Arany László
(Önkényuralom és kiegyezés)
Az az irodalmi értelmiség, mely szívében a reformkor folytatásának
vágyát ôrizte, magára maradt. A nagy 1859-61-es
föllendülés egy-két
év alatt teljesen lehanyatlott, s az 1860-as évek a magyar
történelemnek és a magyar irodalomnak egyaránt a súlyos csalódás évei lettek.
1867 leoldotta ugyan az
országról az abszolutizmus és az önkényuralom bilincseit, s a nemzet uralkodó
osztályainak kezébe adta legfôbb dolgainak intézését (kivéve a hadügyet, a
pénzügyet és a külügyet),
de a magyarság ideálját, a teljes nemzeti függetlenséget nem
valósította meg. Mégis biztosított annyi elônyt, hogy bár nagyon lelkesedni
érte nem lehetett, bolygatásainak veszélyeitôl az ország egységét és a
magyarság vezetôszerepét féltô emberek általában visszariadtak. A
kiegyezés az akkori európai hatalmi erôviszonyok s a magyarországi
társadalmi-politikai feltételek között elkerülhetetlen, reális egyezség
volt.
Az egyes uralkodó társadalmi
rétegek a kiegyezés világában mégsem
találták meg azonnal a helyüket, s elégedetlenek voltak vele, fôleg a
középbirtokosság. Részesedését a hatalomban, a gazdasági lehetôségekben
kevesellte, s a "teljes függetlenség" jelszavával ellenzékbe vonult.
A középbirtokosok egy részének a vagyona - a föllendült tôkés
versenyben, avult gazdálkodása és idült tôkehiánya következtében
végképp elúszott. Válság válságot követett. Végül 1875-ben a kiegyezést
létrehozó párt és az elégedetlenkedô középbirtokosság pártja között
megegyezés jött létre, s a két párt - Szabadelvű Párt néven - Tisza
Kálmán vezetésével egyesült.
Az államigazgatás jelentôs
része a középbirtokosok kezébe került.
Igy még megmaradt birtokának megôrzésére lehetôség nyílott; a birtokát
elvesztett többség pedig az államapparátusban helyezkedett el.
A külföldi tôke beáramlásával
meginduló gyors kapitalizálódás
együtt járt az életfelfogás nagy mértékű átalakulásával. A pénz egyre
növekvô uralma maga után vonta a közerkölcsök megdöbbentô lezüllését:
az önzés és a korrupció szinte demoralizálta a nemzetet.
Az 1867 utáni korszak
közhangulatát heves illúzióvesztés, csalódottság jellemezte, mely a kiegyezést
követô válságokból táplálkozott.
"Ez legmélyebben az úgynevezett passzív rezisztencia idején
felnôtt, elszegényedett és városba, fôképp a fôvárosba özönlött fiatal, nemesi
eredetű nemzedéket járta át. Egyik részét, mégpedig a
hasonlíthatatlanul nagyobb részét azért, mert az új állam, az új társadalmi
berendezkedés nem tudta megadni azt, amit ifjúságukban, a rezisztencia idején
és jutalmaként a függetlenségtôl reméltek, elvártak... A másik
részt, a hasonlíthatatlanul értékesebb, de hasonlíthatatlanul kisebb
részt, nemzedékük, társadalmuk alkalmatlansága következtében járta
át a kiábrándultság hangulata. Ugy vélték, az ország, a nemzet ismét
elmulasztja lehetôségét, s most talán immár végképp. Hiszen úgy látták,
az iparosodó nemzetek kíméletet nem ismerô versenyében és az öntudatra
ébredt szomszédnépek körében, küzdelmében a magyarság
nem bírja megtartani eddigi helyzetét, hatalmi állását" (Németh G.
Béla: Türelmetlen és késlekedô félszázad. Szépirodalmi Könyvkiadó,
Uj írói törekvések
Az új, fiatal nemzedék írói,
epikusai elsôsorban a 67 utáni bénító
életérzésnek kívánták feltárni a gyökereit. Elemezték a kiábrándulást
szülô viszonyokat, s keserű bírálatot mondtak a polgárosodni képtelen,
dzsentrivé alakuló nemességrôl.
A kiegyezés utáni
kiábrándultságot szólaltatta meg a kor
egyik
legjobb, realista remekműve:
Arany László
(1844-1898)
A délibábok hôse(1873)
című verses regény .
A rajongó,
"romantikus" ábrándozással,
a jövôt megszépítô álmodozással, hittel való keserű, önironikus és
egyben fájdalmas leszámolás ez a mű. Hôse, Hübele Balázs az 50-es, 60-as
években felnôtt nemzedék jelképe. Jóravaló tehetség, tele van jó
szándékkal. A hôsi nagyság, a nemzetért való tettek vágya fűti. Egyik ábrándból
a másikba szeret bele, de egyik mellett sem tart ki. Folyton új
eszme után kapkod, s minden rajongása szétpukkan. Csak álmodozni
tud, dolgozni nem, kitartó munkára képtelen. - Elôször forradalmat
szító tragédiát akar írni, majd Garibaldi seregébe lép, hogy
felszabadítóként térjen vele vissza hazájába. Késôbb tôkés vállalkozásokba
kezd, ipart akar teremteni - angol mintára - szülôföldjén, de ez a
szándéka is csôdbe jut, mert sem önmagát, sem környezetét nem ismeri
valóságosan. Végül - ifjúkori szerelmét is meggyalázva - visszahullik
oda, ahonnan társai nagyobb része el sem indult, s ahonnan az ô ki-
szakadása is csak látszat volt: a vidéki földbirtokosság tehetetlen és
reménytelen világába, öncsaló ábrándhiteibe.
Maga Arany László is elbúcsúzik
regényében a nagy álmok mámorától, az ifjúság szép délibábjainak elfutó
korától, de ezt fájdalmasan,
mélabúval teszi. A szívós, józan munka mellé áll, noha ez nem elégíti
ki, s irigyli azokat, akik 67 után is hisznek egy szebb, boldogabb,
emberibb állapot eljövetelében.
Ha igazán meg akarjuk érteni arany Lászlót és
nemzedékének
csalódását , akkor
ez után az
elözetes tájékoztatás után
hallgassuk meg magát a művet a Magyar Rádió Archivumából.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése