google.com, pub-5333805121326903, DIRECT, f08c47fec0942fa0

2012. november 29., csütörtök

Déry Tibor magyar széppróza


Magyar széppróza: 

            Déry Tibor (1884-1977) írói pályája folytonos újrakezdés
és újat keresés. Elsô korszaka az avantgardista lázadás másfél
évtizede (1917-1932). A 30-as években a realizmus irányába
fordult.  A  befejezetlen  mondat c. regénye (1933-38;  1947)  széles  körű
társadalomábrázolást nyújt. A mű idôszerkezetét a
regényalakok   "belsô"   ideje  határozza  meg,  a   visszaemlékezések   és
elôrejelzések nagymértékben kitágítják az 1933 és 1938
között játszódó cselekmény idejét, és a történelem mozgását is
érzékeltetik. A Felelet I. (1950), II. (1952) c. regényében Déry
a magyar polgárság és munkásrétegek realista ábrázolására
vállalkozott.  A  II. kötet hamarosan viták és  gyanúsítások  kereszttüzébe
került, így a III. és IV. kötet már nem készült el.

  Az 50-es évek második felében és a 60-as évek elején Déry
munkásságában  a kisepikai formák vették át a vezetô szerepet. Az  1955-56-
ban  írt  elbeszélései a totális diktatúra korszakának  embertelenségét,  a
törvénysértések éveinek légkörét
elevenítik  meg  szigorú  tárgyilagossággal és  mégis  lírával  átszôve.  A
Szerelem  c.  novella (1956) klasszikus felépítésű, az  elbeszélô  harmadik
személyű  elôadásban, kronologikus sorrendben, kitérôk nélkül adja  elô  az
eseményeket. Semmi sem
tereli  el a lényegrôl figyelmünket. Párbeszédtechnikája az  ismétlésekkel,
az  ismétlésekben  keletkezô parányi  elmoccanásokkal,  a  hangulatváltások
rezdüléseinek    érzékeltetésével,    az    elhallgatások     hajszálpontos
kimunkálásával   fontos   szerepet  játszik  abban,  hogy   az   elbeszélés
megrendítô,  magas  szint  esztétikai hatást váltson  ki  az  olvasóból.  A
szereplôk  súlyos  hallgatásai,  tanácstalan  tômondatai  sokat   elárulnak
azokról   az  emberekrôl,  akik  még  nem  tudják  megérteni  a   közelmúlt
konfliktusait,  még  nem képesek tudatosan átélni  helyzetüket,  egyszerűen
csak  élik a maguk sorsát. Nemcsak B. nem érti, miért csukták be,  meg  azt
se,  hogy  miért  engedik  el  - elôször  hinni  sem  tudja,  hogy  valóban
szabadlábra  helyezik  -,  a börtönôr, az ôrmester sem tud  többet,  ôk  is
rabok,  egy ésszerűtlenül és érthetetlenül működô hatalmi  gépezet  rabjai.
Senki nem tud semmit, senki nem ért semmit. A zárójelenet rituális  jellegű
mosdatása nemcsak az odaadó szeretet, az emberi
együttérzés szép megnyilvánulása, jelképes értelme is van:
meg   kell  tisztulnunk,  meg  kell  szabadulnunk  a  múlt   gyötrelmeitôl,
értelmetlen szenvedéseitôl, hogy tovább tudjunk élni.

  1956 után tapasztalatai történelemfilozófiai kérdések felé
terelik  Déry  érdeklôdését.  Az  ember  és  a  történelem  lehetôségei,  a
szabadság és a rend problematikája foglalkoztatja. îrói
módszere  is  átalakul, a realista ábrázolást  a  parabolikus  kifejezésmód
váltja fel (G. A. úr X-ben, 1964; A kiközösítô, 1965).


    A  szerzô  rövid  bemutatása,  valamint  fontosabb   műveinek
ismertetése,   és  elemzése  után   számitógépes   feldolgozásban
olvassuk el a kiemelt rövidebb alkotásokat és a nagyobb terjedelmű
müvek  részleteit.Szakitsunk  idôt  arra, hogy a  szerzô  művei
közűl egyre többet ismerhessünk meg!



                         _______________

  Kassák Lajos (1887-1967) legjelentôsebb prózai alkotása
az Egy ember élete c. önéletrajza, melyet már bécsi emigráció-
jában,1924-ben elkezdett írni. A gyerekkortól a Tanácsköztár-
saságig tartó idôszakot átfogó mű 1927 és 1935 között jelent
meg.

  Az egész emlékezés nyolc könyvbôl áll, mindegyik egy-egy
alaptémára épül. Az elsô könyv fô témája a gyermekkor s az
inaskodás,   a  másodiké  a  kamaszévek,  a  harmadiké   a   nyugat-európai
csavargások, a negyediké Kassák küzdelme az íróvá
válásáért. Az író a történetet nem állítja meg a döntô siker, az
íróvá üttetés pillanatában. A mű anyaga az ötödik könyvtôl
azonban némileg módosul: a belsô önépítésnek a kíméletlenül
ôszinte mérlegét a külsô események följegyzése szorítja háttérbe.

  Mindegyik kötet csúcsponton s kitekintéssel, vagyis összefoglalással s  a
további  távlat  megadásával zárul. A kötetek  rövid  fejezetekbôl  állnak,
mindegyikben egy-egy jól megformált
történet. Ezek laza idôbeli egymásutánja adja a cselekményt,
amelyet az ifjú Kassák fejlôdésének folyamatos ábrázolása tart egybe.

  A  fôhôs  fejlôdésének bemutatása folyamán  több  általánosabb  jelentésű
motívum fonódik egybe. Elsôsorban a munka,
az alkotás, az önmegvalósítás motívuma vonul végig az egész
művön. Az elbeszélô maga akarja formálni a saját s közvetlen
környezete sorsát. Csatlakozik ahhoz a mozgalomhoz, mely az
egész társadalom rendjét kívánja megváltoztatni. Közben remek képet  kapunk
a munkásság életérôl, szervezkedésérôl,
életkörülményeirôl.

  A  fôhôs  alakjának  másik  dimenzióját  a  vándorlás,  a  csavargás,  az
elszakadás vágya adja meg. Innét tekintve a történet
szakítások   sorozata:  a  gyermek  Kassák  szakít  a   polgári   életforma
lehetôségével, szakít környezete erkölcsi normáival;
szakít  családjával, hogy Gyôrbe, majd Pestre mehessen dolgozni;  szakít  a
fennálló helyzetet elfogadó munkásokkal és
szocialista lesz; szakít a munkások életformájával és művész
lesz; szakít szeretôivel, hogy saját útját folytathassa; szakít a
munkával,  hogy  vándorútra indulhasson, s szakít  a  hagyományos  irodalmi
formákkal, hogy önmagát s világát híven kifejezhesse.

  Kassák  egyéniség-  és  személyiségépítésének  folyamata  apró,  köznapi,
egyedien  megélt  tényekbôl, hatásokból és ellenhatásokból, a  reájuk  való
folytonos spontán reagálásokból és
reflexiókból áll össze.

  Az induló Kassák még a kollektivitás igézetének bűvöletében él, az  egyre
táguló látókörrel, az egyre mélyebb társadalmi tapasztalatokkal  rendelkezô
viszont egyre határozottabban
az indivíduum tiszteletében, az egyént szociális és emberi  szolidaritással
személyiséggé  segítô társadalomban látja az eszményét. Fejlôdése  folyamán
léte egyre egyedibbé s egyre
egyetemesebbé válik: autentikus, saját lényegű létezéssé.

  Tamási  áron  (1896-1966) írói  világképének,  látásmódjának,  stílusának
kialakulására meghatározó befolyással volt szülôföldjének, a Székelyföldnek
a világa, a székely folklór.
Tamási nem csak témáit vette a székelység életébôl, a népi
nyelv ízeit, a székely észjárást, a mesék és balladák varázsát
hozta irodalmunkba. Csavaros eszű, tréfás beszédű, játékosan
bölcselkedô népi hôsei a legnehezebb helyzetekben is feltalálják magukat.

  Tamási költôi hangvételű írásaiban egy tündöklô, fénnyel
átvilágított teljes világot teremtett. A képei, mondatai mögött
meghúzódó panteista szemlélet áraszt fényt az élet jelenségeire. Az író  az
embert  a természet részének tekinti, az egyéni lét határait  a  végtelenbe
tágítja, rokonszenvet érez minden
iránt.

  A  civilizáció  elgépiesedett, kiürült, közönyös életével egy  derűs,  az
emberrel szerves egységet alkotó harmonikus világot
állított szembe. Föltétlenül hitt az igazság és jóság erejében, a
modern  kor emberét lehúzó örvényeket alig érzékelte. îrásaiban  jelen  van
ugyan a gonoszság, a szenvedés, a halál is, de
ezeket többnyire túlragyogja az élet szépsége és ereje.

  Tamási áron legismertebb és egyik legjellemzôbb műve az
Ćbel-trilógia: Ćbel a rengetegben (1932), Ćbel az országban
(1934), Ćbel Amerikában (1934).

  A  három könyvben az író egy székely legény mesés történetét beszéli  el,
kalandjait  a  hegyekben,  a városban és Amerikában.  Ćbel  népi  hôs,  aki
jelképes értelmű utat jár be: a természet világából eljut a városba,  onnét
a  nagyvilágba,  végül visszatér a természetbe.  Mindenütt  veszedelmek  és
kísértések veszik körül, de ô állja a megpróbáltatásokat, mindvégig megôrzi
emberségét, hű marad önmagához és népéhez.

  A trilógia elsô része igazi remekmű, a másik kettô már nem
éri el az elsô könyv magaslatát, nélkülözi a mesék üdeségét, a
társadalom világa nehezebben ragadható meg a mesélés módszerével.

  Lengyel  József (1896-1975) már hatvan felé járt, mire  írásaival  igazán
magára  irányította  a  figyelmet.  Életművének  legmaradandóbb  részét   a
lágertörténeteket  elbeszélô  kisepikai  műveiben  alkotta  meg.  Ezek   az
elbeszélések  az Igézô (1961) és az Elévült tartozás (1964)  c.  köteteiben
jelentek meg.

  Az  Igézô  c.  novellában (1961) arról van szó,  hogy  iszonyatos  súlyok
nehezednek   az  emberre,  ha  az  "igazság  válik  igaztalanná",   de   az
embertelenség   még   akkor  sem  tudja  elpusztítani  az   igaz   emberség
lehetôségeit. Az elbeszélés nem magukat a
türvénysértéseket ábrázolja hanem csak a következményeket,
kisugárzásukat, az atmoszféra nyomását érzékelteti. Az író
meditatív  komolysággal, puritán egyszerűséggel adja elô a  történetet.  Az
elbeszélésben nagy hangsúllyal jut szerephez a
csönd, az elhallgatás művészete. A lelkiállapotokat apró külsô
jelek   árulják  el,  a  párbeszédekbôl  rejtett  érzésekre,   gondolatokra
következtethetünk.  Az  idegen  zárkózottsága,  szűkszavúsága,   hallgatása
egyrészt  a  nyomasztó  fenyegetettség  és  a  magányba  húzódó   védekezés
közérzetét érzékelteti, másrészt a
tudatos  önkorlátozásban  feszülô  nyugtalanságot,   elintézetlenségérzést,
várakozást.

  Hamvas  Béla  (1897-1968)  a  magyar  gondolkodás  történetének  különös,
egyedülálló alakja. Erdeklôdésének rendkívül
szerteágazó területeibôl - klasszika-filológia, keleti nyelvek
(elsôsorban   szanszkrit),  művészettörténet  stb.  -  sajátos   "gondolati
archeológiát"  hozott  létre, amely egyszerre volt hivatott  megtalálni  az
európai  kultúrában  a  tudomány  és a  keresztény  vallás  által  elfedett
elsôdleges  emberi tapasztalatot, az "ôsök útját", valamint azt a  szellemi
világot, amelyet az emberiség nagy "szent könyvei" egyként tartalmaznak: az
"istenek útját". Nem rendszereket akart alkotni, hanem az "ébresztô elemek
folyamatos sorát biztositani". Műfajául az esszét választotta,
minden írása, a regényeket is beleértve, esszészerű.

  Karnevál c. regénye (1951) egy megváltatlan világról szól: a
"karnevál" valójában a létrôl leszakadt élet ôrülete. De ez az
ôrület megismerés is, annak a folytonos esélynek a folytonos
elszalasztása,  amellyel  az  ember  örök  emberi  lényegére  ébredhet.   A
regényben érezni lehet a "sors-kerék" részint törô-zúzó,
részint   megtisztító   működését,   az   áthallást   a   történetibôl    a
történetfelettibe,   az  idôbôl  az  idôfelettibe  és  vissza,   különleges
szuggesztív viszonyát mutatva az állandónak és az esetlegesnek, a létnek és
az életnek.

  Kodolányi János (1899-1969) gyermekkorát nagyrészt az
Ormánságban töltötte, s írásaiban az egykézô ormánsági falu
bomló életét mutatta meg a naturalizmus eszközeivel (Sötétség, 1922). A 30-
as években a magyar mitológia föltámasztására vállalkozott (Julianus barát,
1938),  majd  bibliai tárgyú regényeiben (Égô csipkebokor, 1953;  1957)  az
emberi sorskérdések
foglalkoztatták.

  A Boldog békeidôk c. önéletrajzi regényében (1949; 1957) a
népi írók szociográfiai módszerességével vizsgálta a polgári
család intézményét, a közigazgatási vezetôréteg és az értelmiség  típusait,
az úr és cseléd viszonyát. A családtörténet és a
társadalmi látlelet megrajzolása mellett hôsei lelkének tudat
alatt kavargó alvilágát is felszínre hozza.

  Reményik   Zsigmond   (1900-1962)   nagyszabású   regénysorozatában,   az
Apocalypsis humanában (1932-1960) a kalandos
cselekmény  a világ zűrzavarát és kiismerhetetlenségét példázza. Az író  az
idôrend  felbontásával, szimultán technikával lazította fel  az  elbeszélés
hagyományos kereteit, és esszészerű
kommentárokkal, személyes emlékekkel és vallomásokkal,
dokumentarista  részletekkel,  a  történetírás és  az  emlékirat  elemeivel
tágította a regény lehetôségeit.

  Szerb  Antal  (1901-1945)  az  esszében  találta  meg  az   egyéniségének
leginkább megfelelô műfajt. Kitűnô tanulmányokat
írt a magyar preromantikáról, Kölcseyrôl, Vörösmartyról,
Blake-rôl. A Hétköznapok és csodák c. munkájában (1936) a
modern regényt mutatja be. Az irodalmi hatások pozitivista
felfogását  a  szellemi  befogadás  folyamatára  figyelô   szellemtörténeti
szemlélettel   helyettesíti.   Magyar   irodalomtörténete   (1934)   és   A
világirodalom története (1941) élvezetes olvasmánnyá teszi a szaktudományt.

  Szépírói munkássága is jelentôs. A Pendragon legenda
(1934) egy angliai kastélyban játszódó bűnügyi kísértethistória. Az Utas és
a  holdvilág c. regény (1937) fôhôsének sorsában az író saját  nemzedékének
útkeresését ábrázolja. Utolsó
könyve, A királyné nyaklánca (1943) a francia forradalmat
megelôzô idôszakban játszódik, a regényszerű elemeket az
esszével egyesíti.

  Illyés Gyula (1902-1983) a magyar széppróza legnagyobb
mesterei közé tartozik. Prózai írásai különféle műfajokhoz tartoznak.

  A   Petôfi   (1936)   életrajzi   esszé   a   hozzá   legközelebb    álló
költôeszményérôl. Egyesül benne emberábrázolás és korrajz, műértelmezés  és
személyes  vallomás. A megjelenítés többdimenziós: egyszerre valósul meg  a
költô életének belülrôl való újraélése és a reflexió.

  A Puszták népét a Válasz kezdte közölni 1934-ben, és a
Nyugat kiadója jelentette meg 1936-ban.

  Az író eredetileg publicisztikai beszámolónak szánta írását
azzal a szándékkal, hogy a valóság egy szeletének, a dunántúli
nagybirtokon  élô  pusztai  cselédség  saját  törvényekkel  és  szokásokkal
rendelkezô, a kor civilizációjától mérhetetlenül elmaradt világának tényeit
tárja  a  nyilvánosság  elé. Csak részben írt  élményei  alapján,  adatokat
gyűjtött,  szakemberek közreműködésével szociológiai  kutatásokat  végzett,
statisztikákat
tanulmányozott,  kérdôíveket  töltetett ki. Pontos és hiteles  képet  akart
adni  a  valóságról. Olyan valóságelemekkel dolgozott - a  napi  étrend,  a
munkafolyamatok, étkezési szokások
tüzetes leírása; a jövedelemviszonyok, az egészségi állapotok,
a  hiedelemvilág módszeres vizsgálata stb. -, amelyek a  korabeli  epikában
úgyszólván elképzelhetetlenek.

  A mű címe kultúrtörténeti toposz, olyan elôreutalás, amely
összetett jelentésű metaforává válik. A pusztában bujdosó, de
végül  üdvözülô,  megváltható nép képzetével  szemben  a  megválthatatlanok
kilátástalan   sorsát   rajzolja  az  író,  s  még  a   nemzeti   romantika
jelentésvilágát  is  hatálytalanítja:  a puszta nem  az  annyiszor  idézett
"szabadság földje", hanem az uradalmi
tömegszállások, nyomorúságos cselédodúk világa.

  Illyés könyve húsz fejezetben ad képet a dunántúli puszták
életérôl. Minden fejezetben más-más gondolat köré rendezi
észleleteit: a puszták múltja, ünnepek, a gyerekek nevelése,
erkölcs, kultúra, a pusztaiak jövôje stb.

  A Puszták népe bonyolult szerkezetű, összetett mű. Szociográfiai  érvényű
leírás,   történelmi  elemzés  és  önéletrajz,  tájleírások   és   izgalmas
novellisztikus epizódok fonódnak össze
benne egy magasabb egységbe. Szövegében a tényeket feltáró
tárgyias  rétegek  mellett  körülbelül  hasonló  mennyiségben   szerepelnek
tudósító-beszámoló-értekezô,   illetve   elbeszélô-megjelenítô    egységek.
Fejezetenként hol egyik, hol másik irányba
tolódik el a hangsúly, de a mű egészében végül egyensúlyba
kerülnek a különbözô típusú szövegrészek.

