyelven.

Janus Pannonius korai költeményei közül szépségével, gazdag és friss líraiságával kitűnik a Búcsú Váradtól (a fordító által adott cím). 1451 elején Ferrarából vakációra tért haza, s szabadsága egy részét Nagyváradon töltötte. Innen hívta nagybátyja Budára, s valószínűleg ez az alkalom ihlette versírásra. (Śjabb kutatások szerint a vers 1458-ban keletkezett.) Ez a búcsúvers az elsô, magyar földön született humanista remekmű. Nem szokványos iskolai versgyakorlat, valódi élmény áll mögötte, éppen ezért jóval kevésbé terhelik mitológiai utalások: újszerű, könnyed és természetes.

A búcsúzás mindig összetett érzés: visszatartó, kedves emlékek és jövendôbeli, várható élmények, remények keverednek az emberi lélekben. Ez a kettôsség, ellentétes hangulat jellemzô a fiatal poéta költeményére. Igen hatásos az az ellentét is, mely a zárt kompozíció és a lírai én zaklatott, türelmetlen lelkiállapota között feszül.

A vers egész felépítését a különbözô motívumok és értékek szembenállása határozza meg. Az elsô három versszak felvillantja a Nagyvárad környéki téli tájat mint a hamarosan sorra kerülô, egyelôre csak elképzelt, de már izgatottan várt s a refrén által sürgetett utazás színhelyét. Az utána következô négy strófa visszakapcsol a jelenbe, visszavezet Nagyváradhoz, s a város marasztaló értékei megnehezítik a búcsúzást, a múlt kedves emlékeitôl való elszakadást. A jövô, a jelen és a múlt idôsíkjai folytonosan keresztezik egymást a gyors, pattogó ütemű, 11 szótagos sorokból felépülô költeményben.

Az elsô versszakban a mély hó, a ködös fagy, az utazást nehezítô tél a költô szorongását, félelmét érzékelteti, de a téli útrakelés kellemetlenségeivel szemben ott áll a meghívás parancsa, s felcsattan a refrén sürgetése is. A második és a harmadik versszakban feloldódik az utazástól vissza-visszariadó költô tétova, szorongó hangulata: a kemény fagy itt már nem akadálya, hanem éppen ellenkezôleg, elôsegítôje, a gyors repülést biztosító feltétele az utazásnak. A feloldódás ellentétes, egymásnak ütközô motívumok sorában jelenik meg (folyó, ingovány - megdermedt habok; csónak - repülô szán; nyár - tél). A korábbi félelmet vidám elevenség, derű, reménykedés váltja fel, s a refrén csak fokozza ezt az érzelmi tartalmat.

S amikor a lélek már beleringatta magát a gyors vágtatás repülést idézô illúziójába, a további versszakokban megjelennek a város visszahúzó, az elválást megnehezítô értékei: a Várad környéki gyógyforrások, Vitéz János humanista könyvtára a "drága régiek" műveivel, a híres királyszobrok s végül Várad patrónusa, Szent László, a hôs lovagkirály. Ezekben a strófákban a refrén meg-megismétlôdô útrahívása szemben áll a korábbi élményeit idézô, ezektôl nehezen elváló lírai hôs emlékezô lelkiállapotával. A múlt visszasírása s a jövô reményei között felerôsödik a jelen szomorúsága, borongós mélabúja. Az utolsó sorokban az indulást tovább már nem halogatható költô könyörgése szólal meg: Szent László pártfogó segítségét kéri az utazás alatt. Ez a végsô fohász, segélykérô ima visszakapcsol a verset indító szorongó érzésekhez.

Ez a búcsúvers a humanista világnézetű ember értékrendjét is kifejezi, rávilágít arra, hogy mitôl fáj a legjobban elszakadnia.

*

Fejtsük ki részletesebben, hogy milyen humanista vonások jelennek meg Janus Pannonius búcsúzásában!

Milyen motívumok utalnak az élet és az egészség értékére, a tudomány és a költészet tiszteletére, a művészeti alkotások megbecsülésére, a hagyományok és a példaképek ápolására?

*

Az ún. "szent királyoknak", Szent Istvánnak, Szent Imre hercegnek és Szent Lászlónak arannyal bevont, kora reneszánsz jellegű bronzszobra közvetlenül a székesegyház elôtt állott. E szobrokat a 14. század két legkiválóbb magyar művésze, a Kolozsvári testvérek készítették 1370-1390 között.