  A mű tényvilága egy nem irodalmi szerkezetben jelenik
meg, mely sajátos keveréke az útirajzszerűségnek és a népek
szociális, illetve kulturális sajátosságait vizsgáló néprajzi leírásnak.  A
mű ennek hatására sugallja nyomatékkal a feltáró-
felfedezô jelleget, az olvasónak azt a képzetét is erôsítve,
amely a néprajzi beszámolók műfaját a törzsi szinten élô, egzotikus, távoli
népek  bemutatásához  szokta társítani. A tények bemutatása  részben  azzal
válik   irodalmivá,  hogy  a  szerzô  a  tárgyias  elemeket   beleoldja   a
hagyományosabban szubjektív, látványteremtô elbeszélésbe.

  Az egész mű két, az elbeszélôi szólamokban határozottan
elkülönített, de ugyanabban a térben és idôben létezô életkört
jelenít meg. Az egyik a pusztaiak létkörülményeinek rajzában,
a másik az elbeszélô családjának történetében teljesedik ki.
Lényegében ugyanazt mutatja be a családtörténet és a pusztai
világ rajza, csak mindegyik más módszerrel. A családtörténet
elmondásához az író az életrajzi regény formáját választja,
mely  hol  a nemzedékregény, hol a nevelôdési  regény  mintáihoz  igazodik.
Ezeknek a műfajoknak a szemléletformái epikai
személyiséggé léptetik elô a nemzedékek legjelesebbjeit.

  Illyés a családtörténet elbeszélésében nem ragaszkodik a
valóság  tényeinek  pontos  rögzítéséhez, az  írói  képzelet  segítségével,
hagyományos epikai eszközökkel úgy alakítja a történetet, úgy formálja  meg
hôseit,  hogy  azok - minden különbözôségük ellenére  -  reprezentálják  az
egész   közösség   sorsát.  A  műben   érvényesülô   irodalmi   megformálás
következtében a
szociográfiai-néprajzi  alapossággal feltárt, megdöbbentô erejű tények  egy
bonyolultabb jelentésstruktúra elemeiként jelennek meg.

  Illyés műve olyan beszámoló a dunántúli nagybirtokok
gazdasági cselédségének mérhetetlen szociális nyomorúságáról, mely azonnali
politikai cselekvésre szólít fel.

  A Puszták népe a nemzetrôl alkotott képet is átrajzolja: a
nemzet egy rétegének sorsával szembesít, a nemzeti létrôl való
gondolkodást e réteg életének tényeihez vezeti vissza. Ez az
átrajzolás  a hagyományos nemzetkép érvénytelenítését célozza. A  nemzetrôl
alkotott kép újrafogalmazása drámai kisugárzású lesz, mert az  átértékelést
a magyarság létfeltételeként
tudja  sugalmazni. A nemzet sorsa "a nép felkészültségén és  felemelkedésén
fordul  meg"  (Magyarok).  A  nemzeti  tudat  szerepének  ilyen  rendkívüli
növekedése,  mibenlétének  újrafogalmazása éppoly jellegadó  eleme  a  népi
ideológiának, mint a vele
természetszerűleg összefüggô szociális reformok követelése.

  Illyés  nyelvében nincs semmi látványos, nem akar különleges  eszközökkel
hatni.   Stílusát  franciás  világosság,  hangnemhez   illô   szóhasználat,
választékos  mondatfűzés  jellemzi. Prózájának sajátos  ritmusa  van,  mely
gyakran közel jár a vershez,
mint ahogy verseiben is nyomon követhetô a köznapi közlés
lejtése. Hangja aszerint változik, hogy milyen tárgyat közelít
meg: tud tárgyilagos és fenyegetô, visszafojtottan indulatos és
derűsen  lírai,  ironikus és humoros lenni. A hangnem  váltogatása  azonban
sehol sem okoz stílustörést. A mű egységét az
író látásmódjának fölényével, az adatfeltárásban is érezhetô
bensô érdekeltségével, az emlékezés líraiságával teremti meg.

  A Puszták népe Illyésnek talán legjelentôsebb műve. Az író
a hagyományos magyar regényírás kereteit fellazítva olyan
irodalmi műformát hozott létre, amelyben a tapasztalati világ
tényeit úgy emeli át az epikai elbeszélés közegébe, hogy a mű
megformáltsága szuggesztív esztétikai hatással rendelkezzék.

  1.   Mit  tudunk  meg  a  puszta  múltjáról,  a  cselédség   helyzetérôl,
életrendjérôl, szokásairól, erkölcsiségérôl?

  2. Milyen tények mutatják, hogy a puszta lakói teljesen  kiszolgáltatott,
emberi méltóságuktól megfosztott lények, és
ugyanakkor tele vannak emberséggel, jobbra törô akarattal?

  3.   Keressünk   a  műbôl  részleteket,  példákat   az   írói   hangvétel
változatosságára, a tárgyilagos, derűs, humoros, fanyar,
ironikus, visszafojtottan indulatos elôadásmódra!

  4.  Hasonlítsuk össze a Puszták népét Nagy Lajos Kiskunhalom  c.  művével
(téma, elôadásmód, műfaj, szerkezet)!

  A Hunok Párizsban c. önéletrajzi regényében (1946) elsô
személyes elôadásban idézi fel párizsi éveit. A regény szerkezete  imitálja
az  önkéntelen  emlékezés  működését.  A    nemcsak  emlékezés,  hanem  a
személyiség   önvizsgálata   is,  szembenézés  az   ifjúkor   eszményeivel,
törekvéseivel.

  A  Kháron  ladikján c. esszéregény  (1969)  önéletrajzi  vallomásossággal
átitatott meditáció az öregségrôl és a halálról.
Egyszerre fogalmazza meg az élethez való ragaszkodás erejét
és reménytelenségét. A halálnak magát meg nem adó ember
eszközei: a munka öröme, az önirónia és a felülemelkedés az
ösztön szűkölô félelmén.

  Az "esszéíró nemzedék" kiváló képviselôje volt Cs. Szabó
László  (1905-1984)  is. Irodalmi munkássága a Nyugat  vonzásában  alakult.
Érdeklôdése igen széles területet fogott át,
nemcsak a magyar és a világirodalom, a művelôdéstörténet és
a  képzôművészet, hanem a közgazdaság és a társadalomtudomány  kérdései  is
foglalkoztatták. A mélyebb összefüggéseket
feltáró   elemzô  módszere  egyforma  erôvel  érvényesült  novelláiban   és
útirajzaiban is.

  1949-ben az emigrációt választotta. Kezdetben Itáliában
élt, majd 1951-ben elfogadta a londoni rádió meghívását, és
Angliában  telepedett  le.  Életművének  nagyobbik  és  súlyosabbik  részét
idegenben  írta meg. 1980-tól ismét megjelentek itthon is írásai,  többször
is hazalátogatott, Budapesten érte a halál.

  Gelléri  Andor  Endre  (1906-1945) leginkább a  külváros  emberei  között
érezte magát otthon. "Űbuda volt az én országom,
a  fenyvessel,  a  Kiscelli-hegy  régi kastélyával,  a  téglagyárral  és  a
lakatosműhelyekkel." Szereplôi a külváros jellegzetes alakjai:
segédek és inasok, alkalmi munkások és munkanélküliek, pékek, kékfestôk  és
mészárosok, mosónôk, szállítók, kocsisok,
trógerek, csákányosok.

  Novelláiban indulatait, szorongásait, a romlatlanság és
tisztaság utáni vágyakozását írta meg. Az elviselhetetlen,
riasztó létet álommá és költészetté varázsolta: "žrültség, Ćlom,  Tündérek.
Ezek  voltak  az életem reménykedô szavai." Korai  írásai  feszültségekkel,
szorongásokkal teli álomnovellák. Lírai
szimbolizmus, lázas expresszionisztikus kifejezésmód jellemzi
ôket.  Elsô  novelláskötetében,  a  Szomjas  inasokban  (1933)  a  realista
ábrázolás   és  az  idilli  látásmód  elegyedik.  Az  író   a   hétköznapok
sivárságában poézist keres. A Hold utca (1934) és a
Kikötô  (1935)  c.  köteteiben  egyre  inkább  a  való  élet,  a  reálisabb
kifejezési formák felé tájékozódik.

  Gellérit erôsen foglalkoztatta az örökké nyugtalan, a maga
sorsával elégedetlen, önbizalom híján magát megvalósítani
nem tudó, de nagy romantikus vágyakkal és elképzelésekkel
teli nagy tettek végrehajtásáról álmodozó, szeretetre vágyó
ember típusa. Ezt bizonyítja Facipô c. elbeszélése (1932) is.
A kékfestô az élet peremére sodródott különös alak, groteszk,
tragikomikus figura. Az író lázadó hôseinek sorába tartozik,
magányos lázadása reménytelen. A novella balladai-drámai
szerkezetű.  Az írói elôadás expresszionisztikus lüktetésű,  belsô  indulat
fűti. Élesen, határozott vonalakkal, erôs színekkel
láttat minden mozgást.

  Utolsó kötetében, a Villám és esti tűzben (1940) már az
iszony és borzalom uralkodik. Ezek az írások az elidegenedés
novellái, kísétteties, groteszk és abszurd víziók. Már nem az
elesettek nyomorúságát hirdetik, hanem az egész világét.

  Szentkuthy   Miklós  (1908-1988)  irodalmunk  magányos  jelenségei   közé
tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást
megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen
asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin
elöljárószó: 'elôtt'.)
Minthogy  az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a  szereplôk
nem  karakterekként  jelennek meg, hanem jelenségként  a  helyzetek  önálló
mozaikjaiban.

  A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a
folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus
regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi
és  teljes  leképezhetetlenségét szemlélteti.  Szentkuthy  legnagyobb  írói
vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek
elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év
szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga
az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy",
aki  térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai  kultúra
megannyi  jelensége  közt, s különbözô változatokban éli át az  örök  jelen
színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.

  Határ Gyôzô (1914-) Heliáne c. regénye (1947) szürrealista
prózaköltemény, maró korszatíra egy swifti fantasztikus regény  köntösében.
Hôse a 21. sz.-ban egy szigetre vetôdik,
ahol a Tökéletes államgépezet kimunkálásán fáradoznak.
A  Pepito  és Pepita (1956) az ifjúságról, a szerelemrôl szól,  egyúttal  a
szerelmi  regény  paródiája.  Az  események  olyan  kiszámíthatatlanul   és
logikátlanul követik egymást, ahogy az élet
értelmetlenül egymás mellé rendeli ôket. Minden érték elmerül a  történelem
zűrzavarában, a szerelem érzése is önmaga ellentétébe fordul.

  Határ Gyôzô filozófiai írásait áthatja az a fölismerés, hogy
tudásunk viszonylagos, ismereteink korlátozottak. Intra muros
c. könyvében (1978) az író két részre szakad, az idôsebb és az
ifjabb vitázik az emberi társadalmakról, melyek csak látszat
szerint fejlôdnek, az emberiség valójában egy helyben topog,
és mindent megtesz, hogy fölfalja önmagát. Határ hat részre
tervezett  összefoglaló  filozófiai  művének, a  Szélhárfának  eddig  három
kötete (1982-83) készült el.

  Cseres Tibor (1915-) elsô jelentôs regénye, a Hideg napok
(1964) a nemzeti önvizsgálatot kezdeményezô művek közé tartozik. Az író  az
újvidéki  vérengzést választotta témául, melynek során a magyar  karhatalmi
alakulatok több mint háromezer embert gyilkoltak meg. A regény nem a tettek
elkövetésekor, hanem a számonkérés idôpontjában, 1946-ban játszódik.
Cseres széttördeli a hagyományos kronológiát, és alakjai - három tiszt és a
közéjük  zárt  közlegény  -  belsô  monológjait  felsorakoztatva,   mintegy
körüljárja az eseményeket és dolgokat.
Az  író  a  többféle  magatartás-variáció elemzésével  -  a  bűnözôknek  az
önvizsgálat következményeit elhárító védekezô mechanizmusát is leleplezve -
megvilágítja az emberi cselekvés,
felelôsség és bűnhôdés problémáit. A regény mértéktartó,
tényszerű tárgyilagossága az olvasót állásfoglalásra kényszeriti.

  A Parázna szobrok (1979) a magyar hadsereg háborús szerepét, a Don  menti
katasztrófa   eseményeit   mutatja  be  a  történelmet  és   a   történetet
szétszaggatott szálakból egybeszövô regényformában. Az Én, Kossuth Lajos c.
életrajzi regénye
(1981) vallomásos visszatekintô fikció. A Foksányi szoros
(1985)  eseménysora  az 1870-es évek második felében játszódik,  a  balkáni
orosz elôretörés idején. A Vizaknai csaták
(1988)  Erdély  történelmének  kilenc évtizedét  (1848-1940)  fogja  át.  A
viszonyok alakulását az író egy román-magyar vegyes
család életében szemlélteti. Cseres írásaiban a romantikus írói
eszközöket    (archaizálás,   couleur   locale)   egyesíti    a    realista
emberábrázolással.

  Szabó Magda (1917-) versekkel kezdte pályáját, majd amikor a költô az 50-
es évek elejére hallgatásra kényszerült, a
hosszú  csendben  megszületett  a  regényíró.  Regényei  az  egymás  iránti
kíméletlenség  állapotrajzai.  Pedig  benne van az  emberben  a  bensôséges
kapcsolatteremtés  igénye. A hiány tragédiához vezet. Szabó Magda  életműve
küzdelem az emberi
méltóságért, melynek megôrzése elsôsorban tôlünk függ. Regényeinek - Freskó
(1958), Az ôz (1959), Disznótor (1963), Danaida (1964) Katalin utca (1969),
Az  ajtó  (1987) - hôsei általában szenvedô és szenvedélyes  asszonyok.  Az
Űkút (1970) az
írónô elsô tíz esztendejét elbeszélô önéletrajzi mű, a Régimódi
történet  (1977) családi emlékek nyomán rajzolt kép a századforduló  magyar
vidéki életérôl.

  Mándy Iván (1918-) elbeszélései gyakran a külváros vidékén játszódnak, és
alakjai is legnagyobbrészt a város peremén
kallódó emberek.

  Az Egyérintô c. elbeszélés (1957) átütô ereje tömörségében
van. Az író néhány vonással képes jellemezni a belsô én és a
külsô környezet világának összetettségét, jelezni a társadalmi
és lélektani motivációt; a hideg fejjel ölni képes józanság
azonban  épp ezzel a fogással válik elviselhetetlenné. Harmadik  személyben
meséli el a történetet, de mindent alakjai tudatán keresztül láttat, s  így
anélkül, hogy meghatódnék vagy
távoltartását enyhítené, hitelesen jeleníti meg a figurákat, és
egy közérzetükkel telített egész világot, életet meghatározó
környezetet teremt köréjük.

  Az elbeszélés három jelenetbôl áll. A történet leglényegesebb  eseményét,
a gyilkosságot nem beszéli el az író, csak
elôzményeirôl    és    következményeirôl   értesülünk.    A    jelenetekben
gesztusaikkal,  mozgásaikkal,  kevés szavú beszédükkel  jellemzett  figurák
mozognak.  A rövid, keményen kattogó mondatok hangzásukkal is felkeltik  az
atomizáltság,  az elidegenedettség élményét. A szövegben díszítô  jelzôket,
hasonlatokat,
metaforákat nemigen találunk, az egész szöveg válik metaforává. A novella a
világ, a lélek rideg kegyetlenségét mutatja meg.

  A  60-as  években  Mándy  új  műfajt  teremtett  a  maga  számára:   laza
elbeszélésfüzérbôl alakított regényszerű kompozíciókat. Ezekben az  években
egy sajátos álomvilágot is felfedezett, és történeteit gyakran nosztalgikus
érzéssel szôtte át.

  A pálya szélén c. regénye (1963) a szurkolók szemszögébôl,
a pálya szélérôl láttatja az egyszerre valóságos és irreális világot. Mándy
a moziról két könyvet is írt (Régi idôk mozija,
1967; Zsámboky mozija, 1975).

  Az Egy ember álmában (1971) a pillanatképek úgy kötôdnek össze, mint  egy
álom motívumai. Azt, hogy itt egy ember
álmáról van szó, a címen kívül a szövegben sehol sem jelzi az
író,  mégis  nyilvánvaló. Egy-egy bekezdésben, sôt néha mondaton  belül  is
évtizedeket ugrik elôre-hátra, helyszíneket és
szereplôket  vált  egy  elképzelt álom szerint.  A  képekben  megjelenített
szorongásélmény hiteles tudósítás az emberi lélek
mélyben kavargó és tanácstalanul tétova érzéseirôl.

  Mándy legfontosabb mondanivalója az elidegenedés elleni
tiltakozás. Különösen érzékenyen reagál az embertelenségre,
az ember eltorzulásaira. A teljes emberi élet és a harmónia
utáni vágy él benne. Hôseit egyszerre ábrázolja részvéttel és
iróniával.  Emberei groteszk módon minden fontosságot  nélkülözô  dolgokért
élnek  és küzdenek, vágyaik többnyire megvalósulatlanok maradnak.  Bár  egy
szorosan összetartozó közösség tagjai, legbelül, a legmélyebb érzésekben, a
szerelemben, halálban, érzelmeik kudarcaiban teljesen magányosak.
Mindig  lelnek  azonban  valami  hitet,  álmot,  illúziót,  amit   életként
értelmezhetnek. Az elbeszélések atmoszférája kesernyés
és szorongó életérzést sugároz.

  Mándytól távol áll a tempós, részletezô-magyarázó anekdotikus elôadásmód,
írásművészetének egyik alapvetô jellegzetessége a sűrítés, a kihagyás és az
elhallgatás. Az idôsíkok és a
nézôpontok  állandó váltogatásával, a konkrét tárgyi elemekbôl  összetevôdô
valóság  "súlytalanításával" némi bizonytalanságot,  kíváncsiságot,  valami
lebegtetô érzést kelt olvasójában.

  Mészöly  Miklóst (1921-) az a törekvés vezeti, hogy a  magyar  elbeszélés
határait  minél  jobban kitágítsa. Az írói  szereptôl  elválaszthatatlannak
tartja a bölcseleti igényt is. Az emberi
magatartás, gondolkodás és érzés jellemzôit a "közérzet"-ben
látja   megragadhatónak.  Novelláiban  általában  nem  sok   történik,   az
atmoszféra fontosabb bennük, mint a hagyományos értelemben vett cselekmény.

  Az  50-es évek második és a 60-as évek elsô felében különösen a világ  és
az  ember  konfliktusa,  a társadalomban  érvényesülô  erôszak,  az  emberi
személyiség kibontakozásának lehetôsége foglalkoztatja az írót.

  A  Magasiskola c. hosszabb elbeszélés (1956) egy  solymásztelep  életérôl
szól, de a célszerűen berendezett üzem alkalmas
arra,  hogy  benne  az  emberi cselekvés,  sôt  létezés  néhány  alapvonása
megfigyelhetô és vizsgálható legyen. A pusztai sólyomtelep jeleneteiben egy
elidegenedett  és  emberi  természetét vesztett,  az  ember  ellen  forduló
hatalmi mechanizmus képét ismerhetjük fel.

  A Jelentés öt egérrôl (1958) szenvtelen hangú krónika a tél
hidege elôl egy kamra üregébe menekülô egércsalád sorsáról.
A házaspár felfedezi a kártevôket és módszeresen elpusztítja
ôket.  Az egerek végzete minden élet esendôségét,  veszélyeztetettségét  és
végsô pusztulását, valamint a világnak az élet iránt megnyilvánuló közönyét
sejteti.

  A novella az irodalom két régi motívumára, a vándorlás és
a labirintus motívumára is épül. Az egerek útja a szenespincébôl a  kamráig
az új otthont keresô vándorlással azonosul.
A  vándorlás  a  veszélyekkel,  kalandokkal  szegélyezett  szabadságot,   a
távolságok üzenetét jelenti. A kamra polcokkal, ládákkal, rejtett és  sötét
zugokkal a labirintus védelmét nyújtja
számukra. Ez a labirintus aztán rájuk csukódik, halálraítéltek
lesznek, s a boldog otthoniasság érzését a szűkölô félelem
váltja fel. Erôszak, céltudatos fortély pusztítja el ôket; nem
meghalnak, hanem elhullanak.

  A zárórészben a házaspár kiszámítja, milyen invázió lepte
volna  el ôket, ha nem folyamodnak a bevált kegyetlen eszközökhöz, s  ezzel
"a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává
finomult". Az önmegnyugtató kényelmes hétköznapi gyakorlattal Mészöly  műve
a  részvétet állítja szembe. Ha a részvét megértésével közelítünk  a  világ
dolgaihoz,  máris  tettünk  valamit  az  emberi  méltóság  sértetlenségének
visszaállításáért. A kiszolgáltatott és tudatlan egereket
nem fűzi egymáshoz részvét, pusztulásuk ezért végzetszerű.

  1. Hogyan érzékelteti az elbeszélés a törést a dolgok valódi
természete és az egyén illúziói között? Figyeljük meg az egerek  öncsalását
és csalódását, azt, hogy horizontjuk sohasem
érheti fel a háziak szempontjait!

  2. állítsuk össze, mit tartalmaz a novella 15 kisebb egysége!
Figyeljük meg, hogyan növekszik a történet feszültsége!

  Mészöly a Saulus c. regényében (1968) a zsidó-keresztény
mitológia  egyik legismertebb példázatát, Pál apostol megtérésének  bibliai
történetét  dolgozza  fel.  A  római és fôpapi  uralom  alatt  álló  júdeai
világban rigorózus törvénytiszteletre,
dogmákra   és  tekintélyre  alapozott  rend  uralkodik.  Ez   az   életrend
elidegenedett szabályoknak, dogmáknak szolgáltatja ki
az embert, itt magatartás és érdem, bűn és ítélet között megbomlik az okság
szilárd logikája.

  Saulus, a templomi tanács bizalmi embere, a Törvény fanatikusa, a  Jézus-
követôk kérlelhetetlen üldözôje meghasonlott
ember: másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget.

  A regény finom, rejtett utalások szövevényébôl épül, drámai sorsparabola,
amely nyugtalanító és nem értelmezhetô
egyértelműen, mert "a történeteknek nincs végük, elvesznek,
mint  Kedmah.  És  mégsem  hagynak  békén. .  ."  (Kedmah  a  regény  egyik
szereplôje.)

  A  Film c. regény (1976) egy elképzelt filmforgatás keretében,  lehetôleg
teljes és aprólékos tárgyilagossággal számol be
egy öreg házaspár hazafelé, a halál felé tartó csoszogásáról.
A képzeletbeli kamera a városmajori Csaba utcán követi ôket
nyomon,   és  csak  azt  fényképezi,  ami  látható  alakjukból,   arcukból,
tárgyaikból. Ez a jelen idejű történet az ember esendôségét,  nyomorúságát,
a biológiai-természeti sors mindenkit
egyformán   sújtó  és  lealacsonyító  végzetét   foglalja   viszolyogtatóan
naturalista képekbe.

  A  kamera  szenvtelenül tárgyilagos pásztázását  olykor  megszakítják  az
"Elbeszélô" közbeszólásai, aki "filmforgatásra"
vonatkozó  megjegyzéseivel  szinte  az  alkotói  folyamat  részeseivé  avat
bennünket. Egyszerre vagyunk tanúi, résztvevôi egy
mű születésének, formálódásának, és olvassuk magát a kész
művet.

  Az "Elbeszélô" számot vet azzal, hogy a tárgyilagos megfigyelés önmagában
nem lehet elégséges módszer még a Csaba
utcában történtek rögzítéséhez sem, minden jelenség mögött
ott torlódik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad
az  idô,  a  történelem  dimenziója,  és  rekonstruálja  az  öreg  házaspár
útvonalának és annak a városnegyednek a történelmét,
ahol életük lepergett.

  A  regényben tehát három réteget különíthetünk el egymástól: a  két  öreg
jelenbeli vegetációját az egyidejű történésekkel,
a  helyszín által elôhívott múltat és a "filmforgatás" folyamatát,  illetve
az író reflektálását tárgyára és magára az alkotás
folyamatára.  A regény rétegei kölcsönösen értelmezik és erôsítik  egymást.
Az idôben összekevert képek az emberi brutalitásról, a megszakadó életrôl s
az  ember  megalázásáról szólnak, a történelem  ugyanolyan  könyörtelen  és
válogatás  nélkül  lesújtó hatalom, mint egyéni biológiai sorsunk.  Az  író
megengedhetetlennek tartja, hogy a természetet, a biológiai pusztulást  nem
javíthatja ki az ember, és a mindent elöntô reménytelenséggel két  erkölcsi
elvet szegez szembe: a szeretet és a felelôsség elvét.

  Sarkadi Imre (1921-1961) írói munkássága a 19. sz.-i és a
móriczi  típusú  szemlélethez és módszerhez kötôdik.  Elsô  elbeszéléseiben
örök érvényű emberi problémákat közelít meg, az
egyén   és  a  világ  összeütközéseit  igyekszik  megszólaltatni,   gyakran
népmondákat,  görög  mítoszokat értelmezve újra  (Kôműves  Kelemen,  1947).
Alapélménye  az  embert  lényegében támadó válság,  az  erkölcsi  világrend
zavara. A háború és a még közeli fasizmus szolgáltatja a traumát.  Novellái
olyan helyzetekrôl tudósítanak, amelyekben az erkölcs szabályozó ereje  nem
működik  (A  szökevény,  1948).  A  fordulat  évei  után  Sarkadi  a   falu
átalakulásáról  festett képet írásaiban (Gál János útja, 1950).  Kútban  c.
elbeszélését  (1953)  1955-ben filmre írta, ebbôl  született  Fábri  Zoltán
rendezésében  a  magyar  filmgyártás akkori jelentôs  sikere,  a  Körhinta.
Sarkadi  életműve 1956 után visszakanyarodni látszik az indítóélmény  kínzó
dilemmáihoz.
Hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így
részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat (Bolond és
szörayeteg, 1960; A gyáva, 1961).

  Kardos G. Kardos G. György (1925-) regényei a második világháborút követô
idôszakban  mutatják  be  az ellentétektôl  forrongó  Palesztinát  (Avraham
Bogatír  hét  napja, 1968, majd ennek lazán  kapcsolódó  folytatásai:  Hová
tűntek a katonák, 1971; A
történet  vége, 1977). Az író igazi érdeme, hogy helyhez és  korhoz  kötött
anyagában megtalálta az egyetemes jelentést.

  Sánta   Ferenc   (1927-)  pályájának  elsô  éveit   az   ösztönös-érzelmi
magatartás,  a spontán líraiság jellemzi, elbeszéléseiben mesei  hangulatot
teremt,  szubjektív, elsô személyes fonnában, a balladák stilizált  nyelvén
ábrázolja  hôseinek emberi tisztaságát, keserves és mégis szép  életét.  Az
50-es  évek  második  felében  Sánta úgy  látta,  hogy  el  kell  szakadnia
indulásának  líraian  bensôséges, érzelmi telítettségű  stílusától,  s  egy
objektívebb, nagyobb intellektuális tágasságú formát, egy közvetett,
gondolati prózát kell teremtenie.

  A Nácik c. elbeszélésében (1961) az embertelenség modern
megnyilatkozásait fegyelmezett szűkszavúsággal méri fel.
A legelôn az öreg pásztor és unokája két fegyverestôl kap leckét a  totális
engedelmességre nevelés módszereibôl. A fegyveresek megnevezetlen személyek
után kutatnak, ezért vallatják
a pásztorokat, végül dolgukvégezetlen eltávoznak. De már
nem is az az érdekes, hogy járt-e erre a keresett ember vagy
nem, hanem az, hogy az emberek legyenek kiszolgáltatottságuk tudatában,  és
legközelebb megmondják, amit tudnak. Az
elôtérben játszódó események feszülten drámaiak, a háttér
azonban homályba vész, mégis érezzük a történelmi erôszak
légkörét.  Nem tudjuk, a két náci lovas kit keres, nem géppisztolyoznak  le
senkit, mégis: a gyerekvallatás hideg kegyetlensége, a csizma és a  gumibot
iszonyatról tanúskodik.

  A Húsz óra (1964) fiktív riport formájában megírt regény.
A  riporter azt nyomozza, hogy miért ölte meg az ártatlan Kocsis  Benjámint
Varga Sándor, aki az ötvenes évek elején a falu
párttitkára  volt.  A  megszólaltatott emberek  nem  csak  saját  sorsukról
vallanak, az egész élettel néznek szembe. Az egyéni
sorsok mindig érintkeznek, beleszövôdnek a falu történetébe,
ily módon a regény világa fokozatosan kitágul, s az egyetlen
falu embereinek élete az egész országét is idézi.

  Sánta Ferenc egész munkásságára jellemzô a problémák
etikus   megközelítése.   Legfontosabbnak   a   pontos   és    elfogulatlan
tisztánlátást tartja, hogy igazak maradhassunk.

  Konrád György (1933-) A látogató c. regényében (1969)
belsô monológokban, álomszerű fejezetekben ad szuggesztív
képet a nagyváros perifériáján kallódó emberi sorsokról. Az
író a témát az emberi nyomorúsággal hivatalból foglalkozó
"látogató" részt vevô és ezért fájdalmas-tehetetlen alakjának
szemszögébôl  közelíti meg. A hivatalnokszemélyiség elsô személyben  szólal
meg,  és regénybeli mozgása során minden lehetô helyzetbe  belebocsátkozik,
végül pedig eljut odáig, hogy
egyetlen  elégséges lehetôségként felveszi védence életformáját.  Tudomásul
veszi azt is, hogy elvontan érvényes választása
egy  szervezett  társadalom közegében az önelvesztéssel  határos,  ráadásul
komikus képtelenség. A regényben az emberi
szenvedés,  öröm, utálat, szeretet, az egymás ellenében és egymásért  élés,
az egymást tagadás és egymást emelés állapotai
nem pusztán érzékletességükben vannak jelen, hanem a jelen
idôben kinyíló szituációk önmaguk elvont - filozófiai-etikai -
többletét is hordozzák.

  A jugoszláviai magyar irodalom legizgalmasabb életművét
Sinkó Ervin (1898-1967) teremtette meg. Legfontosabb művei
még a 20-as, 30-as években születtek, élményanyagukkal a
forradalmak és az emigráció korszakába nyúlnak vissza, mégis csak 1948 után
váltak idôszerűekké. Választ keresnek a forradalmakban és a két világháború
közt vajúdó európai történelem etikai kérdéseire. Legnagyobb vállalkozása a
30-as
évek elején írt Optimisták c. regénye, melyben az elsô világháborút  kísérô
forradalmi mozgalmakat és a Tanácsköztársaság
harcait ábrázolja. Egy regény regénye c. moszkvai naplójegyzeteiben  (1935-
37)  az  Optimisták  kiadása körüli bonyodalmakat beszéli  el,  elemezve  a
személyi kultusz és a moszkvai perek korszakát.

  Gion Nándor (1941-) már a Testvérem, Joáb c. regényével
(1969) a jugoszláviai magyar próza élvonalába került. Ezen az
oldalon c. regényszerű novellafüzérében (1971) egy vidéki kisváros temetôre
nézô  utcája életének "régi megható történetei"-t, eseményeit  beszéli  el.
Talán legjobb regénye a Virágos
katona (1973), mely a századelô soknemzetiségű bácskai kisvárosának  életét
rajzolja  elénk.  Az író a cselekményt szimbolikus  és  folklórmotívumokkal
többrétűvé emeli. Fô eszméje: a társadalomból való kiszakadás,  elmenekülés
lehetetlen és értelmetlen, a realitásokat vállalni kell.

  Az erdélyi Sütô András (1927-) Anyám könnyű álmot igér c.
"naplójegyzeteiben"  (1970),  lírai  szociográfiájában  szülôfalujának,   a
mezôségi Pusztakamarásnak és családjának megpróbáltatásairól, a nemzetiségi
lét gondjairól számol be népi ihletésű, szép magyarsággal. A  szociográfiai
irodalomnak azokat
a  hagyományait  követi,  amelyek  nem  tudományos  módszerességgel,  hanem
személyes  tapasztalatok,  emlékek nyomán mutatják be egy  közösség  életét
(vö.:  Puszták  népe).  A  falu  életének  valóságanyagát  az  író   néhány
hazalátogatásának  története  fogja  epikus keretbe. Sütô  ebbe  a  keretbe
helyezi  el  a beszélgetéseket, élettörténeteket,  életképeket,  leveleket,
kérvényeket, történelmi dokumentumokat, gyűléseken hallott felszólalásokat,
mindazt, amibôl a vegyes ajkú falu, közelebbrôl
a szórványban élô magyarság történelmi sorsa kibontakozik.
A  szociográfiai tényfeltárás, a riport, a publicisztika és az esszé  lírai
vallomással társul. A beszámoló hangja elégikus.

  A kolozsvári Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c.
regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek
egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus
reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú
váltásaival  az  emberi  létezés  általánosabb  törvényeinek   vizsgálatára
vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989)
minden  részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat  ígér.
Három   férfi  vasat  ver,  kardokat  kovácsol  egy  szurdok  mélyén   lévô
sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô
mesél.  Hasonlítgatja  a  kinti és a benti világot.  A  "Velünk  Rendelkezô
Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s  figyelteti
társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van
szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor
a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat
darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket
tesznek fel.

  A  szlovákiai  Dobos  László  (1930-)  trilógiává  összeálló  regényeiben
(Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967;
Egy szál ingben, 1976) egyre táguló térben és idôben mutatja
be a szlovákiai magyarság történelmét és jelenkori tudatát, az
értékpusztulás, a szellemi és erkölcsi devalválódás folyamatát.

  Grendel Lajos (1948-) a 80-as évek elsô felében küzdötte
fel magát a magyar próza élvonalába. Éleslövészet (1981), Galeri (1982)  és
Ćttételek  (1985) c. regényeiben a létébôl, szlovákiai magyar  író  létébôl
adódó ellentmondásokkal és lehetôségekkel néz szembe. A történetmondónak  a
szétesett múlt és a
sivár  jelen kulisszái közt nincs miben megkapaszkodnia, legfeljebb  önmaga
történetének elmondásában. Maga a történetelmondás viszonylagossá teszi  az
elbeszélô  adta  világértelmezést. A regényeket az  áttűnéses  technika,  a
reális  valóságelemekhez  tapadó  látomás, az  idôsíkokat  váltó  emlékkép,
asszociációkra épülô belsô monológ jellemzi.


Márai Sándor
(1900-1989)

  Márai  (eredeti  nevén:  Grosschmid)  Sándor  Kassán  született   polgári
értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak.
Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten  végezte.
18  évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres  újságírói
tevékenységet   fejtett  ki.  1919-tôl  1923-ig  Németországban,   1923-tól
Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi  tanulmányokat
folytatott.  A  Frankfurter  Zeitung  gyakran  közölte  cikkeit.   1926-ban
hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak  a
liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette
körül.

  1928-tól  Magyarországon  kapcsolódott  be  az  irodalmi  életbe.  Hitler
hatalomra jutása és a németországi események azt a
meggyôzôdést  keltették  benne, hogy a polgári liberalizmus  halálos  sebet
kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan
szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és a
technikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére.  Cikkeiben,
könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta    szembenállását    a   háborúval,    az    antidemokratikus
tôrekvésekkel.

  1945  után  bizalmatlanul  figyelte  a  változásokat,  nem  azonosult   a
megújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába  törekvô
rétegeket  jellemezte.  1948-ban  Svájcba  távozott,  1950  és  52   között
Olaszországban élt, aztán
az   Egyesült  államokban  telepedett  le.  A  kaliforniai  San   Diegóban,
otthonában maga vetett véget életének.

  Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak
vallott,  az Istenek nyomában c., közel-keleti  tapasztalatairól  beszámoló
útirajza  (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet  már  a
maga  képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció.  Asszociációi  az
idô különbözô rétegeiben
csaponganak,  s  ezáltal  ér el olyan lebegést, mely  belsô  hullámzást  ad
szövegének.

  Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy
az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne
egy  kifürkészhetetlen  mag. Fiatalkori regényei  önismereti  útját  tárják
elénk.

  A  zendülôk  c. regény (1930) a világháborúról és  a  kamaszkorról  szól.
Mindkettô  kilépés  a  bizonyosságból  a  bizonytalanságba,  a  rendbôl   a
zűrzavarba,  elmozdulás, melynek következtében a bensôséget  otthontalanság
váltotta  fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek  háborúját
és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre
felfokozott  gyerekkor  és a háború kicsinyített mása. A  "zendülôk"  olyan
fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.
A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek
szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté
válás  kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s  utáni
élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és
polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé
teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy
belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô
soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.

  Az  Idegen  emberek c. kétkötetes regény (1930)  az  emigráns  életérzést
jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a
háborút  követô  zűrzavarban, egészen áthatja az  idegen  lét  törvényeinek
szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes
együttlét sem oldja fel.