A költemény utolsó strófája egy középkori mondára utal. E szerint mikor a székelyek élethalálharcot vívtak a tatárokkal, egy hatalmas alak jelent meg köztük kezében csatabárddal, s eldöntötte a küzdelmet a magyarok javára. Utána László király bebalzsamozott testét verejtékben fürödve találták koporsójában, a nagyváradi székesegyházban. Ezt a mondát Arany János is feldolgozta, s betétként beépítette a Toldi estéje 5. énekébe.

Mikor a táborban megbetegedett

Janus Pannonius Magyarországon írt elégiái megtelnek személyes líraisággal: az egyre súlyosbodó betegség miatti fájdalmas panasszal, halálfélelemmel, ragyogó szellemének és roncsolt testének ellentétébôl fakadó keserű mondanivalóval. Ettôl elválaszthatatlanul, ezzel párhuzamosan ott zeng verseiben az élet és a természet szépségeinek himnusza is.

A reneszánsz kori elégia nem azonos az ógörög műfajjal. Az elnevezést az újkori európai irodalomban csak olyan költeményre alkalmazták, amely csendes szomorúságot, bánatot, fájdalmat fejezett ki.

A ránk maradt 13 elégia híven tükrözi a költô hazai sorsának alakulását. A humanista költészet kötelezô eleme, az antik mitológiai kelléktár mindvégig föllelhetô költeményeiben, de szerepe módosul. Már nem csupán az antik kultúra alapos ismeretét bizonyító külsôség, hanem a legszemélyesebb érzések, gondolatok kifejezôeszközévé válik, a tudós modort fitogtató öncélúságból a költôi ábrázolás nélkülözhetetlen, szerves része lesz.

Janus Pannonius 1464-ben részt vett abban a hadjáratban, mely valószínűleg Zvornik várát ostromolta. A költô gyenge szervezete nem bírta a tábori életet, és súlyosan megbetegedett. Ez az élmény a háttere egyik legmegrendítôbb - 60 disztichonból álló - költeményének, melynek fordításban nyert címe: Mikor a táborban megbetegedett (1464. október-november).

A verset indító ellentét, a költô és a katona egymást kizáró szembeállítása még humanista örökség ugyan, de már nem puszta közhely, mert a testi szenvedés kínja teszi hitelessé, személyesen átéltté.

A forró láz, a "vasnál is gonoszabb tűz" juttatja eszébe Prométheuszt. Ebben a versben nem az emberiség jótevôjeként szerepel a hírneves titán - mint megszoktuk -, hanem az istenség elleni lázadása következtében minden földi baj, betegség, szenvedés okozójaként. A Prométheuszt átkozó sorok közé ékelve - Ovidius nyomán - feleleveníti a régi aranykort, az emberiség hajdani idillikus állapotát, amikor még ismeretlen volt a szenvedés. Érdemes megfigyelni, hogy Janus Pannonius ezt a boldog kort a negatív és a pozitív költôi festés váltogatásával ábrázolja: hol a szenvedés hiányából, hol a békés nyugalom és az egészséges élet részleteinek felsorolásából áll össze a múltba süllyedt boldogság képe. A legfôbb jóként e rész végén jelenik meg a fájdalom nélküli halál elképzelése: az aggastyánnak "lágy álom szállt puha tagjaira".

A mitológiai bevezetés után kezd igazán megtelni személyes líraisággal a költemény, s emelkedik egyre magasabbra - szétfeszítve az antikizáló elégia hagyományos kereteit. Különbözô érzelmek hullámzása, váltakozása lendíti tovább és tovább a verset. Az önvád keserűségébôl ("saját vétkem hozta reám bajomat") az önostorozáson át ("Ű, háromszoros ôrült én...") vált át az elégia az otthoni békés, idilli életforma, a humanistához méltóbb tevékenység, az olvasás utáni nosztalgiába. Majd az ironikus önjellemzés és a késô bánat csendesebb hangulata következik: barátai hiába intették, nem hallgatott az okos szóra.

Bűnének és ostobaságának következménye a betegség. A tüdôgyulladás, a testi gyötrelem realisztikus, részletesen pontos leírása áll a mű középpontjában. A verset valóban prométheuszi kínok hatják át. Súlyos láz gyötri a költôt: egyszer fázik, majd forróság önti el és lángolva ég. A verssorok megtelnek rémülettel, s felsír bennük a halálfélelem, az élettôl való elszakadás riadalma. Perbe száll a sorssal, a könyörtelen istenekkel: ifjú életéért könyörög (30 éves ekkor), élni szeretne, nem akar meghalni, hiszen dalai még szárnyra sem keltek, sok műve befejezetlen vagy végsô simításra vár. Phoebus (fôbusz; Apolló, azaz a költészet istenének) papja, joga van az élethez.