  A  sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a  bűn,  a
gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát
úgy  értelmezi,  mint  a legmagasabb rendű művészi  tettet,  melynek  révén
kinyílt   elôtte  az  idô.  A  kétségbeesett  boldogságkeresésének   ez   a
szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja
sem  vezet  a  teljes  szabadsághoz,  hiszen  átélôjének  lelki  egyensúlya
megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.


Egy polgár vallomásai

  Márait  már  hosszabb  ideje izgatta a vállalkozás,  hogy  könyvet  írjon
szülôvárosáról,  gyermekkoráról,  elsô élményeirôl. Hét év  kellett  hozzá,
hogy a témát megérlelje.

  Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második
pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô,
önmagában  is  megálló  kötet a magyar széppróza  legjava  remeklései  közé
tartozik.  A  második  kötet  műfaji tekintetben  is  különbözik  tôle,  és
esztétikai szinten is alábbesik.

  A  könyv  címe - kivált I. kötete - joggal foglalja  magában  a  vallomás
megjelölést.  A  beszélô  a  maga  emberré  válásáról  vall:  a  jellem,  a
magatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi  és
művelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg,  mint
a  meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi  úteltérésben
azonban  mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül,  s
éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.

  Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is
jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja
el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin.
Ćm  a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás",  az
"emlékirat" és a "regény" néhány fontos
műfaji  jellegzetességét.  Márai  azonban nemcsak  saját  életútját,  saját
családját   rajzolja   meg,   egy  réteg   helyzetének,   kultúrájának   és
magatartásának  változásait is bemutatja, mint azt az  ún.  családregények,
szociálpszichológiai  ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is  teszik.
Mindezt  olyan  módon  jeleníti  meg,  hogy  a  megjelenítô  -   örökségén,
környezetén,  kapcsolatain  keresztül - szembenéz  saját  emberi  lényének,
szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.

  Az  elsô  kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik,  ám  az
állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli  elôrehaladás
helyett  afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú  idôtartamokat
összegez,  és  ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen  irányba  mutató
folyamatok  hiányát  jelzi. Ez az idôszemlélet csak az  elsô  kötet  utolsó
negyedében  veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet  végszavaival,
melyek   váratlanul,   hirtelen   jelentik  be   az   addigi   folytonosság
megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam
akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."
                                                                                 
  Az  elsô  kötet  zárlata  - egy Péter Pál  napján  tartott  uzsonnának  a
rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az  olvasót
a  kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a  szökést  a
legtágabb  értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le,  teljesen
új  helyzetet  jelentvén  be  ("Megölték  a  trónörököst"),   végérvényesen
folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.

  Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô  fel.
Folyékonyan  beszél  németül, bár anyanyelve magyar, s  büszke  arra,  hogy
németségüket  ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as  magyar
szabadságharcban.

  Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott
szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az
úri-polgári   lét  különállását,  ösztönös  rideg  önzését.   Különösen   a
cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem
megaláz minden embert".
De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14
évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál,
míg  a  riasztott  csendôrök  el nem fogják.  Ezt  a  gyermekkori  szökését
elemezve  eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs  egyetlen
emberem,  barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám,  nincs
olyan  emberi  közösség,  céh,  osztály,  amelyben  el  tudok  helyezkedni;
szemléletemben,  életmódomban,  lelki  magatartásomban  polgár  vagyok,   s
mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok
között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot,
az állandó otthontalanság természetes volt számára, az
egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.

  A  regény  egyik legfontosabb rétege a polgárság  rendjének,  biztonságos
nyugalmának,  szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét  adja.  Biztos
kiérlelt tudás,
szerény,  de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az  alkotó  munka
szeretete jellemezte ezt a réteget.
A  fiatal  Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a  módja  nem
haladta  meg  a  polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem  szakadt  ki  a
polgári rendbôl.
Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári
életeszményhez való hűségének történetét írta meg.

  Márai  egy  nagyon is tagolt polgárfogalommal  dolgozik.  Távolabbi  ôsei
szorgalmas mesterember-polgárok,
a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a
közvetlen  családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú  polgári
értelmiségi.  Az  író nemcsak történeti, hanem  társadalmi,  mentalitásbeli
tekintetben is
biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet
ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse
egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.

  Márai  nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja  alakjait,
hanem mesteri módon felidézi,
megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot,
ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes
elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni  azzal
a világgal, amelyben immár
nem találta otthonát.

  Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a
polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez
mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is.
A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét,
fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű
tárháza  nyújtja,  s  ezzel egyben a társadalmi,  a  lélektani,  az  etikai
kapcsolódásokat  és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is  gazdagon
bemutatja. Dezsôt, aki
mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a
nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli
tantit, a regényírót gyöngéd
iróniával,    a   bécsi   operettcsaládot   burleszk    pikantériával,    a
szobaszocialista  morva-osztrák  fôméltóság rokont  együttérzô  komikummal,
Gizellát,  aki  a folyamôrrel "megcsinálta  élete  szerencséjét",  bohózati
tréfával, az
ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a
szélhámos  ezredesfi  Bercit  megvetô  szatírával,  a  kongregációt  vezetô
paptanár harcát a gyerekek szeretetéért
borzongóan  émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család  életvitelét
odavetett csípôs gúnnyal, a híres
jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve,
megítélve és elhárítva mutatja be.

  Márai  úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a  lehetôséget
arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárság
eltömegedésével,    hatalombirtoklásával    elkényelmesedett,    eltompult.
Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres,
hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.
A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a
lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár
nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a  polgári
társadalom kezdeményezôkészségű
munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális
magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért
nem  csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz  sem.  Világosan
állt elôtte, hogy biztonságot
csak  az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni.  Sajnálja  a
régi polgári közösségek széthullását, de
tudja,  hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy  pedig  a
tömeggé süllyedés felé.

  Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a
hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte
és  tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja  és
szemlélete  erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg  a
függetlenséget, s
különbözni   tudásával  alakította  ki  magának  azt  a  helyzetet,   amely
érintetlenné  tette  az  irodalom  harcaitól,  s  szembefordította   minden
pártpolitikával.

  Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az
önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az
író  finom  iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének  korlátait  s
vele szemben a polgár önállóságra való
törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek
során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász
Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös  lett.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni  ebbe
a közösségbe,
lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat  nevelt,
nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.

  A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje.
E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és
biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a
bandákba  verôdés,  a  konvenciók  elleni  lázadás,  a  "sértôdött  magány"
állapota.  Hagyományos  polgári családok bomlottak föl,  magányos  fiatalok
rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még  érintetlenül
élô  igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük  az
"értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".

  Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom  kínálta:
elôbb  az  újságírás változatossága, majd maga az írás,  a  "munka",  amely
visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban
így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely  felbomlott
e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.

  A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja
műveit.

  A  féltékenyek  c.  regényében (1937) élesen elválnak  egymástól  az  idô
különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô,
korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű
idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a
polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik
bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot
mutat.

  A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés,  valamint
a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói
eltávolítás  eszközei  is. Bibliai a helyzet is, melyet a  regény  Várossal
foglalkozó  része  állít elénk: az idegen hódítók leigázzák  a  "választott
népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással
egyenértékű hitét és küldetéstudatát.

  A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az
alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett
hasonlatok  fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó-  és
gondolatismétlések  szövik  át. A folytonos kitérôk,  a  leírásokban  rejlô
megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.

  A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a
nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy
világát,  lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda  atmoszferikus-
imitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja
nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz
tôle.

  A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el.  A
fôhôs megszökik, új csínyekre készül.
A  hatalom  és  az erôszak nem tud mit kezdeni  vele,  az  egyszerű  emberi
érzések,  a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A  jelen  kalandjába
belejátszik a múlté is, s mindez azt
igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a
sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket
önmagunkban hordjuk.

  Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját,  melynek
lényege  az  egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt  a  regényírói
technikát mesterien alkalmazza
A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a
tábornok  és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s  végigbeszélik  az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük  annak
idején elárulta, sôt majdnem megölte
barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának
zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson
át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra  maradnak
életük megoldhatatlan kérdéseivel.

  Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet
fenyegetôvé   vált,  a  színpad  szavát  választotta,  hogy  az   erôszakos
hatalommal  szemben  védje  az egyén, a szabad  emberi  társulás  jogát  és
méltóságát.  A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs  himnusza.  Gyönyörű,
képekben  gazdag  nyelven  szól  a polgári  tisztességrôl,  a  városhoz,  a
munkához, a feladathoz hű magatartásról.

  îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-
48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó  fôhôs
úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,
Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet",
amit elôdei teremtettek meg. Európát csak
írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely
művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni
beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a
nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.

  Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a
folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.


Az emigrációban

  Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális  magyarság-
és  kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd  c.
verse  (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a  hazátlanság
és kivetettség kivételesen nagy vallomása.

  Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja,
milyen  az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának  központi
motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl
fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a
művészetben  oldhatja  fel; a tiszta, nagy eszményeket  a  hétköznapi  élet
megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük
magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San
Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt
valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980;
Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).

  A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte
írni;   1944-ben,  a  német  megszállás  után   leányfalusi   menedékhelyén
folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább
feljegyzéseit.  Az  elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól  számol  be,
azután azt bizonyítja, hogy a háború
utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett
magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe,
a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti
azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.

  Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus,  írásait
tárgyias hűvösség és szenvtelenség
mögé  húzódó,  sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás  jellemzi.  A
legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô
is  egyenetlen  életművet  hozott  létre, de  legjobb  írásaiban  a  magyar
önéletírás  és  regény  (Egy polgár  vallomásai,  A  féltékenyek,  Szindbád
hazamegy,  îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca  (Bolhapiac,
1934;
Füves  könyv,  1943;  Föld, föld!...,  1972)  egyik  legnagyobb  mesterének
bizonyult.

  Márai  a  teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta  a  végsô
értéknek. Ezért feszegette egy hosszú
életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura,  a
nyelvnek  is  egyik  legjobb hazai ismerôje  lenni.  Arany  és  Kosztolányi
tisztelôje  és  tanítványa e tekintetben: a saját  nyelvébôl  merít,  abból
kever  ki  minden  egyedi  és rétegnyelvet, és  így  érezteti  a  különbözô
szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.

  Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô
különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan
lebegést,  mely  belsô  hullámzást ad szövegének.  îrásaiban  gyakoriak  az
ismétlések, és felbukkannak bennük
olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a
leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem   illô   fogalmak   összekapcsolásával,   sejtelmes    elhallgatásokkal
érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa
választékos,  leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben  nagyfokú
hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.

  Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az
alábbi idézetekben!

  "S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd
énekelni,  a  trópusi  hajnal minden színével és  hangjával,  hogy  befogad
szemed  és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el  városaidban."  (Istenek
nyomában)

  "Az  árus  fekete pamutpapucsaiban,  fehér  gyapjúharisnyáiban,  szürkére
kopott,  fekete  ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén  derékig  leomló,
vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és  kelt,
együgyű  és  választékos  szomorúsággal, mintha  valamilyen  különös  gyász
szertartásában vettDéry Tibor
                      (Magyar széppróza 20)



            Déry Tibor (1884-1977) írói pályája folytonos újrakezdés
és újat keresés. Elsô korszaka az avantgardista lázadás másfél
évtizede (1917-1932). A 30-as években a realizmus irányába
fordult.  A  befejezetlen  mondat c. regénye (1933-38;  1947)  széles  körű
társadalomábrázolást nyújt. A mű idôszerkezetét a
regényalakok   "belsô"   ideje  határozza  meg,  a   visszaemlékezések   és
elôrejelzések nagymértékben kitágítják az 1933 és 1938
között játszódó cselekmény idejét, és a történelem mozgását is
érzékeltetik. A Felelet I. (1950), II. (1952) c. regényében Déry
a magyar polgárság és munkásrétegek realista ábrázolására
vállalkozott.  A  II. kötet hamarosan viták és  gyanúsítások  kereszttüzébe
került, így a III. és IV. kötet már nem készült el.

  Az 50-es évek második felében és a 60-as évek elején Déry
munkásságában  a kisepikai formák vették át a vezetô szerepet. Az  1955-56-
ban  írt  elbeszélései a totális diktatúra korszakának  embertelenségét,  a
törvénysértések éveinek légkörét
elevenítik  meg  szigorú  tárgyilagossággal és  mégis  lírával  átszôve.  A
Szerelem  c.  novella (1956) klasszikus felépítésű, az  elbeszélô  harmadik
személyű  elôadásban, kronologikus sorrendben, kitérôk nélkül adja  elô  az
eseményeket. Semmi sem
tereli  el a lényegrôl figyelmünket. Párbeszédtechnikája az  ismétlésekkel,
az  ismétlésekben  keletkezô parányi  elmoccanásokkal,  a  hangulatváltások
rezdüléseinek    érzékeltetésével,    az    elhallgatások     hajszálpontos
kimunkálásával   fontos   szerepet  játszik  abban,  hogy   az   elbeszélés
megrendítô,  magas  szint  esztétikai hatást váltson  ki  az  olvasóból.  A
szereplôk  súlyos  hallgatásai,  tanácstalan  tômondatai  sokat   elárulnak
azokról   az  emberekrôl,  akik  még  nem  tudják  megérteni  a   közelmúlt
konfliktusait,  még  nem képesek tudatosan átélni  helyzetüket,  egyszerűen
csak  élik a maguk sorsát. Nemcsak B. nem érti, miért csukták be,  meg  azt
se,  hogy  miért  engedik  el  - elôször  hinni  sem  tudja,  hogy  valóban
szabadlábra  helyezik  -,  a börtönôr, az ôrmester sem tud  többet,  ôk  is
rabok,  egy ésszerűtlenül és érthetetlenül működô hatalmi  gépezet  rabjai.
Senki nem tud semmit, senki nem ért semmit. A zárójelenet rituális  jellegű
mosdatása nemcsak az odaadó szeretet, az emberi
együttérzés szép megnyilvánulása, jelképes értelme is van:
meg   kell  tisztulnunk,  meg  kell  szabadulnunk  a  múlt   gyötrelmeitôl,
értelmetlen szenvedéseitôl, hogy tovább tudjunk élni.

  1956 után tapasztalatai történelemfilozófiai kérdések felé
terelik  Déry  érdeklôdését.  Az  ember  és  a  történelem  lehetôségei,  a
szabadság és a rend problematikája foglalkoztatja. îrói
módszere  is  átalakul, a realista ábrázolást  a  parabolikus  kifejezésmód
váltja fel (G. A. úr X-ben, 1964; A kiközösítô, 1965).


    A  szerzô  rövid  bemutatása,  valamint  fontosabb   műveinek
ismertetése,   és  elemzése  után   számitógépes   feldolgozásban
olvassuk el a kiemelt rövidebb alkotásokat és a nagyobb terjedelmű
müvek  részleteit.Szakitsunk  idôt  arra, hogy a  szerzô  művei
közűl egyre többet ismerhessünk meg!



                         _______________

  Kassák Lajos (1887-1967) legjelentôsebb prózai alkotása
az Egy ember élete c. önéletrajza, melyet már bécsi emigráció-
jában,1924-ben elkezdett írni. A gyerekkortól a Tanácsköztár-
saságig tartó idôszakot átfogó mű 1927 és 1935 között jelent
meg.

  Az egész emlékezés nyolc könyvbôl áll, mindegyik egy-egy
alaptémára épül. Az elsô könyv fô témája a gyermekkor s az
inaskodás,   a  másodiké  a  kamaszévek,  a  harmadiké   a   nyugat-európai
csavargások, a negyediké Kassák küzdelme az íróvá
válásáért. Az író a történetet nem állítja meg a döntô siker, az
íróvá üttetés pillanatában. A mű anyaga az ötödik könyvtôl
azonban némileg módosul: a belsô önépítésnek a kíméletlenül
ôszinte mérlegét a külsô események följegyzése szorítja háttérbe.

  Mindegyik kötet csúcsponton s kitekintéssel, vagyis összefoglalással s  a
további  távlat  megadásával zárul. A kötetek  rövid  fejezetekbôl  állnak,
mindegyikben egy-egy jól megformált
történet. Ezek laza idôbeli egymásutánja adja a cselekményt,
amelyet az ifjú Kassák fejlôdésének folyamatos ábrázolása tart egybe.

  A  fôhôs  fejlôdésének bemutatása folyamán  több  általánosabb  jelentésű
motívum fonódik egybe. Elsôsorban a munka,
az alkotás, az önmegvalósítás motívuma vonul végig az egész
művön. Az elbeszélô maga akarja formálni a saját s közvetlen
környezete sorsát. Csatlakozik ahhoz a mozgalomhoz, mely az
egész társadalom rendjét kívánja megváltoztatni. Közben remek képet  kapunk
a munkásság életérôl, szervezkedésérôl,
életkörülményeirôl.

  A  fôhôs  alakjának  másik  dimenzióját  a  vándorlás,  a  csavargás,  az
elszakadás vágya adja meg. Innét tekintve a történet
szakítások   sorozata:  a  gyermek  Kassák  szakít  a   polgári   életforma
lehetôségével, szakít környezete erkölcsi normáival;
szakít  családjával, hogy Gyôrbe, majd Pestre mehessen dolgozni;  szakít  a
fennálló helyzetet elfogadó munkásokkal és
szocialista lesz; szakít a munkások életformájával és művész
lesz; szakít szeretôivel, hogy saját útját folytathassa; szakít a
munkával,  hogy  vándorútra indulhasson, s szakít  a  hagyományos  irodalmi
formákkal, hogy önmagát s világát híven kifejezhesse.

  Kassák  egyéniség-  és  személyiségépítésének  folyamata  apró,  köznapi,
egyedien  megélt  tényekbôl, hatásokból és ellenhatásokból, a  reájuk  való
folytonos spontán reagálásokból és
reflexiókból áll össze.

  Az induló Kassák még a kollektivitás igézetének bűvöletében él, az  egyre
táguló látókörrel, az egyre mélyebb társadalmi tapasztalatokkal  rendelkezô
viszont egyre határozottabban
az indivíduum tiszteletében, az egyént szociális és emberi  szolidaritással
személyiséggé  segítô társadalomban látja az eszményét. Fejlôdése  folyamán
léte egyre egyedibbé s egyre
egyetemesebbé válik: autentikus, saját lényegű létezéssé.

  Tamási  áron  (1896-1966) írói  világképének,  látásmódjának,  stílusának
kialakulására meghatározó befolyással volt szülôföldjének, a Székelyföldnek
a világa, a székely folklór.
Tamási nem csak témáit vette a székelység életébôl, a népi
nyelv ízeit, a székely észjárást, a mesék és balladák varázsát
hozta irodalmunkba. Csavaros eszű, tréfás beszédű, játékosan
bölcselkedô népi hôsei a legnehezebb helyzetekben is feltalálják magukat.

  Tamási költôi hangvételű írásaiban egy tündöklô, fénnyel
átvilágított teljes világot teremtett. A képei, mondatai mögött
meghúzódó panteista szemlélet áraszt fényt az élet jelenségeire. Az író  az
embert  a természet részének tekinti, az egyéni lét határait  a  végtelenbe
tágítja, rokonszenvet érez minden
iránt.

  A  civilizáció  elgépiesedett, kiürült, közönyös életével egy  derűs,  az
emberrel szerves egységet alkotó harmonikus világot
állított szembe. Föltétlenül hitt az igazság és jóság erejében, a
modern  kor emberét lehúzó örvényeket alig érzékelte. îrásaiban  jelen  van
ugyan a gonoszság, a szenvedés, a halál is, de
ezeket többnyire túlragyogja az élet szépsége és ereje.

  Tamási áron legismertebb és egyik legjellemzôbb műve az
Ćbel-trilógia: Ćbel a rengetegben (1932), Ćbel az országban
(1934), Ćbel Amerikában (1934).

  A  három könyvben az író egy székely legény mesés történetét beszéli  el,
kalandjait  a  hegyekben,  a városban és Amerikában.  Ćbel  népi  hôs,  aki
jelképes értelmű utat jár be: a természet világából eljut a városba,  onnét
a  nagyvilágba,  végül visszatér a természetbe.  Mindenütt  veszedelmek  és
kísértések veszik körül, de ô állja a megpróbáltatásokat, mindvégig megôrzi
emberségét, hű marad önmagához és népéhez.

  A trilógia elsô része igazi remekmű, a másik kettô már nem
éri el az elsô könyv magaslatát, nélkülözi a mesék üdeségét, a
társadalom világa nehezebben ragadható meg a mesélés módszerével.

  Lengyel  József (1896-1975) már hatvan felé járt, mire  írásaival  igazán
magára  irányította  a  figyelmet.  Életművének  legmaradandóbb  részét   a
lágertörténeteket  elbeszélô  kisepikai  műveiben  alkotta  meg.  Ezek   az
elbeszélések  az Igézô (1961) és az Elévült tartozás (1964)  c.  köteteiben
jelentek meg.

  Az  Igézô  c.  novellában (1961) arról van szó,  hogy  iszonyatos  súlyok
nehezednek   az  emberre,  ha  az  "igazság  válik  igaztalanná",   de   az
embertelenség   még   akkor  sem  tudja  elpusztítani  az   igaz   emberség
lehetôségeit. Az elbeszélés nem magukat a
türvénysértéseket ábrázolja hanem csak a következményeket,
kisugárzásukat, az atmoszféra nyomását érzékelteti. Az író
meditatív  komolysággal, puritán egyszerűséggel adja elô a  történetet.  Az
elbeszélésben nagy hangsúllyal jut szerephez a
csönd, az elhallgatás művészete. A lelkiállapotokat apró külsô
jelek   árulják  el,  a  párbeszédekbôl  rejtett  érzésekre,   gondolatokra
következtethetünk.  Az  idegen  zárkózottsága,  szűkszavúsága,   hallgatása
egyrészt  a  nyomasztó  fenyegetettség  és  a  magányba  húzódó   védekezés
közérzetét érzékelteti, másrészt a
tudatos  önkorlátozásban  feszülô  nyugtalanságot,   elintézetlenségérzést,
várakozást.

  Hamvas  Béla  (1897-1968)  a  magyar  gondolkodás  történetének  különös,
egyedülálló alakja. Erdeklôdésének rendkívül
szerteágazó területeibôl - klasszika-filológia, keleti nyelvek
(elsôsorban   szanszkrit),  művészettörténet  stb.  -  sajátos   "gondolati
archeológiát"  hozott  létre, amely egyszerre volt hivatott  megtalálni  az
európai  kultúrában  a  tudomány  és a  keresztény  vallás  által  elfedett
elsôdleges  emberi tapasztalatot, az "ôsök útját", valamint azt a  szellemi
világot, amelyet az emberiség nagy "szent könyvei" egyként tartalmaznak: az
"istenek útját". Nem rendszereket akart alkotni, hanem az "ébresztô elemek
folyamatos sorát biztositani". Műfajául az esszét választotta,
minden írása, a regényeket is beleértve, esszészerű.

  Karnevál c. regénye (1951) egy megváltatlan világról szól: a
"karnevál" valójában a létrôl leszakadt élet ôrülete. De ez az
ôrület megismerés is, annak a folytonos esélynek a folytonos
elszalasztása,  amellyel  az  ember  örök  emberi  lényegére  ébredhet.   A
regényben érezni lehet a "sors-kerék" részint törô-zúzó,
részint   megtisztító   működését,   az   áthallást   a   történetibôl    a
történetfelettibe,   az  idôbôl  az  idôfelettibe  és  vissza,   különleges
szuggesztív viszonyát mutatva az állandónak és az esetlegesnek, a létnek és
az életnek.

  Kodolányi János (1899-1969) gyermekkorát nagyrészt az
Ormánságban töltötte, s írásaiban az egykézô ormánsági falu
bomló életét mutatta meg a naturalizmus eszközeivel (Sötétség, 1922). A 30-
as években a magyar mitológia föltámasztására vállalkozott (Julianus barát,
1938),  majd  bibliai tárgyú regényeiben (Égô csipkebokor, 1953;  1957)  az
emberi sorskérdések
foglalkoztatták.

  A Boldog békeidôk c. önéletrajzi regényében (1949; 1957) a
népi írók szociográfiai módszerességével vizsgálta a polgári
család intézményét, a közigazgatási vezetôréteg és az értelmiség  típusait,
az úr és cseléd viszonyát. A családtörténet és a
társadalmi látlelet megrajzolása mellett hôsei lelkének tudat
alatt kavargó alvilágát is felszínre hozza.

  Reményik   Zsigmond   (1900-1962)   nagyszabású   regénysorozatában,   az
Apocalypsis humanában (1932-1960) a kalandos
cselekmény  a világ zűrzavarát és kiismerhetetlenségét példázza. Az író  az
idôrend  felbontásával, szimultán technikával lazította fel  az  elbeszélés
hagyományos kereteit, és esszészerű
kommentárokkal, személyes emlékekkel és vallomásokkal,
dokumentarista  részletekkel,  a  történetírás és  az  emlékirat  elemeivel
tágította a regény lehetôségeit.

  Szerb  Antal  (1901-1945)  az  esszében  találta  meg  az   egyéniségének
leginkább megfelelô műfajt. Kitűnô tanulmányokat
írt a magyar preromantikáról, Kölcseyrôl, Vörösmartyról,
Blake-rôl. A Hétköznapok és csodák c. munkájában (1936) a
modern regényt mutatja be. Az irodalmi hatások pozitivista
felfogását  a  szellemi  befogadás  folyamatára  figyelô   szellemtörténeti
szemlélettel   helyettesíti.   Magyar   irodalomtörténete   (1934)   és   A
világirodalom története (1941) élvezetes olvasmánnyá teszi a szaktudományt.

  Szépírói munkássága is jelentôs. A Pendragon legenda
(1934) egy angliai kastélyban játszódó bűnügyi kísértethistória. Az Utas és
a  holdvilág c. regény (1937) fôhôsének sorsában az író saját  nemzedékének
útkeresését ábrázolja. Utolsó
könyve, A királyné nyaklánca (1943) a francia forradalmat
megelôzô idôszakban játszódik, a regényszerű elemeket az
esszével egyesíti.

  Illyés Gyula (1902-1983) a magyar széppróza legnagyobb
mesterei közé tartozik. Prózai írásai különféle műfajokhoz tartoznak.

  A   Petôfi   (1936)   életrajzi   esszé   a   hozzá   legközelebb    álló
költôeszményérôl. Egyesül benne emberábrázolás és korrajz, műértelmezés  és
személyes  vallomás. A megjelenítés többdimenziós: egyszerre valósul meg  a
költô életének belülrôl való újraélése és a reflexió.

  A Puszták népét a Válasz kezdte közölni 1934-ben, és a
Nyugat kiadója jelentette meg 1936-ban.

  Az író eredetileg publicisztikai beszámolónak szánta írását
azzal a szándékkal, hogy a valóság egy szeletének, a dunántúli
nagybirtokon  élô  pusztai  cselédség  saját  törvényekkel  és  szokásokkal
rendelkezô, a kor civilizációjától mérhetetlenül elmaradt világának tényeit
tárja  a  nyilvánosság  elé. Csak részben írt  élményei  alapján,  adatokat
gyűjtött,  szakemberek közreműködésével szociológiai  kutatásokat  végzett,
statisztikákat
tanulmányozott,  kérdôíveket  töltetett ki. Pontos és hiteles  képet  akart
adni  a  valóságról. Olyan valóságelemekkel dolgozott - a  napi  étrend,  a
munkafolyamatok, étkezési szokások
tüzetes leírása; a jövedelemviszonyok, az egészségi állapotok,
a  hiedelemvilág módszeres vizsgálata stb. -, amelyek a  korabeli  epikában
úgyszólván elképzelhetetlenek.

  A mű címe kultúrtörténeti toposz, olyan elôreutalás, amely
összetett jelentésű metaforává válik. A pusztában bujdosó, de
végül  üdvözülô,  megváltható nép képzetével  szemben  a  megválthatatlanok
kilátástalan   sorsát   rajzolja  az  író,  s  még  a   nemzeti   romantika
jelentésvilágát  is  hatálytalanítja:  a puszta nem  az  annyiszor  idézett
"szabadság földje", hanem az uradalmi
tömegszállások, nyomorúságos cselédodúk világa.

  Illyés könyve húsz fejezetben ad képet a dunántúli puszták
életérôl. Minden fejezetben más-más gondolat köré rendezi
észleleteit: a puszták múltja, ünnepek, a gyerekek nevelése,
erkölcs, kultúra, a pusztaiak jövôje stb.

  A Puszták népe bonyolult szerkezetű, összetett mű. Szociográfiai  érvényű
leírás,   történelmi  elemzés  és  önéletrajz,  tájleírások   és   izgalmas
novellisztikus epizódok fonódnak össze
benne egy magasabb egységbe. Szövegében a tényeket feltáró
tárgyias  rétegek  mellett  körülbelül  hasonló  mennyiségben   szerepelnek
tudósító-beszámoló-értekezô,   illetve   elbeszélô-megjelenítô    egységek.
Fejezetenként hol egyik, hol másik irányba
tolódik el a hangsúly, de a mű egészében végül egyensúlyba
kerülnek a különbözô típusú szövegrészek.

  A mű tényvilága egy nem irodalmi szerkezetben jelenik
meg, mely sajátos keveréke az útirajzszerűségnek és a népek
szociális, illetve kulturális sajátosságait vizsgáló néprajzi leírásnak.  A
mű ennek hatására sugallja nyomatékkal a feltáró-
felfedezô jelleget, az olvasónak azt a képzetét is erôsítve,
amely a néprajzi beszámolók műfaját a törzsi szinten élô, egzotikus, távoli
népek  bemutatásához  szokta társítani. A tények bemutatása  részben  azzal
válik   irodalmivá,  hogy  a  szerzô  a  tárgyias  elemeket   beleoldja   a
hagyományosabban szubjektív, látványteremtô elbeszélésbe.

  Az egész mű két, az elbeszélôi szólamokban határozottan
elkülönített, de ugyanabban a térben és idôben létezô életkört
jelenít meg. Az egyik a pusztaiak létkörülményeinek rajzában,
a másik az elbeszélô családjának történetében teljesedik ki.
Lényegében ugyanazt mutatja be a családtörténet és a pusztai
világ rajza, csak mindegyik más módszerrel. A családtörténet
elmondásához az író az életrajzi regény formáját választja,
mely  hol  a nemzedékregény, hol a nevelôdési  regény  mintáihoz  igazodik.
Ezeknek a műfajoknak a szemléletformái epikai
személyiséggé léptetik elô a nemzedékek legjelesebbjeit.

  Illyés a családtörténet elbeszélésében nem ragaszkodik a
valóság  tényeinek  pontos  rögzítéséhez, az  írói  képzelet  segítségével,
hagyományos epikai eszközökkel úgy alakítja a történetet, úgy formálja  meg
hôseit,  hogy  azok - minden különbözôségük ellenére  -  reprezentálják  az
egész   közösség   sorsát.  A  műben   érvényesülô   irodalmi   megformálás
következtében a
szociográfiai-néprajzi  alapossággal feltárt, megdöbbentô erejű tények  egy
bonyolultabb jelentésstruktúra elemeiként jelennek meg.

  Illyés műve olyan beszámoló a dunántúli nagybirtokok
gazdasági cselédségének mérhetetlen szociális nyomorúságáról, mely azonnali
politikai cselekvésre szólít fel.

  A Puszták népe a nemzetrôl alkotott képet is átrajzolja: a
nemzet egy rétegének sorsával szembesít, a nemzeti létrôl való
gondolkodást e réteg életének tényeihez vezeti vissza. Ez az
átrajzolás  a hagyományos nemzetkép érvénytelenítését célozza. A  nemzetrôl
alkotott kép újrafogalmazása drámai kisugárzású lesz, mert az  átértékelést
a magyarság létfeltételeként
tudja  sugalmazni. A nemzet sorsa "a nép felkészültségén és  felemelkedésén
fordul  meg"  (Magyarok).  A  nemzeti  tudat  szerepének  ilyen  rendkívüli
növekedése,  mibenlétének  újrafogalmazása éppoly jellegadó  eleme  a  népi
ideológiának, mint a vele
természetszerűleg összefüggô szociális reformok követelése.

  Illyés  nyelvében nincs semmi látványos, nem akar különleges  eszközökkel
hatni.   Stílusát  franciás  világosság,  hangnemhez   illô   szóhasználat,
választékos  mondatfűzés  jellemzi. Prózájának sajátos  ritmusa  van,  mely
gyakran közel jár a vershez,
mint ahogy verseiben is nyomon követhetô a köznapi közlés
lejtése. Hangja aszerint változik, hogy milyen tárgyat közelít
meg: tud tárgyilagos és fenyegetô, visszafojtottan indulatos és
derűsen  lírai,  ironikus és humoros lenni. A hangnem  váltogatása  azonban
sehol sem okoz stílustörést. A mű egységét az
író látásmódjának fölényével, az adatfeltárásban is érezhetô
bensô érdekeltségével, az emlékezés líraiságával teremti meg.

  A Puszták népe Illyésnek talán legjelentôsebb műve. Az író
a hagyományos magyar regényírás kereteit fellazítva olyan
irodalmi műformát hozott létre, amelyben a tapasztalati világ
tényeit úgy emeli át az epikai elbeszélés közegébe, hogy a mű
megformáltsága szuggesztív esztétikai hatással rendelkezzék.

  1.   Mit  tudunk  meg  a  puszta  múltjáról,  a  cselédség   helyzetérôl,
életrendjérôl, szokásairól, erkölcsiségérôl?

  2. Milyen tények mutatják, hogy a puszta lakói teljesen  kiszolgáltatott,
emberi méltóságuktól megfosztott lények, és
ugyanakkor tele vannak emberséggel, jobbra törô akarattal?

  3.   Keressünk   a  műbôl  részleteket,  példákat   az   írói   hangvétel
változatosságára, a tárgyilagos, derűs, humoros, fanyar,
ironikus, visszafojtottan indulatos elôadásmódra!

  4.  Hasonlítsuk össze a Puszták népét Nagy Lajos Kiskunhalom  c.  művével
(téma, elôadásmód, műfaj, szerkezet)!

  A Hunok Párizsban c. önéletrajzi regényében (1946) elsô
személyes elôadásban idézi fel párizsi éveit. A regény szerkezete  imitálja
az  önkéntelen  emlékezés  működését.  A    nemcsak  emlékezés,  hanem  a
személyiség   önvizsgálata   is,  szembenézés  az   ifjúkor   eszményeivel,
törekvéseivel.

  A  Kháron  ladikján c. esszéregény  (1969)  önéletrajzi  vallomásossággal
átitatott meditáció az öregségrôl és a halálról.
Egyszerre fogalmazza meg az élethez való ragaszkodás erejét
és reménytelenségét. A halálnak magát meg nem adó ember
eszközei: a munka öröme, az önirónia és a felülemelkedés az
ösztön szűkölô félelmén.

  Az "esszéíró nemzedék" kiváló képviselôje volt Cs. Szabó
László  (1905-1984)  is. Irodalmi munkássága a Nyugat  vonzásában  alakult.
Érdeklôdése igen széles területet fogott át,
nemcsak a magyar és a világirodalom, a művelôdéstörténet és
a  képzôművészet, hanem a közgazdaság és a társadalomtudomány  kérdései  is
foglalkoztatták. A mélyebb összefüggéseket
feltáró   elemzô  módszere  egyforma  erôvel  érvényesült  novelláiban   és
útirajzaiban is.

  1949-ben az emigrációt választotta. Kezdetben Itáliában
élt, majd 1951-ben elfogadta a londoni rádió meghívását, és
Angliában  telepedett  le.  Életművének  nagyobbik  és  súlyosabbik  részét
idegenben  írta meg. 1980-tól ismét megjelentek itthon is írásai,  többször
is hazalátogatott, Budapesten érte a halál.

  Gelléri  Andor  Endre  (1906-1945) leginkább a  külváros  emberei  között
érezte magát otthon. "Űbuda volt az én országom,
a  fenyvessel,  a  Kiscelli-hegy  régi kastélyával,  a  téglagyárral  és  a
lakatosműhelyekkel." Szereplôi a külváros jellegzetes alakjai:
segédek és inasok, alkalmi munkások és munkanélküliek, pékek, kékfestôk  és
mészárosok, mosónôk, szállítók, kocsisok,
trógerek, csákányosok.