De hiába rimánkodik, érzi, hogy itt a vég. S ettôl kezdve egyetlen megható búcsúzássá válik a költemény mindattól, amit szeretett, az egész élettôl. Nem tud belenyugodni abba a gondolatba, hogy ne lássa többé a kéklô égboltot, a dombokat, a tükrös forrásokat s a pázsit borította mezôséget. Nem vigasz ugyan, csak a búcsúzás fájdalmát enyhíti, hogy legalább édesanyjának nem kellett megérnie fia haláltusáját (1463-ban halt meg édesanyja - gyönyörű elégiában siratta el).

De nemcsak a fiatal férfi búcsúzása ez az élettôl s feljajdulása a korai halál miatt, hanem sokkal inkább a költôé, aki nem akarja, hogy létével együtt neve is elmerüljön. Megrendítô végrendeletében kijelöli sírjának helyét, és megfogalmazza sírfeliratát, lantjának utolsó zendülésére bízva neve halhatatlanítását. Reneszánsz költôi öntudat szólal meg ebben: legfôbb érdeme, hogy meghonosította a Duna táján a humanista költészetet. (Ugyanilyen érdemet tulajdonít önmagának Horatius is Melpomenéhez írt ódájában.)

*

Csoportosítsuk a vers alapján, hogy mi jellemzô a humanista emberre! Mit tart értéknek és mit értéktelennek? Mit szeret, és mitôl fél, irtózik?

A költemény melyik részében szólal meg legerôsebben a természet szépségeihez való ragaszkodás, a természetben való gyönyörködés?

*

Nagyfokú költôi büszkeségének, saját értéke, fontossága tudatának egyik leghatározottabb és leghatásosabb megszólaltatója Pannónia dicsérete című epigrammája. Megfordult a sorrend: nem ô büszke hazájára, a "szent királyok" tetteire, a régi dicsôségre, hanem a haza földje általa, költôje által lett híres. A reneszánsz író kilépett a névtelenségbôl, s maga kíván versének hôse lenni.

Egy dunántúli mandulafáról

Életének kisiklását, tragédiáját foglalja össze az 1466 márciusában Pécsett írt, Egy dunántúli mandulafáról című költemény. Ez epigrammaformába sűrített elégia. - E költemény alaposabb megértése érdekében olvassuk el Gerézdi Rabán tudós magyarázatát!

"A vers apropója, külsô ihletôje egy meglepô, szokatlan természeti tünemény: a Mecsek déli lejtôjén, tán a pécsi püspöki kertben, tél idején virágba borult mandulafa. A nem mindennapi látvány megragadja a költôt, a fácska friss, üde szépsége s a reménytelen virágbontás meghökkentô merészsége szíven üti. Nyomban magára, saját sorsára gondol. A látottat jelképnek érzi: ô, igen ô ez a dunántúli mandulafa. Korán nyitott ki, virágai a pannon télben halálra vannak ítélve... Ez a közvetlenül ki nem mondott mondanivaló az epigramma tulajdonképpeni, belsô ihletôje.

Egy humanista poétának mindez még kevés. Hogy vérbeli tudós poéma szülessék, a külsô és belsô valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a vers szôttesébe gazdagon szôve a mitológia aranyszálait. S az antikvitás bűvöletében a mecseki mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás aranyalmát termô fájává szépül. S ilyet nem látott hási 'Ulysses (ulisszesz) se Alkinoosz szigetén' - halljuk a Homéroszt fordító költô olvasmányemlékeit. S végül mi más lehetne, mint az ovidiusi mitologikus Phyllis (fillisz), a monda szomorú sorsú királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt (demofoón) reménytelenül, hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az egykorú értô olvasó legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre rezonált, ezen mérve le a poeta doctus (doktusz) - tudós költô - nagyszerűségét, illetve silányságát.

A látott valóság, a mögéje sűrített jelképiség s a velük együtt lélegzô antikvitás, mitológiai példázat humanista ,szentháromsága' felbonthatatlan egységbe ötvözôdik, magas költôi, művészi feszültséget teremt. A vers azért tudja oly megkapó erôvel, oly intenzíven sugározni máig a bukott, beteg ember, a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz-költô tragédiáját." (Gerézdi Rabán: i. m. 33-34.1.)

*

Van-e Janus Pannonius gyönyörű költeményének általánosabb, az egyéni sorson túlmutató mondanivalója?

Milyen, más korok számára is érvényes élményt fejez ki?