  Novelláiban indulatait, szorongásait, a romlatlanság és
tisztaság utáni vágyakozását írta meg. Az elviselhetetlen,
riasztó létet álommá és költészetté varázsolta: "žrültség, Ćlom,  Tündérek.
Ezek  voltak  az életem reménykedô szavai." Korai  írásai  feszültségekkel,
szorongásokkal teli álomnovellák. Lírai
szimbolizmus, lázas expresszionisztikus kifejezésmód jellemzi
ôket.  Elsô  novelláskötetében,  a  Szomjas  inasokban  (1933)  a  realista
ábrázolás   és  az  idilli  látásmód  elegyedik.  Az  író   a   hétköznapok
sivárságában poézist keres. A Hold utca (1934) és a
Kikötô  (1935)  c.  köteteiben  egyre  inkább  a  való  élet,  a  reálisabb
kifejezési formák felé tájékozódik.

  Gellérit erôsen foglalkoztatta az örökké nyugtalan, a maga
sorsával elégedetlen, önbizalom híján magát megvalósítani
nem tudó, de nagy romantikus vágyakkal és elképzelésekkel
teli nagy tettek végrehajtásáról álmodozó, szeretetre vágyó
ember típusa. Ezt bizonyítja Facipô c. elbeszélése (1932) is.
A kékfestô az élet peremére sodródott különös alak, groteszk,
tragikomikus figura. Az író lázadó hôseinek sorába tartozik,
magányos lázadása reménytelen. A novella balladai-drámai
szerkezetű.  Az írói elôadás expresszionisztikus lüktetésű,  belsô  indulat
fűti. Élesen, határozott vonalakkal, erôs színekkel
láttat minden mozgást.

  Utolsó kötetében, a Villám és esti tűzben (1940) már az
iszony és borzalom uralkodik. Ezek az írások az elidegenedés
novellái, kísétteties, groteszk és abszurd víziók. Már nem az
elesettek nyomorúságát hirdetik, hanem az egész világét.

  Szentkuthy   Miklós  (1908-1988)  irodalmunk  magányos  jelenségei   közé
tartozik. A Prae c. regénye (1934) az alkotást
megelôzô folyamatokat jeleníti meg térben és idôben szabadon mozgó végtelen
asszociációláncokban, abszurdumig fokozott fantáziálással. (A mű címe latin
elöljárószó: 'elôtt'.)
Minthogy  az író a kompozícióból kikapcsolta az idô tényezôit, a  szereplôk
nem  karakterekként  jelennek meg, hanem jelenségként  a  helyzetek  önálló
mozaikjaiban.

  A Prae epikánk történetében az elsô nagyszabású kísérlet a
folyamatszerűség felfüggesztésével végrehajtott metaforikus
regényszerkezet megalkotására. A regény a létezô világ elemi
és  teljes  leképezhetetlenségét szemlélteti.  Szentkuthy  legnagyobb  írói
vállalkozása a Szent Orpheus Breviáriuma, melynek
elsô hat kötete 1939 és 1942 között készült el, ezt követte 30 év
szünet után még három. A regénysorozat hôse Orpheus, maga
az emberi szellem, "a valóság titkai közt bolygó emberi agy",
aki  térben és idôben kötetlen, szeszélyes utazást tesz az európai  kultúra
megannyi  jelensége  közt, s különbözô változatokban éli át az  örök  jelen
színpadán játszódó hol véres, hol ünnepélyes, hol röhögtetô világkomédiát.

  Határ Gyôzô (1914-) Heliáne c. regénye (1947) szürrealista
prózaköltemény, maró korszatíra egy swifti fantasztikus regény  köntösében.
Hôse a 21. sz.-ban egy szigetre vetôdik,
ahol a Tökéletes államgépezet kimunkálásán fáradoznak.
A  Pepito  és Pepita (1956) az ifjúságról, a szerelemrôl szól,  egyúttal  a
szerelmi  regény  paródiája.  Az  események  olyan  kiszámíthatatlanul   és
logikátlanul követik egymást, ahogy az élet
értelmetlenül egymás mellé rendeli ôket. Minden érték elmerül a  történelem
zűrzavarában, a szerelem érzése is önmaga ellentétébe fordul.

  Határ Gyôzô filozófiai írásait áthatja az a fölismerés, hogy
tudásunk viszonylagos, ismereteink korlátozottak. Intra muros
c. könyvében (1978) az író két részre szakad, az idôsebb és az
ifjabb vitázik az emberi társadalmakról, melyek csak látszat
szerint fejlôdnek, az emberiség valójában egy helyben topog,
és mindent megtesz, hogy fölfalja önmagát. Határ hat részre
tervezett  összefoglaló  filozófiai  művének, a  Szélhárfának  eddig  három
kötete (1982-83) készült el.

  Cseres Tibor (1915-) elsô jelentôs regénye, a Hideg napok
(1964) a nemzeti önvizsgálatot kezdeményezô művek közé tartozik. Az író  az
újvidéki  vérengzést választotta témául, melynek során a magyar  karhatalmi
alakulatok több mint háromezer embert gyilkoltak meg. A regény nem a tettek
elkövetésekor, hanem a számonkérés idôpontjában, 1946-ban játszódik.
Cseres széttördeli a hagyományos kronológiát, és alakjai - három tiszt és a
közéjük  zárt  közlegény  -  belsô  monológjait  felsorakoztatva,   mintegy
körüljárja az eseményeket és dolgokat.
Az  író  a  többféle  magatartás-variáció elemzésével  -  a  bűnözôknek  az
önvizsgálat következményeit elhárító védekezô mechanizmusát is leleplezve -
megvilágítja az emberi cselekvés,
felelôsség és bűnhôdés problémáit. A regény mértéktartó,
tényszerű tárgyilagossága az olvasót állásfoglalásra kényszeriti.

  A Parázna szobrok (1979) a magyar hadsereg háborús szerepét, a Don  menti
katasztrófa   eseményeit   mutatja  be  a  történelmet  és   a   történetet
szétszaggatott szálakból egybeszövô regényformában. Az Én, Kossuth Lajos c.
életrajzi regénye
(1981) vallomásos visszatekintô fikció. A Foksányi szoros
(1985)  eseménysora  az 1870-es évek második felében játszódik,  a  balkáni
orosz elôretörés idején. A Vizaknai csaták
(1988)  Erdély  történelmének  kilenc évtizedét  (1848-1940)  fogja  át.  A
viszonyok alakulását az író egy román-magyar vegyes
család életében szemlélteti. Cseres írásaiban a romantikus írói
eszközöket    (archaizálás,   couleur   locale)   egyesíti    a    realista
emberábrázolással.

  Szabó Magda (1917-) versekkel kezdte pályáját, majd amikor a költô az 50-
es évek elejére hallgatásra kényszerült, a
hosszú  csendben  megszületett  a  regényíró.  Regényei  az  egymás  iránti
kíméletlenség  állapotrajzai.  Pedig  benne van az  emberben  a  bensôséges
kapcsolatteremtés  igénye. A hiány tragédiához vezet. Szabó Magda  életműve
küzdelem az emberi
méltóságért, melynek megôrzése elsôsorban tôlünk függ. Regényeinek - Freskó
(1958), Az ôz (1959), Disznótor (1963), Danaida (1964) Katalin utca (1969),
Az  ajtó  (1987) - hôsei általában szenvedô és szenvedélyes  asszonyok.  Az
Űkút (1970) az
írónô elsô tíz esztendejét elbeszélô önéletrajzi mű, a Régimódi
történet  (1977) családi emlékek nyomán rajzolt kép a századforduló  magyar
vidéki életérôl.

  Mándy Iván (1918-) elbeszélései gyakran a külváros vidékén játszódnak, és
alakjai is legnagyobbrészt a város peremén
kallódó emberek.

  Az Egyérintô c. elbeszélés (1957) átütô ereje tömörségében
van. Az író néhány vonással képes jellemezni a belsô én és a
külsô környezet világának összetettségét, jelezni a társadalmi
és lélektani motivációt; a hideg fejjel ölni képes józanság
azonban  épp ezzel a fogással válik elviselhetetlenné. Harmadik  személyben
meséli el a történetet, de mindent alakjai tudatán keresztül láttat, s  így
anélkül, hogy meghatódnék vagy
távoltartását enyhítené, hitelesen jeleníti meg a figurákat, és
egy közérzetükkel telített egész világot, életet meghatározó
környezetet teremt köréjük.

  Az elbeszélés három jelenetbôl áll. A történet leglényegesebb  eseményét,
a gyilkosságot nem beszéli el az író, csak
elôzményeirôl    és    következményeirôl   értesülünk.    A    jelenetekben
gesztusaikkal,  mozgásaikkal,  kevés szavú beszédükkel  jellemzett  figurák
mozognak.  A rövid, keményen kattogó mondatok hangzásukkal is felkeltik  az
atomizáltság,  az elidegenedettség élményét. A szövegben díszítô  jelzôket,
hasonlatokat,
metaforákat nemigen találunk, az egész szöveg válik metaforává. A novella a
világ, a lélek rideg kegyetlenségét mutatja meg.

  A  60-as  években  Mándy  új  műfajt  teremtett  a  maga  számára:   laza
elbeszélésfüzérbôl alakított regényszerű kompozíciókat. Ezekben az  években
egy sajátos álomvilágot is felfedezett, és történeteit gyakran nosztalgikus
érzéssel szôtte át.

  A pálya szélén c. regénye (1963) a szurkolók szemszögébôl,
a pálya szélérôl láttatja az egyszerre valóságos és irreális világot. Mándy
a moziról két könyvet is írt (Régi idôk mozija,
1967; Zsámboky mozija, 1975).

  Az Egy ember álmában (1971) a pillanatképek úgy kötôdnek össze, mint  egy
álom motívumai. Azt, hogy itt egy ember
álmáról van szó, a címen kívül a szövegben sehol sem jelzi az
író,  mégis  nyilvánvaló. Egy-egy bekezdésben, sôt néha mondaton  belül  is
évtizedeket ugrik elôre-hátra, helyszíneket és
szereplôket  vált  egy  elképzelt álom szerint.  A  képekben  megjelenített
szorongásélmény hiteles tudósítás az emberi lélek
mélyben kavargó és tanácstalanul tétova érzéseirôl.

  Mándy legfontosabb mondanivalója az elidegenedés elleni
tiltakozás. Különösen érzékenyen reagál az embertelenségre,
az ember eltorzulásaira. A teljes emberi élet és a harmónia
utáni vágy él benne. Hôseit egyszerre ábrázolja részvéttel és
iróniával.  Emberei groteszk módon minden fontosságot  nélkülözô  dolgokért
élnek  és küzdenek, vágyaik többnyire megvalósulatlanok maradnak.  Bár  egy
szorosan összetartozó közösség tagjai, legbelül, a legmélyebb érzésekben, a
szerelemben, halálban, érzelmeik kudarcaiban teljesen magányosak.
Mindig  lelnek  azonban  valami  hitet,  álmot,  illúziót,  amit   életként
értelmezhetnek. Az elbeszélések atmoszférája kesernyés
és szorongó életérzést sugároz.

  Mándytól távol áll a tempós, részletezô-magyarázó anekdotikus elôadásmód,
írásművészetének egyik alapvetô jellegzetessége a sűrítés, a kihagyás és az
elhallgatás. Az idôsíkok és a
nézôpontok  állandó váltogatásával, a konkrét tárgyi elemekbôl  összetevôdô
valóság  "súlytalanításával" némi bizonytalanságot,  kíváncsiságot,  valami
lebegtetô érzést kelt olvasójában.

  Mészöly  Miklóst (1921-) az a törekvés vezeti, hogy a  magyar  elbeszélés
határait  minél  jobban kitágítsa. Az írói  szereptôl  elválaszthatatlannak
tartja a bölcseleti igényt is. Az emberi
magatartás, gondolkodás és érzés jellemzôit a "közérzet"-ben
látja   megragadhatónak.  Novelláiban  általában  nem  sok   történik,   az
atmoszféra fontosabb bennük, mint a hagyományos értelemben vett cselekmény.

  Az  50-es évek második és a 60-as évek elsô felében különösen a világ  és
az  ember  konfliktusa,  a társadalomban  érvényesülô  erôszak,  az  emberi
személyiség kibontakozásának lehetôsége foglalkoztatja az írót.

  A  Magasiskola c. hosszabb elbeszélés (1956) egy  solymásztelep  életérôl
szól, de a célszerűen berendezett üzem alkalmas
arra,  hogy  benne  az  emberi cselekvés,  sôt  létezés  néhány  alapvonása
megfigyelhetô és vizsgálható legyen. A pusztai sólyomtelep jeleneteiben egy
elidegenedett  és  emberi  természetét vesztett,  az  ember  ellen  forduló
hatalmi mechanizmus képét ismerhetjük fel.

  A Jelentés öt egérrôl (1958) szenvtelen hangú krónika a tél
hidege elôl egy kamra üregébe menekülô egércsalád sorsáról.
A házaspár felfedezi a kártevôket és módszeresen elpusztítja
ôket.  Az egerek végzete minden élet esendôségét,  veszélyeztetettségét  és
végsô pusztulását, valamint a világnak az élet iránt megnyilvánuló közönyét
sejteti.

  A novella az irodalom két régi motívumára, a vándorlás és
a labirintus motívumára is épül. Az egerek útja a szenespincébôl a  kamráig
az új otthont keresô vándorlással azonosul.
A  vándorlás  a  veszélyekkel,  kalandokkal  szegélyezett  szabadságot,   a
távolságok üzenetét jelenti. A kamra polcokkal, ládákkal, rejtett és  sötét
zugokkal a labirintus védelmét nyújtja
számukra. Ez a labirintus aztán rájuk csukódik, halálraítéltek
lesznek, s a boldog otthoniasság érzését a szűkölô félelem
váltja fel. Erôszak, céltudatos fortély pusztítja el ôket; nem
meghalnak, hanem elhullanak.

  A zárórészben a házaspár kiszámítja, milyen invázió lepte
volna  el ôket, ha nem folyamodnak a bevált kegyetlen eszközökhöz, s  ezzel
"a tiszta lelkiismeret egyensúlya is helyreállt, cáfolhatatlan matematikává
finomult". Az önmegnyugtató kényelmes hétköznapi gyakorlattal Mészöly  műve
a  részvétet állítja szembe. Ha a részvét megértésével közelítünk  a  világ
dolgaihoz,  máris  tettünk  valamit  az  emberi  méltóság  sértetlenségének
visszaállításáért. A kiszolgáltatott és tudatlan egereket
nem fűzi egymáshoz részvét, pusztulásuk ezért végzetszerű.

  1. Hogyan érzékelteti az elbeszélés a törést a dolgok valódi
természete és az egyén illúziói között? Figyeljük meg az egerek  öncsalását
és csalódását, azt, hogy horizontjuk sohasem
érheti fel a háziak szempontjait!

  2. állítsuk össze, mit tartalmaz a novella 15 kisebb egysége!
Figyeljük meg, hogyan növekszik a történet feszültsége!

  Mészöly a Saulus c. regényében (1968) a zsidó-keresztény
mitológia  egyik legismertebb példázatát, Pál apostol megtérésének  bibliai
történetét  dolgozza  fel.  A  római és fôpapi  uralom  alatt  álló  júdeai
világban rigorózus törvénytiszteletre,
dogmákra   és  tekintélyre  alapozott  rend  uralkodik.  Ez   az   életrend
elidegenedett szabályoknak, dogmáknak szolgáltatja ki
az embert, itt magatartás és érdem, bűn és ítélet között megbomlik az okság
szilárd logikája.

  Saulus, a templomi tanács bizalmi embere, a Törvény fanatikusa, a  Jézus-
követôk kérlelhetetlen üldözôje meghasonlott
ember: másokban üldözi a saját magában lappangó megfoghatatlan kétséget.

  A regény finom, rejtett utalások szövevényébôl épül, drámai sorsparabola,
amely nyugtalanító és nem értelmezhetô
egyértelműen, mert "a történeteknek nincs végük, elvesznek,
mint  Kedmah.  És  mégsem  hagynak  békén. .  ."  (Kedmah  a  regény  egyik
szereplôje.)

  A  Film c. regény (1976) egy elképzelt filmforgatás keretében,  lehetôleg
teljes és aprólékos tárgyilagossággal számol be
egy öreg házaspár hazafelé, a halál felé tartó csoszogásáról.
A képzeletbeli kamera a városmajori Csaba utcán követi ôket
nyomon,   és  csak  azt  fényképezi,  ami  látható  alakjukból,   arcukból,
tárgyaikból. Ez a jelen idejű történet az ember esendôségét,  nyomorúságát,
a biológiai-természeti sors mindenkit
egyformán   sújtó  és  lealacsonyító  végzetét   foglalja   viszolyogtatóan
naturalista képekbe.

  A  kamera  szenvtelenül tárgyilagos pásztázását  olykor  megszakítják  az
"Elbeszélô" közbeszólásai, aki "filmforgatásra"
vonatkozó  megjegyzéseivel  szinte  az  alkotói  folyamat  részeseivé  avat
bennünket. Egyszerre vagyunk tanúi, résztvevôi egy
mű születésének, formálódásának, és olvassuk magát a kész
művet.

  Az "Elbeszélô" számot vet azzal, hogy a tárgyilagos megfigyelés önmagában
nem lehet elégséges módszer még a Csaba
utcában történtek rögzítéséhez sem, minden jelenség mögött
ott torlódik a múlt, a tárgyakhoz, helyszínekhez hozzátapad
az  idô,  a  történelem  dimenziója,  és  rekonstruálja  az  öreg  házaspár
útvonalának és annak a városnegyednek a történelmét,
ahol életük lepergett.

  A  regényben tehát három réteget különíthetünk el egymástól: a  két  öreg
jelenbeli vegetációját az egyidejű történésekkel,
a  helyszín által elôhívott múltat és a "filmforgatás" folyamatát,  illetve
az író reflektálását tárgyára és magára az alkotás
folyamatára.  A regény rétegei kölcsönösen értelmezik és erôsítik  egymást.
Az idôben összekevert képek az emberi brutalitásról, a megszakadó életrôl s
az  ember  megalázásáról szólnak, a történelem  ugyanolyan  könyörtelen  és
válogatás  nélkül  lesújtó hatalom, mint egyéni biológiai sorsunk.  Az  író
megengedhetetlennek tartja, hogy a természetet, a biológiai pusztulást  nem
javíthatja ki az ember, és a mindent elöntô reménytelenséggel két  erkölcsi
elvet szegez szembe: a szeretet és a felelôsség elvét.

  Sarkadi Imre (1921-1961) írói munkássága a 19. sz.-i és a
móriczi  típusú  szemlélethez és módszerhez kötôdik.  Elsô  elbeszéléseiben
örök érvényű emberi problémákat közelít meg, az
egyén   és  a  világ  összeütközéseit  igyekszik  megszólaltatni,   gyakran
népmondákat,  görög  mítoszokat értelmezve újra  (Kôműves  Kelemen,  1947).
Alapélménye  az  embert  lényegében támadó válság,  az  erkölcsi  világrend
zavara. A háború és a még közeli fasizmus szolgáltatja a traumát.  Novellái
olyan helyzetekrôl tudósítanak, amelyekben az erkölcs szabályozó ereje  nem
működik  (A  szökevény,  1948).  A  fordulat  évei  után  Sarkadi  a   falu
átalakulásáról  festett képet írásaiban (Gál János útja, 1950).  Kútban  c.
elbeszélését  (1953)  1955-ben filmre írta, ebbôl  született  Fábri  Zoltán
rendezésében  a  magyar  filmgyártás akkori jelentôs  sikere,  a  Körhinta.
Sarkadi  életműve 1956 után visszakanyarodni látszik az indítóélmény  kínzó
dilemmáihoz.
Hôsei erôtlenek az élet mindennapjainak vállalásához, így
részben vagy egészben elvesztik morális tartásukat (Bolond és
szörayeteg, 1960; A gyáva, 1961).

  Kardos G. Kardos G. György (1925-) regényei a második világháborút követô
idôszakban  mutatják  be  az ellentétektôl  forrongó  Palesztinát  (Avraham
Bogatír  hét  napja, 1968, majd ennek lazán  kapcsolódó  folytatásai:  Hová
tűntek a katonák, 1971; A
történet  vége, 1977). Az író igazi érdeme, hogy helyhez és  korhoz  kötött
anyagában megtalálta az egyetemes jelentést.

  Sánta   Ferenc   (1927-)  pályájának  elsô  éveit   az   ösztönös-érzelmi
magatartás,  a spontán líraiság jellemzi, elbeszéléseiben mesei  hangulatot
teremt,  szubjektív, elsô személyes fonnában, a balladák stilizált  nyelvén
ábrázolja  hôseinek emberi tisztaságát, keserves és mégis szép  életét.  Az
50-es  évek  második  felében  Sánta úgy  látta,  hogy  el  kell  szakadnia
indulásának  líraian  bensôséges, érzelmi telítettségű  stílusától,  s  egy
objektívebb, nagyobb intellektuális tágasságú formát, egy közvetett,
gondolati prózát kell teremtenie.

  A Nácik c. elbeszélésében (1961) az embertelenség modern
megnyilatkozásait fegyelmezett szűkszavúsággal méri fel.
A legelôn az öreg pásztor és unokája két fegyverestôl kap leckét a  totális
engedelmességre nevelés módszereibôl. A fegyveresek megnevezetlen személyek
után kutatnak, ezért vallatják
a pásztorokat, végül dolgukvégezetlen eltávoznak. De már
nem is az az érdekes, hogy járt-e erre a keresett ember vagy
nem, hanem az, hogy az emberek legyenek kiszolgáltatottságuk tudatában,  és
legközelebb megmondják, amit tudnak. Az
elôtérben játszódó események feszülten drámaiak, a háttér
azonban homályba vész, mégis érezzük a történelmi erôszak
légkörét.  Nem tudjuk, a két náci lovas kit keres, nem géppisztolyoznak  le
senkit, mégis: a gyerekvallatás hideg kegyetlensége, a csizma és a  gumibot
iszonyatról tanúskodik.

  A Húsz óra (1964) fiktív riport formájában megírt regény.
A  riporter azt nyomozza, hogy miért ölte meg az ártatlan Kocsis  Benjámint
Varga Sándor, aki az ötvenes évek elején a falu
párttitkára  volt.  A  megszólaltatott emberek  nem  csak  saját  sorsukról
vallanak, az egész élettel néznek szembe. Az egyéni
sorsok mindig érintkeznek, beleszövôdnek a falu történetébe,
ily módon a regény világa fokozatosan kitágul, s az egyetlen
falu embereinek élete az egész országét is idézi.

  Sánta Ferenc egész munkásságára jellemzô a problémák
etikus   megközelítése.   Legfontosabbnak   a   pontos   és    elfogulatlan
tisztánlátást tartja, hogy igazak maradhassunk.

  Konrád György (1933-) A látogató c. regényében (1969)
belsô monológokban, álomszerű fejezetekben ad szuggesztív
képet a nagyváros perifériáján kallódó emberi sorsokról. Az
író a témát az emberi nyomorúsággal hivatalból foglalkozó
"látogató" részt vevô és ezért fájdalmas-tehetetlen alakjának
szemszögébôl  közelíti meg. A hivatalnokszemélyiség elsô személyben  szólal
meg,  és regénybeli mozgása során minden lehetô helyzetbe  belebocsátkozik,
végül pedig eljut odáig, hogy
egyetlen  elégséges lehetôségként felveszi védence életformáját.  Tudomásul
veszi azt is, hogy elvontan érvényes választása
egy  szervezett  társadalom közegében az önelvesztéssel  határos,  ráadásul
komikus képtelenség. A regényben az emberi
szenvedés,  öröm, utálat, szeretet, az egymás ellenében és egymásért  élés,
az egymást tagadás és egymást emelés állapotai
nem pusztán érzékletességükben vannak jelen, hanem a jelen
idôben kinyíló szituációk önmaguk elvont - filozófiai-etikai -
többletét is hordozzák.

  A jugoszláviai magyar irodalom legizgalmasabb életművét
Sinkó Ervin (1898-1967) teremtette meg. Legfontosabb művei
még a 20-as, 30-as években születtek, élményanyagukkal a
forradalmak és az emigráció korszakába nyúlnak vissza, mégis csak 1948 után
váltak idôszerűekké. Választ keresnek a forradalmakban és a két világháború
közt vajúdó európai történelem etikai kérdéseire. Legnagyobb vállalkozása a
30-as
évek elején írt Optimisták c. regénye, melyben az elsô világháborút  kísérô
forradalmi mozgalmakat és a Tanácsköztársaság
harcait ábrázolja. Egy regény regénye c. moszkvai naplójegyzeteiben  (1935-
37)  az  Optimisták  kiadása körüli bonyodalmakat beszéli  el,  elemezve  a
személyi kultusz és a moszkvai perek korszakát.

  Gion Nándor (1941-) már a Testvérem, Joáb c. regényével
(1969) a jugoszláviai magyar próza élvonalába került. Ezen az
oldalon c. regényszerű novellafüzérében (1971) egy vidéki kisváros temetôre
nézô  utcája életének "régi megható történetei"-t, eseményeit  beszéli  el.
Talán legjobb regénye a Virágos
katona (1973), mely a századelô soknemzetiségű bácskai kisvárosának  életét
rajzolja  elénk.  Az író a cselekményt szimbolikus  és  folklórmotívumokkal
többrétűvé emeli. Fô eszméje: a társadalomból való kiszakadás,  elmenekülés
lehetetlen és értelmetlen, a realitásokat vállalni kell.

  Az erdélyi Sütô András (1927-) Anyám könnyű álmot igér c.
"naplójegyzeteiben"  (1970),  lírai  szociográfiájában  szülôfalujának,   a
mezôségi Pusztakamarásnak és családjának megpróbáltatásairól, a nemzetiségi
lét gondjairól számol be népi ihletésű, szép magyarsággal. A  szociográfiai
irodalomnak azokat
a  hagyományait  követi,  amelyek  nem  tudományos  módszerességgel,  hanem
személyes  tapasztalatok,  emlékek nyomán mutatják be egy  közösség  életét
(vö.:  Puszták  népe).  A  falu  életének  valóságanyagát  az  író   néhány
hazalátogatásának  története  fogja  epikus keretbe. Sütô  ebbe  a  keretbe
helyezi  el  a beszélgetéseket, élettörténeteket,  életképeket,  leveleket,
kérvényeket, történelmi dokumentumokat, gyűléseken hallott felszólalásokat,
mindazt, amibôl a vegyes ajkú falu, közelebbrôl
a szórványban élô magyarság történelmi sorsa kibontakozik.
A  szociográfiai tényfeltárás, a riport, a publicisztika és az esszé  lírai
vallomással társul. A beszámoló hangja elégikus.

  A kolozsvári Szilágyi István (1938-) Kô hull apadó kútba c.
regényében (1975) a társadalmi, lélektani, mitológiai rétegek
egységbe szervezésével, az ezekhez kapcsolódó esszéisztikus
reflexiókkal, az idôsíkok és nézôpontok lélektani motivációjú
váltásaival  az  emberi  létezés  általánosabb  törvényeinek   vizsgálatára
vállalkozott. Az agancsbozót c. regényének (1989)
minden  részletezô helyszín- és cselekményleírása fojtogató titkokat  ígér.
Három   férfi  vasat  ver,  kardokat  kovácsol  egy  szurdok  mélyén   lévô
sziklahámorban. Megjelenik egy negyedik: ô
mesél.  Hasonlítgatja  a  kinti és a benti világot.  A  "Velünk  Rendelkezô
Szándék" bennük érlelôdô munkáját, az ahhoz igazodást figyeli s  figyelteti
társaival. Érzékeljük, hogy a létrôl van
szó, hogy a négy férfival akkor is minden megtörténik, mikor
a kalapálásról áttérnek az acél edzésére, mikor szarvasmájat
darabolnak vagy viperákat kerülgetnek. S amikor kérdéseket
tesznek fel.

  A  szlovákiai  Dobos  László  (1930-)  trilógiává  összeálló  regényeiben
(Messze voltak a csillagok, 1963; Földönfutók, 1967;
Egy szál ingben, 1976) egyre táguló térben és idôben mutatja
be a szlovákiai magyarság történelmét és jelenkori tudatát, az
értékpusztulás, a szellemi és erkölcsi devalválódás folyamatát.

  Grendel Lajos (1948-) a 80-as évek elsô felében küzdötte
fel magát a magyar próza élvonalába. Éleslövészet (1981), Galeri (1982)  és
Ćttételek  (1985) c. regényeiben a létébôl, szlovákiai magyar  író  létébôl
adódó ellentmondásokkal és lehetôségekkel néz szembe. A történetmondónak  a
szétesett múlt és a
sivár  jelen kulisszái közt nincs miben megkapaszkodnia, legfeljebb  önmaga
történetének elmondásában. Maga a történetelmondás viszonylagossá teszi  az
elbeszélô  adta  világértelmezést. A regényeket az  áttűnéses  technika,  a
reális  valóságelemekhez  tapadó  látomás, az  idôsíkokat  váltó  emlékkép,
asszociációkra épülô belsô monológ jellemzi.


Márai Sándor
(1900-1989)

  Márai  (eredeti  nevén:  Grosschmid)  Sándor  Kassán  született   polgári
értelmiségi családban. Ősei szász polgárok voltak.
Középiskolai tanulmányait szülôvárosában, Eperjesen és Budapesten  végezte.
18  évesen már tárcákat írt a Budapesti Naplóba, majd rendszeres  újságírói
tevékenységet   fejtett  ki.  1919-tôl  1923-ig  Németországban,   1923-tól
Párizsban élt. Lipcsében, Frankfurtban és Berlinben egyetemi  tanulmányokat
folytatott.  A  Frankfurter  Zeitung  gyakran  közölte  cikkeit.   1926-ban
hosszabb utat tett a Közel-Keleten. Európa polgárának hitte magát, annak  a
liberális polgári szellemnek a szolgálatát vállalta, mely ifjúságában vette
körül.

  1928-tól  Magyarországon  kapcsolódott  be  az  irodalmi  életbe.  Hitler
hatalomra jutása és a németországi események azt a
meggyôzôdést  keltették  benne, hogy a polgári liberalizmus  halálos  sebet
kapott. Egyre szenvedélyesebben igyekezett olyan
szellemi magatartást kialakítani, mely alkalmas a barbár korszellemtôl és a
technikai civilizációtól fenyegetett európai kultúra védelmére.  Cikkeiben,
könyveiben, Naplójában (1943-44)
megfogalmazta    szembenállását    a   háborúval,    az    antidemokratikus
tôrekvésekkel.

  1945  után  bizalmatlanul  figyelte  a  változásokat,  nem  azonosult   a
megújulásnak azzal a lázas várakozásával, mely a hatalom birtokába  törekvô
rétegeket  jellemezte.  1948-ban  Svájcba  távozott,  1950  és  52   között
Olaszországban élt, aztán
az   Egyesült  államokban  telepedett  le.  A  kaliforniai  San   Diegóban,
otthonában maga vetett véget életének.

  Az elsô olyan könyve, amelyet a késôbbiekben is magáénak
vallott,  az Istenek nyomában c., közel-keleti  tapasztalatairól  beszámoló
útirajza  (1927). Némi szkepszissel szemléli az ôsi világot, melyet  már  a
maga  képére kezdett formálni az elgépiesedô civilizáció.  Asszociációi  az
idô különbözô rétegeiben
csaponganak,  s  ezáltal  ér el olyan lebegést, mely  belsô  hullámzást  ad
szövegének.

  Márai önéletrajzi hajlamú író. Felfedezi önmagában, hogy
az ember "titokzatos lény", megértése után is marad benne
egy  kifürkészhetetlen  mag. Fiatalkori regényei  önismereti  útját  tárják
elénk.

  A  zendülôk  c. regény (1930) a világháborúról és  a  kamaszkorról  szól.
Mindkettô  kilépés  a  bizonyosságból  a  bizonytalanságba,  a  rendbôl   a
zűrzavarba,  elmozdulás, melynek következtében a bensôséget  otthontalanság
váltotta  fel. Az író egymás tükörképeként értelmezi a felnôttek  háborúját
és a kamaszok céltalan játékait. A "zendülés" ésszerűtlensége egyszerre
felfokozott  gyerekkor  és a háború kicsinyített mása. A  "zendülôk"  olyan
fiúk, akik fellázadtak apáik törvényei ellen.
A megjelenített feszültségnek több vetülete van: nemzedékek
szembenállása, s ennyiben lélektani jellegű, mivel a felnôtté
válás  kérdéseit érinti; történeti jellegű, hiszen a háború elôtti s  utáni
élet ellentétére is vonatkozik; ugyanakkor művész és
polgár viszonyára is utal. A gyakori nézôpontváltás lehetôvé
teszi, hogy mindkét fél igaza érvényesüljön. A regény nagy
belsô átéléssel fejezi ki a kamaszok képzelôerejének öntörvényűségét, végsô
soron mégis az apák értékrendjét tünteti föl magasabb rendűnek.

  Az  Idegen  emberek c. kétkötetes regény (1930)  az  emigráns  életérzést
jeleníti meg. Egy magyar fiatalember hányódik a
háborút  követô  zűrzavarban, egészen áthatja az  idegen  lét  törvényeinek
szédülete, az idegenséget a meghitt szerelmes
együttlét sem oldja fel.

  A  sziget c. regény (1934) fôalakja neurózisának égô fájdalmát a  bűn,  a
gyilkosság útján akarja föloldani. Gyilkosságát
úgy  értelmezi,  mint  a legmagasabb rendű művészi  tettet,  melynek  révén
kinyílt   elôtte  az  idô.  A  kétségbeesett  boldogságkeresésének   ez   a
szélsôséges, a társadalmi normákat elvetô útja
sem  vezet  a  teljes  szabadsághoz,  hiszen  átélôjének  lelki  egyensúlya
megrendül, a társadalom pedig a "szigeten" is utánanyúl szabályaival.


Egy polgár vallomásai

  Márait  már  hosszabb  ideje izgatta a vállalkozás,  hogy  könyvet  írjon
szülôvárosáról,  gyermekkoráról,  elsô élményeirôl. Hét év  kellett  hozzá,
hogy a témát megérlelje.

  Az Egy polgár vallomásainak (1934-35) elsô kötete a kitörésrôl, a második
pedig az elszakadás hiábavalóságáról, lehetetlenségérôl számol be. Az elsô,
önmagában  is  megálló  kötet a magyar széppróza  legjava  remeklései  közé
tartozik.  A  második  kötet  műfaji tekintetben  is  különbözik  tôle,  és
esztétikai szinten is alábbesik.

  A  könyv  címe - kivált I. kötete - joggal foglalja  magában  a  vallomás
megjelölést.  A  beszélô  a  maga  emberré  válásáról  vall:  a  jellem,  a
magatartás kibontakozását minden oldalról erôsen meghatározó társadalmi  és
művelôdési körülmények közül indul el, s egészen máshová érkezik meg,  mint
a  meghatározó tényezôk ezt várhatóvá tennék. Ebben az egyedi  úteltérésben
azonban  mély lelki, gondolati, művelôdési, történeti logika érvényesül,  s
éppen ennek a mesteri ábrázolása emeli ezt a könyvet remekművé.

  Márai könyvét az emlékirat legfontosabb vonásai is
jellemzik. Márai is, mint a nagy emlékírók, azt mondja
el, mi történt vele, mit élt át élete nagy sorsfordulóin.
Ćm  a történteket a fikció felé tágítja, s így egybevonja a "vallomás",  az
"emlékirat" és a "regény" néhány fontos
műfaji  jellegzetességét.  Márai  azonban nemcsak  saját  életútját,  saját
családját   rajzolja   meg,   egy  réteg   helyzetének,   kultúrájának   és
magatartásának  változásait is bemutatja, mint azt az  ún.  családregények,
szociálpszichológiai  ábrázolások, művelôdéstörténeti korrajzok is  teszik.
Mindezt  olyan  módon  jeleníti  meg,  hogy  a  megjelenítô  -   örökségén,
környezetén,  kapcsolatain  keresztül - szembenéz  saját  emberi  lényének,
szituációjának, értékrendjének és céljainak kérdéseivel is.

  Az  elsô  kötet a szülôi ház részletes megjelenítésével kezdôdik,  ám  az
állóképszerűség e leírás befejeztével sem szűnik meg: idôbeli  elôrehaladás
helyett  afféle keresztmetszetet kapunk. Az elbeszélô hosszú  idôtartamokat
összegez,  és  ez az életképszerűség a célelvű, valamilyen  irányba  mutató
folyamatok  hiányát  jelzi. Ez az idôszemlélet csak az  elsô  kötet  utolsó
negyedében  veszíti el korlátlan érvényét a harmadik fejezet  végszavaival,
melyek   váratlanul,   hirtelen   jelentik  be   az   addigi   folytonosság
megszakadását: "Míg egy napon ez az idill felrobbant. Tizennégy éves voltam
akkor, s egy reggel elszöktem hazulról."
                                                                                 
  Az  elsô  kötet  zárlata  - egy Péter Pál  napján  tartott  uzsonnának  a
rendkívül szűkszavú megelevenítése - egyszerre irányítja vissza az  olvasót
a  kiindulóponthoz, állóképpé merevítve a történetmondást, és a  szökést  a
legtágabb  értelemben vett otthontalanság elôzményévé fokozza le,  teljesen
új  helyzetet  jelentvén  be  ("Megölték  a  trónörököst"),   végérvényesen
folytathatatlannak nyilvánítván az addig elbeszélteket.