Saját lelkéhez

Alkotói pályájának tetôpontját az 1466-68 között fogant költészet jelenti. Ekkor született versei közé tartozik a Saját lelkéhez című, megrendítôen kétségbeesett, kiábrándulást tükrözô elégia (1466 tavasza). A testi szenvedésektôl elgyötört költô a fájdalom olyan fokára jutott, hogy már a halált hívja, várja mint végsô enyhületet. Az újplatonista Marsiglio Ficinóval (marsziljó ficsinó - 1433-1499) is levelezô költô a platonista lélekvándorlás tanához menekülve az öntudatlan állatok boldog léte után vágyódik.

A költemény újszerűsége, hogy a saját lelkét szólítja meg a költô, mely - az újplatonista világmagyarázat szerint - a csillagok világából szállt le teste rejtekébe. Büszke lelkére, szelleme fensôbbségére, kiemelkedô tehetségére, hiszen ez a lélek nem ivott túlságosan sokat a feledést adó Léthe folyóból, s így vissza tud emlékezni saját égi múltjára (1-14. sor): földre tartó útja közben a bolygók, a csillagok (Saturnus, Jupiter, Mars, Vénus, Merkur) értékes emberi tulajdonságokkal ruházták fel.

A földi lét, a jelen azonban tűrhetetlen állapot (15-32. sor): a nagyszerű lélek röptének, tehetsége kibontakozásának gátat szab az örökké beteges, fájdalmakat szülô test. Ennek gyöngesége, szenvedésekre való hajlama lerontja nemcsak a kellemes külsô értékét, hanem tönkreteszi, gúzsba köti már a bölcsességet is.

A különbözô testi nyavalyák, fogyatékosságok részletezése után a halálvágy tör fel a költôbôl:

Jobbá nem teheted, hagyd árva-magára e testet

 s szállj ki belôle, suhanj, vissza a csillagokig.

A költemény most a lélek jövôje felé fordul (33-44. sor). Az újplatonista elképzelés szerint a lélek a halál után újra visszaszáll a csillagok közé, s ott ezer esztendôkön át megtisztulva, elôzô létét elfeledve ismételten leszáll a földre, mindig magasabb fokú, tökéletesebb élôlény testébe. - A költô mégis szinte már rimánkodva arra kéri lelkét, hogy ne igyon a feledés folyamának vizébôl, s ne akarjon újra emberré lenni:

És ha a mostoha végzet űz ide vissza a földre,

 csak nyomorult ember, csak ez az egy sose légy.

Inkább legyen akármilyen öntudatlan állat, méh, hattyú, erdei vad vagy tengeri lény, hiszen a földön a legboldogtalanabb sorsa az embernek van: "durva sziklákból születtek az emberi testek". (Utalás ez a görög mitológia vízôzön-történetére.)

Mars istenhez békességért

Janus Pannonius eszményeihez híven szembefordult mindenfajta háborúval, hiszen az öldöklés emberi életeket pusztít el, a humanista szemében pedig az egyik legfôbb érték éppen az élet, a béke. Mars istenhez békességért című epigrammája tulajdonképpen elkeseredett anti-himnusz, melyet akkor írt, mikor már megundorodott mindennemű háborúskodástól (1469 és 1471 között). Verse a római hadistenhez, Marshoz szól. A tömör és lendületes költemény az antik himnuszok szerkezeti megoldását követi: 14 soron át halmozza a megszólításokat. Ezek elsô fele - 7 sorban - az imajellegnek megfelelôen még az isten félelmetes hatalmát, nagyságát, a halhatatlanok között elfoglalt elôkelô helyét dicsôíti, a következô 7 sor értelmezôi azonban egyre inkább megtelnek elutasító gyűlölettel, Mars emberellenes isteni tevékenységének felháborodott elítélésével. Minden egyes verssor (8-14.) két-két metaforát tartalmaz; a negatív indulat erôsödése halmozásos fokozásban jelenik meg, s a 11 szótagos jambikus sorok gyors pergése festi alá a képek rémületét. Az utolsó sor - mintegy epigrammatikus csattanóként, feltűnô hangulatváltással - a megelôzô rész harsány hangjával szemben halkra fogott, elcsendesülô könyörgést rebeg: "Atyánk, kíméld megfáradt pannon népemet!" Semmi utalás nincs már ebben a versben a török elleni "szent" háborúra, csupán a megfáradt, szenvedô magyar nép iránti aggodalom hangja szólal meg.

"Janus Pannonius alkotásaival jelent meg irodalmunkban a reneszánsz tematika: az egyén, a magánember testi és lelki problémáival; a családi összetartozás érzése: az édesanya iránti szeretet; a családnál szélesebb közösség: a haza, a hazai táj, az ember átlelkesítette természet; és a humanista értelmiségi legnagyobb élménye és ihletforrása: a kultúra, a tudomány, a művészet és fôképp a költészet kultusza." (Gerézdi Rabán: i. m. 18. l.)