  Az emlékezô jómódú, szigorú erkölcsű, német származású családban nô  fel.
Folyékonyan  beszél  németül, bár anyanyelve magyar, s  büszke  arra,  hogy
németségüket  ôrzô ôsei milyen nagy számban vettek részt az 1848-as  magyar
szabadságharcban.

  Ez a kassai polgárfiú szociális szempontból is nyitott
szemmel jár, látja a társadalmi igazságtalanságokat, az
úri-polgári   lét  különállását,  ösztönös  rideg  önzését.   Különösen   a
cselédsors háborítja fel, úgy érzi, "minden emberi méltóságon esett sérelem
megaláz minden embert".
De neki e megaláztatáson túl semmi baja. S akkor 14
évesen kiszalad a gondoskodó családi közösségbôl, napokig vándorol, bujkál,
míg  a  riasztott  csendôrök  el nem fogják.  Ezt  a  gyermekkori  szökését
elemezve  eljut az általánosításig: "Nem tartozom senkihez. Nincs  egyetlen
emberem,  barát, nô, rokon, akinek társaságát hosszabb ideig birnám,  nincs
olyan  emberi  közösség,  céh,  osztály,  amelyben  el  tudok  helyezkedni;
szemléletemben,  életmódomban,  lelki  magatartásomban  polgár  vagyok,   s
mindenütt hamarabb érzem otthon magam, mint polgárok
között" (I. k. IV. 3.). Késôbb megszokta ezt az állapotot,
az állandó otthontalanság természetes volt számára, az
egyedüllétben, a magányban érzi magát szabadnak.

  A  regény  egyik legfontosabb rétege a polgárság  rendjének,  biztonságos
nyugalmának,  szilárd és megkötô hagyományrendszerének képét  adja.  Biztos
kiérlelt tudás,
szerény,  de nem szegényes életvitel, szívós munkavégzés, az  alkotó  munka
szeretete jellemezte ezt a réteget.
A  fiatal  Márai fellázadt apái rendje ellen, de a kitörésnek a  módja  nem
haladta  meg  a  polgárság hagyományvilágát: Márai soha nem  szakadt  ki  a
polgári rendbôl.
Művében a polgártól való elszakadásának és a polgári
életeszményhez való hűségének történetét írta meg.

  Márai  egy  nagyon is tagolt polgárfogalommal  dolgozik.  Távolabbi  ôsei
szorgalmas mesterember-polgárok,
a közelebbiek feladatukat értô hivatalnok-polgárok, a
közvetlen  családtagok egy része viszont már széles tájékozottságú  polgári
értelmiségi.  Az  író nemcsak történeti, hanem  társadalmi,  mentalitásbeli
tekintetben is
biztosan ismeri és tagolja a polgárság világát. Körképet
ad róla, s minden rétegét egy-egy rokona vagy ismerôse
egyéni és családi sorsa köré rajzolva mutatja be.

  Márai  nemcsak nagyfokú pontossággal és árnyaltsággal rajzolja  alakjait,
hanem mesteri módon felidézi,
megteremti az ôket körülvevô miliô- és sorshangulatot,
ugyanakkor önmagát is folytonosan reflektálja. Teljes
elszántsággal, de egyben tárgyias méltányossággal kívánt szembenézni  azzal
a világgal, amelyben immár
nem találta otthonát.

  Bensôséggel, bizonyos nosztalgiával jelenítette meg a
polgári világot, de ehhez a nosztalgikus együtténéshez
mindig társul egy határozott distancia, távolságtartás is.
A megértô beleélés s az elhatároló distancia minôségét,
fokát és módját kifejezôeszközeinek csodálatos bôségű
tárháza  nyújtja,  s  ezzel egyben a társadalmi,  a  lélektani,  az  etikai
kapcsolódásokat  és ítélkezéseket, választásokat és döntéseket is  gazdagon
bemutatja. Dezsôt, aki
mészárosnak állt, meleg humorral rajzolja, Ernôt, a
nagy zenészkarrierrôl álmodozó lokálzongoristát groteszk tragikummal, Zsüli
tantit, a regényírót gyöngéd
iróniával,    a   bécsi   operettcsaládot   burleszk    pikantériával,    a
szobaszocialista  morva-osztrák  fôméltóság rokont  együttérzô  komikummal,
Gizellát,  aki  a folyamôrrel "megcsinálta  élete  szerencséjét",  bohózati
tréfával, az
ortodox zsidó család nyüzsgését kedves mulatsággal, a
szélhámos  ezredesfi  Bercit  megvetô  szatírával,  a  kongregációt  vezetô
paptanár harcát a gyerekek szeretetéért
borzongóan  émelygôs megértéssel, a fölkapaszkodó zsidó család  életvitelét
odavetett csípôs gúnnyal, a híres
jogtudós nagybácsi szuverenitását csodálva, megértve,
megítélve és elhárítva mutatja be.

  Márai  úgy vélte, hogy az európai polgárság teremtette meg a  lehetôséget
arra, hogy az ember szabadon kérdezhessen és kételkedhessék. ám a polgárság
eltömegedésével,    hatalombirtoklásával    elkényelmesedett,    eltompult.
Megelégszik öröklött, kész feleletekkel vagy üres,
hiányérzet nélküli kétkedéssel. Ezért a távolságtartás.
A vallomástevô ugyanakkor az egykori polgárságnak, a
lehetôségek létrehozóinak utódaként vállalta a polgár
nevet, minden distancia mellett is. A polgári jogrend államánál, a  polgári
társadalom kezdeményezôkészségű
munkarendjénél, a polgári humánum szociál-liberális
magatartásánál jobbat nem látott, nem tapasztalt. Ezért
nem  csatlakozott egyik demagóg utópiákat ígérô csoporthoz  sem.  Világosan
állt elôtte, hogy biztonságot
csak  az európai múlt által teremtett értékekre lehet építeni.  Sajnálja  a
régi polgári közösségek széthullását, de
tudja,  hogy ez a világ a teljes individualizáció felé halad vagy  pedig  a
tömeggé süllyedés felé.

  Az individuum méltóságát, a független egyéniséget a
hagyományos életstílust kialakító polgárság is elismerte
és  tisztelte. A nagybácsik, a független jogászok, kereskedôk életmódja  és
szemlélete  erôsen hatott a vallomástevôre, aki az íróságban találta meg  a
függetlenséget, s
különbözni   tudásával  alakította  ki  magának  azt  a  helyzetet,   amely
érintetlenné  tette  az  irodalom  harcaitól,  s  szembefordította   minden
pártpolitikával.

  Az önálló egyéniség egyik legjellemzôbb vonása az
önálló, független gondolkodásmódra való törekvés. Az
író  finom  iróniával jeleníti meg a kor vallásos nevelésének  korlátait  s
vele szemben a polgár önállóságra való
törekvését. Ezt mutatja az a nagy összecsapás, melynek
során az ifjú Márai szakított lelkiatyjával, a "lélekhalász
Fókával", s a kiválasztottság langyos állapotából kitaszított, bűnös  lett.
Az intézetben idegenkedett az egyformaságtól, nem akart beilleszkedni  ebbe
a közösségbe,
lázadás nélkül ôrizte függetlenségét. Az iskola sem individuumokat  nevelt,
nem tette lehetôvé, hogy ki-ki tehetségét és legjobb hajlamait kifejlessze.

  A vallomás egy nemzedék életérzésének is kifejezôje.
E generáció tagjai kiszakadtak a polgári életbôl, átélték
a háborút, a forradalmakat, felismerték, hogy a rend és
biztonság kora véget ért. A fiatalok védekezési módja
az individuum jogának sajátos ôrzése és kialakítása: a
bandákba  verôdés,  a  konvenciók  elleni  lázadás,  a  "sértôdött  magány"
állapota.  Hagyományos  polgári családok bomlottak föl,  magányos  fiatalok
rótták Európa országútjait, hogy megismerjék az álmaikban még  érintetlenül
élô  igazi szabadságot, de amerre néztek "sötétség gomolygott", elôttük  az
"értékek átértékelésének" gyanús idôszaka, "a jelszavak divatja".

  Márai számára az egyéniség megôrzésének lehetôségét az irodalom  kínálta:
elôbb  az  újságírás változatossága, majd maga az írás,  a  "munka",  amely
visszaidézte az apák nemzedékének életvitelét. Az állandó otthontalanságban
így talált otthonra, s így jutott közelébe az "egész"-nek, mely  felbomlott
e korban, de az irodalom, az írás által mégis megismerhetô.

  A következô években Márai nagyfokú termékenységgel írja
műveit.

  A  féltékenyek  c.  regényében (1937) élesen elválnak  egymástól  az  idô
különféle síkjai: a fizikai, a nagy tömbökben telô,
korszakokat alkotó történelmi és a személyes, az egyéni. A hatalmas léptékű
idôzónába, a város idejébe, amely voltaképp a
polgári liberális életforma hagyományait jelenti, ágyazódik
bele a szereplôk személyes ideje, amely már sok változatot
mutat.

  A regényben fontos szerephez jut a végzet, az eleve elrendelés,  valamint
a Biblia mint elôkép. A bibliai rájátszások az írói
eltávolítás  eszközei  is. Bibliai a helyzet is, melyet a  regény  Várossal
foglalkozó  része  állít elénk: az idegen hódítók leigázzák  a  "választott
népet", mely azonban szívósan és kitartóan ôrzi a Városhoz való tartozással
egyenértékű hitét és küldetéstudatát.

  A féltékenyek Márai leglíraibb műve. A szavak áradata, az
alá- és mellérendelések egymásutánja, a hatalmasra növesztett
hasonlatok  fellazítják szerkezetét, a nagy terjedelmű monológokat szó-  és
gondolatismétlések  szövik  át. A folytonos kitérôk,  a  leírásokban  rejlô
megjelenítô erô Thomas Mann írói módszerére utal vissza.

  A Szindbád hazamegy c. regényben (1940) Márai átlép a
nosztalgia illúziós világába: mély beleéléssel kelti fel Krúdy
világát,  lebegô, zenei stílusának hatását. A Krúdy-legenda  atmoszferikus-
imitációs túltelítésével azonban nemcsak vállalja
nosztalgiáját, de elmenvén a paródia határáig, búcsút is vesz
tôle.

  A Vendégjáték Bolzanóban (1940) Casanova bolzanói kalandját meséli el.  A
fôhôs megszökik, új csínyekre készül.
A  hatalom  és  az erôszak nem tud mit kezdeni  vele,  az  egyszerű  emberi
érzések,  a szerelem a diktatúra által sem fékezhetôk. A  jelen  kalandjába
belejátszik a múlté is, s mindez azt
igazolja, hogy az emberi élet kiszámíthatatlan, mindig adott a
sorssal való "bajvívás" lehetôsége. A kaland maga az élet. Casanova azonban
nemcsak kalandor, hanem sztoikus gondolkodó is, aki tudja, hogy végzetünket
önmagunkban hordjuk.

  Márai ekkorra már kialakította a maga jellegzetes elôadásmódját,  melynek
lényege  az  egymást követô monológokból álló párbeszéd. Ezt  a  regényírói
technikát mesterien alkalmazza
A gyertyák csonkig égnek c. művében (1942). Két régi barát - a
tábornok  és Konrád - évtizedek után újból találkozik, s  végigbeszélik  az
éjszakát, keresik három összefonódó élet titkát és végzetét. Egyikük  annak
idején elárulta, sôt majdnem megölte
barátját, elcsábította feleségét. A regény a lélek mélyvilágának
zajlását rögzíti, analízisében jelen és múlt szövôdik egymáson
át. A beszélgetôtársak végül menthetetlenül és végzetesen magukra  maradnak
életük megoldhatatlan kérdéseivel.

  Márai nem volt igazi színpadi szerzô, de amikor a helyzet
fenyegetôvé   vált,  a  színpad  szavát  választotta,  hogy  az   erôszakos
hatalommal  szemben  védje  az egyén, a szabad  emberi  társulás  jogát  és
méltóságát.  A Kassai polgárok (1942) a polgárerkölcs  himnusza.  Gyönyörű,
képekben  gazdag  nyelven  szól  a polgári  tisztességrôl,  a  városhoz,  a
munkához, a feladathoz hű magatartásról.

  îrónk itthoni munkásságát a Sértôdöttek c. regény (1947-
48) zárja. Garren Péter, az egyes szám elsô személyben megnyilatkozó  fôhôs
úgy érzi, hogy megsértették, mert a Hang,
Hitler hangja behatolt az ô személyes valóságába, veszélyeztette a "művet",
amit elôdei teremtettek meg. Európát csak
írói menthetik meg. Az igaziak a magányba menekülnek, mely
művüket sértetlenné teszi, s megôrzi az irodalom rangját. îrni
beavatottság, titokzatos kapcsolat létesítése az anyanyelvvel, a
nemzettel és a legyôzhetetlen művészettel.

  Márai elsô korszakában írt művei megteremtették a
folytonosságot Kosztolányi, Krúdy és a harmadik nemzedék írói között.


Az emigrációban

  Márai idegennek érzi magát a megváltozott világban, virtuális  magyarság-
és  kultúreszménye: "Nincs más haza, csak az anyanyelv." Halotti beszéd  c.
verse  (1950) az emigráns életérzés hiteles megszólaltatása, a  hazátlanság
és kivetettség kivételesen nagy vallomása.

  Az emigrációban írt regényeiben elsôsorban azt vizsgálja,
milyen  az, amikor egy világ, egy kép összeomlik. Regényvilágának  központi
motívumai: a rosszat az emberiség kezdettôl
fogva magában hordja, és csak a mítosz sugárzásában vagy a
művészetben  oldhatja  fel; a tiszta, nagy eszményeket  a  hétköznapi  élet
megcáfolja és bepiszkítja, de ezeket kiküzdhetjük
magunknak egy virtuális világban (Béke Ithakában, 1952; San
Gennaro vére, 1955; îtélet Canudosban, 1970; Rómában történt
valami, 1971; Az erôsitô, 1975; Judit... és az utóhang, 1980;
Harminc ezüstpénz, 1946; 1983).

  A Naplót (1943-1976) Márai még Budapesten kezdte
írni;   1944-ben,  a  német  megszállás  után   leányfalusi   menedékhelyén
folytatta, majd egészen 1975-ig írta tovább
feljegyzéseit.  Az  elsô kötetben, 1943-44 szorongattatásairól  számol  be,
azután azt bizonyítja, hogy a háború
utáni világ is rossz és értelmetlen, az író a fegyelmezett
magatartás, a józan távolságtartás, az irodalom idejébe,
a lélek "mélyeibe" való visszahúzódás útján ôrizheti
azokat az értékeket, amelyek majd egy eszmélô világnak pillérei lehetnek.

  Márai Sándor figyelô és boncoló, mérlegelô és ítélô intellektus,  írásait
tárgyias hűvösség és szenvtelenség
mögé  húzódó,  sorsot és világot analitikusan rögzítô elôadás  jellemzi.  A
legtöbb termékeny íróhoz hasonlóan ô
is  egyenetlen  életművet  hozott  létre, de  legjobb  írásaiban  a  magyar
önéletírás  és  regény  (Egy polgár  vallomásai,  A  féltékenyek,  Szindbád
hazamegy,  îtélet Canudosban), az esszé és az eszmélkedô tárca  (Bolhapiac,
1934;
Füves  könyv,  1943;  Föld, föld!...,  1972)  egyik  legnagyobb  mesterének
bizonyult.

  Márai  a  teremtô képzelet tevékenységét, a kifejezést tartotta  a  végsô
értéknek. Ezért feszegette egy hosszú
életen át a magyar nyelv titkait, s ezért tudott anyagának fölényes ura,  a
nyelvnek  is  egyik  legjobb hazai ismerôje  lenni.  Arany  és  Kosztolányi
tisztelôje  és  tanítványa e tekintetben: a saját  nyelvébôl  merít,  abból
kever  ki  minden  egyedi  és rétegnyelvet, és  így  érezteti  a  különbözô
szociológiai és műveltségi szinteket, lelki rétegeket.

  Szövegének sajátos ritmusa van, asszociációi az idô
különféle rétegeiben csaponganak, s ezáltal ér el olyan
lebegést,  mely  belsô  hullámzást ad szövegének.  îrásaiban  gyakoriak  az
ismétlések, és felbukkannak bennük
olyan kulcsszavak, melyek szinte vonzzák maguk köré a
leírás szétágazó gondolatait. Látszólag egymás mellé
nem   illô   fogalmak   összekapcsolásával,   sejtelmes    elhallgatásokkal
érzékelteti a kimondatlan lényeget. Stílusa
választékos,  leírásaiban, hasonlataiban és jelzôs szerkezeteiben  nagyfokú
hangulatteremtô és megjelenítô erô rejlik.

  Figyeljük meg Márai stílusának néhány sajátosságát az
alábbi idézetekben!

  "S látni napfölkeltéket, mikor a táj sárga önkívületben kezd
énekelni,  a  trópusi  hajnal minden színével és  hangjával,  hogy  befogad
szemed  és egy pillanatra érzed, mit vesztettél el  városaidban."  (Istenek
nyomában)

  "Az  árus  fekete pamutpapucsaiban,  fehér  gyapjúharisnyáiban,  szürkére
kopott,  fekete  ördögbôrnadrágjában s karcsú felsôtestén  derékig  leomló,
vörös sujtással kivarrott rövidujjú zekében, oly nesztelenül járt és  kelt,
együgyű  és  választékos  szomorúsággal, mintha  valamilyen  különös  gyász
szertartásában vett
volna részt." (A sziget)

  "Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit  soha
nem  volt  ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója  világoskék  és
szürkésfehér, mint egy labdajáték-
egylet kissé piszkos jelvénye." (Féltékenyek)

  "A  köd  fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és  üde,  mint  egy
vízfestékkel színezett vizsgarajz." (Féltékenyek)
volna részt." (A sziget)

  "Edit nincs most itt, s hiányát valahogy természetesnek érzem. Edit  soha
nem  volt  ott, ha nagyon kellett. A neve két magánhangzója  világoskék  és
szürkésfehér, mint egy labdajáték-
egylet kissé piszkos jelvénye." (Féltékenyek)

  "A  köd  fölött tiszta volt a táj, éles rajzú, szende és  üde,  mint  egy
vízfestékkel színezett vizsgarajz." (Féltékenyek)

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése